Bogoly József Ágoston Dugonics András irodalomtörténeti szerepének főbb értékelési szempontjai

Az emberi természethez hozzá tartozik az értékelés? Mi egyértelműen a mai kor gyermekei vagyunk. Nem könnyű a dolgunk, mert Dugonics Andrásról (1740-1818), egy régi kor szerzőjéről van szó. Az irodalomtudomány sokszor hezitál. Ugyanis eldöntendő, hogy az immanens kritikát, az „akkor és ott” szempontját alkalmazzuk az elemzésben vagy pedig a mában állásnak a függvényeként értékeljük a múlt irodalmi jelenségeit. Az egyik véglet sem vezet igazából kiegyensúlyozott véleményre, hiszen örökségről van szó. A jelenben a múltból származó örökséget nem könnyű megújítani. Szegedy-Maszák Mihály, egy ugyanilyen mérlegelő helyzetben, Arany János életművének értékelésével kapcsolatban írta: „A múlt ugyanúgy a jelen függvénye, ahogyan a jelen a múlt leszármazottja. Időről időre szükség van arra, hogy a történelem emlékeit új rendbe állítsuk, hiszen minden nemzedéket más érdekel az irodalomban. Eliot írta: „(…) a bírálatnak minden újabb mestere már pusztán azáltal is hasznos szolgálatot tesz, hogy tévedései különböznek elődeiétől. Minél hosszabb az értelmezők sora, annál több az esély a kiigazításra.” [1] Megszívlelendő ez.

Milyen értékelési szempontok mentén alakult ki a Dugonics-kultusz? Az irodalomtörténészek alakították ki, a néprajzkutatók építik tovább vagy inkább az olvasóközönség? [2] Nem kezdtek azon szégyenkezni, hogy Dugonics sok mindent átvett más forrásból, hanem ezt is érdekes irodalomtörténeti, hatástörténeti magyarázattal kísérték. Nemcsak dicsérték az Etelka szerzőjét, hanem alapos forráskutatással kimutatták annak egykori kontextuális jellegét. A neolatin irodalom Dugonicsra vonatkozó kutatása területén Berényiné Révész Mária és Szörényi László ért el nemzetközileg jelentős eredményeket.[3] Dugonics Argonauticáját hasonmás kiadásban jelentették meg, 2006-ban. 

Az irodalomtörténészek közül sokan fölismerték, hogy Dugonics akarata és szándéka szerint érdemes az életművet vizsgálni. A külsődleges szempontok eluralkodása is jellemzi az irodalomtudományt. Ez a külsődleges megközelítés azonban nem hozott nagyobb fordulatot a Dugonics-kutatásban. A mai értelmezők közül Penke Olga kontextualista értelemben, hatékony módszerrel elemezte az Etelka című regény struktúráját. [4] Nyilván, a paratextusokat Gerard Genette szerint, ő is megkülönbözteti és a motívumok vándorlását azonosítja. Azonban ezt nem azzal az ismert filológiai módszerrel teszi, amelyet az Egyetemes Philologiai Közlönyben egykor Heinrich Gusztáv pozitivista filológus módjára a hatástörténeti kutatásban alkalmazott. [5] Ma már inkább a szövegelemzésben- és értelmezésben történő haladottság iránya szerint az intertextualitás szempontjai váltak fontosabbá.

Ha jelenkorban élő szempontot vetünk föl, akkor Dugonics András műveinek vizsgálatát az intertextualitás szemléleti alapján értelmezhetjük újra. Ebbe a hagyományrendszerbe, tudománytörténeti elődként, nyilván beletartozik az a pozitivista eredetkutatás, az a motívumkutatás és tárgytörténeti kutatás és mindaz a hatástörténeti alakzatrendszer, amelyet a Dugonics művek eddigi elemzése során a kutatók már korábban alkalmaztak.  A Thienemann Tivadar- és Horváth János-féle irodalomszociológiai megközelítés olvasóközönségre vonatkozó tételei hozzá segítenek bennünket ahhoz, hogy Dugonics András egykori olvasóközönségének jellegét feltárhassuk. E tekintetben fontos a német recepcióesztétika „Erwartungshorizont” – kérdéskörével foglalkozni, mert Dugonics András műveivel olvasóközönséget teremtett magának. Pontosan meg kell tudnunk határozni, hogy az olvasók részéről, a magyar barokk nemesi, rendi világban mi volt a befogadói elvárási horizont. Dugonics András az irodalom által az olvasóközönségbe „töltött” bizonyos nemzettudat tartalmakat.  A „felhasználók”, akik olvasni szerettek volna, a magyarsággal kapcsolatos nagy eredettörténetre vártak. Nemcsak Attiláról akartak történeteket hallani, hanem Árpádról is. Vártak az íróra, aki megadja nekik ezt az élményt. Ez az író Dugonics András volt, aki korának európai észak-kultuszát és a magyarság homályba vesző őstörténetét finnugor alapon kialakító, eredetmítoszt alkalmazó írói módszerrel lépett föl. [6] Intertextuális értelemben elemezhető szerelmi történetet szőtt regényébe, az Etelkába. [7] A regény műfaját Dugonics az antik eposz felőli kiindulással közelítette meg. Regénypoétikai értelemben az Etelka című regényt az antik eposz elemeiből átértelmező módon építette föl és írta meg. Azt a topográfiai igényt, hogy a történések lezajlása ott legyen, ahol az Etelka című regény elsődleges olvasóközönsége él, tehát Szegeden és a Tisza mentén, Dugonics messzemenően figyelembe vette. Ezt a területet regényének mítoszképző történelmi játékterévé varázsolta. Olvasóközönsége számára Dugonics egy „álmot” valósított meg. Olyan helyeket, olyan tereket és tételeket épített be regényébe, aminek az olvasói széles körben örülni tudtak. Aprólékosan „berendezte” a múltat.  A magyarság őstörténetére vonatkozóan, a számára elérhető források felhasználásával saját magyarságmítoszát építette föl. [8]

Kiemelek egy rövid részletet az Etelka című regényből. Az Árpád fejedelem sátrát övező erdei tisztáson a műgonddal épített kertet Dugonics András ősmagyar szakrális térként jeleníti meg: „A’ Fejedelemnek szép sátora mellett, egy gyönyörű Kertet építettenek a’ szorgalmatos Művesek. A’ Világnak Régiségével vetekedő nagy Fákat úgy írtatta-ki Árpád az egyenes Útaknak folyásaira: hogy: ki a’ Kertnek közepében meg-megállott; onnatt,  valamint a’ Kereknek közepébül, nem külömben  láttszattatnának  az Ösvények eredni: mint ama’ Csillagoknak székeiből a Súgárok’ nyilait lövellődni láttyuk.” [9]          

Hogyan érzékeltethetnénk ezt az írói eljárást a posztmodern nyelvezetével? Dugonics mozaikokból rakott össze olyan elemeket, amelyekkel érdekessé tudta tenni az Etelka című regényét. A szerelmi történetekkel, lovagregényekkel, heroikus érzületet közvetítő regényekkel a német, az angol, a francia irodalomból ismerkedett meg. Latin nyelven tájékozódott, mivel a neolatin regényírást tanulmányozta. Ezeket az ismereteit egyesítette akkor, amikor az első magyar nyelvű regény, az Etelka megalkotását megkezdte. Nevezetes az, hogy a skót és francia származású, de latin nyelven író John Barclay (1582-1621) írásművészete Dugonics írói fölfogásában központi szerepet kapott. Dugonics András a neolatin irodalomban ismert író műveinek fordításába is belekezdett. Barclay Argenis című latin nyelvű művének két kéziratban maradt fordítását említi a regényírás történetét kutató György Lajos. Szelestei Nagy László pedig cikket közölt Argenis-fordítás időmértékes magyar versbetétekkel címmel.[10]    

Dugonics sok mindent átvett Barclaytól, a neolatin szerzőtől. Dugonics életidejében az eredetiségnek a konkrét, szigorú szerzőséghez kötött fogalma még nem volt érvényben. Az irodalmi szövegek sajátos áramlása volt tapasztalható. A szerzők műveiben a kimutatható átvételek, utalások szintjén az intertextuális áramlások és szövegáthasonítási dinamizmusok voltak jelen.

Még egy meghatározó, fontos dinamikai tényezőt említünk. II. József, a felvilágosodás igazi, nagy híve. II. József elhatározta, hogy a magyar oktatási rendszeren belül nem lesz magyar nyelvű oktatás, nem lesz latin nyelvű ismeret- és tudásközvetítés. A német nyelvnek adott és biztosított prioritást. Megszüntette a magyar nyelven történő oktatást és ezt törvénybe iktatta. Ebből fakadóan számos feszültségpont alakult ki. Mindezt Dugonics életművével kapcsolatban külön ki kell emelnünk, mert ő szemben állt II. József németesítési törekvésével.

Dugonics piarista szerzetesként, elfogadta rendje belső szabályait és a törvény által rögzített külső helyzetét is, de nem volt megalkuvó, hanem inkább harcos természetű. A II. József által foganatosított nyelvtörvénynek ellenszegült. Dugonics András közvetlenül átélte, hogy ebben a szorító helyzetben a magyar nemzet bensőséges irodalmi-művelődési tudata alaposan megsérül. Ezt a sérülést Dugonics komolyan vette és „gyógyította.” Harcolt a magyar nyelvért, mentette, művelte a magyar nyelvet és annak múltbeli értékeit bevonta a saját írásművészetébe. [11] Megcsodálta az antik eredetű írásmódot, a neolatin regényművészet kapcsán. A görög-latin kultúra mítoszteremtő képességét a magyarság őstörténetére vonatkoztatta. A szerelmi történeten alapuló Etelka című magyar nyelvű regény víziója benne élt és ezt írásművészetével megalkotta.

Dugonics András a matematikai alapismeretek professzoraként oktatott a királyi magyar egyetemen. Egy német nyelvű matematikai könyvnek az átdolgozását végezte el „fejben.” Ezért közvetve a göttingeni matematikaprofesszor, Abraham Gotthelf  Kästner (1719-1800) tanítványa volt, mert az ő könyvéből készült az egyetemi előadásaira.  E könyv szerint adott elő magyar nyelven. Magabiztosan képviselte azt az álláspontot, hogy a tudomány nagy korszakában, a felvilágosodás idején, a 18. században a nemzetnek saját nyelvén kell tudni érvényesülni és az egzakt tudományokat nemzeti nyelven kell művelni. Teljesen természetesen gondolta, hogy a humán tudományok összessége egy bizonyos művelődéseszmény szerint nem választható el a társadalomtudományi gondolkodástól, tehát nem válaszható el a klasszikus műveltségtől, mert a klasszikus műveltség nyelvi és retorikai alapú és ebben az értelemben analitikus. A nyelvben való gondolkodás fejleszti a tudományt.   

Dugonics András matematikapedagógiai munkássága jelentős, a matematikai nevezéktanba általa alkotott magyar szavakat vezetett be. Dugonics fölismerte, ha a matematikát magyarul műveljük, magyar nyelven adunk neveket az addig latin nyelven vagy német nyelven megnevezett dolgoknak, akkor saját nemzeti műveltségünket gazdagítjuk. Nem véletlen, hogy Tolnai Vilmos a nyelvújításról szóló monográfiájában kiemeli Dugonics András nyelvújítói szerepét. [12] Továbbá, nem véletlen az sem, hogy Tolnai Vilmos a szólásokról szóló nagy tanulmányában pedig azt a méltatást adja Dugonics számára, amit megérdemelt. Hiszen ő a magyar szólásokat, közmondásokat, példabeszéd-szerűségeket szándékosan beemelte a műveibe, hogy ezzel a népi művelődési szókinccsel is megerősítse olvasóközönségének értelmiségi nyelvi-nemzeti tudatát.

Dugonics András irodalomszociológiai, ízléstörténeti szempontból, befogadástörténeti értelemben és szellemi néprajzi tekintetben az irodalom fogalmát jelentősen kiszélesítette.

Az irodalom fogalmának ilyenfajta kiszélesítéséről Horváth János monográfiát írt − az irodalmi népiesség magyar irodalmi folyamatát elemző művében kifejtett irodalomtörténeti koncepciójában láthatóvá tette az irodalmi népiesség ízléstörténeti alakulási irányát, s ebben Dugonics András szerepét is külön kiemelte. Nyilván itt Horváth János nem Kazinczy és követői irodalmi ízlésének leértékelését hajtja végre, hanem annak a véleménynek a kiegyensúlyozását végzi el, amely a népies elemeket alkalmazó Dugonics írásművészetét is hátrányosan értékelte. Dugonics ugyanis erősen és bátran alkalmazta a magyarságra jellemző helyi színeket, a sajátos mentalitáselemeket. Dugonics András volt az, első magyar szerző, aki irodalmunkban először kanonizálta a maradványtudatban rejtőző, perifériálisnak tartott, néprajzi értelemben már akkor kallódó, de értékes művelődési-nyelvi tartalmakat.

Bálint Sándor, Szauder József, Baróti Dezső, Péter László, Kriza Ildikó, Penke Olga, Szörényi László, Debreczeni Attila, Forgács Tamás, Ujváry Zoltán és Szemerkényi Ágnes kiemelte azt a lehetőséget, amit a Dugonics-szövegek irodalmi és a Dugonics-féle Példabeszédek és jeles mondások szellemi néprajzi, tartalmi és nyelvi értelmezése területén irodalomtudományunk és néprajztudományunk még a további elemzési szinteken véghez tud vinni. Ez az értelmező munka folyamatos.   

Dugonics annak tudomásul vételében élt, hogy a nemzet valóságáról lehetséges és fontos írói-művészi világképet alkotni. Ami van, az pulzál és él. Az életben maradáshoz szükséges a szellemi, az irodalmi kultúra. Dugonics az irodalomba emelt sok magyar néprajzi elemet. Dugonics András tág szemléletű és hagyományféltő lévén, az irodalmi és néprajzi szempontot egyesítette. A maradandóságot biztosította és cselekedete ezért máig értéknek bizonyul. Dugonics jövőre vonatkozó nemzeti megtartó erőt látott a népi kultúra nyelvi megnyilvánulásaiban. Fontosnak tartotta a folyamatos művelését annak, ami nyelvi eredetű és magyar szokásrendszerből származik. Még helyi érdekű szemléletmódja is a görög-latin és keresztény hagyományra épült föl. A piarista szerzetesi hivatásrendiség keretei között élt és alkotott, de nem elszigetelten, hanem a valóságból gyúrtan akart jelen lenni a magyar kultúrában és irodalomban. Olvasóközönségénél szimpátiát tudott kivívni magának.  A magyar eredetmítosz megalkotásához íróként járult hozzá. Ehhez a finnugor rokonság akkoriban terjedni kezdő tanait használta fel. Dugonics műveiben sok esetlegességgel találkozunk.

Dugonics viselkedését, külsejét és a gondolkodásmódját közvetítő karakterét az egyik kortársa, Karácsony Ince így mutatta be:„Dugonics András Úr termetére nézve, magos, tömött, egyenes szálú ember volt. Szép s eleven képének különös díszére szolgált gyönyörű, fodros haja. Édesen, de egyszersmind férfiasan hangzó szava, gyors lépése, könnyű mozdulása belső tűzre, s nemes indulatra mutattak. Feje természetesen az égnek szegve, tsupán az érdemnek s méltóságnak hódult: hízelkedésre, alatsonyságra soha  nem hajlott. A sok beszédet kerülte, elmésen múlatni szeretett. Mind hasznos, mind fontos vala, a mit mondott: leginkább a tudós társaságokban mély látással s józan ítélettel különböztette személyét. Az ifiakkal hozzájuk illő vidámsággal mulatott: mellyre nézve átaljában szerettetett, s társasága kerestetett. Felebaráttya szerentsétlenségén, ha ellensége volt is, soha nem örvendett, senkinek nem ártott; annál inkább szívében, alatson és gonosz lelkek módgyára, bosszúállást nem forralt. Felebarátainak békességét, boldogságát óhajtotta és eszközlötte. Elméje eredeti hív, s termékeny, annyi kintssel bírt, mennyit keze, akármihez fogott, leírni alig győzött. Úgy tetszik a bő elme, s gazdag nyelv, Dugonicsnál öszve találkoztak, s kezet fogtak.” [13]    

Dugonics András érzékelte, hogy az Etelka első kiadása alapján népszerű íróvá válik. A könyv külső, azaz tárgyi megjelenésében Dugonicsnak a rézmetszet illusztrációk iránti kiemelkedő minőségigénye mutatkozik meg.[14] Az egykorú könyvkiadásban a kép és a szöveg közötti értelmező kapcsolat sokszor nem volt közvetlenül érzékelhető. Dugonics a kép és a szöveg közötti kapcsolatot komolyan vevő könyvkompozíció illusztrációs megalkotására törekedett. Ismert tény, hogy a múlt században a chicagoi irodalomtudományi értelmezői iskola képi fordulatot hozott létre az irodalomtudományban. A könyvkiadásban megjelent Dugonics-művekkel foglalkozhatunk a képek, a rézmetszet illusztrációk szempontjából is. Dugonics igyekezett saját könyvét kiadástechnikailag, könyvművészetileg is menedzselni. Ennek érdekében könyvművészeti illusztrációs, látványképzési szinten, a szöveg és kép viszonyát kiemelő módon, csúcsra járatta a rendelkezésre álló akkori könyvelőállítási technológiát. Amikor Dugonics András megtapasztalta az Etelka első kiadása után a saját írói népszerűségét, akkor „szárnyakat kapott”. Nyilván, kortársi rajongói túl is dicsérték.

Kazinczyék viszont vele kapcsolatban nem így jártak el. Kazinczy és köre az egymás közötti levelezésben nyíltan kifejezték a dicsőítéstől távol álló, Dugonicsra vonatkozó ellenvéleményüket.

Dugonics András metafizikai értelemben nem volt érzékeny költő. Prózaíróként pedig nem volt igazán saját kreativitásán alapuló cselekményalakító képessége, sok átvétellel dolgozott. Inkább a lelkiségben és emberi-szellemi kiállásban szárazabb „népi klasszicista” irodalmi alkotói alkat jellemezte őt. Prózai elemekkel átszőtt versei is ezt bizonyítják. Egyes értelmezők szerint a preromantika, majd a romantika irányában már-már elmozduló költői ízlés nyomai is megtalálhatók Dugonics műveiben. A magyar barokk ízléstörténeti elvárási horizontján is elhelyezik Dugonics Andrást, a regényírót.

A közelmúlt posztmodern szempontrendszere szerint is értékelhetjük Dugonics Etelka című regényét. Játszhatnánk a gondolattal? A mozgóképi audivízió hatást keltő digitális effektusainak művészi látványképzést szolgáló eszközeivel posztmodern filmet rendezhetnék az Etelka című regény alapján? A mitizáló keret, a mozaikos históriai őseredet, a szerelmi történet bontakozása, Árpád személye, a Tisza melléki, alföldi környezetrajz képeinek mozgásban történő „barokkos” regényfolyammá dúsított összerakása egy izgalmas, Dugonics-allúziókat tartalmazó filmet eredményezhetne. Regényfolyam? Miért említem ezt a kifejezést? Nyilván, Dugonics idejében ezt a kifejezést nem használták, de a már említett antik irodalmi és neolatin hatástörténeti írói tudatban ott volt, ott mozgott, rendkívül intenzív intertextuális áramlásban élt egy kompilációs, barkácsoló, múltból jelent és jövőt építő tudattal rendelkező írói alkotásmód. Ami egyszerre volt történelemhez hű, ideologikus hivatkozásvilág és ahistorikus fantáziatermék. Dugonics a kultúrában, az irodalomban mélyedt el így. Egyre csak halmozta, alkalmazta a hatásokat, az átvételeket, a reminiszcenciákat és allúziókat.

John Barclay volt az a meghatározó szerző, aki műveivel nagy hatást gyakorolt Dugonicsra. Könyvtárában megtalálhatjuk Barclay műveit. Egyes kutatók szerint Barclay járt Magyarországon is. Dugonics könnyedén vett át más szerzők szövegeiből. Révai Miklós verseinek némelyikét is átírta, áthasonította. Van egy hatástörténeti megállapítás, amire a szárazan szigorú szerzőséget figyelembe vevő, Dugonics életideje után kialakult eredetiség-eszme szempontjából az irodalomtudományban ezt mondják: kölcsönzés. A szövegfogalom egyébként folyamatosan egy aktuális textológiai gyakorlatot is jelentő, de alkalmazott információelméletet és információtechnológiát is tartalmazó alakváltó kulturális tovább élésben vesz részt.

A Magyarok Istene kifejezés fogalmisága mögött lévő vallási hagyomány és vallástörténeti tudat vonatkozásában Dugonics műve értékes forrás. A kérdéskört Péter László és Szörényi László kutatásai világították meg. Szörényi László a honfoglaló magyarok egyistenhitét a konfuciánus vallástörténeti hagyományra vezette vissza.

Mára már láthatjuk, ha a magyar nép számbelileg folyton kisebbé válik. Zsugorodik formailag, de szellemi nagyságrendileg nem. A magyarságnak hálásnak kell lennie, hogy van Dugonics Andrása.  Igazából Dugonics a magyar eredetet kutatja, ezen a területen az európai észak-kultuszt és a finnugorsággal kapcsolatos feltételezett rokonságot veszi figyelembe. A nemzettudatot erősítő nemesi mentalitást, a barokk rendiség őseredetre vonatkozó igényrendszerét adott esetben, ideologikusan még ki is szolgálja. Nem véletlen az, hogy emiatt művei köré széleskörű olvasóközönség képződik. Dugonics András piarista szerzetesként a szónoklásban és egyetemi előadóként az oktatásban népszerűségre tett szert.

Könyvillusztrációs, könyvművészeti szempontból Dugonics kiadott könyveinek illusztrációi igénylik, hogy irodalomtörténészek és művészettörténészek együtt foglalkozzanak a közölt rézmetszet illusztrációk és a szövegek kapcsolatával. A Tischler Antal által Dugonics Etelka című regényéhez könyvillusztrációként készített rézmetszetek külön elemzés tárgyát képezhetnék. A Dugonics-kutatás területén fölismerhető, a néprajzi és az irodalomtudományi kutatás összehangolásának a további lehetősége és szükségessége. A recepcióesztétika szempontja szerint, a Dugonics-művek befogadása nézőpontjából az egykorú olvasóközönség képző erő dinamikáját érdemes részleteiben tovább vizsgálni.

Dugonics megcsodálta a múltat. Megízlelte, írói eszközeivel alakította, fölépítette. A regényírásban kiinduló mintaként tekintett az eposzra. Vergilius Aeneis című művére hivatkozik az Etelka Karjelben bevezető szövegében. Itt megemlíti, valójában ő Vergilius Aeneis című eposzának befejezését tekinti mintaadónak. Eredetmítoszt alkotott és ezt a mítoszt írásművészetében az egykorú olvasói számára majdnem írói „valósággá” emelte. Főleg a barokk rendiség nemesi ízlése szerintiek örültek ennek. Dugonics András írói-költői, fordítói munkásságával, latin nyelven írt munkáival és matematikapedagógusi egyetemi oktatói tevékenységével volt jelentős és ezeken a területeken komoly teljesítményt tudhat magáénak. Szellemi magatartásával kritikát fejtett ki II. József politikájával szemben. Horváth János, Szauder József, Baróti Dezső, Péter László, Szörényi László és Penke Olga, valamint Szemerkényi Ágnes Dugonics-értékelése iránymutató lehet a továbbiakban.

Dugonics András műveit újra meg kell fejtenünk. Ki kell érdemelnünk, hogy Dugonics életművét az immanens kritika eszközeivel és a mai irodalomtudományos látásmódokkal együtt tudjuk szemlélni és értékelni. Dugonics András életműve és hagyománymentő tevékenysége mára átmutató érték.

Megjelent a folyóirat 2018. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Szegedy-Maszák Mihály: Arany életművének változó megítéléséről. In: Irodalomtörténeti Közlemények 1981/5-6., 561. o. 

[2] Vö.: Szauder József: Dugonics emlékezete. In: Uő: Az Estve és az Álom. Felvilágosodás és klasszicizmus. Budapest, Szépirodalmi, 1970., 136-155. o., vö.: Szörényi László: Dugonics András. In: Uő: Memoria Hungarorum. Tanulmányok a régi magyar irodalomról. Budapest, Balassi, 1996. 108-140. o., Péter László: Akik bevilágítják a műhelyt. A Dugonics-kultusz kezdetei. Szeged, 2012. február, 20-21. o., vö.: Voigt Vilmos: Dugonicstól a mai folklorisztikáig. Két évszázados szegedi vázlat. Szeged, 2012. március, 48-49. o., vö.: Ujváry Zoltán: Dugonics András példabeszédei. Mondák, anekdoták, szokások. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2009.   

[3] vö.: Maria Berényi-Révész: Humanistische Anregungen bei den Anfängen des ungarischen Romans. Renaissance und Humanismus in Mittel- und Osteuropa. Eine Sammlung von Materialen, besorgt von Johannes Irmscher. Berlin, 1962., 95-103. o., Szörényi László: A neolatin regény. (Kézirat.); vö.: Penke Olga: Les conceptions de l’amour dans les premiers romans hongrois. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae Acta Romanica. 2002., 75-84. o., vö.: Szörényi László: Dugonics’ Argonautica. Budapest, Balassi, 2006., 161-168. o.    

[4] Penke Olga: A regény műfaja Dugonics Etelkájában. In: Irodalomtörténeti Közlemények 2001/5-6., 553-572. o., vö.: Uő.: Dugonics előszavai. In: Tiszatáj, 2001. február, 63-79. o., vö.: Debreczeni Attila: „szívére szorítja lélekben maga előtt lebegő magyar Dugonitsát”. Dugonics András Etelkája a 18. század végén. In: Tiszatáj, 2015. október. Diákmelléklet, 150. o.

[5] Vö.: Heinrich Gusztáv: Boér Sándor Elfried-je. In: Egyetemes Philologiai Közlöny, 1890/3. 209-215. o.; Uő.: Dugonics Toldi-drámája. In: Pótkötetek az Egyetemes Philologiai Közlönyhöz, 1890. 2. kötet, 505-525. o.

[6] Vö.: Baróti Dezső: Dugonics András és a barokk regény Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1934., vö.: Csongor Győző: Aki maga teremtett nemzetének történelmet… In: Szeged, 1992. július, 21. o., vö.: Bíró Ferenc: A „Karjeli” rokonság. A magyarság eredetének kérdése Dugonics „Etelká”-jában. In: Irodalomtörténet 1986/1., 51-61. o.

[7] Vö.: Penke Olga: „Az ember kétszer születik…” A szerelem ábrázolása az első magyar regényekben. In: Irodalomtörténeti Közlemények 2000/1-2., 100-114. o.

[8] Vö.: Gyuris György: Dugonics történelemszemlélete. A Dugonics Társaság Évkönyve 1995/1997. 63-70. o.; vö.: Kerényi Ferenc: A Szeged-Pest szellemi útvonal mentén. Töredék Dugonics Andrásról és Katona Józsefről. In: Szajbély Mihály (szerk.): Mesterek, tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet a hetvenéves Csetri Lajos tiszteletére. Budapest, Magvető, 1999. 249-255. o.

[9] Dugonics András: Etelka. Posonyban és Pesten, 1791. I. 27. 

[10] Irodalomtörténeti Közlemények 2000/1-2., 224-231. o.

[11] Vö.: Horváth János könyvében a Dugonics és a „népszerűek című fejezettel. In: Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, MTA, 1927. 35-42. o., vö.: Szemerkényi Ágnes: Irodalom és folklór Dugonics András Etelka című regényében. In: UŐ (szerk.): Folklór és irodalom. Budapest, Akadémiai, 2005. 139-153. o., vö.: Penke Olga: A nemzetébresztő Dugonics. Dugonics Etelkájának kritikai kiadásáról. Dugonics András: Etelka. In: Szeged, 2002. november, 6-9. o.

[12] Vö.: Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. A nyelvújítás elmélete és története. Budapest, MTA, 1929. 321-371. o., vö.: Tolnai Vilmos: A szólásokról. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1910. 347-348. o.

[13] Az idézet Sík Sándor írásából származik. In: Sík Sándor: Dugonics emlékezete. In: Koszorú, 1941/4. 230.  o.

[14] Vö.: Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951. 10. o., 130. o., 231. o.