Gyémánt Csilla: Huszonegy nyári este

A Szegedi Szabadtéri Játékok 2018-as nyári évadának krónikája

Tagjai vagyunk egymásnak, egymás vállán állva tesszük, amit teszünk, ha tudjuk, ha nem, senki nem a semmiből jön. (…) megállapodás kérdése, mi számít eredetinek

(Parti Nagy Lajos)

Huszonegy nyári estén keresztül várta a közönséget a Szeged Szabadtéri Játékok 2018-as idénye. Az érdeklődők hét produkciót láthattak, s bár a hőség uralta az idei nyarat, az időjárás alapvetően kegyes volt: egyetlen felvonás marad el csupán a lezúduló es miatt…

Fullasztó hőséggel érkezett az idei nyár, talán túl korán is. Lehűlés, trópusi zápornak beillő esőzés csupán két-három hétig szakította meg az egész nyáron át kitartó kánikulát. Szegedet elárasztották a turisták, a napfény városa gazdag kulturális ajánlattal, remek fürdési lehetőséggel vonzónak ígérkezett. A belváros mediterrán teraszain hőségtől tikkadt kávézó, fagylaltozó tömegek üldögéltek. Felfrissülést heteken át az esték, enyhítő lehűlést az éjszakák sem hoztak.

A Dóm téren a Szabadtéri Játékok színpada este hétkor is lövellte a forróságot, a nézőtéri emelt lelátón tíz óra felé mozdult meg a levegő. Ilyenkor enyhe légáramlat tette elviselhetővé a létet. A próbák kitartóan folytak; rendező, karmester, énekes, zenész, színész s a műszakiak túlélő szerelésekben, rövid nadrágban, lenge felsőkben, a kézben vizes palackkal, a férfiak meztelen felső testtel, ki-ki neme és ízlése szerint nézett szembe a hőgutával. De, mindenki tette a dolgát, júniustól augusztus végéig kitartóan dolgozott.

A 87. nyári évad hét produkcióját a tervek szerinti 21 estén rendben lejátszották. A jegyek elkeltek a 4000 férőhelyes nézőterű színház előadásaira, a nagy érdeklődésre való tekintettel több esetben pótnapokat kellett beiktatni.

Előadás nem maradt el, egyetlen produkciót kellett csak félbehagyni, a Hegedűs a háztetőn című zenés játékot, annak is csak a szünet utáni rövidebb második részét nem láthatták a nézők a lezúduló, szűnni nem akaró eső miatt.

A műsorkínálat 2018 nyarán, a Herczeg Tamás−Harangozó Gyula vezetőpárostól, az utóbbi években megtapasztalt változatos képet mutatta: klasszikusok (Shakespeare, Molière, Victor Hugo) népszerű Verdi-opera, két sikeres új musical, harmadiknak egy tavalyi továbbjátszása, ajándékkoncert.

A minap olvastam egyik rendezőnk kijelentését miszerint: „sértő és pejoratív” íze van a „népszínház” elnevezésnek, másrészt, ha belegondolunk „nehezen értelmezhető fogalom”. Voltaképpen mit is takarhat a degradálónak szánt „népszínház” minősítés? Kiszolgálni a közízlést? Nagy nézőszámot produkálni tetszetős, szórakoztató bóvlival? Avagy ellenkezőleg tömegeket bevonzani, színház- és kultúraszeretővé tenni, lépésről-lépésre felemelni, szélesre tárni a nagyközönség előtt Thália templomának kapuját …

S ha már egyszer belépett ezen a kapun, tekintete majd egyre szélesebb körökben pásztáz, s észreveszi a triviálist követően a finomabb, rejtett szépségeket is. Népszínház?! Lehet-e esténként 4000 néző számára kizárólagosan „magas kultúrát” közvetíteni? Számításba kell-e venni a nyári szezon sajátosságait, amikor az emberek pihenni, szórakozni vágynak, fokozottabban keresik a kikapcsolódást. Legtöbben röpke két-három órányi feloldódásra számítanak, aztán „Egész jó volt!” felkiáltással hazatérni, kilépni az élményből.

Szükség van-e, kell-e a továbbgondolásra késztető mélység, olyan színházi alkotások befogadása, amelyeket magával visz a néző, amelyen napokig töprenghet. Mi kell 2018 nyarán az embereknek, az, amit klasszikus értelemben minőségi, magas kultúrának nevezhetünk /egyre kevesebben gondoljuk, hogy van ilyen/ avagy a kikapcsolódás? Tény azonban az, hogy esténként 4000 ember biztos közönségbázisát alkotja a népszerű, filmekből is ismert zenés daraboknak, a Broadwayn bemutatott új musicaleknek. A teltház, az emelt helyárakból befolyt jegybevétel igazolja, a közönség érdeklődése nem csupán a jó reklámnak köszönhetően fordul a divatos új darabok felé. Természetesen van más is, a művész-színház is lehet népszerű, közönségbarát. Szinte törvényszerű, hogy erre ritkábban találunk megvalósult, ösztönző példát. Ezen a nyáron Szegeden reményt keltő pozitív jelenségeknek is tanúi lehettünk.

Régi szép történetek, hűtlenül is hűségesek, de jó, hogy jelen vagytok még!

Ezerszer változva, átköltve, megújulva örök túlélők: Shakespeare Molière, Hugo, és a nagy színpadi muzsikusok… Máig a színházak repertoárjának biztos ősforrásai. Életben tartja őket az utókor, filmesek, rajzfilmesek, musicalszerzők, színházi szakemberek ihletői máig. Élnek velük, élnek belőlük!

Tapasztalhattuk, születtek zseniális, a mai korhoz szóló, az ősforráshoz mégis hű adaptációk, létrejönnek ügyes „iparosmunkák” és salakként bosszantó blöffök.

Szerencsénkre Szegeden, 2018 nyarán bemutatott klasszikusok reinkarnációi nem a legutóbbiakhoz sorolhatók.

Az idei szezon, hasonlóan az előző évek műsornaptárához, operával, Giuseppe Verdi Rigoletto című művének június 29-i bemutatójával kezdődött. Az 1850-es évek elején komponált opera, a zeneszerző mindmáig legnépszerűbb művei közé tartozik. Sőt, bátran állíthatjuk, hogy a népszerűségi világstatisztika legelején áll, a többi Verdi-operával, Puccini közkedvelt opusaival és Bizet Carmenjével egy társaságban. Verdi tartós sikerének egyik titka, hogy jó kézzel választott az irodalom legkiválóbb mestereinek drámáiból, a másik, tehetsége volt a sűrítéshez, szoros zenei dramaturgiához. Victor Hugo A király mulat című verses drámája, akkoriban, amikor Verdi kinézte a maga számára, már a közelmúlt nagy irodalmi szenzációjának, hírhedt színházi botrányának minősült. Eltelt azóta már jó húsz-harminc év, amikor Párizsban, Victor Hugo vezetésével a francia ifjak vívták harcukat, küzdöttek az újért, a romantika győzelméért.

A harc egyik állomása a franciák nemzeti színházában 1830-ban bemutatott Hernani című verses dráma volt, amely verekedésbe torkollott. A másik ütközet az 1833 tavaszán szintén a Théâtre Français-ban (Comédie Francaise) A király mulat című vadromantikus dráma estjének bemutatóján zajlott. Az elit közönség, a mereven elegáns klasszicista dráma és színjátszás híveként, képtelen volt elviselni, a hármas egység szabályának negligálását, és nem fogadta el, hogy a verses tragédia hőseként egy „szörnyeteget”, egy közönséges púpos udvari bolondot lát a színpadon, a bosszúról, a királygyilkosságról nem is szólva. Ezen a bemutatón, nem verekedés történt, hanem ami ennél is rosszabb a dráma végkifejlete kínos füttyögésbe, majd röhögő tombolásba torkollott.

Nem kellett sokat várni, a közerkölcs megsértésének vádjával a cenzúra hamarosan be is tiltotta a tragédiát. Jóllehet Hugo imponáló logikával bizonyította a mű előszavában, hogy a dráma mozgatórugója éppenséggel az erkölcs, az „isteni igazságszolgáltatás”. A púpos udvari bolond kiszolgálja az udvart, sőt ösztönzi a fiatal királyt a léhaságra, bűnre, saját lányát elrejtve erényben neveli, egyik elveszejti a másikat „A királyt akarja meggyilkoltatni, hogy bosszút álljon lányáért, és saját lányát gyilkoltatja le. A bűnhődés nem áll meg félúton.” Az átok az apán teljesül be.

Hugo darabja zenéért kiált! A dráma értékét és a romantika győzelmét, mi sem bizonyítja jobban, mint Verdi hosszadalmas viaskodása a drámai mag sérthetetlenségéért librettistájával, Piaveval és az osztrák cenzúrával.

Verdi levelezéséből az is kiderül „Shakespeare-hez méltó invenciónak tartja az udvari bolond figuráját, a „modern idők legnagyobb színpadi darabjának” ítéli A király mulat című drámát.

Furcsa paradoxon, hogy csúfos bukását követően hiába próbálkoztak színtársulatok az Hugo-dráma felélesztésével, tartós sikert az operaváltozat aratott.

Évekkel az opera 1851-es velencei bemutatóját követően is így vélekedett Verdi a Rigoletto forrásáról: „(..) a legjobb szövegkönyv azok között, miket eddig megzenésítettem, színpadi hatást tekintve. (..) Drámai helyzetei erőteljesek. Változatos, szenvedélyes.”

2018 nyarán Harangozó Gyula, a Játékok művészeti vezetője, feltételezhetően a mű erőteljes színpadi hatása miatt választotta a Rigolettót. A Rigoletto nem tartozik a Szegedi Szabadtéri sok évtizedes történetének gyakran visszatérő repertoár-darabjai közé (Aida, Carmen, Turandot), mindössze egyetlen nyáron 1987-ben, több mint 30 éve tűzték műsorra. Békés András rendezésében, Székely László sorstragédiát sugalló díszletében három estén magyar és nemzetközi énekesgárda tolmácsolásában csendültek fel olaszul a gyönyörű Verdi-dallamok. A karmesteri dobogóról, az akkori opera- és városi zeneigazgató Oberfrank Géza, irányította a produkciót. A bolgár Kaludi Kaludov (Herceg) az olasz Roberto Magri (Rigoletto) és a jugoszláv Branislav Jatić (Sparafucile) oldalán a hazai zenei élet fővárosi és Szegedi kiválóságait láthatta, hallhatta a közönség. A kiváló koloratúrszoprán Szűcs Márta énekelte Gildát, Németh József Monteronét, Szonda Éva Maddalénát, Gyimesi Kálmán Marullót…

2018 nyarán a magyar nyelvű operajátszás hagyományát élesztette fel a rendezés. Blum Tamás költői szépségű fordítását énekelték a magyar operaélet kiválóságai. Egyedül a címszereplő bariton, Ludovik Kendi neve tűnhetett „külföldiesnek” a zenei berkekben kevésbé járatos nézőnek. Mi szegediek tudjuk, ő Kendi Lajos, nemzetközi operaszínpadokon ismert magyar származású énekes. A „nemzetközi” minősítés az idei stáb több művészére érvényes Keszei Bori, László Boldizsár, Kováts Kolos külföldi sikereire gondolván.

A szereposztás fiatal, felívelő pályán lévő nemzetközi énekversenyeket nyert Maddalénája (Ádám Zsuzsanna) és Sparafuciléje (Kiss András) szerepeltetése sem vált a produkció hátrányára.

Mindezeket azért bocsájtottam előre, mert a legellentmondóbb kritikai reagálások a szezon legelső, bemutatóját a Rigolettót érték. No, nem a közönség részéről! Az operaelőadások rendszeres látogatói úgy vélték, az utóbbi évek legszerethetőbb opera- produkcióját látták, azt, amit vártak: „a Rigolettót!” Kiérdemesült jégtáncosnő, mondvacsinált, sosem volt Wagner-énekes Paul Potts, űrhajó, szkafanderes tengerészek, más egyéb közönségcsalogató reklám mazsolák nélkül. A nemzetközi rangú neves koreográfus-rendező Harangozó Gyula és Pál Tamás karmester egyetértett abban, hogy a sok idegen nyelven megszólaltatott, feliratozott operaelőadás helyett magyar nyelven szólaljon meg a mű. Az elénekelt szöveg így mélyebb érzelmi rétegekre hat, drámai helyzeteit spontánabbul erősíti fel. Az előadást megelőző szokásos közönségtalálkozón a megjelent számos operabarát meggyőződhetett, milyen remek formában, milyen jó hangulatban készültek az alkotók az előadásra. A Reök-palotában László Boldizsár, Keszei Bori, Kendi Lajos, Kiss András, Ádám Zsuzsa hangja erősítés nélkül szárnyalt, betöltötte a termet, fellelkesítette még az ülőhelyhez nem jutó, folyosón, lépcsőházban is álldogáló érdeklődőket is. Aki itt személyesen „élőben” hallhatta a kiváló szólistákat, bizton tudhatta nem éri csalódás a Dóm téren sem.

Harangozó Gyula nem élt sem a hagyományos, sem az un. modern operarendezés paneljeivel. Színpada fölött nem cikáztak drónok, Gilda nem viselt rongyos farmert, nem rakatott ki középre tonett-székeket, kockákat, hogy a tenorista-hős bebizonyíthassa fel-le ugrálva is kivágja a magas cét. Harangozó felelősséggel, tisztelettel közeledett Verdi remekművéhez, felfogása még sem lett avittan „muzeális” − mostanában ez a minősítés dívik a „lebecsülést” kifejezendő, ha a rendező „olvasata” nem tűnik elég korszerűnek. Eltűnődhetünk, mi a „korszerűség”, miben érhetjük utol e jelenséget az operaszínpadon? Ahány rendező, annyi olvasat, megannyi ízlés, törekvés. Mitől lesz „izgalmasan mai” az előadás? − ahogyan gyakran hallhatjuk. Az értelmezésen, a látványvilágon, a mozgatás változatosságán, esetleg a darab tartalmi „átjavításán” múlik? Az operával sok mindent lehet elkövetni, a zene többnyire még a legostobább rendezői blöfföt is megmenti.

Harangozó kihasználta a szabadtéri forgószínpadát, amely centrumába egy hatalmas építményt álmodott Tihanyi Ildikó díszlettervezővel. Ez a hagyományos bohócfejfedőt formázó díszletcentrum azon kívül, hogy az udvari bolond Rigolettó jelképe, allegorikus jelentéstartalmakat is hordoz, fordulásaival újabb-újabb tereket hoz létre, – dramaturgiai funkciója is van. A stabil fémszerkezet könnyed ívei lehetővé teszik, a lehajló sapkabojtok megmászását, az elrejtőzést, kivilágítva más hangulatot sugallnak, mozgatásuk ritmust ad a férfikar jelenlétének.

Jót tett az előadásnak, hogy a rendező nem a prózajátszás világából közelített az operához, mint Bocsárdi László az elmúlt év Tosca rendezéséhez. Harangozó sikeres táncos és koreográfus pályája, szakmai tudása révén is otthon van a zene, a színpadi látvány, a mozgás térformáinak, ritmusának világában. A baritonista Kendi Lajost tudatosan választotta Rigolettónak, a furcsa kettős-arcú, udvari csúszó-mászó mulattatónak a megjelenítésére. Hogy hanggal bírni fogja, az nem volt kétséges, hiszen már 3-4 féle rendezésben legalább 25-ször énekelte a szerepet olaszul. Az, amit Harangozó belelátott a figurába, és amit rendezésében hasznosított, ahhoz éppenséggel egy Kendi életkorú, sportos fizikumú énekesre volt szüksége. Hajdanán egy udvari mulattató lehetett testileg „kishibás” púpos, enyhén kacskalábú, de nem lehetett roggyant vénség, mozgásképtelen apó. Ellenkezőleg, rafinált intrikus, gyorsan surranó, gátlástalan pojáca, aki az udvarban egy poénért képes megalázni előkelőségeket tekintet nélkül azok fájdalmára, igazára.

Kendi kétarcú Rigolettója hangban, játékban fürge udvari gonosz, részese minden romlott játéknak, ugratásnak. Jellemének eltitkolt másik fele egy mélységesen szomorú lényt takar, a megalázott, szorongó megátkozott embert. Egyetlen vigasza szépséges 16 éves lánya, akit minden bajtól óvni szeretne. E kettősség megjelenítése minden idők egyik legnehezebb énekes-színészi kihívása. A rendező kicsit könnyíthetett volna Kendi Lajos feladatán, ha él a bevált recepttel és a bohóc gúnyából kibujtatja, civilbe öltözteti a lányához hazalátogató Rigolettót, hiszen Gilda előtt foglalkozását, sőt még nevét is gondosan eltitkolja.

Keszei Bori repertoárjának Gilda megbecsült szerepe: előnyös színpadi megjelenése, lányos alkata, muzikalitása, szopránjának koloratúr készsége, harmonikus színpadi mozgása predesztinálja őt a szerep hiteles megformálására.

László Boldizsár évek óta a Szegedi Szabadtéri Játékok tenor-sztárja, tegyük hozzá méltán, nála jobb Verdi-, Puccini-hőst manapság nemigen találni. Az idén a Mantovai herceget szólaltatta meg a tőle jól ismert gyönyörű hangon, imponáló erővel, muzikalitással. László Boldizsár Hercege képes hiteles érzelmi húrokat megpendíteni, elhisszük neki, hogy őszinte szerelmet érez Gilda iránt − ha nem is örökké, ahogy a szerelmi kettősben oly magas hőfokon bizonygatja. Verdi zenéje nem hazudik, a Herceg érzelmei is igazak, vétke az, hogy ő kezdetektől tudja, saját köreit soha nem fogja igazán átlépni. Gildának megadatik a nagy szerelem, a Hercegnek csak az álruhás játék jut. Vajon kinek tragikusabb a sorsa? Gildáé, aki szabadon dönt, szerelméért feláldozza magát, vagy a Hercegé, akit kötelez a rangja, nem lehet önmaga.

A legnagyobb vesztes a megcsúfolt, megalázott apa, akinek nem sikerül bosszúja, akin méltán teljesül be az átok. Nem sikerül helyretolnia azt a kibillent világrendet, amelynek megrendüléséhez erkölcsileg maga is hozzájárult. Hatalmas művészi energiát követel a címszerep, a magyar anyanyelvű Ludovik Kendi az áttanult műfordítással mélyebb érzelmi, indulati rétegeket képes megmozgatni, mind a bosszú kettősben, mind az utolsó jelenetekben. A többi szereplő, Monterone (Kováts Kolos) Sparafucile (Kiss András), Maddalena (Ádám Zsuzsanna) e sorstragédia legördülő fogaskerekének hiteles figurái.

Jelenlétükre figyelni kell, ki-ki kellő szakmai tudással, művészi alázattal énekli, formálja a rábízott szerepet. Kováts Kolos basszusa mögött szerepóriások derengenek, a fiatal Kiss Andrást tömör, szépszínű hangjával, biztos mélységeivel jelentékeny Sparafucilét énekelt. Ádám Zsuzsanna Náray Tamás izgalmas jelmezében csábítóan érzéki Maddalena, hangja − sokat tud kifejezni −, olyan „mezzos”, amilyet a szerep megkövetel.

Az egyre több színházi tervezést vállaló sokoldalú Náray Tamás (regényíró, festő, divattervező) jelmezei jól simulnak a rendező elképzeléséhez. Úgy érzékeltet jellemeket, történelmi miliőt, hogy a 21. század emberének ízlése, típusteremtése is előrajzolódik. Attraktívak az első kép udvarhölgyeinek ruhái, itt előbújt Nárayból a divattervező, alkalma is nyílt, hogy fantáziáját csillogtassa, talán csak a szép Ceprano grófnővel (Blaga Krisztina e.h.) bánt mostohábban a többieknél.

A Fesztivál életképességét fennállásának 87. évada is bizonyítja. Eltűnődvén vajon hogyan tudott életben maradni a legnehezebb történelmi érában, a határ közelében, megszorítások közepette egy ilyen nagy volumenű fesztivál, magától adódik a válasz: a kezdetektől mindezideig adottak voltak a szellemi, művészi alapok. Nagy formátumú emberek álmodtak ide nagy dolgokat; gróf Bánffy Miklós magyar Salzburgot, Kodály Zoltán, Vaszy Viktor igényes hangverseny-, és operaéletet, szimfonikus zenekart. Itt él közöttünk Pál Tamás, akinek művészete, tudása fenntartja ezt a folyamatot. A Harangozó rendezte Rigoletto Pál Tamás zenei irányításával valódi opera-élményt adott. A Szegedi Szimfonikus Zenekart elbűvölő olaszos lendülettel dirigálta, a jól kiválasztott szólistákat, az egységes, erős férfikart remek stílusismerettel fogta össze. A Szabadtéri Játékok komolyzenei főszakértőjét az augusztus 15. ajándékkoncert karmestereként láthattuk újra a karmesteri dobogón. Zenei utazásra invitált bennünket, Medelssohn Hebridák nyitánya, Bizet Az arles-i lány című műve, Dvorák VIII. szimfóniája a Szegedi Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában csendült fel.

Mialatt a következő két prózai bemutató – Molière: Úrhatnám polgár, Shakespeare: Rómeó és Júlia – próbái lendületesen folytak, a Dóm-téri színpadon a Zikurrat Ügynökség 2017. szept. 7-én bemutatott kész produkciója, a Hegedűs a háztetőn című musical került előadásra.

Ismert irodalmi forráson, Sólem Aléchem jiddis nyelvű orosz író novellafűzérén alapszik Joseph Stein szövegkönyvíró és Jerry Bock zeneszerző Hegedűs a háztetőn című musicalje.

A „tejesember” diákkori irodalmi élményem volt, Chagal festményeinek világával társítva őriztem meg, majd a Szegedi Nemzeti Színházban Sándor János rendezésében, Király Leventével a főszerepben dalolva életre kelt. Színes, látványos előadás volt, megindító is − ott, ahol kellett. Király Levente emberi bájával „tenyerén tartotta a közönséget. Az előadás vendégjátéka hatalmas sikert aratott Dél-Franciaországban. Láttam a Topollal készített filmet is annak idején. Az őserejű Bessenyei Tevjéjének is országos híre volt. A híres Tevje-dal Gregor József hangján cseng a fülemben, akinek egyik legnagyobb színpadi sikere volt „a Hegedűs” Szolnokon, Szegeden és Budapesten a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.

Gyakran, szívesen énekelte a Ha én gazdag lennék című dalt még közvetlenül súlyos betegségét, majd halálát megelőző időkben is.

Felfokozott érdeklődéssel vártam a Zikkurat produkciót Alföldi Róbert rendezésében 2018 nyarán. Az előadás műsorfüzetét kézbe véve feltűnt, hányféle engedély, különleges megállapodás tette lehetővé a darab bemutatását. Gondolom, az engedélynek anyagi vonatkozása sem elhanyagolható. Feltételezem, ezért nem lett Szeged önálló produkciója ez a musical, mint ahogyan az évad másik, záró előadás-sorozata, az Apáca Show sem. Rosta Mária producer országos turné megszervezésével biztosította a vállalkozás sikerét több vidéki nagyvárosban. A tavaly indított turné utolsó állomásaként Szegeden három estén, július 5. 6. 7-én volt látható a Hegedűs a háztetőn. A kész, bejáratott produkciót kevés, nagyon zárt helyi próba előzte meg, a főpróbára még a sajtó képviselői is különleges engedéllyel léphettek be. Potyázás kizárva! A drága jegyek jó előre elkeltek, a rentábilitást, a jegybevételeket illetően nem volt mit félni.

A néző jól felépített, kidolgozott, korrekt előadást láthatott, ezúttal Stohl András főszereplésével. Goldét, a feleségét Éder Enikő, lányait Bánfalvi Eszter (Hódel), Sodró Eliza (Chava), Jentét a házasságközvetítőt Csákányi Eszter, Lázár Wolfot Hevér Gábor, Fuma Sárát Tóth Gabi, a Csendbiztost Makranczi Zalán alakította. A Varidance táncegyüttest Vári Bertalan, a Szegedi Szimfonikus Zenekart Drucker Péter irányította.

Mit mondhat a ma emberének ez a produkció? Harminc-negyven évvel ezelőtt az „átkos”-ban más üzenete volt a Ha én gazdag lennék… kezdetű dalnak. Viszonylag biztonságban, de a megélhetési szegénység határán élt az ország lakossága. Jópofa, ízes álmodozásnak tűnt a dal, slágerként dúdolta a köznép. A munka „dicsőségnek” minősült, a felemelkedés feltétele nem a pénz volt, persze mindenki érezte, ha nincs, az rossz, akkor marad az álmodozás.

Volt valami politikai összekacsintás hangulata a dal népszerűségének. Manapság a kőkemény üzleti világban, a szabad vállalkozások idején, ha az ember az „élhetetlennek” minősített kisemberekre gondol, inkább szomorúnak érzi ezt a dalt. Szükséges a pénz, a gazdagság felemelkedéshez, az a természetes, ha van.

Tulajdonképpen az egész darab epikus sodrású, lassan építkező szomorú történet. Voltaképpen miről is van szó, a hagyományok felbomlásáról, a közösségek megszűnéséről, a családi tradíciók fellazulásáról. Anatevka zsidó közösségének sorsa régi és közeli történelmi eseményeket idéz fel.

A rendező Alföldi Róbert konkrétan és áttételesen is ezt a folyamatot érzékelteti. Stohl András nem életerős, nagy vehemenciájú Tevje, mint Bessenyei Ferenc volt, énekelni sem énekel olyan szépen, mint Gregor József. Stohl a szomorú történet „kisembere”, akinek világa fokozatosan elkomorul, aki a végén mindent elveszít: a tradíció megtörik, lányai nem a hagyomány szerint választanak párt, megélhetését, az életterét politikai ukáz teszi tönkre, a hitközség szétzilálódik.

Menczel Róbert díszlete semleges, szürkeségbe hajló színeivel felerősíti ezt a hangulatot, ugyanakkor térben jól tagoltan érzékelteti a helyszíneket. A néző a tekintélyes méretű háttérvászon láttán titkon reméli, a derűsebb epizódoknál kiszínesedik majd a kép: az álom-jelenet, a kocsmázás, a táncok, a házasságközvetítő Csákányi Eszter és a Lázár Wolfot alakító karakteres Hevér Gábor jeleneteinél megjelenik majd valami a vetítővásznon is. A rendezés ekonomikusan következetes marad, csak a darab végén az Anatevkát elhagyó, sorsukba beletörődő elűzött emberek elgyötört, felnagyított arcát vetíti ki. A XX. század bűne idéződik fel, a történelem ismétli önmagát. Alföldi ezúttal elhagyta a rá jellemző „csavart”, nincs semmi rendhagyó, kihívó ötlet rendezésében. Értelmezését ezúttal a tiszteletteljes megközelítés jellemezte. Semmi fricskát, semmi ironizálást nem tűrt a téma, a közönség fegyelmezetten ülte végig az előadást. Ha csak szórakozni vágytak, csalódhattak, mást, többet kaptak.

A következő hétvégére, július 13-án, 14-én, 15-én visszatért a Dóm térre a tavalyi évad attraktív előadása A Notre Dame-i toronyőr című musical. A nyolcszoros Oscar-díjas zeneszerző, Alan Menken rajzfilmhez komponált muzsikája meghódította a zenés színházakat. Szegeden, 2017 nyarán Kerényi Miklós Gábor állította színpadra (tavalyi beszámolómban részletesen elemeztem a produkciót[1]). A nagy érdeklődés miatt döntött a vezetőség a továbbjátszás mellett. A Szabadtérin bevált eljárást megnehezítette, hogy Kero (a sajtóból ismert okok miatt) nem gondozhatta saját rendezését. Az előadás így is összeállt, a szereplők sem változtak, csak az izgalmas részletfinomságok maradtak el, a darab Victor Hugo világától idegen, musicales ferdítései uralták az előadást.

Makláry László karmester vezényelte a Budapesti Operettszínház zenekarát, a főbb szerepekben Veréb Tamás, Gubik Petra, Szabó P. Szilveszter rutinosan helytállt. A közönség tapsolt, megkapta mire vágyott, éneket, táncot, görögtüzet.

Az évad nagy, közönségbarát szenzációjának, aduászának kétségtelenül egy újabb musical, az Apáca Show ígérkezett, ezt a tényt a betervezett hét előadás is egyértelművé teszi. A 90-es évek amerikai filmvígjátékából készült, a Westenden és Broadway-n nagy sikert aratott musical, amelyhez ki más, mint Alan Menken komponált disco- és soul-dallamokkal fűszerezett zenét. A nagy költségvetésű produkció magyar bemutatója, mint már említettük a Zikkurát vállalkozása, Rosta Mária producer irányító felügyeletével. Az előadás rendezője a televízióból országosan ismert Szente Vajk, Szegeden 2015-ben P. Howard Szőke ciklonját állított az Újszegedi Szabadtéri Színpadra, flottul, szellemesen.

A Somogyi-könyvtárban véletlenül került kezembe az Evangélikus Élet című folyóirat, ahol Szente Vajk a hitről, munkáról, hagyományról nyilatkozik. Elmeséli, a Papp László Sportarénában látta Shrek-rendezését az Apáca Show jogtulajdonosa, és annyira megtetszett neki az a színreállítás, hogy nagyvonalúan megengedte, hogy Magyarországon is bemutassák az Apáca Showt, sőt feloldotta a tilalmat, hogy csak fekete színésznő játszhatja a főszerepet. Valóban, a Zikkurat produkcióban két ragyogóan szőke nő, Peller Anna és Sári Éva bújt Deloris van Cartier bőrébe.

Szente Vajk rendezése nem másolja szolgaian sem a Whoopi Goldberg filmet, sem a Broadway-előadást. Szente Vajk, mint már bizonyította, tisztában van egy sikeres előadás hatásmechanizmusával, ki tudja a színeket keverni; remek színészek, musical énekesek, feszes ritmus, erős, ütős látványvilág, ügyesen adagolt humor – mind ott virítanak a palettán. A díszlettervező, a fiatal Rákay Tamás, mellesleg a Munkácsi-díjas Gyarmathy Ágnes tanítványa, nagy mesterségbeli tudással kreálta meg a hatalmas színpadra, az apácás-discos show stílusos látványvilágát. Neon fényben villogó kereszt, a forgószínpadra épített csillogó, hatalmas disco-gömb, a led-technika szellemes alkalmazása, teszik lehetővé a gyors váltást, felerősítik az előadás ritmusát. Kovács Yvett Alida jelmeztervezői fantáziájának csúcs-bemutatója Eddie Souter nyomzó (Feke Pál) sok-strófás énekszólóját teszi frenetikussá. A furcsán megvastagodott reménytelenül szerelmes rendőr hódításról szenveleg, magát különböző hősök szerepébe képzeli: gladiátor, keresztes lovag, Batman stb. A számot a szentimentális giccstől menti meg a briliáns rendezői ötlet, a tánckar szinte észrevétlenül letépi a többrétegű jelmezt Fekéről, aki így újabb és újabb hős alakjában egyre karcsúbban ér a dal végére.

A történet gyökerei a régi jó fejlődési – nevelési regényhez nyúlnak vissza. Adva van egy vad félbűnöző, fél prostituálti létben élő bárénekesnő, aki a főgengszter (Alföldi Róbert) megunt babája, ráadásul szemtanúja lesz egy bandaháborúban zajló „keresztapás” leszámolásnak. A lányba szerelmes nyomozó egy apácazárdába rejti el a potenciális áldozatot, hiszen élve nem maradhat, mert elfecsegheti a gyilkosságot. A váratlan helyzet, a nem ismert, új életforma hatni kezd a nyers, nem éppen szűziesen makulátlan lányra, énekelni tanítja a nővéreket, akik szintén közeledni kezdenek hozzá.

Napjaink divatos témájánál tartunk, az „elfogadásnál”, a „szeresd a másságot” szlogenjénél. Tény azonban, hogy a közönségnek adagolt színes pirula hat, hiszen az is ősi igazság, hogy „lakva ismerjük meg egymást”. Szélsőséges élethelyzetekben, nagy ritkán a szeretet is kivirágozhat, bár az intolerancia és a gyűlölködés gyakoribb. A musical-színészek kellő vehemenciával fújják a nótát, a jeles színészek, Molnár Piroska, Alföldi Róbert, Csonka András fajsúlyos színpadi jelenlétükkel, remek játékukkal hitelesítik a történetet. Alföldi még táncolni is tud, lazán a figurához illő flegma ellenszenvvel.

A kronológiát megtörve a krónika végére hagytam két olyan produkciót, amelyek az évadnyitó Rigolettóval egyetemben másféle irányt képvisel. Többet nyújt, másféle élményt kínál.

Ami engem illet, s talán sokunkat is, a legjobb szórakozást a Herczeg Tamás rendezte Parti Nagy Lajos-féle Molière átirat: Az úrhatnám polgár című komédia szerezte. Nem sok reményt fűztem a fullasztó hőségben a Kálvária sugárúti alkalmi „kisszabadtéri” szűk színpadán bemutatott játékhoz. Francia szakosként olvastam eredetiben, részleteit tanítottam, írtam is Moliére magyarországi recepciójáról, számos színházi előadásban volt szerencsém Moliére-darabokkal találkozni − tájékozatlansággal nem vádolhatom magam. Kivéve Parti Nagy Lajost! Herczeg Tamás nem kért a klasszikus fordításokból. Tartuffe-rendezése után már másodszorra nyúlt Parti Nagy Lajoshoz, és az átirat fergeteges nyelvi humora igazolta választását.

A helyzetből adódóan, az előadás valahogy félúton van a „szegény színház”, az alternatív-amatőrizmus, az irodalmi igényű és a szórakoztatni akaró színházi törekvések felé. Valahogyan mindez az árnyalat benne van, és ez így van jól, mintahogyan a színészeket sem érdemes kategorikusan címkézni, ki profi, ki műkedvelő. Balog József, Kosztolányi József, Jakab Tamás, Farkas Andrea, Barnák László, Sebők Maya, Borsos Beáta, Sorbán Csaba kivétel nélkül hitelesen játszik, tisztán, érthetően beszél. Érződik − már a nyelvtörő szöveg miatt is −, hogy gondos próbák előzték meg az előadásokat. Apropó! Ez esetben is plusz játéknapot kellett beiktatni.

Az előadás sóját a nyelvi humor adja: az az archaizáló, Csokonai korából előkapart, nyelvújítás előtti/kori latinos, félremondott, félreértett szöveg, amit Parti Nagy átirata ad a szereplők szájába. Nem kis teljesítmény betanulni, Balog József Jourdainje ízlelgeti, előkelősködik, birkózik az általa „fentebb stílnek” gondolt nyelvi fordulatokkal. Ki az előadás úrhatnám polgára? A Napkirály korából, vagy a celeb világba feltörekvő mai újgazdagot formázza? Jourdain úr tanulási vágya irigylésre méltó, bárcsak a mai újgazdag réteg is hasonlóan motivált lenne! Balog József Jourdainje tisztában van műveltségének hiányosságával. Ő nem hiszem, hogy ostoba, becsaphatósága érzelmi alapú, elvakítja a vágy, a ki nem élt erotikus varázs. A törekvés célja a „szép grófnő”, Dorimene, aki megtestesíti azt az előkelőséget és patinás származást, ami hiányzott a rőfös kereskedő életéből. Ő a meggazdagodott polgár birtoklási becsvágyának jelképe.

A Napkirály udvari elitje legfeljebb rendelt a rőföstől, kárpitostól, komédiástól, de vendégségbe nem járt hozzájuk, pénzügyeit se így intézte. Dorante gróf (Sorbán Csaba) szélhámos: fajtájából terem bőven manapság is. Kiskaliberű! Jourdain megbűvölt naivságában is nagyobb méretű- mosolyogtató, ugyanakkor szánni való tragikus balek – a nagy illúziókergetés félhülye, bávatag mosolyú, a váratlan felismerés lefagyott arcú vesztese. Kérdés az is, tudatában van-e, hogy haszonlesők ugrálnak körülötte? Szemet hunyva élvezi is ezt a hamis, pénzkicsaló csábtáncot? Fizet az udvartartásnak az „előadásért”, hiszen pénznek nincs híján. XIV. Lajos idején az udvari arisztokráciával, az igazi elittel anyagilag lépéshátrányos léha, eladósodott középnemes lejmolta a feltörekvő, gazdag polgárt. Gondolkodhatunk, ki a mai Jourdain, ki a a csaló Dorante? Mi értendő a patinát, előkelőséget jelképező „kutyabőrön” manapság? Mi ad jogot a feltörekvésre, tollasodásra?

Bianca Imelda Jeremiás látványterve ekonomikus, jelmezei hol proccosan csillogva, hol metaforikus tartalmakat hordozva értelmezik a figurákat. Egyedül a Jourdainnét alakító Sebők Maya fitnesz-keszeg megjelenítését nem tudtam értelmezni.

Az asszonynak a hétköznapi józanok, Nicole (Farkas Andrea), Covielle (Kosztolányi József), Cléonte (Barnák László) köréhez kellene tartoznia külsőségekben is. Szirtes Edina Mókus zenéje nélkülözhetetlen, élvezetes eleme volt az előadásnak. A színpadról egy valaki hiányzott csak, a Jourdain lány, Cléonte szerelme, akiért megérte bevetni a Török Szultán cselt.

A közönség jól szórakozott, ki-ki szövegértési szintjének megfelelően értékelte a nyelvi humort, ez érződött a kacagások mikéntjén.

A nyár óta Parti Nagy Lajos Moliére átiratok című kötetének a könyves polcomon van a helye. Ez mindent elmond.

A Szabadtéri Játékok vezetősége a prózai színjátszás hagyományát a Dóm-téren is folytatni kívánta. Az előző években jól bevált recept mintájára újabb Shakespeare-vígjáték bemutatását tervezték, de a kiszemelt felkért neves rendező-tanár Hegedűs D. Gáza más tervvel állt elő: a világirodalom legszebb szerelmes történetét, a Rómeó és Júliát fiatalokkal kívánta színpadra állítani, különleges zenével fűszerezve, látványosan, mozgalmasan. Abban is biztos volt, hogy ez az első három felvonásban vígjátéki hatásokkal működő, csak a végére elkomoruló dráma érdekelni fogja a közönséget, annak ellenére, hogy mindenki ismeri a végkifejletet.

A költői szépségű, olykor pajzánságokban is bővelkedő szöveget, Mészöly Miklós fordítását korszerűnek, lendületesnek ítélte, az előadásba beépített angol nyelvű megzenésített szonettekkel a dráma különleges atmoszféráját teremtette meg.

Hegedűs D. Gézától nem idegen a „népszínház” eszméje, a maga műfaji sokszínűségével, hiszen ő régóta vallja a színházat a közönség, a néző és a művészek együtt teremtik meg, hatnak egymásra. Kimondottan örült, hogy a szabadtéri vezetése a drámát kedvelő közönséget is vissza akarja csalogatni a Dóm téri nagy nézőtérre.

Tanúja voltam, mintegy két évvel ezelőtt az újszegedi szabadtéri játszóhelyen milyen fantasztikus hittel, szeretettel irányította színművészetis tanítványait. Az Athéni Timon előadása (szintén Shakespeare!) igazi csapatmunka volt, Hegedűs D. Géza együtt játszott a fiatalokkal Fanatizálták a közönséget − bekapcsolták őket a játékba anélkül, hogy provokálták volna. Ott tűnt fel először, vált ki társai közül a mostani Rómeó. Vecsei H. Miklós szőke fejével, tiszta tekintetével. Azt mindnyájan tudtuk, Hegedűs D. Géza többszörösen díjazott elismert színművész, de hogy milyen kiváló, jelentős tanárszemélyiség, az napjainkban már egyre nyilvánvalóbb. Mester ő, iskola alakul ki körülötte, vonzáskörébe visszatérnek régi növendékek, együtt élnek, léteznek vele a nemrég kibocsájtottak, és a jelenlegiek. Hegedűsnek nem okozhat fejtörést egy előadás szereposztását összeállítani, egyrészt elemzés szintjén, tökéletesen ismeri a drámákat, mondhatni sorról-sorra; másrészt egy színmű figurái már képzeletében a szerepre legalkalmasabb tanítványok, kollégák hangján szólalnak meg. A többi már csak egyeztetés kérdése!

A főszereplők, Mészáros Blanka és Vecsei H. Miklós mind a ketten Hegedűs D. Géza tanítványai voltak. A mester számára nyitott könyv a tehetségük, beszédtechnikájuk, mozgáskultúrájuk átlényegülési készségük. Szépek, fiatalok, már a próbafolyamat során látszott ideális párt alkotnak, elhivatottságukhoz nem fér kétség. Józan László (Benvolió), Hajduk Károly (Mercutió), Orosz Ákos (Tybalt) szintén a régebbi hallgatók soraiból kerültek ki. A Capulet házaspár – Hegyi Barbara és Szabó Győző, Montague-né Igó Éva, Lőrinc barát Trill Zsolt, Júlia dajkája – Szűcs Nelli, Verona hercege Kamarás Iván mindannyian jól ismert vígszínházi kollégák, pályatársak. Hegedűs hajdani színművészetis évfolyamtársairól sem feledkezett el, Fekete Gizit (Prológus) és Rácz Tibort (Patkárius) is bele látta a készülő előadásba.

A rendező keveset húzott a szövegből, a legkisebb szerepek alakítói is figyelemreméltó figurákat teremtettek, új színnel, olasz temperamentummal gazdagodott Szűcs Nelli Dadája, Trill Zsolt biciklis, kicsit balkezes Lőrinc barátja. A Duce egyenruhájában feltűnt Kamarás Iván, a rangos pártfogolt Paris gróf − Hajdu Steve, a hozzájuk dörgölődző, szangvinikus Capulet − Szabó Győző a közelmúlt és a mai világ figurái. A szűz királynő, Tudor Erzsébet uralkodása idején, 1595-ben keletkezett az angol bárd legnépszerűbb tragédiája. Köztudott, hogy Shakespeare bátran merített mindenféle forrásból; drámai, megragadó, színpadra való témákat keresett. A történet igazsága, az emberi jellem foglakoztatta, sohasem ragaszkodott a történelem pontos adataihoz, földrajza is gyakran „mese-földrajz”. Nem másolta, felhasználta forrásait. Alkotott! A sorsüldözött szerelmesekről írtak már az ókoriak, torzsalkodó családok felbukkannak Danténál, Boccaccio Dekameronjában. A reneszánsz novellista, Matteo Bandello Romeo és Giulietta története adhatta a legtöbb ötletet a drámaköltőnek. Hegedűs D. Géza rendezőt felszabadíthatta az előtörténetek-sora, mert igazolta elképzelését: vérpezsdítő, napfényes Itáliát álmodott a színpadra, reneszánszot is, kortalant is. A lényeg, a fiatalság, a szerelem örök szépségének megidézése.

Antal Csaba díszlettervezőt és Kiss Beatrix jelmeztervezőt kérte fel a látványterv megalkotására. Az áhított olasz légkört, amely kicsit reneszánsznak, ugyanakkor modernnek, legfőképpen kortalannak hat, az 1930-as 40-es évek Itáliájának képi világában találták meg. Antal Csaba tágas piazzát, a reneszánsz épületek árkád sorát, loggiáit, tornyait stilizált, hófehér oszlopos mobil építményeket képzelt el. Többszinteseket lépcsőkkel, amelyen fel-le rohangászhat a túlfűtött ifjúság, amelyeknek térkialakító, dramaturgiai szerepet is szánt. A mai Itália történelmi városmagjai ilyenek, hűen őrzik a múltat, de letisztultságában Antal Csaba Chirico XX. századi festészetében is megtalálhatta ihletőjét. Verona főterén bambinók labdáznak, fiatalok száguldanak robogókon, a Dadus is motorral érkezik kísérőjével. A színpadi látvány egy színes, elegáns világot is felidéz az 1930-as évek végének stílusában. A hölgyek közül Hegyi Barbara Capuletnéja a legattraktívabb. Az ünnep, a karnevál lehetővé teszi, hogy a fiatalok a legtermészetesebb módon alakuljanak át reneszánsz figurákká – de ezek a commedia dell’arte stílusú jelmezek divatos, mai bőrcuccokra is emlékeztetnek. Rómeó és Júlia felbukkanása is telitalálat; Júlia meghitten játszik, Giulietta Massinára emlékeztető csíkos trikós bohócot bizalmasával, a Dadával, Rómeó a nézőtéri lelátó magasából ereszkedik le. Soha ilyen szép erkély-jelenetet nem láttam, soha ilyen két szép fiatal, angyalszerű szerelmes párt! Az adottság is nagyon fontos, de, ami méginkább hitelesíti a két fiatal színészt, az a játékuk és tiszta érthető szövegmondásuk. Szárnyalnak, repülnek, a halálos végszót követően álomszépen hófehér ruhában vonulnak el a lelátón, arrafelé, ahonnan Rómeó előbukkant. El! Az örökkévalóságba!

A szépség jobban dominál, ha ott van mellette a csúf, a groteszk, a vidám.

A rendezés tömegjelenetei kitűnően komponáltak, nem csoda, remek csapat hozta létre a mozgatást, a táncot, a vívójelenteket. Juronics Tamás koreográfus biztos stílusérzékkel állította be a mozgásokat, empatikusan egészített ki a rendezői elképzelést. Balázs László kaszkadőr-, és vívójelenete igazi profi teljesítmény. Fontos fordulópontja a drámának Tybalt, Mercutió Benvolió és Rómeó összecsapása. Itt tévedni nem lehet; a humornak, könnyedségnek pontos lépésekkel, kardmozgással kell párosulnia. Halálba vezető gúny, ugratás, elméckedés. A mozgásnak is koreográfiája van. Remekek ezek a fiatalok! Remélem, sokan élnek ebből a fajtából hazánkban!

Népszínház? Ebből indultunk ki…

Kell-e népszínház? Ha ilyen, akkor nagyon is kell!! Hegedűs D. Géza a főpróba szünetében tétova mosollyal kérdezte − mintegy 1500-2000 ember ült a nézőtéren − Kik ezek? Az önkéntes segítők? Statiszták? Valakik valakijei? Az érdeklődők! Akik valahogyan beszivárogtak, mert híre futott, valami nagyon jó jött létre a Dóm téri színpadon.

Megjelent a folyóirat 2018. októberi számában

Fotók: Dusha Béla

[Diavetítés indítása]

Jegyzet

[1] Gyémánt Csilla: Klasszikusok modern köntösben. Szegedi Szabadtéri Játékok 2017. In: Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat 2017. szeptember 39-51. o.