Zoltánfi Zoltán: Szegedi örökség – magyar örökség

Magyar Örökség Díjat kapott Móra Ferenc

A Somogyi-könyvtár Magyar Örökség Díja (2015. december) óta hagyomány, hogy folyóiratunk megemlékezik a díj aktuális szegedi, vagy Szegedhez kötődő kitüntetettjeiről. 2016 januárjában Tandi Lajos írt tisztelgő sorokat a Somogyi-könyvtár kitüntetéséről, a 2017. január-februári számban Temesi Ferenc méltatta Zoltánfy István posztumusz díjazását, 2017. májusi számunkban bemutattuk mindazokat szegedi, vagy munkásságukkal Szegedhez kötődő kiváló személyeket, intézményeket vagy szervezeteket, akik − addig 28-an − a Magyar Örökség Díj megalapítása, 1995 óta e megtisztelő elismerésben részesültek. 2017. szeptemberben jelent meg az újabb kitüntetettről, a Bolyai Intézetről szóló írásunk, melyben Csákány Béla emeritus professzor díjátadáson elhangzott laudációját is közreadtuk.

A Magyar Örökség és Európa Egyesület dr. Klinghammer István akadémikus, földrajztudós által vezetett bírálóbizottsága 2018. március 24-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott díjátadó ünnepségén ismét hét díjazott életútját, munkásságát, tevékenységét ismerte el Magyar Örökség díjjal.

A díjazottak és díjazásukat megalapozó tevékenységük, munkásságuk: a Budafok-Tétényi Nádasdy Kálmán alapfokú művészeti iskola és általános iskola, hagyományéltető, művészetoktatási tevékenysége; Illyés Géza sebészorvos iskolateremtő munkássága; Ludovika Akadémia; Gergely Ferenc orgonaművész egyházzenei munkássága; Erdélyi Géza református püspök sokoldalú közösségépítő szolgálata; Pálos Frigyes keresztény kultúráért végzett sokrétű szolgálata; Móra Ferenc örökségfeltáró és irodalmi munkássága

Móra Ferenc posztumusz díjazására szülővárosa, Kiskunfélegyháza Móra Ferenc Közművelődési Egyesülete tett javaslatot. Következzenek az egyesület elnökének, Kapus Béláné nyugalmazott iskolaigazgatónak a díjátadó ünnepségen elmondott méltató szavai:

1934. február 8-án halt meg Móra Ferenc. Már a következő napon napilapok méltatták emberi és alkotói nagyságát, munkásságát.

A Pesti Napló 1934. február 9-én a következőképpen írt Móráról:

„A legkedvesebb csevegő, a legszeretetreméltóbb ember s a legsokoldalúbb író – a régi, nagy magyar polihisztorok kései örököse és utolsó képviselője – szállott sírba vele, pótolhatatlan veszteséget hagyva maga után.” Nem túlzás a polihisztorság említése vele kapcsolatban, hisz nagyon sokoldalú ember volt, sok területen végzett kiemelkedő tevékenységet.

Annál is inkább érezhetjük nagyságát, ha megnézzük az utat, amelyen elindult, és az út végét, ahová elért. Szinte mesébe illő történet.

Az írástudatlan nagyszülőktől nézve a családfát, folytatva a két elemit végzett édesapán, Móra Mártonon és az édesanyán, a hét osztályt végzett Juhász Annán át, az nem tűnhetett bíztató jelnek a gyermekek jövőjét illetően, s ami még bizonytalansági tényező volt, a család szegénysége az 1870-es évektől.

Az édesanya a város kenyérsütögető asszonya volt, az apa a remekes szűcsből foltozó szűcs lett. Közben terebélyesedett a fa, három ága a tízből életképesnek bizonyult, s a szülők mindhárom gyermeküknek, Istvánnak, Ferencnek és Juliannának diplomát adtak a kezébe. Hogy hogyan történhetett mindez a XIX. században, az egy kisebb emberi csoda.

Kellett a szülők segítő gondoskodása, gyermekszeretete, főleg az édesapa tudás iránti vágya, pozitív életszemlélete. Ahogy István fia mondta: „Ő volt a világ legoptimistább embere.” A szegénység ellenére a gyermekeik ingergazdag környezetben nőttek fel: az édesapa Petőfiről, Kossuthról, a szabadságharcról szóló történetein, az édesanya tündérmeséin.

Iskolába kerülve „Fercsikének” olyan tanárai voltak, akik segítették, támogatták, korán felismerték tehetségét. Érdemeinek elismeréseként éveken keresztül ő kapta a legmagasabb ösztöndíjat, a Petőfi-alapítvány 50 forintos kamatát. A szorgalmas diák tehetsége, talentuma korán jelentkezett. Már diákkorában írt verseket, ünnepségek szónoka lett. Ugyanúgy, mint előtte járó példaképe, 15 évvel idősebb István bátyja.

Móra Ferenc 18 éves koráig szülővárosában, Kiskunfélegyházán nevelkedett és tanult, majd Budapestre került egyetemre. Egyetemi tanulmányait befejezve rövid felsőlövői kitérő után Szegeden élt haláláig. 1902-ben házasságot kötött Walleshausen Ilonával, 1903-ban megszületett imádott Panka lányuk.

Volt újságíró, könyvtáros, mint régész sok dokumentatív lelettel gazdagította őstörténeti ismereteinket. Ezek után nem lehetett véletlen, hogy 1917-ben, Tömörkény István halála után ő lett a szegedi múzeum igazgatója.

Az egyik legsokoldalúbb írónk. Több műfajban írt. Csengő-bongó gyermekversei, felnőtt versei, gyermekkönyvei, tankönyvei, meséi, ifjúsági művei, novellák, tárcák sokaságán át hosszú, tartalmas az út a nagy regényekig. Gondolok itt a Hannibál-regényre, az Ének a búzamezőkön regényén át a csúcsra, az Aranykoporsóra. E művei feltétlenül a nagy írók közé emelik.

Ugyan ő magát szerette barkácsoló kismesternek nevezni, s a Kis magyar irodalomtörténet is így összegzi: „Legjelentősebb kismestereink egyike.” De nagy regényeit, novelláit, gyermekirodalmát nézve nem tekinthetjük kismesternek. Hatalmas ismeretanyaggal rendelkező írónk. Gondoljunk csak az Aranykoporsóra, utolsó nagy munkájára, amelyet az adatok, ismeretek sokasága szinte tudományos művé tesz. Ez csak egy kiragadott példa.

Kiapadhatatlan volt Móra Ferencben a forrás, amelyből művek sokasága született. A legelső könyvét a Szegedi Napló adta ki 1902 karácsonyán két elbeszélő költeménnyel: az egyik Az aranyszőrű bárány című népmesét költötte át verssé. Ezután sorban jelentek meg gyermekkönyvei, majd 1918-ban megírta a Kincskereső kisködmönt, amelyet 1920-ban adtak ki. 1920-ig csak gyermek meg ifjúsági művek jelentek meg tőle, ezért is tartották ifjúsági írónak. A 20-as évektől egymás után jelennek meg felnőtteknek szánt művei, első regénye, A festő halála 1922-ben. Ettől kezdve ontotta a novellákat, tárcákat, regényeket.

Vajda László irodalomtörténész bibliográfiája 1970-ben, Péter László összefoglaló gyűjteménye 2009-ben jelent meg Móra Ferencről.

Minden korosztály talál a Móra-kötetekben neki alkalmas olvasnivalót, csak kézbe kell venni azokat. Írásainak fontos vonása a közvetlenség és a csevegő stílus, emiatt érezheti az olvasó, hogy szinte hozzá szól az író. Mindenkivel szót tudott érteni. Sajátos, szelíd humor volt az övé, mely sokszor keserűséggel párosult, de ez is emberközelivé tette.

Karinthy Frigyes írta róla: „Szelíd humorát, mosolygó bölcsességét, finom gúnyolódásait s a magyaros öngúnyt is könnyű volt leszármaztatni a Jókai-, Mikszáth-, Tömörkény- féle szellemi családfáról.”

Sokszor halljuk, hogy Móra már elavult, nem kell a mai kor emberének. Hogy lehetne elavult a műveiből áradó érzelemgazdagság, a humánum érzése?

Ha csak a most 100 éves Kincskereső kisködmönt nézzük, a mai korban is szükség van a szolidaritásra, szegények, az idősek segítésére, mások megértésére, az igazmondásra, a testvéri szeretetre. Az emberek felé áradó szeretetre, mely Móra nagyon sok művéből sugárzik, szinte melegít. Mert ahogy befejezi a Kincskereső kisködmönt: „A szeretet az élet.”

Móra élete végéig hű maradt szülővárosához, engem Félegyháza tett íróvá, írta. Vallomásainak végtelen sora olvasható műveiben. Szülővárosa is szívébe zárta nagy szülöttjét, 1929-ben Kiskunfélegyháza díszpolgára címet kapott. Ha gazdag életművét áttekintjük, igazolva láthatjuk Móricz Zsigmondot, amikor Móra halálakor így írt: „Elment és vele eltűnt a magyar irodalomból egy eredeti, sajátságos, meghatóan őszinte és megilletően ragyogó magyar szín.”

Az 1861-ben (Móra Márton és Juhász Anna házasságkötésével) növekedésnek indult családfa mára hatalmas fává terebélyesedett, 175 ága nőtt, s ebből 71 a Móra család ma is élő tagja. Az elmúlt 157 évben sok neves tagja volt a családnak. A már említett testvér, István, akit Ferenc példaképének tekintett, ki „a hazafias költészetben is, mint a szerelmi és idillikus hangú, meleg családi érzéseket kifejező lírában Ferenc előtt járt.”

A család másik neves tagja Móra László, a két világháború közötti idő szintén ismert, elismert költője, írója volt.  Versei négy kötetben jelentek meg, prózája korabeli újságokban volt olvasható.

Harmadiknak hagytam, de csak kora miatt az itt jelen lévő Balázs Béla-díjas Vészits Andreát, a dédunokát, dramaturgot, forgatókönyvírót, a mórai hagyaték ápolóját. A sok-sok keze alól kikerült mű közül kettőt említek, az Apapa regénye című életrajzi könyvet, valamint az Anziksz a búzamezőkről című filmet. Mindkettő az apapa és a dédunoka alakját idézi.

1934. február 8-án néhány perccel 7 óra után utolsót dobbant Móra Ferenc szíve, s a gyilkos kór legyőzte. Földi maradványai a szegedi temetőben nyugszanak.

A Reggeli Újság 1934. február 12.-i száma így búcsúzik tőle: „Az Aranykoporsó halottja már elfoglalta helyét az Isten balján, közel a szívéhez. A sok gepida és hun vitéz, akiknek korhadt csontjai az ő leírása nyomán izmos, barnapiros életre keltek, a búzamezők alázatos és mégis kemény magyarjai, az ízes, zamatos gyermekversek apró hősei, az aranyszőrű bárány és pásztora, Diocletanius császár egész fényes udvarával most ott hódol előtte…”

Miért kell nekünk Móra Ferenc?

Péter László irodalomtörténésszel vallom: „Nekünk szükségünk van mindarra, amivel szellemünk, műveltségünk, lelkünk gyarapodhat, gazdagodhat, emberségünk nemesedhet.”

Ezért kell nekünk Móra Ferenc, akiről meggyőződéssel vallom, hogy írói öröksége örök.

A félegyházi szegényes házból eljutott a halhatatlanságba.

Eddig a méltatás, s amit szegediként hozzá kell tennünk a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Közművelődési Egyesület elnök asszonyának díjkiosztó ünnepségen elmondott szavaihoz, utolsó mondatához kapcsolódva: az út, amelyen Móra Ferenc a félegyházi szegényes házból indulva eljutott a halhatatlanságba, Szegeden át vezetett.

Megjelent a folyóirat 2018. áprilisi számában