Gyémánt Csilla: Néhány gondolat a szegedi színházi változásokhoz 2018 tavaszán

A Szegedi Nemzeti Színház jelenlegi főigazgatójának, Gyüdi Sándornak 2018. júniusában jár le a megbízatása. Az önkormányzat értelemszerűen új pályázatot írt ki. A 2018/19-es évadtól kezdődően újabb öt évre hirdették meg a szegedi színházvezetői posztot, amely nem váltott ki országos érdeklődést. Két szegedi jelentkező nyújtotta be pályázatát: Gyüdi Sándor Liszt-díjas karmester és Barnák László színész. A jelenlegi főigazgató, a tíz éve regnáló Gyüdi Sándor február 12-én hétfőn, a közgyűlés és polgármesteri döntés hetében visszavonta pályázatát. A választék egyetlen „versenyben maradó” tagjának, a fiatal, de már nem pályakezdő Barnák László színművésznek több változást ígérő, népszerű, közönségbarát műsortervet, marketing ismereteket felvonultató pályamunkája elnyerte a közgyűlés tetszését, bizalmat szavaztak neki, kinevezése július elsejével lép életbe.

A két pályázó szakmai múltját tekintve, a tényeket felsorakoztatva Gyüdi Sándoré a meggyőzőbb szakmai életpálya, kórust alapított, vezetett, szimfonikus zenekart irányított, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, kitűnően beszél három-négy nyelven, szimfonikus és opera dirigensi tevékenységét Liszt-díjjal (2006) ismerték el, eredményesen működik együtt az Operaházzal, az Armel Operafesztivállal… és még sorolhatnánk. Mindezekből kiderül, Gyüdi Sándor elsősorban zenei irányultságú szerteágazó tevékenységét, kapcsolatrendszerét állította a szegedi kultúra szolgálatába.

Barnák László nem volt vezető színésze a szegedi társulatnak, de kulturáltsága, megbízhatósága, jó szervezőkészsége, rendezői hajlandósága már első szegedi éveiben biztatóak voltak. Értő szemmel figyelte a színházi világ változását, önképzésre is fordított időt, marketing-, menedzser ismereteket szerzett. A próza megújulásához a népszerűbb műsorpolitika, az eredményesebb piár-munka valóban szükséges lenne. A döntéshozók az újszerűbb, közönségbarát változásokat, a növekvő nézőszámot várják el − pályázata ismeretében − Barnák Lászlótól.

A színház világában a változás, az igazgatóváltás a természetes. A megújulás igénye mindenkor hozzátartozott a színházművészethez: így volt ez Shakespeare korában, de így működött több évtizedre visszatekintve a Szegedi Nemzeti Színházban is. Vaszy Viktor „fénybe emelte” a szegedi operát, de amikor második regnálása idején 1969-ben szemére vetették a tagozatok egyenlőtlen fejlődését, lemondott főigazgatói tisztségéről. Zeneigazgatóként és a színház operatagozatának vezetőjeként 1975-ig, majd 1979-ben bekövetkező haláláig meghívott karmesterként vívta a harcot az „ország második operájáért”, a szegediért.

Színházigazgatók jöttek és mentek, mindnyájan a jót, a még jobbat akarták. Lendvay Ferenc (1969-71) a prózai tagozatot ragyogó színész-sztárokkal emelte ki a szürkeségből. Szegedre gyűjtötte a fővárosi színészek krémjét: Ajtay Andort, Dajka Margitot, Nagy Attilát, Moór Mariannát, Végvári Tamást, klasszikusokban, sikerdarabokban léptette fel őket. Szegedre szerződtette a legkitűnőbb vezető vidéki színészeket is. Ennyi „érdemes és kiváló művész” még nem nyüzsgött a szegedi deszkákon. Újra divat lett színházba járni! Az „álomkirályság” szűk két évadot is alig ért meg, csúf anyagi bukással, pénzügyi hiánnyal fejeződött be.

A megfontoltabban gazdálkodó, progresszív, modernebb színházat Szegedre hozó Giricz Mátyás tovább bírta (1971-78), ő a „sztárszínház” ellenében a nívós csapatmunkában hitt. Emlékezetes előadásokat produkált (Kodály: Cinka Panna, Déry: Képzelt riport, Madách: Az ember tragédiája stb.) még operát is rendezett, még pedig kitűnően (Muszorgszkij: Borisz Godunov, 1977). A szervezkedés ellene is megindult, 1978-ban megvált a színháztól. Pál Tamás karmesterként, zeneigazgatóként, igazgatóként a nagyszínház rekonstrukciója idején vette át a vezetést. A mostoha körülmények ellenére a „moziszínházban” Mozartot játszatott, ritkán hallható és népszerű olasz operákat eredeti nyelven, s merész lendülettel nyugat-európai turnéra vitte az operatársulatot.

Az időről időre bekövetkező vezetői váltás mindig hozott újat: jót s rosszabbat egyaránt. Pál Tamást felfelé ívelő karrierje elszólította a fővárosba és külföldre, de volt olyan neves karmester, zenei vezető, aki az Operaházból jött le Szegedre. Oberfrank Géza régi vágyának megvalósulását, egy valódi operai-zenei műhely létrehozását várta Szegedtől. Igazgatott, vezényelt, fordított, rendezett. Tevékenysége minden területén precíz, gondos munkát végzett, operai repertoárja Wagnertől Szokolay Sándorig átfogó képet nyújtott a zenés színházi alkotásokból. Elképzelései megvalósulni látszottak, eredményeit senki sem vitatta, de a helyi „erők” ismételten megújulást akartak. Az időközben feltűnt, illetve a városba visszatért prózai főrendezők, Sándor János, Ruszt József, később Szikora János, a magyar színházművészet jelesei, Jászay-díjas, érdemes és kiváló művészek szintén „fénybe” emelték időnként a szegedi prózistákat, de az építő tevékenység gyakran a visszájára fordult, távozásukkal olykor robbantottak is, gyakran az összeforrott színészcsapat is velük tartott, és mindent elölről kellett kezdeni.

Gyüdi Sándor azon ritka művészigazgatók közé tartozott, aki tíz évig folyamatosan a színház élén tudott maradni. (Ez eddig csak Vaszynak sikerült és az ügyvezető igazgató Nagy Lászlónak!) Gyüdi Sándor 2018-ban visszavonulását tervezte a zenei életbe, nem akart újabb öt évre főigazgató lenni. Valakik meggyőzték, hogy nyújtsa be pályázatát, a színház kiegyensúlyozott irányítóját látták benne, jóllehet a hamu alatt, olykor izzott a parázs. Gyüdi évek óta figyelte, kereste azokat a neves szakembereket, akik megbízható irányításával a tagozatok arányosan fejlődhetnek. Vajon akad-e olyan potenciális utód, pályázó, aki országos szinten jelentős művész, aki a speciálisan szegedi, zenés-színházi tradíciók megőrzése mellett a prózajátszást is meg tudja újítani, kötődik majd a városhoz, vállalja majd alázatos, odaadó munkával az egyik legpatinásabb vidéki színház vezetését. A főigazgatói cím mellé hozzá tartozik a hétköznapi robot, a hivatali munka: a szervezés, társulatépítés, a műsorrend kialakítása, egyeztetés, helyi és fővárosi értekezletek, kimerítő telefonok véget nem érő sora, s nem utolsó sorban a finanszírozás kérdése. A pénzügyi kereteket nem tanácsos túllépni, mint ezt már két neves színész-igazgató, Korognay Károly (1999-2003) és Székhelyi József (2003-2008) fiaskója is bizonyította a közelmúltban.

Marketing, nézőszám-növelés, műfaji arányok betartása, törekvés a művészi színvonal emelésére… Csak ennyi?! Még több, ennél is összetettebb felelősségteljes munka − a kritikák össztüzének kitéve! Nehéz, szinte megoldhatatlan feladat ennyi kihívásnak, ilyen kritériumoknak megfelelő, nagy műveltségű, nyelveket beszélő, lelkiismeretes, nagy munkabírású országos tekintéllyel is rendelkező jelöltet találni. Nem is tolongtak a pályázók! Vajon miért? Egyrészt a köztudatban elterjedt a „vélekedés”, hogy „Gyüdi marad”, másrészt napjaink felgyorsult életritmusa ad választ a kérdésre.

Alkalmas-e egy ilyen feladatra a „pörgős” életet élő, utazó-rohanó, produkciókra szerződő fiatal vagy középkorú rendező? Elkötelezheti-e magát egy olyan jeles író művészeti főtanácsadónak, aki igazi hivatását, az írást sem akarja feladni? Leköltözhetnének-e Szegedre, vállalnák-e a tartós jelenlétet városunkban? Spiró György író és Keszég László rendező szegedi tevékenysége a nemleges választ involválja − bár mentségükre szól, nem törekedtek nagyon a pozíciókért.

Valahogyan az lett a trendi a művészvilágban, hasonlóan a vállalkozóihoz, hogy majdnem mindenki több lábon akar állni, és nem akarja magát elkötelezni egyetlen, sok munkával, még több idegeskedéssel járó bizonytalan sikerű ügy mellett.

Az apadó nézőszám, az előadásszám is a viták homlokterébe került, de a lényegről nem esett szó a nagy bűnbak-keresésben.

A közönség elmaradásának az okát nem csupán a műfaji kínálat egyhangúságában, a tíz évig regnáló muzsikus főigazgató műfaji „részrehajlásában” − ha egyáltalán volt ilyen − kell keresnünk. A Szegedi Nemzeti Színház történetének több évtizedes, felvillanó mozaikjából láthattuk: zeneművész-karmester, színművész-rendező igazgatók felváltva követték egymást a színház élén.

Szólnunk kell a „rendezői színház” divatjáról, negatív jelenségeiről is!

A fővárosban és vidéken egyaránt gyakran elnagyolt, nézhetetlen, rossz előadások jönnek létre. Láttam Budapesten az Operában kiváló rendezésben igen hétköznapi, zeneileg csapnivaló Norma előadást, tanúja voltam az Erkel Színházban A bűvös vadász másodpremierjén, hogyan tüntetett, fújolt a közönség a hátulról nézőtérre áramló énekkari tagokkal együtt. A Kossuth-díjas rendező az „erdőillatú” romantikus, misztikus Weber-operát „dobta fel” meztelenre vetkőztetett csont-bőr, idős férfiakkal, kövér, hájas testüket rázó nyoszolyólányokkal. A néző nem „szórakozott”, megalázottnak érezte magát helyettük is!

Lehet-e a szándékaiban lelkes nézőt hibáztatni, ha előadás közben kivonul, vagy a szünetben veszi kabátját és csalódottan hazaballag? Otthagyják az előadást akkor is, ha azt tapasztalják, hogy még az ötödik sorból sem érthető mit motyog vagy hadar a színpadon a színész. Miért lenne befogadó a közönség, ha ellenérzéssel tölti el a sivár látvány, ha elege van a túltengő ”rendezői koncepciókból”, nevezetesen abból, hogy akár Mozart operáját, akár Shakespeare drámáját, akár Richard Strauss Ariadné-ját ígérik a színlapok, a különböző korban, helyszínen játszódó darabokat fád, kórházi miliőben, idétlen jelmezekben tálalják fel számára. Miért? Azért, mert most éppen ilyen a „trendi”! A koncepcióhoz tördelik a darabot. Az ember már előre tudja, ha egy rendező „letisztultságról” beszél, akkor ne várjunk gazdag, színes, árnyalt, míves előadást. A teremtett világ sivár, didaktikus látvánnyá silányul.

Évtizedek óta jelen vagyok a színházi bemutatókon Szegeden, időnként fővárosi és vidéki színházi előadásokat is megtekintek, megfordultam neves nyugat-európai színházakban is, van összehasonlítási alapom. Számomra nem léteznek műfaji kivételek, igyekszem tárgyilagosan szemlélni a színházi jelenségeket, számos színházi tárgyú írásomban bizonyosságát adtam, hogy nem vezet elfogultság, rosszindulat. Mindig az ügyért próbáltam kiállni, nem valaki, vagy valakik ellen.

Figyelemmel kísértem a különböző korosztályok színházi befogadói magatartását. Az egyetemista fiatalokkal máig személyes kapcsolatban vagyok, mint óraadó tanár. Véleményüket érdeklődéssel hallgatom, s a tapasztalatokat a következőképpen summázhatom:

1. A kapkodás, a napi divatot, „trendeket” követő színházcsinálás nem hozhat komoly művészi eredményt, csak sivár álművészkedést. Ismétlődő, korszerűnek mondott panelekből építkezik, afféle „modern giccset” hoz létre, eszközeit gyorsan kiismeri a közönség, elunja és elutasítja.
2. Ha közönség nem kap a „magas” művészettől sem élményt, sem pedig szórakozást, elpártol, a kommerszebb műfajok felé orientálódik. A „bulvár” legalább azt nyújtja, amit ígér, könnyű szórakoztatást, kikapcsolódást. Feledhető, de nem bosszantó.
3. A komoly műfajoktól, a fajsúlyos drámáktól, klasszikus tragédiáktól, opera seriáktól többet vár a közönség a „kikapcsolódásnál”, olyan élményt, amit régen katharzisnak neveztek… Mert az igazi művészet esztétikai és erkölcsi értékeket teremt, „megtisztít” és felemel, segít szembenézni önmagunkkal, eligazodni az élet útvesztőiben. Az igaz lehet megrázó, elgondolkodtató, érzelmeket felkavaró, de sohasem hatásvadászóan, sokkolóan durva! A maguk műfaji keretein belül a „nehéz” műfajok is előidézhetik a „kikapcsolódást”, a néző tartósan magával viheti az élményt. Ami jó és maradandó, az nem lehet „unalmas múzeumi”!

Sokan vagyunk, akik reménykedünk abban, hogy a jelenlegi változás nem sodorja el a régi értékeket, hogy a szegedi operakultúra nem szorul majd háttérbe, nem csökken az operák száma, hogy folytatódik az a remek, zenés gyermekszínházi folyamat, amely kicsik tízezreit vonzotta be, tette színházimádóvá.

Barnák László pályázati műsortervében az operabemutatók számának erőteljes csökkenése olvasható (egy Mozart-operát, egy kisszínházi Mátyássy-művet, egy Purcell-opera koncert bemutatóját tervezi. Vélhetően változtat majd elképzelésén, talán már folyik is az egyeztetés az operatagozat felkért vezetőjével, Gyüdi Sándorral. Belegondolni is rossz, hogy a leépítés, az évi egyetlen nagyoperai bemutató mi mindent vonna maga után… Szükség lenne-e ebben az esetben operai kórusra, színházi kis tánckarra, kellene-e ilyen nagy létszámú szimfonikus zenekar…? Kétségkívül sokat lehetne spórolni ezen, de Szeged legnagyobb kulturális értéke, operai-zenei élete sérülne, épülne le fokozatosan.

Ha szerethetővé, rangossá válik a színház minden tagozata, ha vezető művészeinket méltó szerepekben láthatjuk, ha a rendezők nem önmagukat akarják „megvalósítani”, hanem elsősorban a darabot, ha a felnövekvő tehetséges fiatal színésznemzedék „lelkesedése” szakmai tudással is párosul, akkor a nézőszám is növekedni fog.

A Szegedi Operabarátok 1990 óta, közel harminc éve szilárd közönségbázisát alkotják a szegedi operának, figyelemmel kísérik a Zeneművészeti Kar Magánének Tanszéke hallgatóinak fejlődését, a tehetségek első „színházi szárnypróbálgatását”, profi énekessé válásuk útját. Gyüdi Sándor főigazgató, az operatagozat irányítója és Pál Tamás első karmester tíz éven keresztül támogatta az Egyesületet. Évi tíz-tizenkét rendezvényünkön aktívan részt vettek, magas színvonalú zenei ismertetőket tartottak, helyet, énekes és zongorás közreműködőket biztosítottak számunkra. Az elmúlt hetekben, a hírlapi csatározások során, szemére vetették Gyüdi Sándornak egyesek a kompromisszum-készségét, kiegyezésre, segítésre való hajlandóságát is. Ha ez az alkalmazkodás nem jellemezte volna munkásságát, akkor ma nem énekelnének Szegeden nevelődött fiatalok (Kálnay Zsófia, Nánási Helga, Kiss András) az Operaházban, nem lehetne kitüntetett „Kamara-énekes” a könnyű zenéből Szegeden átváltott László Boldizsár, jelenleg az ország egyik legjobb tenorja, nem lehetne sokat foglalkoztatott, megbecsült énekese Kelemen Zoltán, Cseh Antal az Operaháznak. És nem énekelne Miskolcon, Győrben, Debrecenben Kovács Éva, Dobrotka Szilvia, Bocskai István főszerepeket. Az elmúlt tíz év alatt a szegedi opera, a szilárd háttér, a helyi fellépési kötelezettségek mellett szabad mozgásteret is biztosított tehetséges fiatal énekesei számára.

A Szegedi Operabarátok Egyesülete nagyon sok segítséget, támogatást kapott a színháztól Gyüdi Sándor igazgatásának idején az elmúlt tíz év során. Köszönetünk és hálánk jeléül mi is mindig kiálltunk a szegedi opera ügyéért, jövőjéért. Nem valaki valakik ellen, hanem valamiért, egy ügyért.

A Szegedi Operabarátok, akik a színház és a komolyzene barátai is, abban reménykednek – sok más szegedi polgárhoz hasonlóan-, hogy a színházi vezetői váltást akarók sikerrel járnak: olyan kedvező folyamatok indulnak be, amelyek az értékeket is megőrzik, és egység jön létre megosztottság helyett a magasrendű művészi célok közös megvalósításáért.

2018. március

Megjelent a folyóirat 2018. májusi számában