Kovács Benedek: Amíg van, aki emlékezik rá

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.

Coleridge: Kubla kán

Azok a pedagógus kollégáim, akik a tanév elején nyugdíjba vonult Janowszky Sándor professzor úrnál tanultak, vagy Orosházán, Szegeden szakvizsgáztak, biztosan emlékeznek rá, amit a professzor úr a tanári életpálya és a maradandóság kapcsán olyan szívesen emlegetett; nevezetesen arra a gondolatra, hogy a tanári munka azért kivételes hivatás, mert a tanár a tanítványaiban tovább élve egy kicsit közelebb kerülhet a halhatatlansághoz. A tanárok a hivatásuknál fogva sok emberrel találkoznak, sokakra lehetnek hatással, s ez, ahogy Janowszky tanár úr emlegette, felelősség is. Nincs ez másképp persze mások esetében sem, hiszen a szívünkhöz közelálló személy formálja viselkedésünket, tovább él bennünk akkor is, ha nincs köztünk már. Az igazság mégis az, hogy a legtöbben egy szűk környezetben éljük életünket és úgy múlunk el, hogy sok emlékezésre érdemes történet örökre elvész. Néha mégis előfordul, hogy a múlt egy elveszett történetét megtalálja valaki teljesen váratlanul, ahogy nem ritkán a felfedezések is születnek.

Nemrégiben −  a 135 éve született és 81 évvel ezelőtt elhunyt Juhász Gyulára emlékezve −  a Tiszatáj online kulturális portál egy fényképet közölt a költőről, amit kollégám, aki pedig az író leszármazottja, saját hírfolyamán is megosztott. Így találkoztam én a képpel, amin Juhász Gyula az 1927-es szegedi strand-szépségverseny győzteseivel van lefényképezve. A kép a Nemzeti Digitális Archívumból való, s a képaláírásban szerepel a két győztes neve: Kroó Maca és Mezey Macsi.

A pedagógusok, pszichológusok sokat vitatkoznak arról, hogy van-e hasznos és haszontalan tudás. A kérdés a hétköznapi, közéleti vitákban rendszerint a lexikális ismeretek és a gyakorlati ismeretek ellentéteként szokott lecsapódni, és a korunkra jellemző materiális és utilitarista szemléletmód miatt a társadalom és az egyén számára egyaránt fontos gyakorlatban is alkalmazható ismeretek elsőbbségének sulykolásaként jelenik meg. Ami azonban a képpel történt, éppen arra jó példa, hogy nincs felesleges tudás, legfeljebb olyan tudás van, amiről nem tudjuk, hogy mikor vesszük hasznát.

Sok éve már, hogy Benedek István Gábor önéletrajzi ihletésű munkáját, A komlósi Tórát olvastam. A könyv a tótkomlósi szlovák és zsidó magyarság együttélésének egy-egy epizódját idézi fel. A történetek által szinte előttünk kel életre egy elfelejtett világ, az író elveszett gyerekkora, amit és aminek szereplőit végérvényesen elsodorta a világháború pusztítása.

A paradicsomi gyermekkor elvesztése mindenki számára ismert és könnyen átélhető művészeti motívum. Néha magam is meglepődtem azon, hogy egy-egy nehéz sorsú tanítványom, akinek valamilyen tragédia folytán a családban hirtelen kellett felnőnie, amikor kényszerűen átvette valamelyik szülő helyét a testvérek nevelésében vagy a családfenntartó szerepébe lépett, mennyire meg tudta érinteni Kubla kán elveszett tündérpalotájának, vagy a hős lovag Eldorádójának[1] története. A motívum lényege éppen az, hogy a gyerekkor összeomlott tündérpalotája nem visszahozható, és hogy Eldorádó mindig az ormokon túl marad. Mégis mindig akad egy árny, egy emlék, ami a paradicsomi állapotot megidézve újra és újra a remény érzetét kelti bennünk, hogy a keresést ne adjuk fel, és a derű perceit ne hagyjuk elveszni.

A komlósi Tóra talán legmeghatóbb és legszomorúbb története Szerecsen Pistié. Szerecsen Pisti története onnan indul, hogy a tótkomlósi gyógyszerész egy nyáron Velencébe vitte üdülni családját és az útra magával vitték szlovák szolgálólányukat is. Ez a szolgálólány kilenc hónappal később, Tótkomlóson egy kisfiúnak adott életet. Ha nem lett volna elég baj a faluban, hogy a fiúcska anyukája egy megesett lány volt, a kisfiú – ahogy nevéből sejthetjük – félig feketének született. Mivel a fiú születésének körülményei nagy szégyent jelentettek a szolgálólánynak, a gyermeket végül a település orvosa, dr. Kroó Imre vette a nevére. Kroó Pistikéről azt tudjuk még meg, hogy szépen cseperedett, jó hangja volt, és ha felnő, talán előadóművésszé vált volna. Ezzel a történettel fonódik össze a novella a valósággal, mert a Kroó-család létezett. Kroó doktornak a felségétől két vér szerinti gyermeke született, 1930-ban Évike, 1932-ben Palika. A doktor feleségét pedig Kroó Matildnak hívták.

Ha felesleges tudás nincs, vajon van-e szerencse vagy véletlen? Erről a kérdésről is az ókor óta folyik a vita. Hívő emberek számára biztosan nincs. Talán ‒ a felesleges tudáshoz hasonlóan ‒ éppen az történik, hogy az ember, aki az élet könyvét nem ismeri s az összefüggéseket nem látja, tudatlanságát szerencsének gondolja.

Szomorú adalék a történethez, hogy a Szentes környéki egykori zsidóság történetével ismerkedve neveiket is megtanultam. A Kroó ráadásul ritka vezetéknév. A Yad Vashem Nevek Csarnokában rákeresve a doktor feleségére, megerősödött bennem a gyanú, hogy a képen boldogan mosolygó, gyöngysort viselő Kroó Maca–Matild – az orvos felesége, aki 1898-ban született, s így a képen éppen 29 éves. Nem tudtam megállni, hogy a felfedezésemet ne osszam meg azzal az emberrel, aki által Kroóékat megismertem, és megkérjem őt, hogy erősítse meg vagy vesse el vélekedésemet. Hamar telefont ragadtam, és a tudakozóból kikérve addig teljesen ismeretlenül, felhívtam Benedek István Gábor írót.

A sejtésem beigazolódott! Nem kis meglepetést és örömet okozva mindannyiunknak, hiszen egy régen elveszett történet darabkáját találtuk meg. Milyen nagy öröm lehetett megnyerni a versenyt Matildnak és közös képet készíteni a már akkor is neves költővel! Ha az időben ismert lett volna a mai szamár divat és technika, Matild bizonyára szelfit is készített volna, ahol Juhász Gyula a képen látható félmosollyal hagyta volna jóvá a közös képet.

A történet szerint Istvánkát − noha születése szerint nem volt zsidó −  Kroóék a nevükre vették, s a zsidók összeírásakor egy tanyára küldték. Végül mégis osztozott a tótkomlósi zsidók sorsában: tartózkodási helye a hatóságok tudomására jutott, s a Kroó családdal együtt őt is deportálták. Benedek István írásából úgy tudjuk, hogy nevét, bár a holokauszt zsidó áldozatainak listáján nem találjuk, valaki a tótkomlósi mártírok neveit tartalmazó emléktáblára egy szöggel Kroóék neve mellé mégis felvéste.

Biztosan nem véletlenül kötötte Szerecsen Pisti történetét Benedek István éppen Kroó doktorékhoz. Ebből a szempontból a novellából nem tudunk meg többet. De az árván hagyott kisfiú története nem is a befogadás, a kivetett kisfiú sorsát átérző orvoscsalád miatt fontos, hanem a szomorú befejezése miatt. Ahogy azt Bächer Iván Nagypapa hűlt helye című kötetének bevezetőjében megállapítja, a holokauszt áldozatait nem faji vagy vallási hovatartozásuk kapcsolja össze, hanem a gyilkosok által nekik szánt sors. A zsidó sors, amelyben a zsidókkal, zsidóknak megbélyegzett emberekkel együtt a nácizmus összes áldozata osztozott.

Kroó Imre orvosnak, feleségének − az 1927-es szegedi strand-szépségverseny egyik győztesének −, Matildnak és gyermekeiknek − Évike és Palika − élete a szerecsen Kroó Istvánkához hasonlóan zsidónak megbélyegzett társaik életével együtt 1944-ben Auschwitzban ért véget, ami abban az időben a zsidónak nyilvánított magyarok − „Jedem das seine!”[2] − explicit sorsa lett.

Ezzel a kis írással nemcsak egy jelentős költővel készült fénykép majdnem elveszett történetét akartam elmondani, hanem felidézni is egy számomra örökre értelmetlenül és értelmezhetetlenül elpusztított magyar család életét.

Legyen emlékük örökre áldott!

Megjelent a folyóirat 2018. júniusi számában

JEGYZETEK

[1] E. A. Poe: Eldorádó

[2] Felirat a dachaui koncentrációs tábor főépületén: „Mindenkinek a magáét!”