Bene Zoltán: Virágnyelven
Ráfi Dénes kiállítása elé
A virágnyelv tulajdonképpen világnyelv. A világ valamennyi nyelvén lehetséges virágnyelven beszélni. A virágok nyelvét mégis kevesen értik. Szerencsénkre a rovarok igen. S mivel így van, a növények elborítják a bolygót; virágokat rajzol a mezőkre és a faágakra, a sziklák repedéseibe és a panelházak illesztékei közé, a tengerek fenekére és az utak szélére az Isten ujja. A virágok nyelvét értő rovarhad szorgosan dolgozik. Virágok nélkül komorabb hely lenne a világ. És virágnyelv nélkül szegényebb lenne a nyelv. Akár a szerelmes, enyelgő beszédet, akár a képletes, titokzatos, jelképekkel élő közlésmódot értjük a kifejezés alatt, mindenképpen valami olyasmire gondolunk, ami túlmutat puszta, meztelen nyelvünk, puszta, meztelen nyelveink elsődleges jelentéstartományain, ami teltebbé, mélyebbé, izgalmasabbá teszi a kifejezésmódunkat. Teret ad a fantáziának, az elvonatkoztatásnak. Bizonyos tekintetben tehát a nyelv lényegének szolgál alapjául. Mert a nyelv korántsem egyértelmű, távolról sem egyjelentésű. Éppen ezért kell megküzdenünk azért, hogy megértsük egymást. És pontosan ezért ragadhatók meg a nyelv által nyelven túli tartalmak. Érzelmek, sejtelmek, rezdülések.
Amikor egy fotográfus a maga sajátos képi eszközeivel virágnyelven beszél, hasonlóképpen jár el, mint a virágnyelven beszélő szerelmes, vagy az, aki szimbolikus tartalmakkal üzen tapintatból, óvatosságból, rejtelmességből, ki tudja, miből. Mert rejtelmek, ha zengenek, menten izgalmasabbá válik a világ.
Amikor egy fotográfus a maga sajátos képi eszközeivel virágnyelven beszél, több világ polgárává válhat − ő és a képeit szemlélő. Amikor képeinek címet ad a fényképész, a virágnyelv egy újabb dimenzióját nyitja meg – ahogyan Ráfi Dénes is teszi. Olyan címeket rendel a fotóihoz, mint Árnyékvirág, A varázsló kertje, vagy éppen Eurüdiké, s így a képeken megörökített növényi életekből sokszálú, sokrétegű történeteket varázsol. Abból, ahogyan a növényi indák és virágok árnyéka Eurüdiké időmarta szobrára vetül, akkor is érezzük, hogy itt valami fontos, ősi titok lappang a mélyben, ha nem ismerjük Orpheusz feleségének mítoszát. Hogy ez a fotó nem csak egy szobor képe és nem csak kő és nem csak fény és nem csak virág. Eurüdiké, a nimfa a mezőn táncolt, amikor rálépett egy kígyóra; a kígyó megmarta, s ő a méregtől azonnal meghalt. Orpheusz nem nyugodott bele szerelme elveszítésébe, leszállt Hadész birodalmába, hogy megkérje az istent, engedje el Eurüdikét. Dalban kérte az Alvilág urát, adja vissza neki a feleségét. Hádész meghallgatta Orpheusz énekét, amely olyannyira megindító volt, hogy a sötétlelkű isten végül megegyezett a férjjel. Az egyezség szerint a dalnok, Apollón fia visszakaphatta feleségét − azzal a feltétellel, miszerint az alvilágból kivezető úton nem néz vissza, és föltétel nélkül bízik az isten szavában, hiszen az megígérte neki, hogy a felesége végig ott lépked majd mögötte. Az alvilágból kifelé hosszú volt az út, és Orpheusz már majdnem elérte a kijáratot, amikor olyan erősen kezdte furdalni a kíváncsiság, vajon tényleg a feleségét vezeti-e vissza a fényre, hogy az utolsó szakaszon nem bírt ellenállni: hátrapillantott. Akkor látta utoljára a kedvesét. Talán éppen így, mint ezen a fotón láthatjuk most mi. Az elhaló fények játékában, növényi mintákkal megkövült testén.
Virágnyelven Eurüdiké jelenthet Boriskát vagy Mariskát, vagy akár Lót feleségét, virágnyelven elbeszélve a világ kitárul. És ha résen vagyunk, nem csak ki-, de föl is. Legyünk hát résen! Nyissuk ki elménket és szellemünket, lelkünket! Fejtsük meg a virágnyelvet, pillantsunk be a mindennapok, a kézenfekvő jelentések mögé! Végtelen, virágos mezőkre akadunk majd, vadregényes tájakra, csodás vidékekre. És a kellős közepén mindennek saját magunkra és arra a Másikra, aki nélkül mi magunk sem vagyunk önmagunk, mi magunk sem lehetünk Egészek. Amiképpen a bolygó sem élhet virágok, és a nyelv sem lehet teljes virágnyelv nélkül.
