Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 12.

Gazdálkodás egy szatymazi mintabirtokon

Szatymaz a homoki szőlő- és bortermelésben nem véletlenül vívott ki magának vezető szerepet, mivel itt a többi szőlővel betelepített határrészhez képest jóval nagyobb arányban képviseltették magukat az úri-polgári birtokosok, akik élen jártak az ágazat modernizációjában. Közéjük tartozott a Babarczy család is, amely nemcsak villával és szőlőgazdasággal rendelkezett, hanem a helyi társadalmi életben is aktív szerepet játszott.

Az 1840-es években Szatymaz térségében már 15–20 városi polgár tűnik fel a forrásokban, akiknek a száma néhány évtized leforgását követően tovább növekedett. Ebben minden bizonnyal az is szerepet játszhatott, hogy 1854 márciusában Szeged és Kiskunfélegyháza között megindult a vasúti közlekedés. [1] Békefi Antal a Borászati Lapok hasábjain e társadalmi réteg szerepét a szőlő- és bortermelés fejlesztésében a következő módon igyekezett bemutatni: „Az igazi fejlődése a szatymazi szőlőkulturának azonban ott kezdődött, amikor a városi uri gazdaközönség is foglalni kezdett magának részt kérvén a szatymazi földből és szeretettel s a jó gazda gondosságával s munkakedvével szánta magát rá az okosabb és hasznosabb szőlő- és bortermelésre. A homok egyszerübb munkásai, akik itt részint örök földeket, részint bérleteket müvelnek apró parcellákban, mint mindenben, ebben is nehezen mozdithatók a gazdálkodás valamely ujitásához. Az ősi, parasztművelést csak jó idővel törték meg azzal, hogy a közéjük települő okszerüen kezelt szőlők müvelését lassankint eltanulják és látják, mennyivel több vagyon van abban a homokban, mint amennyit eddig ki tudtak venni az ő szorgos bár, de tudatlan munkájukkal. A mi virágzó szatymazi szőlőink igy támadtak fel két évtized alatt, évről-évre terjedt a szőlő, jobb lett a szőlő, s ott, ahol a régi szatymazi vinkónál egyéb nem termett, ma sok helyen, ahol értenek a szőlő és a borkezeléséhez, a Hegyalja tüzes borával vetekedő pompás fehér bort és az országban páratlan sötét-piros sillert szürnek le a szatymazi hüs pinczék dongáiba.” ^[2] Szatymaz vezető szerepét a két világháború közötti időszakban is megtartotta, amit Szepessy József borászati felügyelő véleménye is alátámasztani látszik: „Kerületembe 81 község tartozik, 5 év óta vagyok felügyelő, s az alatt azt tapasztaltam, hogy a 81 községből Szatymazon van a legfejlettebb szőlőkultura (…) Itt az emberek intenzíven foglalkoznak a szőlőműveléssel, itt az emberek áldozatkészek. Nincs egy község sem, ahól az emberek annyit áldoznának a szőlőművelésre, mint itt.” [3]

Szatymaz térségében a nagyobb városi birtokosok szőleikben kúria jellegű, három-ötszobás nyaralókat építtettek, ahol a családok hét végén és nyaranta időztek.[4] Az eredetileg nyitott, oszlopos verandás nyaralókhoz tégla boltozatú vagy különálló pince is kapcsolódhatott. Akik 4–5 hold vagy több szőlővel rendelkeztek, azok borházat is emeltek, ahol a szőlőt földolgozták, darálták, préselték. A nyaraló telkén szoba-konya vagy szoba-konyha-kamra beosztású kapásház is állott, amely a magasabb, igényesebb kivitelű, rendszerint lépcső följáratú úri lak mellett hagyományos jellegű, szabadkéményes, nádtetős parasztház volt. [5]

Egy 1907-es esztendőre kiadott közhasznú képes naptárban maradtak fent azok a feljegyzések, amelyek minden bizonnyal egy szatymazi szőlőbirtokon folytatott gazdálkodásba engednek bepillantást. A gazdasági naplóban [6] felbukkanó személynevek alaposabb elemzése arra enged következtetni, hogy az ebben az időszakban Szegeden nagy elismertségnek örvendő Babarczy-család [7] tulajdonához tartozó földterületekről lehet szó, amelyeken a família különféle mezőgazdasági kultúrák termesztésével foglalkozhatott. A szőlő számított központinak, de emellett a feljegyzésekben burgonya-, kukorica- és rozstermésről is olvashatunk. A Szatymaz településről összeállított monográfiában Pálmai József a helyi hírességek között tartotta számon Babarczy Józsefet, aki 1820-ban született Szegeden. Iskoláit szülővárosában, Nagyváradon és Pesten végezte. 1844-ben ügyvédi hűségesküt tett, 1845-től pedig a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár ügyészeként kezdett a jogi pályán tevékenykedni. Az 1850-es években a mai vilmaszállási vasúti megállótól nyugatra, Szatymaz irányában nagyarányú szőlőtelepítésbe fogott, amivel példát mutatott kortársainak. [8] 1906-ban a Szegedi Gazdasági Egyesület által megrendezett gyümölcs-, szőlő- és borkiállításon Babarczy József a borszőlők kategóriában második helyezést ért el. [9]

Forrásunkban a Babarczy név csak egy alkalommal szerepel, mégpedig akkor, amikor a feljegyzéseket készítő személy azt tartotta fontosnak rögzíteni, hogy 1907. augusztus 17-én ő képviselte a családot Csillag Margitka és Gróo Vilmos esküvőjén. A beazonosításhoz a másik fogódzót az Ivánkovits Imre halála kapcsán leírtak szolgáltatják, akinek a felesége Babarczy Irén volt. Ebből arra következtethetünk, hogy a két família szoros rokoni kapcsolatban állt egymással. A gyászjelentésben [10] név szerint is szerepelnek a Babarczy család tagjai, Babarczy Irén feleségként, id. Babarczy József apósként, ifj. Babarczy József sógorként, nem is beszélve Babarczy Vilmáról, Babarczy Ilonáról és Babarczy Pauláról. Nagyon valószínű, hogy a gazdasági naplót összeállító személy nem lehetett más, mint ifj. Babarczy József, aki 1907-ben a szőlőbirtok felügyeletét látta el. Édesapja ekkor már nagyon idős, 87 éves volt, aki 1909-ben távozott az élők sorából. A feljegyzésekből egyértelműen kiderül, hogy a család egy része 1907-ben a nyári hónapokat a szatymazi birtokon töltötte. Ifj. Babarczy József június 3-án és a következő napon Kotláriné Teczával és Dóczinéval nagytakarítást végzett, július elsején pedig édesapjával Babarczy Irén hintóján nyaralás céljából kimentek a birtokra. 

A bejegyzések 1907. január 14-ével kezdődnek, amikor a gazdasági naplót vezető személy, minden bizonnyal ifj. Babarczy József vonattal kilátogatott a birtokra, ahol az alkalmazottak a hordókban érlelődő borok feltöltögetését végezték. Április 3-án ismét megfordult Szatymazon. A szőlőmunkások a tőkéket ekkora már kinyitották, de sok, elhaltnak látszó, fekete rügy mutatkozott, ami rossz termésre utalt. Április 23-a a következő dátum, amikor már javában folyt a metszés. A munkát öt személy végezte, akik a tőkéken több csapot is hagytak, mivel ekkor még nem lehetett tudni azt, hogy mely szemek fognak kihajtani. A gazdasági naplóból egyértelműen kitűnik az, hogy esetünkben olyan úri birtokról beszélhetünk, ahol állandó alkalmazott, azaz szőlőkapás [11] teljesített szolgálatot, akinek a munkáját időnként napszámosok segítették. Május 2-ára a metszést már befejezték, amit a kapással együtt hatan végeztek el. A művelettel 30 és ¾ napot töltöttek, amiért 36 forint és 90 krajcár fizetségben részesültek. A gyümölcsfák meszeléséért ugyanekkor 4 forint 80 krajcárt kaptak. Ifj. Babarczy József a május 13-ai látogatásáról azt tartotta fontosnak feljegyezni, hogy a szőlőtőkék elég jól kifakadtak, ezért közepes terméssel lehetett kalkulálni. Az „öreg”, kifordítandó szőlőtábla metszéséért, amit a kapás, egy Zsemberi nevű személy és Ungi Ferenc másfél napig csinált, 3 forintot fizetett. Ezen kívül további kiadást, 2 forint 70 krajcárt jelentett a szőlővesszők iskolába ültetése, a karózás és más munkák elvégzése. Május végén a napszámosok kapáltak, és a szőlőtőkéket kötözték. A hajtások rögzítését végző személyek munkabérüket, azaz 13 és ¾ napért 13 forintot és 75 krajcárt június 8-án kapták meg. Június 15-én ifj. Babarczy József ismét kilátogatott Szatymazra, ahol a szőlőmunkásoknak négy nap kötözést (3 forint 60 krajcár), a két permetezőnek pedig hét napot (10 forint 50 krajcár) fizetett ki. Június 22-én először vitt haza a birtokról két kosárnyi meggyet. A feljegyzések szerint a szüret október elején, október 3-án, 4-én és 5-én zajlott le. A termést ismét egy Ranhl vagy Rankl nevezetű személy vásárolta meg, aki a törkölyös must akójért hét forintot fizetett, vagyis a 172 akó után a családnak 1204 forint bevétele származott. A csemegeszőlőt 1907-ben 188 forintért tudták értékesíteni. A szőlőből tehát ebben az évben 1392 forint bevétel származott. Saját fogyasztásra a zöld szilvániból és a mustos fehérből a Babarczy család 1907-ben hat hektó bort készített.   Október 9-én Vér Sándornak 100 kéve hosszú vesszőt adtak el, aki azonnal ki is fizette az érte járó 14 forintot. Október végén–november elején több alkalommal szállítottak haza Vér Ferenccel lovaskocsin almát illetve október 25-én három, nagy garaboly szőlőt. A szőlőmunkák a szüretet követően sem maradtak abba, mivel november 18-án öt sándorfalvi és négy tanyai lakos elkezdte a „Sári szomszéd határán” található nagy palászta[12] szőlő megfordítását, melynek négyszögölét 6 krajcárért, a szőlővesszőkért és a vékonyabb fagallyakért vállalták. November 22-én és 29-én ifj. Babarczy József ismételten kilátogatott a birtokra, ahol figyelemmel kísérte a munkálatokat. December 7-én felmérte az előkészített területet, ami 1785 négyszögölt tett ki. A munkáért a napszámosok 107 forintot és 10 krajcárt kaptak, akik az általuk összegyűjtött 6450 darab cserebogár pajor után még 6 forint 45 krajcár jutalmazásban is részesültek.

A Babarczy család tulajdonát képező szőlőbirtok tipikus példáját képviseli a Szatymazon olyannyira jellemző úri-polgári mintagazdaságoknak, amelyeknek a megművelésére tulajdonosaik szőlőkapásokat valamint napszámosokat fogadtak. A haszon a bortermésből, a csemegeszőlő és a gyümölcs értékesítéséből származott. A Babarczy família számára a birtok nemcsak bevételi forrást jelentett, hanem a nyári időszakban sok más szegedi polgárcsaládhoz hasonlóan a szabadidő eltöltését is szolgálta.

Megjelent a folyóirat 2018. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Juhász Antal: Településtörténet a községgé alakulásig. In: Péter László (szerk.): Szatymaz földje és népe. Szatymaz Község Önkormányzata, Szatymaz–Szeged, 2002. 140. o.

[2] Békefi Antal: A szatymazi homokdombok. In: Borászati Lapok 31. évf. 36. sz. 1899. 651. o.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára. Szeged-Szatymazi Gazdakör iratai. Jegyzőkönyvek X. 245. 1927. február 20.

[4] A birtok részben befektetésül szolgált, ugyanakkor hozzájárult a városi háztartás élelmiszer ellátásához is. Fári Irén: Polgári villák Szatymazon a 19. század végén. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Studia Historica 4. 2001. 89. o.

[5] Juhász Antal i. m. 148. o.

[6] A forrásanyagot Szanka József bocsájtotta a kutatás rendelkezésére.

[7] A família a város vagyonos rétegéhez tartozott, a település határában többfelé rendelkezett földbirtokokkal. Szatymazon már a 18. században gazdálkodtak, de emellett malmot, kocsmát és vendéglőt is üzemeltettek. A 18–19. században a család tagjai a közigazgatásban több fontos pozícióit is betöltöttek. Géczi Lajos: A török kiűzésétől a szabadságharc leveréséig 1686–1849. In: Péter László (szerk.): Szatymaz földje és népe. Szatymaz község önkormányzata, Szatymaz–Szeged, 2002. 105-107. o.

[8] Pálmai József: Jeles szatymaziak. In: Péter László (szerk.): Szatymaz földje és népe. Szatymaz község önkormányzata, Szatymaz–Szeged, 2002. 595.

[9] Borászati Lapok 1906. október 7. 716. o.

[10] Elérhető az alábbi honlapon: https://www.geni.com

[11] Kapásnak földnélküli, házatlan szegényparaszt szegődött el, aki a szőlőművelésben jártasságra, szakértelemre tett szert. Szőlőnyitástól takarásig végezte a szőlő és a gyümölcsös gondozásának minden munkáját, szüretre és nagyobb szőlőkben metszésre, kapálásra napszámosokat fogadott. Mindezért lakást, tűzrevalót, évi 5-8 mázsa gabonát, 3-4 mázsa kukoricát, ugyanannyi burgonyát, havonta meghatározott összegű pénzbért kapott. A háromosztatú, szoba-konyha-kamrás kapásházban lakott családjával. Huszka Lajos: Szatymazi kapások és úri birtokosok. Somogyi-könyvtári műhely 1–4. 1973. 41–52. o.

[12] Az adott szőlőföldnek térszíni adottságok figyelembevételével, a munkavégzés szakaszossá tételére felosztott egysége.