Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 11.

Borhamisítások Szegeden

A borhamisítások a 19. század végén olyan nagy méreteket öltöttek Magyarországon, hogy bizonyos kereskedők ezt a tevékenységet szinte már iparszerűen gyakorolták. A visszaélések jelentősen megnehezítették a bortermelők helyzetét is, hiszen a kereskedők jóval olcsóbban, akár harmad áron is kínálhatták a hamisított borokat a fogyasztóknak. A 19–20. század fordulóján a szegedi újságok több esetről is beszámoltak, amelyek segíthetnek rekonstruálni a különböző hamisítási eljárásokat és praktikákat.

A filoxéravész következtében a megtermelt borok mennyisége drasztikusan lecsökkent, ezért a hiányt a magyar kormányzat olasz, illetve dalmát nedűk importálásával igyekezett pótolni.[1] Az iparosodás következtében egyre gyarapodó városi népesség jelentős mértékben igényelte a tömegborokat, hiszen szőlőbirtokkal döntő többségük már nem rendelkezett. A hamisítás számára a továbbiakban megfelelő alapot teremtett a vegyipar fejlődése, amely új festékanyagok alkalmazását tette lehetővé. Olyan mértékben tágultak a műborok előállításának technikái, hogy ez a tevékenység rendkívül jövedelmezővé vált. A korszak legnagyobb botrányai főként a bornagykereskedők pincéiben felfedezett hamisított szeszes italok miatt pattantak ki.[2]

Szeged határában a 19–20. század fordulóján jelentős mennyiségű homoki bor termett, a várost mégsem kerülhették el a borhamisítási botrányok, amelyek a helyi sajtóban nagy visszhangra találtak.[3] A korabeli állapotokról a Szegedi Híradó a következőképpen tudósított: „Sajnálkozással tapasztaljuk, hogy Szegeden a hamis-bor gyártása rendszeres iparüzemmé fejlődött. Vállalkozásnak elég kecsegtető. Ötven hektoliter rosz borból nyerhet az ember száz hektoliter jó bort. A nyereség nem kétannyi, de négyannyi, mert a minőség is, a mennyiség is, megduplázódik. Vakmerőség kell ehez és lelketlenség. A törvény szigoruan tiltja a hamis bor gyártását. Nagyfoku vakmerőséggel rendelkezhetik az a borkereskedő úr, aki a törvénynek ezen rendelkezésén tulteszi magát. Lelketlenség pedig a konzumáló közönséggel szemben, a mely gyanutlanul iszik a maga és mások egészségére az utálatos kotyvalékból. És az a csudálatos, hogy ezek az urak, akik minden áron meggazdagodni akarnak, rettenetesen könyelmüek is. Mintha a szerencselovagok azon fajtájából valók volnának, akik a va banquet-ot választották jeligéjüköl. Okulhatnának a mások tapasztalatán, de nem teszik. Játszanak a szerencséjükkel, kockára tévén sokszor vagyonukat. Mert egyszerü rajtakapás is elég ahoz, hogy a bor-gyáros vagyonában érzékenyen károsodjék. Tizenöt krajcárt fizet büntetésképpen minden eladott liter hamis bor után. És mivelhogy ezek az urak a legolcsóbb borokat vásárolják össze, olyakat, amelyeknek literjét 8–10 krajcárért kapják, nemcsak a befektetett tőkét veszítik el, de azonfelül is tekintélyes összeget, ha kedvezett nekik a szerencse és sokat adtak el a hamis borból.”[4]

Az egyik legnagyobb port kavaró ügy 1900 év elején pattant ki, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy Szegeden letelepedett és borok forgalmazásából élő olasz bormérő, bizonyos Costa Pál hamisítási gyanúba keveredett. A Szegedi Híradó az eset kapcsán a következő módon jellemezte a korabeli viszonyokat: „Mert a taljánok nemcsak Szegedet, de az egész országot árasztották el azzal a rosz kotyvalékkal, nagy kárt tevén mindenütt a bortermelőknek. A vidéki és a fővárosi sajtó nem egyszer foglalkozott ezzel a káros borbehozatallal, de nem lehetett tenni ellene. A versenyképessége oly nagy volt, hogy az olaszok a kedvezőtlen mozgalmak ellenére is boldogultak. Persze, itt mindenki azt hitte, hogy tiszta jó bort mérnek a talján urak. Sőt, mikor egy izben itt Szegeden ez irányban gyanut keltettek és hirlapi támadásban is volt részük e miatt, az egyik talján bormérő egy önérzettel duzzadó hasábos nyilttéri nyilatkozatot tett közzé a fővárosi lapok valamelyikében, viszautasítván az ellene támadó gyanut.”[5]  Az olasz borok vizsgálatát megnehezítette az a körülmény, hogy a magas alkoholtartalmuk miatt elbírták a vízzel történő hígítást. A hatóságok éppen ezért a tettenérést  tartották a leginkább célravezető módszernek, de ezt nagyon körülményesnek tűnt megvalósítani. A szegedi rendőrség egy sikeresen végrehajtott akciót követően leplezte le Costa Pál olasz bormérőt, aki a borait vízzel szaporította és ebben a formában értékesítette. A Szegedi Híradó részletesen beszámolt a tettenérés körülményeiről, amit Babós Elek lesötétített üzlethelyiségéből Potyondi Miklós rendőrtiszthelyettes, Remzső Imre közrendőr és Németh Antal borbiztos hajtott végre. A kocsma bezárását követően arra lettek figyelmesek, hogy két olasz alkalmazott, Azzaró András és Azzaró Ferenc az udvaron található kútból két 20 literes bádogedényt töltött meg vízzel, majd tartalmukat a pincében egy tölcsér segítségével egy nagyméretű boroshordóba öntötte. A munkások leleplezését követően Koczor János helyettes főkapitány helyszíni szemlét tartott, melynek során a hordókat lepecsételte. A vizsgálat során kiderült, hogy Costa Pál nemcsak vizet, hanem más tiltott szereket (pl: saccharin) is felhasznált a hamisításhoz. Amíg a 24 krajcáros borokat 50, addig a 36 krajcárosokat 36% vízzel gyarapította. Nemcsak asztali borokat hamisított, hanem különleges, édes nedűket is készített, amelyeket „egzotikus” elnevezések alatt hozott forgalomba. Az olasz bormérő neve Szabadkán sem volt ismeretlen, hiszen a városban az ún. Hoffmann-féle házban pincét és helyiséget bérelve olcsó boraival nagy károkat okozott a helybeli kocsmárosoknak. 1898 december végén a fogyasztási és az italadó bérlőség feljelentése nyomán Herczeg főkapitány lefoglalta, majd zár alá vette borait.  Mintákat vett, amelyeket felküldött a fővárosba, a vegyészeti hivatalba. Mivel Costa Pál belátta, hogy Szabadkán már nem boldogul, ezért áttette a székhelyét Szegedre, ahol nyomban bormérést nyitott. A javadalmi hivataltól 1049 hektoliter forgalmazására váltott ki engedélyt, amiből kétszer annyit állított elő jelentős kárt okozva ezzel.[6] 1900. március 23-án a szegedi kihágási bíróság a legsúlyosabb büntetést szabta ki Costa Pál borhamisítási ügyében, akit két hónap fogházzal és jelentős pénzbírsággal sújtott. Az általa előállított borokat özvegy Kiss Imréné, özvegy Bandl Jánosné és Biczók Antal is kínálta a fogyasztóközönségnek. Costa Pál azzal próbált védekezni, hogy munkásai az általuk eltulajdonított borokat próbálták meg ezzel a módszerrel pótolni, amiről ő természetesen nem tudott. A Szegedi Híradó hasábjain szimbolikusan az olasz és a homoki borok vetélkedése is megjelenik a következő párbeszéd formájában:

A talján: Tönkretettél, de meglakolsz!
A buckai: Te tettél tönkre; én most csak a jogaimba léptem vissza.
A talján: Mit beszélsz jogokról?
A buckai: Nem azért fordultam meg a legelőkelőbb jogászi gyomrokban, hogy még arról se legyen fogalmam!
A talján: Talán jelenleg is ott vagy?
A buckai: Ezt kérdezd meg a gazdámtól.
Itt hirtelen megszakadt a beszélgetés. A >gazda< képtelen volt a kérdésre megfelelni. Az olasz bor és a buckai sehogysem fért össze egymással. És itt kezdődik tulajdonképpen az olasz bor alkonya.[7] 

Costa Pál tevékenysége azért tűnt különösen ártalmasnak, mivel az általa Szegeden kimért borok mennyisége jelentős mértékben meghaladta a legforgalmasabb vendéglátó helyekét is. A Szegedi Híradó 1900. január 14-ei számában közzétett számsorok szerint 1899-ben a városban 1980 hektoliter bor fogyott. Amíg Costa Pál 308, addig Biczóné 358 hektolitert mért ki ugyanabból a hamisított olasz eredetű italból. Ez jóval meghaladta a Buza vendéglő vagy Kis Imréné kocsmáját, ahol csak 210–210 hektóliter fogyott, nem is beszélve a Kass vigadóról (153 hektoliter) illetve a Proféta vendéglőről (143 hektoliter).[8]

1900 január végén a kihágási bíróság Danner Jánost is elítélte, akit 200 korona pénzbírsággal sújtott. Ezen felül 375 liter, vízzel kevert bor megsemmisítését illetve 1487 liter bor sóval történő denaturalizálását írták elő számára. A borkereskedőnek továbbá 64 liter bor árát a városi szegényalap javára kellett befizetnie.[9]

1901-ben Szegeden három borvizsgáló bizottság tevékenykedett, amelyek közül a belterületen működő 12 taggal rendelkezett. Amíg az alsótanyainak László Mihály, addig a felsőtanyainak Barcsay Károly volt az elnöke. A külterületen működő bizottságokban csak 6–6 tag tevékenykedett.

A borhamisítási ügyek felderítését gyakran hátráltatta az a körülmény is, hogy a fővárosban az országos borvizsgáló bizottsághoz felküldött mintákat csak igen megkésve elemezték, ami káros következményekkel járhatott az ártatlanul meggyanúsított borkereskedőkre nézve. Sok esetben az is komoly problémát okozott, hogy a megvizsgált borokról egymásnak ellentmondó értékeléseket bocsájtottak ki. Éppen ezért már az 1900-as évek elején megfogalmazódott az igény arra vonatkozóan, hogy Szegeden az illetékes hatóságok hozzanak létre egy második országos borvizsgáló bizottságot: „Elhatározta a város tanácsa, hogy a földmivelésügyi miniszterhez felir, létesitsen egy országos borszakértő bizottságot Szegeden. E bizottság olyan lenne, melynek határozata fellebezés nélkül érvényes a szakértői vizsgálat után. Azért szükséges ez a bizottság Szegeden és minden nagyobb városban, mert sokszor megtörtént már, midőn borhamisítási ügyben kellett vizsgálatot tartani, hogy a helyben tartott szakvizsgálat nyomán megindult a vizsgálat s utóbb az országos bizottság véleménye eltért az első véleménytől. Ha tehát valaki bort akart venni, sohasem állapíthatta meg teljes bizonyossággal azt, hogy tiszta, avagy hamisitott bort vett-e meg?”[10]

A Szegedi Híradó hasábjain a Bortermelők és kereskedők címmel megjelent írás is részletesen foglalkozott a hamisítási eljárásokkal. A cikk írója a borkereskedelem stagnálását egyértelműen összefüggésbe hozta azzal, hogy a kereskedők nem győződhettek meg teljes bizonyossággal az általuk vásárolni kívánt borok összetételéről. Emiatt mutatkozott volna nagy szükség olyan vegyvizsgáló bizottságok felállítására, amelyek hivatalos szakvélemények kiadására rendelkeznének jogosultsággal. Az érintettek hiába vitték a városi vegyészekhez a borokat, az általuk kibocsájtott értékelést nem igazán vették figyelembe.[11]

Megjelent a folyóirat 2018. júniusi számában

JEGYZETEK

[1] Csoma Zsigmond: Adalékok a magyarországi borhamisítások kezdeteihez, és az ellenük való küzdelem történetéhez. In: Csoma Zsigmond–Balogh István (szerk.): Millenniumi szőlős-boroskönyv. Agroinform Kiadó, Budapest, 2000. 335–342. o.

[2] Pálvölgyi Balázs: A fuchsintól a tamarindig. Borhamisítás a békeidőkben. 

[3] Vörös Andrea és Majdán János részletes elemzést készített az Engel-féle ügyről, ami nemcsak Pécsre, hanem az egész országra nézve súlyos következményekkel járt. A település elveszítette borforgalmi központ jellegét, ezáltal pedig jelentős mértékben csökkentek gazdasági erőforrásai. Vörös Andrea–Majdán János: Borhamisítási ügy száz évvel ezelőtt Pécsett. In: Csoma Zsigmond–Balogh István (szerk.): Millenniumi szőlős-boroskönyv. Agroinform Kiadó, Budapest, 2000. 343–351. o.

[4] Szegedi Híradó 1897. december 24. 3. o.

[5] Szegedi Híradó 1900. január 9. 4. o.

[6] Szegedi Híradó 1900. január 14. 4. o.

[7] Szegedi Híradó 1900. január 10. 4. o.

[8] Szegedi Híradó 1900. január 14. 3. o.

[9] Szegedi Híradó 1900. január 31. 3. o.

[10] Szegedi Híradó 1901. december 24. 4. o.

[11] Szegedi Híradó 1900. január 18. 5. o.