Nátyi Róbert: Dugonics András ábrázolásai a képzőművészetben

Ikonográfiai vázlat

„Dugonics András Úr termetére nézve, magos, tömött, egyenes szálú ember volt. Szép ’s eleven képének különös diszére szolgált gyönyörű fodros haja. Édesen de egyszér’ smind férfiasan hangzó szava, gyors lépése, könnyű mozdulása, belső tűzre ’s nemes indulatra mutattak. Feje természetesen az égnek szegve, tsupán az érdemnek ’s méltóságnak hódult: hizelkedésre, alatsonyságra soha nem hajlott. A’ sok beszédet kerülte, elmésen mulatni szeretett.”[1] − Ezt a plasztikus, tömör jellemzést a rendtárs, Kelemen Chrysostom (1757-1833) írta 1820-ban kiadott életrajzában a tudós íróról és piarista szerzetesről.

Dugonics András (1740-1818) szerteágazó irodalmi, tudományos tevékenysége az elmúlt kétszáz évben számtalan könyvet, monográfiát, tanulmányt, megemlékezést, publicisztikát hívott életre. Nyugodtan mondhatjuk, hogy könyvtárnyi a munkásságára reflektáló irodalom. A nyelv- és irodalomtudománytól, a történettudományon át a néprajzig számos disciplina jeles képviselője foglalkozott tevékenységével, de mind a mai napig nem történt átfogó feldolgozás a Dugonics alakját felelevenítő képzőművészeti ábrázolásokról. Az úttörő feladatot a Somogyi Könyvtár kezdte meg, hiszen a Dugonics András és könyvtára című hónlapon összeszedett egy csokorra való képmást, amely elsősorban a nyomtatásban megjelent ábrázolásokra szorítkozik, de ebből az adattárból kimaradtak a festészet, a szobrászat és a grafika fontos darabjai.[2] A jelen tanulmány – terjedelmi korlátainál fogva – korántsem teljes felsorolást adva, kísérletet tesz a képzőművészeti alkotások összefoglaló ismertetésére.

A Dugonics iránti tisztelet szülővárosában közvetlen a tudós, egyetemi tanár 1818-ban bekövetkezett halála után szökkent szárba. Már ekkor elhatározták alakjának egy képzeletbeli nemzeti panteonba történő elhelyezését. Ennek méltó kifejezése, a temetés után majd hatvan évvel később, Izsó Miklós és Huszár Adolf művészetét dicsérő köztéri emlék volt. Tulajdonképpen az 1830-as években felvetődött a szoborállítás gondolata, amely több évtizeden keresztül csak terv maradt, mígnem a piarista rendtárs Csaplár Benedek (1821-1906) 1859-ben a Szegedi Híradóban újrafelelevenítette az elképzelést, amely elvezetett a szoboravatásig.[3] 1847-ben ugyan a sírhelyet egy klasszicista síremlékkel díszítette a piarista rend és a tudós tisztelői, ennek ellenére a Dugonics kultusz vizuális reprezentációinak megjelenésére még várni kellett.[4]

A tudós életéből kevés hiteles ábrázolással rendelkezünk és ezek is bizonyos fiziognómiai jellemzőket tekintve némileg eltérnek egymástól. Kollégái, tisztelői – a barokk korszak hagyományait követve – készíttettek róla rézmetszetes arcképeket, melyek a szerző egyes kiadványait díszcímlapként kísérték. A három – tizenhárom esztendőt áthidaló intervallumban – egymástól több részletben különböző variánsok jelentették a hiteles portrék erejével a kiindulási pontját a majdani monumentális alkotásoknak.

A legkorábbról ismert ábrázolást, 1783-ban Rácz Sámuel (1744-1807), a magyar nyelvű orvosi oktatás megteremtője, a budai egyetemen Dugonics professzortársa rendelte. A tölgyfalombokkal és szalagokkal díszített medalionos keretben, a humanista portré hagyományait követve, a piarista tudós jobb profilképét látjuk. A rézmetszet a budai egyetem professzorát, mint a hétszabad művészet doktorát, a hazai irodalom jeles személyiségét méltatja. Az arcmás alatt olvasható tábla felirata a következő: „Andreae Dugonicio. e. S. P. AA. LL. et Phil. / Doctori. In Reg. Budensi Universitate Ma- / thematum Professori P. O. Viro de Re / Litteraria Musis praesertim Patriis op- / time merito Hoc sincerae Amicitiae / Monimentum Posuit Samuel Rácz / Nob. Ung. AA. LL. Phil. et Med. Doct. Anat. / P. O. Professor. A[nn]o 1783.”

A grafika népszerűségét jelzi, hogy több mint egy félévtizeden keresztül néhány kötet főcímlapját díszítette.[5] Utoljára Kovacsits Merkur von Ungarn-jában szerepeltették.[6] Az ott közölt kép Kazinczy Ferenc féle leírását, melyet Aranka Györgynek küldött ismerjük. „Dugonits ősz ember, de ideje előtt. Haja és színe igen szőke lehetett. Nyájas ’s egyenes, de nem durva. Ha bántják haragszik. Azon a’ képen, a’ melly a’ Kovacsits Merkur von Ungarn für das Jahr 1787. Tomo XII. vagyon, szerentsésen van találva; de a’ karja és sipkája a’ képet esmeretlenné teszi.”[7] Kazinczy utolsó sorban idézett megjegyzése úgy látszik találó lehetett, hiszen a későbbi ábrázolások nem csak, hogy nem hasonlítanak erre a profilképre, de kompozíciójukban is egészen más megoldást alkalmaznak.

Dugonics legkorábbi festmény képmását Mertz János budai művész alkotta. A festő a bécsi akadémia egykori növendékeként maradéktalanul elégítette ki a korszak nemesi megrendelői által a portréval szemben támasztott igényeket. Képei hűvös távolságtartásukkal a XVIII. századvégi reprezentációs elvárásoknak feleltek meg. Szelesi Zoltán szerint 1792-ben a Dugonics család nemcsak Andrásnak, hanem testvérének, Ádámnak (1745-1815), Szeged egykori polgármesterének az arcképét is megfestette.[8] Ennek az állításnak ellentmond, hogy 1815-ben, Ádám halála után, annak fia Antal Károly (1777-1816) pereskedtek Andrással a vagyon elosztásán.[9] Dugonics András december 3-án egy a tanácshoz írt periratában érvelt tulajdonjoga mellett, melynek egyik pontjában említette a festményeket is, mint általa megrendelt alkotásokat.[10] „…Vannak még az Unoka-Fiúnak házánál három Portréim, az Enyim, Beniczki-hugomé, és az Öcsémé. Mind-a-három az én pénzem ára; az Öcsémét az ért csináltattam: hogy holtta után a Piaristák Museumába adgyam annak örök emlékezetére: hogy az ő Polgár-mestersége alatt építettek fel az oskolák. A magam portréját magamnak, Beniczkiné asszonyét az ő kedvéjért csináltattam. Ezeket is viszsza-kérem, mint tulajdonomat.”[11]

Igaz, hogy a szöveg közvetlen nem utal a képek alkotójára, de az analógiák alapján a Mertz festményekkel azonosíthatjuk őket. Ma a háromból két arcképet a Móra Ferenc Múzeum őrzi. Dugonics Ádámé végül 1891. február 4-én Vigh Gyula uradalmi mérnöktől került a múzeum Történelmi Képtára birtokába örökös letétként, mivel a tulajdonost az előző hónapban megkeresték, hogy az egykori polgármester arcképét engedje át az intézménynek, vagy engedélyezze, hogy azt lemásolják.[12] Dugonics András mellképén semleges háttér előtt jelenik meg, fekete reverendában, kis fehér gallérral a modell.[13] A realisztikus felfogás a korszak igényeinek megfelelően, a tudós literátus eszméjét és ideálját tükrözve, visszafogott, higgadt stílusban mutatta a szuggesztív tekintetű, intellektuel típusát, az Etelka egyre népszerűbb és ismertebb íróját.  

Időrendben a következő grafikai lap, melyen az írót szemből ábrázolva portretírozták, Tischler Antal 1793-ban rézbemetszett munkája volt, és A’ gyapjas vitézek első kötetében jelent meg.[14] Tischler a XVIII. század második felének egyik legtöbbet foglalkoztatott grafikusa volt, többek között 1791-ben Dugonics Etelkájának is ő készítette el a címlapmetszeteit.[15] A formai analógiák miatt felmerül, hogy Tischler sokszorosított grafikájának elképzelhető előképe lehetett Mertz festménye.

Az alul a piarista rend címerével díszített, ovális keretben elhelyezett arcmás az egyre jelentősebbé váló Dugonics tiszteletnek köszönheti létrejöttét. A rend fekete reverendáját és köpenyt viselő büszke szerző, kezében egy nyitott könyvet tart, melyen az addig nyomtatásban napvilágot látott köteteinek címei olvashatók a következő sorrendben: „Etelka / A. Perecz. / Trója. Vesz. / Ulis. Tör. / Argonau. / Bető-vetés / Föld-mér. / Gyap. Vit.” A címer alatt a következő szöveg olvasható: „Dugonics András / urnak örök emlékezetére / S. V. M. N. G. K”

Ez a verzió volt a kiindulása a negyven magyar író pályáját és arcképét összegyűjtő, Heckenast Gusztáv által 1858-ban megjelentetett Magyar írók arczképei és életrajzai című kiadványban szereplő Dugonics portrénak.[16] Továbbá Tischler munkája volt az inspirációs forrása az 1859. július 31-én megjelent Vasárnapi Újság Dugonicsról szóló cikkéhez közölt illusztrációnak is.[17] 

Dugonics ábrázolásának – a későbbiekben az egyik legnépszerűbb, a XX. századi művészek által követett – típusa 1796-ban Pozsonyban készült, amely egy Wagner József Frigyes nevű festőtől származott. A kép hollétéről nem tudunk, csak különböző reprodukcióit ismerjük. Az egyik a Széphalom 1927-es első számában jelent meg.[18] A mű a kiadás időpontjában a Dugonics leszármazott Fluck Dezső miniszteri tanácsos birtokában volt, aki szerint a pasztellfestmény a szegedi követként a pozsonyi országgyűlésre látogató 56 éves tudóst ábrázolta. Itt jelent meg a Dugonics ikonográfiában a hosszú hajú, „oroszlánsörényű” ábrázolás alaptípusa. A festmény érzelemgazdagabb, életszerűbb, mint a korábbi arcmások. A Mefisztóian felhúzott jobb szemöldök és a penge vékonyra összeszorított száj az elmélyülten gondolkodó, szkeptikus, kételkedő tudós attribútuma a képen. 

A két világháború között még tanulmányozható volt a munka, hiszen a Nemzeti Szalon 1936 júniusában bemutatott Magyar mesterművek kiállításán a – katalógus tanulsága szerint – szerepelt, igaz hogy, Wagner György nevét tüntették fel szerzőként.[19] A zavart csak fokozza, hogy Garas Klára XVIII. századi magyar festészetről írt összefoglaló korpuszában mindkét festő neve szerepel az adattárban, sőt a szerző szerint mindketten készítettek Dugonics Andrásról képet. György 1796-ban, Frigyes József pedig 1797-ban.[20] 

Wagner kompozíciójának csakhamar megszületett a grafikai interpretációja is. A kor egyik leghíresebb metszője Czetter Sámuel (1765-1829 u.) 1797-ben Bécsben alkotta meg rézmetszetét, mely a következő esztendőben a Szerecsenek első kötetének címlapjaként került ki a nyomdából.[21] A lombokkal, pálmalevelekkel és harsonákkal díszített kereten a következő szöveg fut végig: „Dugonics András. Királyi Oktató. Született Szegeden. 1740dik Eszt.” Alul ovális medalionban a piarista rend címere, jobbról a szerző öt könyve, gerincükön címükkel: „Etelka, Ulisses, Szerecsenek, Ar. Pereczek, Jel. törte”. A címer alatti táblán: „Nyelvünk’ elő-mozditójának / Vályi András.” A dedikáció Dugonics tisztelőjétől, kollégájától, a statisztikus, földrajztudós, pedagógus Vályi Andrástól (1764-1801) a Pesti Egyetem első magyar nyelv és irodalom tanárától származik. 

A metszetnek létezik egy változata, melyen az arc kör alakú keretbe került, ahol babérkoszorú, tölgyfalomb és hangszerek kísérik a jelenetet. Vályi dedikációja pedig kalligrafikus keretezésben helyezkedik el.[22]

Később Czetter – Dugonics András halála után, 1818 és 20 között – még egy variációt bocsátott útra.[23] Ez az aktualizált változat a Magyar példabeszédek és jeles mondások első kötetének címlapjaként hagyta el Grünn Orbán szegedi nyomdáját, így érthető a változás az eredeti metszethez képest, melyen a piaristák címerét felcserélték Szeged városéval, a korábbi baráti dedikációt pedig a következő szöveg váltotta fel: „A Magyar: Nyelvnek. Bajnoki. / Bátor. Vezérük. Hamvait. / Ezzel. Szomorún. Béfödik. / Szegeden 25. Jul. 1818.”

A pasztellkép mintájára készült olajfestményt őriz a Móra Ferenc Múzeum Képzőművészeti Gyűjteménye, amely azonos lehet azzal, ami a XIX. század végén, a szegedi városházán volt látható.[24] Reizner a Szeged városi múzeum történeti képtárának naplójában a 30. szám alatt sorolta be a munkát. A szűkszavú leírás a következő: „Dugonics András. Életnagyságú mellkép olajfestésben, ismeretlen mestertől. 76 ctmr magas, 61 ctmr széles vásznon. A képet a Bánhidy családnál levő, egykorú eredeti pastel után a család másoltatta és adományozta a városnak.”[25]

Reizner Szeged történetében olvashatunk egy festményről, amely szintén a városházán volt, de az adatok szerint úgy tűnik nem azonosítható az előző művel. „Az utóbbi időkben a tanácskozási termek díszeül beszerezték Dugonics Andrásnak, Deák Ferencznek 1861-ben Canzi Ágoston által s ugyanakkor Klauzál Gábornak Barabás által, valamint Horváth Mihálynak 1871-ben Than Mór által festett életnagyságú mellképeit.”[26] A Vasárnapi újság, 1859. július 31-i számában a következő szerkesztői bejegyzést olvassuk: „A szegedi városházi tanácsteremben függő arczképe mintegy 25 évvel ezelőtt készült a „Magyar példabeszédek” elején közlött rézmetszet után…”[27] A dátumok alapján egyértelmű, hogy a két forrás szövege nem ugyanarról az alkotásról tudósít. A második szemelvény szövegében említett munka esetleg azonosítható a múzeumban őrzött darabbal.  

A kiegyezés előtti években Dugonics munkásságának összegzése és így többször portréja is szerepelt a jelentősebb magyar irodalomtörténeti összefoglalásokban. A korszak legfontosabb irodalmi panteonja az Arany János szerkesztésében megjelent Koszorú mellékleteként látott napvilágot az egyik illusztris grafikai sorozat. A kőnyomatos illusztrációk 1863 és 1865 között Magyar költők arczképei címen jelentek meg.[28] Tizenöt képmás segítségével idézték meg a magyar irodalom korai időszakának fontos személyiségeit, köztük a sorban hatodikként következő Dugonics alakját is.[29] Az előképektől eltérően esetünkben a modell balra fordul.

A Dugonics emlékére emelt szegedi szobor avatása kapcsán kiadott album címlapjaként jelent meg 1876-ban Pollák Zsigmond (1837-1912) metszete, amely szintén a Wagner-kép kompozíciós megoldását követi.

A Dugonics kultusz csúcspontja, egyben képzőművészeti ábrázolásainak legkiemelkedőbb darabja az Izsó Miklós (1831-1875) és tanítványa Huszár Adolf (1843-1885) nevével fémjelzett szobor köztérre történő elhelyezése volt.[30] Az 1830-as években Szegeden felvetődött a köztéri emlék állításának gondolata, de ekkor még csak a városházán látható festmény készült el. Amikor felkérték Izsót, a megrendelők először portrészoborban gondolkodtak. Izsó a Czetter féle arcképből, illetve minden bizonnyal a városháza birtokában lévő festményből indult ki. A művész 1873-ban elkészítette a büsztöt, aminek gipszét elküldte a megrendelőknek. A kedvező fogadtatás után mintázta meg a gipszportré másolatait, melynek egyik példányát napjainkban a Kelet-szlovákiai Múzeum (Kassa) őrzi.[31] Időközben megváltoztak a szándékok, a város jelentősebb pénzalap birtokában egy invenciózusabb terv kivitelezését határozhatta el.

Izsó Miklós vázlatai

A mester hagyatékában két álló, egészalakos vázlat maradt fenn, melyek egykor Ernst Lajos (1872-1937) gyűjteményébe kerültek, ma pedig a Magyar Nemzeti Galéria őrzi őket. A kisebbik, szürkére festett gipsz még nagyvonalú témafelvetés, míg a második már jóval kidolgozottabb munka, melyeknek fényképeit küldte elgondolásának ismertetéseként Szegedre a szobrász. Az első változaton az enyhe kontraposztban megjelenő figura a jobb könyökével oldalához szorított tekercset tart, míg bal kezét lazán teste mellett nyugtatja.[32] A második terven már a végső elképzelésnek megfelelő karba öltött, elgondolkodó fogalmazást látjuk, kezében könyvvel.[33] Ahogyan a bizottság egyik tagja Szabados János a művészt tudósítja: „A szobor Dugonicsot valamivel fiatalabbnak tünteti elő, mint minőt az általam küldött fénykép mutat, de azoknál, akik eddig látták, tetszésre talált. A vázlatokra nézve én is veled tartok s a másodikat, mely egy gondolkodó alakot ábrázol, tartom Dugonicshoz méltónak…”[34]

A Somogyi-könyvtár tulajdonában tanulmányozható fotók alapján egy harmadik variánst is megkülönböztethetünk, ahol a kevésbé kidolgozott öltözet még cingulus nélkül látható, de a végső kompozíciós megoldást már megtalálta az alkotó. Az 1926-os emlékkiállítás katalógusa is három változatról adott számot, amit Goda Gertrud monográfiájában a Révai József, illetve Eötvös József állószobrának vázlataival kísérelt meg analógiai összefüggésbe állítani.[35]

Izsó betegsége és korai halála miatt már nem tudta a nagyminta elkészítését vállalni, így tanítványa Huszár Adolf fejezte be az emlékművet, a mester gondolatait követve. A szoborbizottság 1875 januárjában a következő határozatot hozta: „kívánatos lenne, ha a művész módosít a terven, Dugonicsot idősebb korából, mint tudóst, hazafit és papot tüntesse fel.”[36] Végül a zsűri a tervet a következő kitételekkel fogadta el: „… Dugonitsot magyar papi öltözetben, költői mélyen gondolkozó alakként ábrázolja, elfogadja oly megjegyzéssel azonban, hogy a készítendő nagy munkálatban kissé rövidebb hajjal és arcban az eredetihez híven, illetőleg a művész kezeinél lévő fényképhez a lehetőségig megfelelően legyen előállítva.”[37] A szövegből következtetni lehet arra, hogy valószínűleg a városházi festményt tekintették autentikus portrénak, ezért erről készülhetett az említett fényképmásolat. A szobrász komolyan vette megbízatását, március 3-án a bizottság elnökéhez címzett levelében további információkat kér modelljéről: „Kérem továbbá… föltéve, hogy még vannak, élnek kik Dugonichot ismerték mit remélek is… tudakozódni termetéről, járásáról, ruházatjáról, hogy így ezeket tudva annál jellemzetesebben, természetesebben állíthassam elő.”[38] 

A szobor avatása után két évtizeddel a portrék sorát 1894-ben Obendorf Gusztáv festménye zárta. A korszak nemzeti törekvéseivel szinkronban álló festmény a köztéri szobor felfogását követi. Egy a nézővel szembeforduló, karosszékben ülő, dolgozószobában megörökített piarista tudós portréját látjuk. Az asztalon a bal könyöke alatt fekvő két könyv között kikandikáló kéziraton a kulcsregényéhez az Etelkához írt magyarázat címe az „Etelkának kúlcsa” és az 1790-es évszám olvasható. „Etelka nevezetű Könyvemet 1786-dik esztendőben kezdettem, és két holnapok alatt szerencsésen el-is végzettem” − olvashatjuk a szöveget. Dugonics e kiadatlan kézirata, II. József 1790 februárjában bekövetkezett halála után született, a képen történő hangsúlyos elhelyezése jelzi a történeti, politikai olvasat lehetőségét, amely a korszak historizáló festészetének tükrében teljes mértékben érthető.

A XX. században a tudatos, irányított reprezentációs szándékokat már nem fedezhetjük fel az ábrázolások mögött. A megszületett művek a tiszteletadás, megemlékezés körébe tartoznak, általában egy-egy évfordulóhoz köthetők. Kivételt képez ez alól természetesen az 1892-óta Dugonics nevét felvevő társaság jelképhasználata.            

Az éremművészetben emlékérmeken és plaketteken emlékeztek meg az író személyéről. A szegedi szobrászok közül a sort Tápai Antal (1902-1986) kezdte. A Dugonics Társaság ötvenéves fennállásának jubileumára 1942-ben bronz emlékérmet készítetett, melynek előlapjára került a modell balra néző portréja.[39] A profilból ábrázolt arckép igazi különlegessége a Dugonics ikonográfiának, hiszen egyetlen ismert előképhez sem köthető. A szobrász saját invenciói alapján dolgozott. Az érett korban ábrázolt modell, jellegzetes, dús, hosszú hajával leginkább a Dugonics téri szobor megoldását követi, azzal az eltéréssel, hogy míg Izsó plasztikáján soványabb, aszketikusabb arcot mintázott, addig a szegedi alkotó felfogásában egy teltebb arcformát látunk.

1968-ban Tóth Sándor szobrászművész is mintázott egy bronz emlékérmet, Dugonics halálának 150-ik évfordulójára, ahol a neves piarista szembe nézetben látható.[40] A czetteri mintát követő, 1876-os Dugonics Album metszete lehetett a plasztikus, fény-árnyékhatásokat érvényesítő érme forrása. Tóth Sándor interpretációjában az időskori Dugoniccsal ismerkedhetünk meg. Két évtizeddel később, 1988-ban az első magyar regény kétszáz éves, jubileumi évfordulójára, szintén a czetteri előképet, illetve a szegedi tanácsterem festményének markáns vonásait idézve készült el Fritz Mihály finom plasztikai hatásokat érvényre juttató emlékérme.[41]  

A kisgrafikába is bekerült alakja. Fery Antal (1908-1994) Szegedi Pantheonjában, a Krier Rudolf számára készített ex librisen 1987-ben megjelenik Dugonics András királyi oktató, nyelvünk előmozdítója felirattal, babérlombbal kísért arcképe, a barokk Szent Dömötör templommal és az Etelka kötetével kiegészítve.[42] Fery Dugonicsát is a Wagner-Czetter féle modell ihlette.  

A Dugonicsról szóló képzőművészeti ábrázolások pontosan leképezik a piarista tudós recepciótörténetének változásait. Saját korában az országosan propagált, népszerű könyvei, a hiteles képmások alapján született metszetek útján terjesztették kultuszát. Míg a XIX. században a hálás utókor a képzőművészet hatékony propaganda eszközeinek segítségül hívásával számos reprezentatív műben, irodalomtörténeti összefoglalásokban, a róla elnevezett köztéren, illetve közösségi terekben jelenítette meg alakját, addig a következő században tudományos és kulturális súlyvesztésének megfelelően az intimebb megemlékezéseké (plakett, ex libris) lett a főszerep. Az utolsó három évtizedben tudomásom szerint nem születtek róla képzőművészeti reflexiók, ennek ellenére kulturális emlékezetünk fontos részét képezi a jelenben is élő Dugonics tisztelet.    

Megjelent a folyóirat 2018. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások. 1. rész. Szeged, 1820. XXVI.

[2] http://dugonics.sk-szeged.hu/abrazolas.html

[3] Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái. Szeged, 1993. 28. o.

[4] Sárváry Béla: Dugonics Endre síremléke. In: Vasárnapi Újság, 1855. június 3. 172-174.o. 174. o.

[5] Haeckel István [Haeckel, Stephan]: A’ salétrom főzésnek leg-könnyebb és leg-bizonyosobb módgya. Ford. Rácz Sámuel. 2. kiad. Budán, A’ Kir. Universitásnak bötüivel, 1783. [6], 49, [1] p., [1] t.fol. Ulissesnek, ama’ híres, és nevezetes görög királynak csudálatos történetei / … magyar versekbe foglalt, s ’ − most ujjonnan megjobbítván ki-bocsátott Dugonics András. Pesten, Royer Ferencz bötüivel, 1780. [14], 224 p., [1] t.fol.; 8° Bizonyos példányaiban is megtaláljuk, a valószínűleg a kiadó szándékának megfelelően később beillesztett metszetet.

[6] Merkur von Ungarn für das Jahr 1787. Tomo XII.

[7] Kazinczy Ferencz levelezése. 1. kötet. 1783-1789. Budapest, 1890. 518. o.

[8] Szelesi Zoltán: Szeged Képzőművészete. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1972-73/11. Szeged, Szegedi Nyomda, 1975. 22. képtáblával, 23. o., 36. o. 

[9] Péter László: Dugonics atyafisága. In: Délmagyarország, 1985. október 19. 6. o.

[10] Köszönöm Szabó P. Katalinnak, hogy az adatra felhívta a figyelmemet!

[11] Dugonics András−Endrődi Sándor: Bátori Mária. Szomorú történet öt szakaszban. Budapest, 1881. 182. o.

[12] Zombori István: A Szegedi Múzeum Történelmi Képtára. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 4. Szeged, 2001. 375-415. o. 403. o.

[13] Mertz János: Dugonics András. Olaj, vászon. MFM ltsz.: 50. 516.1.

[14] A’ gyapjas vitézek. Írta Dugonics András. Pozsonyban; Pesten, Füskúti Landerer Mihály, 1794.

[15] Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története. A XVI. századtól 1850-ig. Budapest, 1951. 233. o.

[16] Magyar Irók arczképei és életrajzai. Első gyűjtemény 40 arczképpel. Pest, 1858. 2. kiadás. Képtábla a 29. oldalon. Vö. Révész 2009. 119-120. o.

[17] V. Szathmári Károly: Dugonics András (1740-1818). In: Vasárnapi Újság, 1859. július 31. 361-362. o. 361. o.

[18] Széphalom, 1. évf. (1927), p. 336a.

[19] Petrovics Elek (szerk.): A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai. 1936. „Júniusi Hetek” magyar mesterművek kiállítása. 145a.

[20] Garas Klára: Magyarországi ​festészet a XVIII. században. Budapest, Akadémiai, 1955. 260. o; 261. o.

[21] A’ szerecsenek. Újjabb életre hozta Dugonics András; [ill. Karacs Ferenc.] Pozsonyban; Pesten, Füskúti Landerer Mihály bötüivel és költségével, 1798.

[22] Lelőhely: ELTE Digitális Intézményi Tudástár (EDIT) – Muzeális gyűjtemények, E-könyvtár – Metszetek https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/3665/b2_kep05605.jpg?sequence=1&isAllowed=y

[23] Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások. 1. rész. Szeged, 1820.

[24] Ismeretlen: Dugonics András. Olaj, vászon MFM ltsz.: 50.514.1

[25] Közli: Zombori i. m. 400. o.

[26] Reizner János: Szeged története I−IV. Szeged, 1899-1900. III kötet, 406. o.

[27] V. Szathmári Károly i. m. 362. o.

[28] Révész Emese: Virtuális panteonok. Grafikai arcképcsarnokok a 19. századi hazai populáris grafikában. Tanulmányok Budapest Múltjából, XXXIV. Budapest, 2009, 109-134.o. 120. o.

[29] Koszorú, 1863. Magyar költők arczképei I. Zrínyi Miklós; II. Gyöngyösi István; III. Koháry István; IV. Orczy Lőrinc; V. Gvadányi József; VI. Dugonics András; 1864: VII. Zrínyi Miklós [újra!]; VIII. Baróti Szabó Dávid; IX. Ráday Gedeon; X. Virág Benedek; XI. Csokonai Vitéz Mihály; XII. Kisfaludy Sándor; 1865: XIII. Kazinczy Ferenc; XIV. Bacsányi János; XV. Berzsenyi Dániel

[30] Soós Gyula: A szegedi Dugonics-szobor. In: Művészettörténeti Értesítő 1957. 2-3. sz. 203-207. o. 

[31] Izsó Miklós: Dugonics András költő mellszobra, 1873. Gipsz, 74 cm. Kassa, Kelet-szlovákiai Múzeum Ltsz.: S. 450.

[32] Izsó Miklós: Dugonics András szobrának vázlata I. Szürkére festett gipsz, 60,5 cm. Magyar Nemzeti Galéria Ltsz.: 7094.

[33] Dugonics András szobrának vázlata II. Szürkésdrapp színű gipsz, 62 cm. Magyar Nemzeti Galéria Ltsz.: 7095.

[34] Szövegét közli: Soós Gyula i. m. 204. o. Vö. 15. jegyzet. Szabados János levele Szeged, 1875. január 1. Izsó Miklóshoz. Izsó-hagyaték. Országos Levéltár 2510—3.

[35] Goda Gertrud: Izsó Miklós, 1831-1875. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993. 98. o., 122. kat. tétel.

[36] Szövegét közli: Apró Ferenc: A százéves Dugonics-szobor. In: Délmagyarország, 1976. augusztus 20. 9. o.

[37] Soós Gyula (szerk.): Izsó Miklós levelei. Budapest, 1958. 83. o. Szerződés a szegedi Dugonics szobor elkészítésére.

[38] Soós Gyula (szerk.): Izsó Miklós levelei. Budapest, 1958. 96. o. A művész levele a Dugonics szoborbizottság elnökéhez, 1875. március 3.

[39] Csongor Győző–T. Simon Ilona: Szegedi emlékérmek és plakettek. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1969. I. kötet 164. o. 43. tétel, reprodukcióval. Bronz, átm. 60 mm. Belső körirat nagyobb és vastagabb betűkkel: DUGONICS ANDRÁS 1740—1818 /. Külső körirat kisebb és vékonyabb betűkkel: AZ ELSŐ SZEGEDI EGYETEMI TANÁR EMLÉKÉRE. /

A hátoldalon fenn: AZ ÖTVENÉVES FENNÁLLÁSÁT ÜNNEPLŐ DUGONICS TÁRSASÁG / SZEGED 1942 / Felül az író szülőházát, alul Szeged címerét helyezték el.

[40] Bronz, átmérő 60 mm. Körfelirata a következő: SZEMLÉLLYÉTEK KÉSŐ UNOKÁK FIAI / A NAGY DUGONICSNAK A HÍV CSOKONAI. 1740—1818—1968. Vö. Csongor−T. Simon i. m. 43/a. 164. o.

[41] Dugonics-emlékérem: ezüstből, bronzból. In: Esti hírlap, 1988. 93. sz.  3. o.

[42] Fery Veronika (szerk.): Fery Antal élete, munkássága, alkotásainak jegyzéke. Miskolc, 2005. 130. o., 1830. tétel