Sándor János: Thália elfeledett, különös sorsú szegedi szolgálói

Gazdag, jó föld a szegedi föld. Művészek felnevelő bölcsője és enyhet adó, végső nyughelye is. Volt, aki országos, sőt világhír felé indult innen, hogy azután vissza se térjen többé a fészekbe, ahonnan kirepült, míg más hányatott sorsú alkotóknak útjuk végső állomásául szolgált. „Közös színészi sors! Jónak rossznak egyaránt” – mondta Jászai Mari. – „Minden színész, aki lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő.” De ki tudja, milyen a „tavalyi felhő”? Mi lett a végzete? Hová vetette az élet vihara? Idézzünk hát meg néhányat egykori, elfeledett színházművészeink közül, kiknek emléke méltatlanul eltűnt a tékozló múlt mindent elfedő ködében. Olyanokat, kiknek fényesen ívelő, kalandos, esetleg tragikus sorsa, születése vagy halála örökre összeforrt a Tisza szegedi partjával.

Elsőnek álljon itt a sorban Szeged város polgárának, az 1832. augusztus 30-án született Szekula Józsefnek neve.[1] Nem volt művész, csak kacérkodott Thália istenasszonnyal. Ám, ha szerepelne valamely lexikonban, neve mögött joggal állna: színész, szegedi alkapitány. Kacskarigós életútja, Szeged kulturális életében betöltött szerepe méltóvá teszi személye megidézését.

Szekula a Palánkban született, ahol atyja György tiszteletben álló kalaposmester volt. A fiatalember szintén az iparos mesterséget választotta élethivatásául, és kitanulta a szabóságot. Az 1848-as forradalom kitörésekor a család már a Szentháromság utcában lakott, innen vonult be – rövid időre − önkéntes honvédnek az akkor még csak 17 éves József. A szabadságharc leverése után − ha már nem kapott szerepet a nagy történelmi színjátékban, – a romantikus lelkű, minden bizonnyal nagy empátiával rendelkező ifjú más utat keresett érzelmei, gondolatai kifejezésére. S erre, nagyszerű lehetőséget talált a színházban. Latabár Endre társulata ugyanis már 1850 júniusában megjelent a városban és ettől kezdve rendszeressé vált Szegeden – bár csak szezonálisan − a színtársulatok jelenléte. Állandó kőszínház ugyan nem volt, de 1854-ben a Hét pacsirta kertjében felépült egy nyári aréna és 1856-ban, a mai Kelemen utcában megnyitotta kapuit a város első, deszkából épült „bódészínház”-nak emlegetett teátruma is. Szekulát, színház iránti vonzódása, a nézőtérről hamarosan a Szegedi Belvárosi Kaszinó Műkedvelő Színjátszó Társaságának tagjai közé vezette. Ott, mint színész és rendező igen aktív tevékenységet fejtett ki.

A „bódészínház”

1865 októberében Szegedre érkezett Kocsisovszky Jusztin (1817-1871) színtársulata és 1866 júliusáig tartotta előadásait. Amikor távoztak a városból, Szekula meglepő lépésre szánta magát. Feladta iparát és beállt a truppba – színésznek. Bár színlapokon és újságokban nevével nem találkoztam, a visszaemlékezések szerint az együttessel szinte az egész országot bejárta. Színészként szülővárosában 1866. március 11-én a Viola címszerepében mutatkozott be.

1868-ra elege lett a színészek keserű kenyeréből. Hazatért és a városnál vállalt állást. Azután ismét váratlan fordulat következett: felajánlotta szolgálatait Ráday Gedeon (1829-1901) királyi biztosnak. Szülővárosa sorsát azonban mindig szívén viselte. 1879-ben, mint rendőrbiztos részt vett az árvízi mentésben és a helyreállításban is. Ezért Polgári Arany Érdemkereszttel tüntették ki. 1899-ben alkapitány lett. A komédiás vér azonban nem hagyta nyugodni, s amikor az állandó színház javára 1881-ben a műkedvelők előadták a Violát, ő ismét a résztvevők közé állt. „Buzgó rendező, a címszerepet jó külsővel s erőteljes vonásokkal ábrázolta […] játékát élvezni lehetett” – írta a Szegedi Híradó. 1901-ben vonult nyugalomba tiszteletbeli alkapitányként. 1903. április 13-án hunyt el Szent György tér 9. szám alatti lakásán. Sírja a felsővárosi deszkás temetőben volt.

Szeged színháztörténetének példa nélkül álló eseményéről tudósítja az utókort az 1836. évi május 13-án tartott szegedi tanácsülés jegyzőkönyve. Egy „legalázatosabb könyörgő levél”-ről hozott döntésről. A kérelmező és aláíró Jánosy „Kakas” János (?-?), kis vándorló társulatok direktora. Íme a kérelem: „A Tekintetes Nemes Szabad Királyi Szeged városának Előljáróihoz, mint a szenvedő emberiség édes attyaihoz mély alázatossággal  bátorkodik folyamodni Társaságunk” – áll a levélben -, „hogy a nemes Abauj Vármegyei Felső Kosmárki Sárkány Ábrahám[2] tagtársunkat 30 évű ifjut […] kit mejbeli gyengesége […] két holnapok óta ágyban fekteti e Nemes Szabad Királyi Város Kórházába felvenni méltóztassanak.”

Sárkány Ábrahám neve egyetlen lexikonban, egyetlen színházi ismerettárban sem szerepel. Hosszú kutatómunka után azonban sikerült sorsának nyomára lelnem. Az Abaúj megyei Kosmér községben született 1806-ban, helvéciai vallásúként. Életének első húsz évéről semmit sem tudunk. A színészek közé 1826-ban állt be Jánosy társulatába, Egressy Gáborral (1808-1866) a későbbi színészóriással egyidőben. A színi szakmában töltött első évei a homályba vesznek, csak következtetni tudunk azokra. Nyilván − mint Egressy − ő is színlapok írásával s kihordásával kezdte a komédiás életet. Segédkezett a színpadépítésnél, előadás közben pedig az ő dolga volt a bútorozás is. Csekély fizetését éjszakai szerepírással és darabok másolásával egészíthette ki. Később színpadra is felléphetett, mint táncos, vagy kardalnok, s ha egy kevés tehetség szorult bele, kis szerepeket, magánéneket is kaphatott.

A Társalkodó 1833. május 23-i számában neve már színészi alakítás kapcsán bukkan fel. Hódmezővásárhelyen állomásozott Jánosy társulatával, színésszé avanzsálva. Az Igazságos bíró című darabban udvari marsallt alakított. Ám az együttes a közönség részvétlensége miatt feloszlott és ő új direktorával, Kilényi Dáviddal (1791-1852) áttelepült Szegedre és szegedi színészként lépett a világot jelentő deszkákra. De Sárkány kis színész volt, jobban érezte magát Jánosy vándorkomédiásai között és hamarosan visszaszerződött hozzá. A trupp Makón, Csongrádon és Orosházán mutatta be előadásait a vendégfogadók termeiben. Még operát is játszottak, többek között a Béla futását – hatan!

Legközelebb 1834 januárjában Nagybecskereken bukkant fel a társulat, ahonnan Törökbecsére, Zomborba, július közepére pedig Bajára mentek. 1835-ben ismét a Délvidék volt működési területük, majd Máramarossziget környékére települtek át.

Sárkány Ábrahám rendszerint szerelmes szerepeket játszott, igaz kevés sikerrel. A három apák egyszerre című csacskaságban Kikindán a szerelmes Fritzet adta, de a kritika szerint „szerepére nem vala jól választva, hideg szíve még Zsuzsikának nyájaskodására sem olvadozott.” Sikertelen egy Kotzebue-darabban nyújtott alakítása is, mert „nem vala a helyén.” Fel is tette a recenzor a kérdést: „Sárkány urat vallyon mi okból alkalmaztatja a színigazgató úr mindig szerelmes szerepekben?” Karakter alakításai sikeresebbek. Dugonics Bátori Máriájá-ban az öreg szolgát alakítva „ha nem akadozik, dicséretet érdemel. Igaz, nem ő az egyetlen, aki belesül szerepébe.” Színészként – ismereteink szerint – utoljára 1834 júliusában lépett fel Baján. A Tréfa és valóság című darabban egy karakterfigurát adva „szinte súgó nélkül elmondá szerepét.” 

Ezzel Sárkány Ábrahám rövidke színészi karrierje véget is ért. A miértet sejteni lehet. Elhatalmasodott rajta a morbus hungaricus, a félelmetes tüdőbaj, ami akadályozta a folyamatos színpadi beszédben. Ezért a világot jelentő deszkákról a súgólyukba vonult vissza. A változást egy 1834-es győri színházi zsebkönyv tudatta. Ezután, mint a búvópatak, a társulat eltűnt szemünk elől, hogy majd 1836 tavaszán bukkanjon elő Szentesen. Ekkor már Sárkány Ábrahám huzamosabb ideje az ágyat nyomta, a kór végső stádiumába ért. Jánosynak nem volt más választása, megírta „legalázatosabb könyörgő levelét.” A tanácsülés még a levél megírása napján meghozta határozatát: „Kérés tejjesittetik és erről a Polgármesteri Tisztség tudósíttatik.” A beteg kórházba került, de már későn. A rókusi plébánia halotti anyakönyvébe ugyanis 1836. május 23-án a következőt jegyezték be: „Sárkány Ábrahám 30 éves Helvétiai vallású Theatralista Meghalt Szeged Rókuson e napon” Így lett Sárkány Ábrahám súgó, az első színházi ember, aki szegedi rögök alatt alussza örök álmát.

1869 augusztus hetedikén délután az Újszeged felől hallatszó gyakori ágyúlövések jelezték, hogy a nyári színkörben valami szenzáció készül. Az esti előadáson a színtársulat a daliás idők egy hőstettét, Bem erdélyi hadjáratát készült feleleveníteni. A hatalmas anyagi ráfordítás ellenére az előadás megbukott, ráadásul Szeged szatirikus lapja, a Darázs élcei céltáblájául választotta a produkciót és durván kigúnyolta a társulat színészeit. A lapot Lévay Ferenc (1848-1895) szerkesztette, aki két évvel később a szegedi főreál tanára és Kék Hyacint név alatt a Szegedi Híradó újságírója lett. Meggondolatlan, sértő tollú kritikusunk a színészek kigúnyolásáért később elégtétellel szolgált Tháliának: Sarolta és Margit leányai színésznői pályára léptek.

A Palánk 594. számú házában, 1873. június 4-én született Lévay Sarolta[3] iskolái mellett, 1880-tól a szegedi Zenedében zongorázni és énekelni tanult. Első nyilvános szereplésének nyomára a Szegedi Híradó 1889. április 21-i számában leltünk. A Szegedi Nőegylet hangversenyén egy Jakab álma című jelenetben húgával, Margittal angyalokat adtak. A tehetséges leány zenei tanulmányait az Országos Zeneakadémián folytatta. Énekmestere Pauli Richárd (1835-1891) operaénekes volt. 1892 húsvétján a belvárosi templom ünnepi miséjén a szegediek először gyönyörködhettek – mint a Szegedi Napló április 17-én írta − „meglepő széles és magas szopránjában, tiszta intonációjában.” Nem csoda, hogy az Akadémia növendékeinek tavaszi hangversenyén – a Magyar Újság szerint − nagy sikert aratott.

A magánének szakon 1893-ban szerezte meg diplomáját, és Pécsre szerződött primadonnának. A Huszárszerelem Sárikájában debütált s – mint a Pécsi Napló beszámolt róla – „kedves játékával lelkes tapsokra ragadtatta a szépszámú közönséget.” Színigazgatója, Somogyi Károly (1845-1908) időközben elnyerte a szegedi teátrum direktori székét és így az ifjú színésznő a következő évadtól szubrett-primadonnaként már szülővárosában aratta sikereit. Egycsapásra a közönség kedvence lett. Népszerűségét mutatja, hogy a fővárosi Rózsavölgyi zeneműkiadó Sárika címmel két dalt is megjelentetett, amit neki ajánlottak.

A Színészegyesület 1894-ben fogadta tagjai sorába.[4] Ugyanezen év augusztusában felejthetetlen előadásnak lett részese. Balatonfüredi vendégjátékukon a Szultán női főszerepét, Roxelánt játszva, Jókai Mór előtt aratott emlékezetes sikert.[5] 1895-ben az új szegedi direktor Makó Lajos (1854-1908) is szerződtette húgával, Margittal együtt, így még egy évet töltött Szegeden. 1896-ban Pesti Ihász Lajos szatmári társulatához szerződött, ahol pályája töretlenül ívelt tovább. Amerre járt, siker kísérte. Szombathelyen megnyerte a „Kedvenc verseny”-t, Becskereken verssel fogadták, Székesfehérváron hódolói virággal borították még lába nyomát is. 1898-ban Halmay Imréhez (1848-1937 után) szerződve Szentesen is megfordult s bár 1900 őszén halálhírét keltették,[6] továbbra is a legnépszerűbb vidéki színésznők közé tartozott.  Azután 1902-ben váratlanul anyagi biztonságra cserélte az illékony sikert. Lelépett a számára addig oly sok örömet és dicsőséget hozó deszkákról és december 6-án házasságra lépett Pap Zoltán Szilágy megyei földbirtokossal és eltűnt szemünk elől. Nyert a cserén? Nem tudom. Azonban az bizonyos, hogy a színház szerelmesei veszítettek.

Sára apja, Lévay Ferenc, a Darázs egykori, meggondolatlan szerkesztője már Csongrád megyei magyar királyi tanfelügyelő volt miniszteri osztálytanácsosi rangban,[7] amikor kisebbik leánya, az 1875. május 24-én született Lévay Margit[8] is a színészmesterséget választotta élethivatásául. Nénje példáját követve érthető pályaválasztása. Már hatéves korától szerepelt testvérével jótékonysági esteken, együtt végezték a szegedi Zenedét, követte őt az Akadémiára és pályája elején is testvérével együtt kötötte színházi szerződéseit.

Még csak tizennyolc éves, amikor az Akadémia növendékeként egy Massanet-dalt elénekelve „csengő, élénk hangjával” nagy sikert aratott. A következő év, 1893 januárjában „a Zeneakadémia széptehetségű növendéke” − mint azt a Budapesti Hírlap írta −, az újpesti kolosszeumban adott hangversenyt, majd májusban a Zeneakadémia koncertjén „dalával zajos tapsra ragadtatta a nagyszámú, díszes közönséget.”[9] Azt, hogy apja – a Híradó volt munkatársa – iránti elfogultságból tudósított rendszeresen sikereiről a szegedi sajtó, vagy valóban tehetséges énekesnőnek indult, ma már nehéz kideríteni. Figyelemre méltó azonban, hogy miután Lévay Ferenc 1895-ben meghalt − szegedi temetésén Mikszáth Kálmán is ott volt −, Margit pályája váratlan fordulatot vett. Az Akadémiát felcserélte Solymossy Elek (1847-1914) Gyakorló Színésziskolájával, és „gyakorlati engedélyt kért az Országos Színészegyesülettől.”[10] Miután megkapta, Makó Lajos szegedi társulatában – ahol 1897-ig volt szerződésben − megkezdte színészi pályáját.

De mi lehetett az oka ennek a váratlan lépésnek? A feleletet a kor színházi életének sajátosságaiban és Lévay Margit művészi képességeiben találjuk meg. A szegedi sajtó minden bizonnyal elfogult bírálatát jelentősen árnyalják a művésznő más állomáshelyein róla írt kritikák. Ezt igazolják Káich Katalin vajdasági színháztörténész könyvében idézett recenziók is.[11] A színháztörténész, Lévay Margit 1902 februárjától 1904 áprilisáig terjedő nagybecskereki színészi tevékenykedéséről ad értékes információt. „Az operett-előadások kedveltje” – írta a Nagybecskereki Hírlap bírálatait összegezve – „Lévay Margit volt. Természetes könnyedséggel, túlzásmentesen, jó kedéllyel játszotta szerepeit, minek köszönhetően rövid időn belül meghódította a közönséget.” A lap B.S. aláírású munkatársa nagy „elismeréssel adózott a primadonna színpadi játékának”, ám megjegyezte, a művésznő „nem alkalmas minden szerep eljátszására.” Ez utóbbi megállapítást Káich Katalin Lévay Margit korlátozott hangterjedelmével indokolta. B.S. ugyanis többször írt arról, hogy hangja behízelgő, „de szerfölött kis terjedelmű.” Azért kellett – mint példaként említette – a Nebántsvirág énekszólamát is meghúzni, mert a primadonna a magas regisztereket nem tudta kiénekelni. Ráadásul „énekeit általában túlharsogta a zenekar.” De mentségére nyomban sietett hozzátenni: „a kisasszony kitűnő játékával pótolta hangbeli fogyatékosságát.”

Íme, a valószínű ok, amiért Lévay Margit diploma nélkül elhagyta az Akadémiát és énekesi pályáját, színészire módosította. Lehet, hogy maga is érezte, operaénekesként nem vár rá karrier? Vagy ismét csak testvérét követte? A századforduló színházi világa szinte bátorította a változtatásra. A népszínmű és az operett a virágkorát élte. A primadonna mellett a közönség szemében a szubrett volt a társulatok legünnepeltebb hölgytagja. A szubrett szerepében fellépő színésznőnek elnézték a kisebb énektudást, ha megjelenése és színészi játéka pótolta azt. Lévay Margit – a kritikák szerint – ez utóbbiakkal rendelkezett. Már pályája elején, 1897-ben a Pápai Lapok megírta róla, hogy egy operettben „fess, biciklis kosztűmében szemrevaló látvány volt” és a Cigánybáróban Saffi alakítása „a közönséget valósággal frappírozta […] játékának művészi kvalitásával.”[12] Időközben énekhangja is beérett s így nem csak szubrett, hanem szubrett-primadonna szerepeket is megfelelő színvonalon játszhatott el. Hamarosan sikeres, a vidék keresett, ismert színésznője lett. Szinte az egész országot bejárta. Fellépett Makón, Győrben, Miskolcon és számtalan más magyar vidéki városban. 1898-tól Csóka Sándor kecskeméti együttesének tagja, ahonnan 1900-ban Kiss Pál délvidéki társulatához szerződött. 1901 őszétől Földesi Sándor, Balla Kálmán, Mezey Kálmán, Mariházy Miklós és Miklósy Gábor voltak igazgatói. Bejárta velük a fel- és délvidéket, a Kárpátalját, valamint Erdélyt. Gazdag repertoárral rendelkezett. Emlékezetes alakításai voltak: Marietta a Szegény Jonathánból; Juliette a Gésákból; Amelia a Liliből; az Orpheus az alvilágban Euridikéje és a híres nadrágszerep, a Szép Heléna Orestese. Még csak 45 éves volt, amikor 1919-ben nyugdíjaztatását kérte és visszavonult a színpadtól. Budapesten érte a halál 1965. szeptember 11-én.

 „Megeshetett sok minden ott, / Hol mint király uralkodott / A császár” – emlékezett a régi időkre Heltai Jenő Ferenc József korából való balladácska című versében. Nem volt ez másképp Szegeden sem. „Megesett” itt is nem mindennapi dolog a huszadik század fordulóján: komédiásnak állt egy altábornagy leánya!

A figyelmes olvasónak egy rövidke közleményen akadhatott meg a szeme a Szegedi Napló 1898. július 14-i számában. A tudósítás szerint 10-én, Alvincen, a hölgybizottság hangversenyén „Pataky Lászlóné úrnő […] a Bajazzókból énekelt gyönyörű mezzoszopránján.” Ki volt ő, hogy egy ária ürügyén a nagyhatalmú szegedi sajtó újsághírre érdemesítette? A városban szolgáló rittenfeldi és modori Kreybig Károly (1831-1913) császári és királyi altábornagy leánya.

Patakyné Kreybig Leontina 1877. január 10-én, Szegeden látta meg a napvilágot. A leányka iskoláit az alsóvárosi apáca-tanintézetben végezte el, majd hamarosan férjhez ment és társadalmi helyzetéhez illően rendszeresen részt vett a szegedi hölgybizottság jótékonysági és kulturális tevékenységében. Különösen a műkedvelő színjátszás vonzotta, ezért úgy döntött, hogy a hivatásos művészek között is próbára teszi színész talentumát. Az alkalom 1901. január 20-án jött el, amikor a műkedvelők bemutatót tartottak a szegedi Városi Színházban. Az Éjjel az erdőn című zenés darabot adták elő, s a szereplők között a színtársulat több tagja is fellépett. Az előadásról így írt a Szegedi Napló: „Érdekes kísérlet színhelye volt ma este a szegedi színpad. Egy fiatalasszony, a szegedi társaság ismert tagja, aki az otthon melegét fel akarja cserélni a színpad lázas világának sokszor hideg, idegölő levegőjével, ma tartotta első szárnypróbálgatásait a színművészet mezején. A kísérlet nagy közönség jelenlétében, zajos külső hatás közt folyt le.” A kritikus dicsérte a debütálót. „Szép, megnyerő színpadi alak” – írta −, ám amikor színészi képességéről nyilatkozott, már óvatosabban fogalmazott: „hogy van-e szíve, szívének, szavának közvetlen melegsége, az nem tűnt ki mai – első – szereplése alkalmával.”

Ám akit a világot jelentő deszkák varázsa egyszer megigézett, azt többé nem szabadulhat. A színház magához láncolta a szegedi fiatalasszonyt is. S bár férje ezért elvált tőle, az Országos Színészegyesülethez fordult gyakorlatos színészi engedélyért.[13] A jóváhagyást megkapta, és a következő, 1901-1902-es évadra, segédszínészi szerződést írt alá Krecsányi Ignác (1844-1923) szegedi társulatához Károlyi Leona[14] művésznévvel, melyet később is egész pályafutása alatt használt.  Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy szülővárosában, egy elvált asszony segédszínészként keresse meg kenyerét. De ő hitt elhivatottságában. A szezonban több kisebb epizódfigura alakítása után elénekelte a Trubadurban Inez szerepét, majd direktora egy nagyobb prózai feladatot is rábízott, és ráosztotta a Szentivánéji álom Hippolytáját. Egy évad alatt kiderült, hogy Károlyi Leona ereiben igazi komédiásvér folyt. Emberi és művészi tartása, muzikalitása, alakító képessége gyorsan az igazi művészek sorába emelte. Nem csoda, hogy a színigazgatók szívesen szerződtették tagjaik sorába. 1902-3-ban Győrben, 1903-4-ben Kolozsváron, 1904-5-ben Újvidéken, majd 1905-től Somogyi Károly (1845-1908) pécs-nagyváradi társulatában primadonnaként lépett színre, s ott végre hosszabb időre megállapodott. Ekkor már országosan ismert, a vidéki keresett primadonnája volt. Népszerűségében nagy szerepet játszott az 1905-ben megtartott „János vitéz verseny.”

A János vitézt a Beöthy László (1873-1931) igazgatta Király Színház 1904 őszén mutatta be. A darab hatalmas tetszést aratott. A siker motorja a címszerepet alakító Fedák Sári (1879-1955) volt. A kor szokásainak megfelelően ugyanis – némi prűdség okából – a bonviván szerepek jelentős részét nők alakították. Ezeket az alakításokat hívták „nadrág-szerepek”-nek.

Tegyünk most egy rövid kitérőt. Amikor a szegedi érdekeltségű Bakonyi Károly (1873-1926) – Sárgarigó című színművét a Dugonics Társaság megjutalmazta −, műfordító, operettszerző, a János vitéz szövegírója átadta Zsazsának elolvasásra a darabot, Fedák el volt ragadtatva. De − mint később bevallotta: − „sehogy sem tudtam elképzelni, hogy hogy lehet a szerepet egy nőnek eljátszani. Viszont meg a szerep olyan nagyszerű és édes volt, hogy azt nem igen tudtam elképzelni, hogy bárkinek odaadnám és lemondanék róla.”[15] Amikor azonban megtudta, hogy a zenét egy fiatal tanár, bizonyos Kacsóh Pongrác (1873-1923) szerezte, hallani sem akart Kacsóhról. Hűséges természetű lévén kötődött korábbi sikeres szerzőihez, a szegedi születésű Huszka Jenőhöz (1875-1960) s a Szegeden élő Bakonyihoz. „Ragaszkodtam az én Huszka barátomhoz és zeneszerzőmhöz” – írta könyvében. – „Meg voltam győződve, hogy sohasem írhat nekem már az életben másvalaki muzsikát, mint Huszka Jenő.”[16] De Kacsóh zenéje meggyőzte, s végül boldogan öltötte magára a nadrágot.  

Fedák e szerepeknek is a legjobbja volt. Élt, pontosabban vissza is élt e rangjával. „Primadonna allűrjei” közé tartozott az előadások lemondása. Ez történt 1905 tavaszán is. Egy Beőthy-vel való nézeteltérését követően bejelentette: nem hajlandó színpadra lépni! Beöthy nem jött zavarba. Azonnal meghirdette és megtartotta színházában az országos „János vitéz verseny”-t. A magyar színjátszás tizenhárom legjobb János vitéze –, két színész és tizenegy színésznő – vett részt a versengésben. A közönség tódult a színházba és szavazatával eldöntötte, közülük ki a legjobb. A vetélkedés győztese Károlyi Leona lett.

Nem csoda, hogy 1905 nyarán a siófoki színház megnyitásakor, őt kérték fel a János vitéz eljátszására.[17] Károlyi pontosan tudta tehetsége határait. Pesti sikere ellenére, nem akart a fővárosban Fedák riválisa lenni. Megelégedett a legjobb vidéki primadonna trónjával. Énekművészetét az „elragadó” jelzővel illették. Országos hírű volt remek alakítása Offenbach Hoffmann meséi-ben, ahol „a legnagyobb igényekkel fellépő hármas női szerepben valósággal excellált remek hangjával, kiváló játékával.”[18] Károlyi Leona különbözött a kor rubensi primadonnáitól. Fiús alkata rendszeres testedzésről árulkodott. Bizonyította ezt az is, hogy 1906-ban, Vízaknán megnyerte a hölgyek úszóbajnokságát.[19]

1906-tól 1912-ig a nagyváradi színház tagja volt. Abban az időben Juhász Gyula is ott tartózkodott. A poéta nagyra tartotta Károlyi tehetségét. Egy Berte-operett bemutatója alkalmával így írt róla: „Károlyi Leona játszotta és énekelte a hercegkisasszony kissé passzív szerepét. Szép volt, kedves volt, minden dalában az igazi művészet nemes fénye ragyogott.”[20] Nyilván ezért is szánta neki az 1909. január 16-án bemutatott Atalanta című operettje címszerepét. A próbák idején a díva, rajongó hangulatú levélben számolt be a Nagyvárad című lapban a darabról és a próbafolyamatról. „A szövegíró Juhász Gyula olyan gyönyörű prózában és versekben írta meg ezt a librettót,” – állt egyebek mellett cikkében −, hogy ilyen nyelvezetű operett nincs még egy: nemhiába hazámbeli, mert hiszen az Alföldről, a Tisza partjáról valók vagyunk.”[21]

Bár 1908 telén férjhez ment dr. Fráter Pál nagyváradi ügyvédhez,[22] karrierje töretlenül ívelt tovább. 1910-ben, Ponchielli Giocondájának címszerepe pályája csúcsát jelentette számára. 1911 márciusában hazalátogatott szülővárosába és nagysikerű vendégjátékán az Elvált asszonyban Gondát, A Gül Babában Gábor diákot adta. Alig egy év telt csak el, és sikerei ellenére meghökkentő lépéséről tudósította imádóit a sajtó: „Fráterné, Károlyi Leona a nagyváradi Szigligeti Színház primadonnája A víg özvegy-ben 1912. július 15-én búcsúzik a színpadtól.”[23] A távozás nem ment ilyen könnyen. A színház épp 1912 őszén kívánta műsorára tűzni Lehár új operettjét az Évát. A lelkes váradi közönség az új évad kezdetén – mint azt a Színházi Hét megírtan − „kolosszális primadonna-heccbe” kezdett. Tömegesen aláírt petíciót intéztek a színház direktorához, melyben követelték, hogy a szerepet kedvencükre, „a fedáksáris termetű és tehetségű” Károlyira ossza. Ám hiába, mert férje nem engedte vissza a deszkákra hitvesét.[24]

A csillogó színházi sikerek után civil foglalkozást választott. 1915-ben, Orosházán postamesterként találkozhattak vele egykori nézői, majd később a fővárosban a Honvédelmi Minisztérium tisztviselőnőjeként. 1918-ban a szíve visszahúzta a világot jelentő deszkákra és szerződést írt alá a Medgyaszay Színházhoz. A húszas évek elején még szerepet vállalt a némafilm-szkeccsekben, melyekben a kritika szerint „tökéletes alakítást nyújt”-ott. Ám rövid idő után szakított a művészettel és 1929-ben a Nemzeti Színház ruhatárának főfelügyelője lett. 1935-ben a kolozsvári színház vendégszerződéssel kínálta meg, amit örömmel elfogadott. 1937-ig játszott Erdélyben, azután végleg eltűnt a szakma és a szegediek szeme elől.

Talán ide illik az a Károlyi Leonához kapcsolható hír is, amit a Szegedi Híradó 1904. július 22-i számában találtam. E tudósítás szerint, Szatymazon, a Báló-féle vendéglőben, egy műkedvelő előadásban színre lépett K. Károlyi Károly a drezdai színház tagja, Károlyi Leona testvére! Ábrányi Végrehajtó című darabjában Lajos szerepét adta. Egy szegedi Drezdában! Vajon, az ő sorsa miként alakult? Megtudjuk-e valaha?

Neves szegedi család sarja az 1895. július 11-én született Hubert Etel.[25] Apja Hubert Lajos a szegedi folyammérnökség főmérnöke volt, anyja Lencsek Etelka. Bátyja Hubert Pál (1894-1945) hídépítő mérnök. Kevesen tudják, hogy ő tervezte 1933 és 1937 között a budapesti Boráros téri Duna-hidat és ő irányította a Margit híd kiszélesítésének munkáit is. Etel tanulmányait a Zeneakadémián 1914-ben kezdte el. Énekmestere a kiváló operaénekes Anthes György (1863-1922) volt. Operaénekesi 375/919 számú oklevelét 1919-ben szerezte meg a „kitűnő megjelenésű, átható csengésű, kulturált hanggal”[26] rendelkező művésznő, aki 1920. december 1-én a Magyar Királyi Operaház magánénekese lett és 1924. augusztus 31-ig maradt az intézmény kötelékében.[27] Szerepköre igen változatos volt. Énekelt – egyebek mellett – a Bolygó hollandiban Sentát, a Tannhäuserben Erzsébetet, valamint Santuzzát és Aidát is. Ez utóbbi szerepében 1922 októberében Szegeden is fellépett.[28]

Sorsába azonban hamar beleszólt a szerelem. Operai tagsága idején 1921 és 1922-ben vendégszerepelt Budapesten a magyar származású – egy nagyszebeni kereskedő fia – Nasta Mihály, a brünni opera kitűnő tenoristája, a milánói, drezdai, berlini dalszínházak gyakori vendége. Találkozásukból házasság lett és Hubert Etel férjével Brünnbe szerződött.[29] Ott szerepköre tovább bővült. Fellépett a Lohengrin-ben és Salomé-t is énekelt. Hogy meddig emelkedett tovább pályája íve, nem tudom. Folytatódott, vagy hamar véget ért sikeresen indult karrierje – nincs feleletem rá. Egy azonban bizonyos: szegedi volt, aki kiröpült a nagyvilágba és soha vissza nem tért a fészekbe, a Tisza partjára…

Rövid és rendhagyó az 1935. június 6-án, Szegeden született Mikes (Csobádi) Gitta élete.[30] Magyarországot, – mint annyian mások is − az 1956-os forradalmat követően hagyta el és Bécsben telepedett le. Ott 1958-ban férjhez ment a szintén emigráns Csobádi Péter (1923-1993 után) újságíró – zenekritikushoz, a száz magyar menekült zenészből álló Philharmonia Hungarica zenekar egyik alapítójához. Az ő révén − osztrák ösztöndíjjal − ének tanulmányokat folytatott. Tehetségének köszönhetően hamar szerződést kapott s fellépéseit a bécsi és a schönbrunni Operaházakban siker követte. A hatvanas évek elején férjével Nyugat-Németországba ment és ott telepedett le. Az énekesnő 1962-ben a freiburgi színházban lépett fel, majd a nyugat-berlini Operaház szólistája lett. Mezzoszoprán szerepekben a dalszínház foglalkoztatott művésze volt. Csobáditól 1968-ban elvált, ám a berlini operának korai haláláig, 1979. október 14-ig szerződtetett tagja maradt.

Volt férjéről, Csobádi Péterről − aki nyugdíjaztatásáig a Deutsche Welle zenei osztályának vezetője és 1969-től egy negyedszázadig a Salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékok sajtófőnöke volt − a Betekintő 2017/1 száma azt állítja, hogy az ÁVH, illetve a Belügyminisztérium ügynökeként tevékenykedett.[31]

Végezetül múltidézésünket zárja egy világhírre jutott szegedi baritonista tragikus története. Az 1901. október 7-én született Böhm Endre[32] nyolcéves volt, amikor először állt közönség elé. Egy jótékonysági előadáson – szoprán szólamot énekelt. A középiskola elvégzése után, 1920-ban Berlinbe ment, ahol a kertészeti főiskolán kezdte meg tanulmányait. Közben próbát énekelt Michael Bohnen (1887-1965) világhírű basszista előtt, aki olyan tehetségesnek tartotta, hogy ingyen énekórákat adott neki. Énekesi karrierjével Böhm azonban csak a főiskola elvégzése után kezdett foglalkozni. Milánóba ment és ott énekleckéket vett Cavaliere Salvatore Salvatoritól, a Scala első tenoristájától. Tehetségét jelzi, hogy már akkor szerepelt a milanói rádióban.[33] Thomas Hamletjéből adott elő egy áriát, s ezt követően olasz és magyar dalokat énekelt. Még abban az évben a magyar rádió is közvetítette egy dalestjét. Rövid itthoni tartózkodás után tovább képezte hangját Bécsben, ahol Kaschowscatól vett kamaraének leckéket. Első operaszerepét Zürichben énekelte, majd a lübecki és rostocki operaházakban lépett fel. 1928-ban tárgyalást kezdett az Operaház igazgatójával, Radnay Miklóssal egy budapesti szerződésről, ám az végül nem jött létre.[34] 1929 júniusában Rigoletto szerepében szülővárosában is bemutatkozott. A harmincas évek elején Brémában volt szerződésben, ahol nagy sikert aratott A köpeny Marceljeként. Bréma jelentős város volt pályáján, mert ott találkozott élete első Wagner-szerepével. A Lohengrinben a király szószólóját énekelte.[35]

1933-ban egyetlen napig a berlini Staatsoper tagja volt, ám Hitler hatalomra került s Böhm szerződését származása miatt felbontották.[36] Ezután csehszlovákiai dalszínházakban lépett fel, majd a berni opera tagja lett. Míg kezdetben főleg olasz repertoárral rendelkezett, a harmincas évek végétől már Wagner énekesként járta a világot. Hősi csengésű, nemesfényű hang birtokosa és kitűnő színész volt. A háború kitörésekor Argentínában, a buenos airesi Teatro Colonban szerepelt, de vissza kellett térnie Svájcba, ahol Bernben, később Zürichben volt állandó szerződése.[37] 1947-től 1949-ig gyakori vendége a budapesti Operaháznak. 1949-ben és 1950-ben a MET-ben és a londoni Covent Gardenben lépett fel. Halálát 1952. szeptember 13-án színházi baleset okozta. A bolygó hollandi előadásán a süllyedőbe zuhant és életét vesztette.

De ne fejezzük be ilyen tragikusan múltbéli rövid kalandozásunkat. A halálon mindig diadalmaskodik az élet. A szülők gyermekeikben s unokáikban élnek tovább. Így történt ez baritonistánkkal is. Mert az 1965-ben született ismert, sikeres dalszerző és énekes Sandra Cartolari édesanyja, Barbara, Böhm Endre leánya, tehát Sandra − baritonistánk unokája!

Megjelent a folyóirat 2018. márciusi számában

Jegyzetek

[1] SzVT ir. 723/850; Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár – Móra Ferenc Múzeum, 1992. 261 o.; Szegedi Híradó 1881. júl 12.; Szegedi Napló 1885. jan. 27., 1901. aug. 22 és 1903. ápr. 15.

[2] SzVT ir. 833/836; SzVT ir. 1344/836; Sándor János: A szegedi színjátszás krónikája. Theszpisz szekerén 1800 -1883. Szeged, Bába és Társai, 2007. 161-174 o.

[3] Virágh Géza (szerk.): A magyar színművészet. Budapest, Országos irodalmi részvénytársaság, 1900. 149 o. Lévay Sárika és Margit; Sándor János: Százados színházkrónika. Szeged, Ariadne Press Bt., 1998. 88 o.; Habermann i. m. 175 o.

[4] Szegedi Híradó 1894. március 25.

[5] Szegedi Híradó 1894. augusztus 17.

[6] Szegedi Napló 1900. november 1.

[7] Habermann i. m. 175 o.

[8] Virágh Géza i. m. 149 o. Lévay Sárika és Margit; Sándor János: Százados színházkrónika. 94 o.; Enyedi Sándor: Rivalda nélkül. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1999.

[9] Szegedi Híradó 1893. május 13.; Szegedi Híradó 1894. május 20.

[10] Színészek Lapja 1895, január 20.

[11] Káich Katalin: A nagybecskereki magyar színjátszás története és repertóriuma (1832-1918). Újvidék, Fórum, 2002.

[12] Pápai Lapok 1897. június 6.

[13] Szegedi Híradó 1901. április 5.

[14] Schöpflin Aladár (szerk.): Magyar Színművészeti Lexikon I-IV. Budapest, Színészegyesület, 1931.; Székely György − Alpár Ágnes − Török Margit (szerk.): Magyar Színházművészeti Lexikon. Budapest, Akadémiai, 1994.; Kötő József: Színjátszó személyek Erdélyben 1919-1940. Kolozsvár, Polis, 2009.; Sándor János: Százados színházkrónika. 98-100 o.

[15] Fedák Sári: Útközben I-II. Budapest, Szőllősi Zsigmond kiadása, é. n. I. kötet 79 o.

[16] u. o. I. kötet 80 o.

[17] Szeged és Vidéke 1905. július 19.

[18] Békés 1906. augusztus 19.

[19] Szegedi Napló 1906. július 12.

[20] Nagyvárad 1908. december 22.

[21] Nagyvárad 1909. január 13.

[22] Szegedi Napló 1909. január 2. 

[23] Szeged és Vidéke 1912. július 10.

[24] Színházi Hét 1912/43

[25] Születési adatait és diplomája számát a Budapesti Zeneművészeti Akadémia 1875 és 1918 között végzett hallgatóinak jegyzéke alapján közlöm.

[26] Szegedi Híradó 1922. október 27.

[27] Gelencsér Ágnes − Körtvélyes Géza − Staud Géza − Székely György − Tallián Tibor: A budapesti Operaház 100 éve. Budapest, Zeneműkiadó. 1984. 501 o.

[28] Szegedi Híradó 1922. október 27. 

[29] Délmagyarország 1926. február 11.

[30] Születési és halálozási idejét, helyét közli Enyedi Sándor: Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészeti kislexikona. Budapest − Kolozsvár, Balassi − Polis, 2005.

[31] Egy szociáldemokrata felemás karrierje a politika és a zene világában. In: Betekintő 2017/1. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóirata. − http://www.betekinto.hu/2017_1_varsanyi

[32] Enyedi Sándor: Rivalda nélkül; Délmagyarország 1928. április 22. Beszélgetés egy fiatalemberrel.

[33] Délmagyarország 1927. március 18.

[34] Délmagyarország 1928. április 27.

[35] Délmagyarország 1931. szeptember 13.

[36] Délmagyarország 1933. május 19.

[37] Szegedi Napló 1940. március 22.