Nagy Miklós: A belgrádi katonai konvenció

1918. november 13.

2018. november 13-án volt 100 éve, hogy megkötötték a belgrádi katonai egyezményt, amely az Osztrák-Magyar Monarchia képviselőivel aláírt padovai fegyverszünet előírásainak Magyarországra történő alkalmazására irányult, és megteremtette a jogi alapot az ország bizonyos területeinek − közöttük Szeged városának − antant megszállásához.

A balkáni antant hadsereg létrejöttének körülményei

1914 végére az antant hadvezetésben egyre határozottabban körvonalazódott az az elképzelés, hogy a központi hatalmak erőinek megosztása érdekében a nyugati és keleti front mellett a Dardanellák térségében egy déli frontot is meg kell nyitni. Az itteni tengerszorosok elfoglalásával akarták biztosítani a két front közötti állandó összeköttetést, illetve a török haderő figyelmét kívánták elvonni az Egyiptom, valamint az Oroszország elleni hadműveletekről. 1915 áprilisában a Gallipoli-félszigeten végrehajtott sikeres partraszállás után azonban a további előnyomulás elakadt, így a tengerszorosok megnyitására nem kerülhetett sor. Októberben ezután, Bulgária hadba lépesével és Szerbia elleni támadásával összefüggésben elkezdődött a Gallipoli-front felszámolása és a hadsereg Szalonikibe átszállítása.[1]  A Sarrail tábornok főparancsnoksága alatt itt megszervezett angol-francia erőkből álló hadsereget kezdték Keleti Hadseregnek (Armée d’Orient) nevezni. A szaloniki bázis antant csapatai nem tudták megakadályozni, hogy a nagy túlerőben lévő központi hatalmak katonai erői 1915 végére megszállják Szerbiát. A szétvert szerb hadsereg maradványait a nyugati szövetségesek hajói Korfu szigetére menekítették, majd 1916. április-május folyamán a szaloniki hídfőállásban szervezték újjá. Ez alkotta a magvát a háború végén fontos szerepet játszó balkáni antant haderőn belüli szerb hadseregnek.[2] 1916 nyarára így a Szalonikiben koncentrált angol, francia, szerb, olasz szövetséges csapatok összlétszáma elérte a 380 000 főt.[3] A francia hadvezetés számára igen fontossá vált a vezető szerep biztosítása a balkáni hadszíntér antant erői között, a háború utáni francia kelet-közép-európai befolyási övezet kialakításának szándékával. Mivel Franciaországnak nyugati lekötöttségei miatt alig volt itt katonasága, ezért a szerb hadsereg felfegyverzésével igyekezett ellensúlyozni ebből fakadó hátrányát, lekötelezve ezzel szövetségesét. A balkáni antant hadsereg annak ellenére, hogy 1917 júniusában, Görögország hadba lépésével tovább erősödött (470 ezer főt számlált), mégsem tudott számottevő eredményt elérni ezen a fronton. Ennek személyi konzekvenciája volt Sarrail leváltása decemberben. Utódja Guillaumot tábornok lett, akit azután 1918 júniusában Franchet d’Espérey tábornok váltott fel a Szövetséges Keleti Haderők főparancsnoki tisztében azzal a feladattal, hogy a fronton áttörést érjen el.[4]

Az antant Keleti Hadseregének 1918. szeptember 15-én megindított támadása eredményeként a Balkán-front összeomlott, és Bulgária szeptember 29-én fegyverszünetet kötött az antant hatalmakkal. Franchet d’Esperey Bulgária megszállása, majd Szerbia felszabadítása után Bécs és Budapest irányába kívánta folytatni az offenzívát azzal a céllal, hogy a még hadban álló Németországot keletről megadásra kényszerítse. A párizsi vezérkar október 7-i instrukciója azonban másként rendelkezett.[5] Jelentős mértékben csökkentették a Monarchia és Németország ellen felhasználható erők számát. A Keleti Hadsereg feléből új katonai egység, az ún. Dunai Hadsereg elkülönítését rendelték el Berthelot tábornok parancsnoksága alatt. Ennek a feladatát abban határozták meg, hogy előkészítse Románia újbóli hadba lépését és megalapozza az Oroszország elleni intervenciót.[6] A déloroszországi intervenció a bolsevikellenes politikai cél mellett nagyobb francia gazdasági expanzió eszközéül is szolgált volna Közép- és Kelet-Európában. A nagyszabású elképzelésekben Közép- és Kelet-Európa déli részének francia befolyás alá helyezését tervezték, számítva katonai jelenlétükre. A térségben állomásozó szövetséges haderők zömét azonban nem francia csapatok képezték, az itteni 43-45 hadosztálynyi erőből csak 8 volt francia s ezek sem teljes hadilétszámban.[7]

Az olaszországi fronton 1918. október 24-én megindított antant offenzíva eredményeként a Monarchia hadserege teljesen felbomlott és a hadvezetés október 31-én fegyverszünetet kért.  A Monarchia képviselőivel november 3-án Padovában aláírt fegyverszünet általános előírásait automatikusan − magyar hozzájárulás nélkül − Magyarországra is érvényesnek tekintették. A fegyverszüneti szerződés biztosította a térség stratégiai fontosságú pontjainak megszállását, az antant erők mozgásszabadságát a Monarchia területén, megalapozva ezzel Németország hátbatámadását, valamint a francia politika befolyását a közép-kelet-európai rendezés folyamatában. Ez utóbbi szempontból különös jelentősége volt Erdélynek, ahol a román bevonulás miatt magyar−román konfliktusokra, illetve a Bánátnak, ahol szerb és román érdekellentétek kiéleződésére kellett számítani.

A belgrádi katonai konvenció

Formailag érvényes fegyverszünet birtokában kezdett tehát tárgyalásokat a Károlyi-kormány Belgrádban. Mi indokolta mégis a belgrádi tárgyalások kezdeményezését és a katonai konvenció megkötését? Mindenekelőtt Magyarország objektív helyzete, amelynek meghatározó tényezőjét egyrészt a világháborús katonai vereség, másrészt a nemzetiségek elszakadási törekvései jelentették, akiknek a területi igényeit a nagyhatalmak még a háború befejezése előtt elismerték. Károlyit alapvetően az a szándék vezette, hogy elkerülje egyes magyar területek kishatalmi megszállását és biztosítsa a felkészülést a békekonferenciára. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az ország katonailag védtelen.[8] Ilyen körülmények között, ha Magyarország továbbra is hadviselő félnek minősül, úgy biztosan számítania kell mind a szerb mind a román hadsereg önkényes területfoglalásaira. 

Egyértelművé kellett tenni azt, hogy a padovai szerződés érvényes-e Magyarországra, és ha igen, úgy az abban felsorolt stratégiai pontokat milyen nemzetiségű erők fogják megszállni. Francia részről már a padovai szerződés aláírásakor felmerül annak magyarországi alkalmazása. Clemenceau, francia miniszterelnök és hadügyminiszter november 6-án értesítette Franchet d’Esperey-t arról, hogy ha a magyar kormány kezdeményezi, úgy egyezményt köthet vele – mint helyi szervvel − a fegyverszünet magyarországi alkalmazásáról. A francia hadügyminisztérium ennek megfelelően elküldte a tábornok számára a padovai fegyverszünet, valamint az aláírandó katonai konvenció szövegét.[9] A november 13-án aláírt belgrádi katonai konvenció a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva mentén kialakítandó demarkációs vonalat jelölt meg. A dokumentum 3. pontja lehetővé tette a stratégiai szempontból fontos területek antant megszállását. A padovai fegyverszüneti szerződéssel ellentétben, ami a stratégiai fontosságú pontok megszállását a rendfenntartással indokolta, a belgrádi dokumentumban a megszállás semmiféle indoklása nem szerepelt. A konvenciónak ez a pontja így ezen területek elfoglalását kizárólag a főparancsnok utasításaitól tette függővé.[10] A padovai fegyverszünet szövegéből vette át az egyezmény a következő pontot: „A kiürített osztrák-magyar területeket ideiglenesen a helyi szervek adminisztrálják a megszálló szövetséges csapatok ellenőrzése alatt” − elhagyva abból az ideiglenes megszorítást.[11]

A francia kormányzat számára a stratégiai fontosságú pontok elfoglalása nemcsak katonai, hanem politikai szempontból is fontos volt. A Monarchia volt területeinek megszállása − a Németország elleni esetleges katonai fellépéstől függetlenül is − elsősorban a francia befolyás megalapozását szolgálta a térségben. Ezt támasztja alá az a francia külügyminisztérium által november elején összeállított tanulmány, ami a Monarchia megszállásának politikai indoklását foglalta össze. „Ausztria-Magyarország területének szövetséges megszállása kiváló alkalmat teremt arra, hogy a francia befolyást megalapozzuk és végérvényesen meggyökereztessük ezen országokban” − írja a jelentés. A többi megszálló hatalommal szemben „… mellettünk szólnak forradalmi hagyományaink, Napóleon emléke, ragaszkodásunk a nemzetiségi elvhez, az elnyomott népeknek nyújtott támogatásunk a háború alatt…”[12] A jelentés szerzője szerint fontos célkitűzés „… a francia befolyás uralkodóvá tétele az új Magyar Köztársaságban és azon kedvező megkülönböztetés kiaknázása, amelyről a magyarok francia megszállást kérve tettek tanúbizonyságot.[13]

A belgrádi tárgyalások lényeges eredményének tekinthető Franchet d’Espérey-nek az az ígérete, hogy a stratégiai pontokat egyedül francia csapatok szállják meg és hogy a francia hadsereg segítséget nyújt ezen területek szénellátásában. A magyar kormánynak ugyanakkor biztosították azt, hogy maga állítsa össze ezen pontoknak a listáját, figyelemmel a román és szerb, illetve északon a cseh megszállás veszélyeztette területekre.[14] A konvenció aláírásának különös jelentőséget adott Románia szövetségesi jogainak és igényeinek amerikai részről történő elismerése november 7-én, amelynek hatására másnap Ferdinánd román király az antant helyi képviselőinek támogatásával leváltotta a Marghiloman-kormányt és Coanda tábornok irányításával új ideiglenes kormány alakítására adott megbízást. A romániai fordulat halaszthatatlanná tette a konvenció aláírását, ami Károlyi számára kormányának tényleges elismerése mellett azt is jelentette, hogy az egyezmény előírásai biztosítékul szolgálnak a kisszövetégesek önkényes területfoglalásaival szemben. Arra számított, hogy a francia haderő „baráti” megszállása az antantbarát magyar köztársasági politika támogatását jelenti. A tervezett nagyszabású magyarországi francia megszállás azonban − a budapesti bevonulás tervével együtt − a szövetségesek várható ellenállása és a rendelkezésre álló francia katonai erő elégtelensége miatt meghiúsult. A konvenció által előírt demarkációs vonal kedvezőtlenebb területi feltételeket kínált Romániának, amelynek vezetése továbbra is igényt tartott az 1916-os titkos bukaresti szerződésben részére biztosított területek, illetve Erdély átadására. A magyar kormány számára ez természetesen elfogathatatlan volt. Mindez alapvetően megváltoztatta a vele kapcsolatos francia politikát, ami csak az antant elképzeléseknek megfelelő törekvéseket támogatta. A Magyarország integritásához következetesen ragaszkodó kormánypolitika megalapozta annak ellenséges kezelését. A magyar köztársasági politika iránti kezdeti francia rokonszenvet felváltotta a „reakciós Magyarországról” kialakított hagyományos antant felfogás, az Andrássy politikáját folytató „hitszegő” Károlyi bűnbakként való kezelése.[15] A belgrádi konvenció végrehajtását a magyarországi francia megszállás elmaradásával lényegében felfüggesztették. Annak leállítását követően folyamatos küzdelem zajlott a konvenció előírásaira hivatkozó és azt figyelmen kívül hagyó francia katonai parancsnokok között. A térségben folytatott francia politika alapvetően a kisszövetségesek területi igényeinek kielégítésére, illetőleg a közöttük kialakuló konfliktusok elhárítására irányult. A stratégiai szempontból fontos területek közül végül is csak Szeged, Arad, illetve Temesvár francia megszállására került sor, amely két utóbbi város később a román hadsereg fennhatósága alá került.

(A kiemelt képen francia tisztek szegedi polgárok társaságában.)

Megjelent a folyóirat 2018. novemberi számában

JEGYZETEK

[1] Bernachot, Jean: Les Armées Alliées en Orient après L’Armistice (Décembre 1918 − octobre 1920) Paris 1972.  1–4. Tom. 2. o.

[2] Galántai József: Az első világháború. Budapest, Gondolat, 1988. 247. o.

[3] Bernachot i. m. 4. o.

[4] Bernachot i. m. 4. o.

[5] Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Budapest, Kossuth, 1983. 33. o.

[6] Románia 1916 augusztusában az antant szövetséghez csatlakozva lépett háborúba azzal az ígérettel, hogy hadba lepése esetén megszerezheti Erdélyt, Máramarost, Partiumot, a Tiszántúlt a Debrecen−Szeged vonalig, illetve a Bánságot. A katonai vereségét követően 1918 májusában megkötött bukaresti béke azonban nem tette lehetővé ezen területek megszerzését. Az antant Románia szovjetellenes intervencióba való bevonása érdekében kívánta azt újra szövetségesévé tenni, fenntartva a korábbi területi ígéreteit. Románia november 10-től újra hadviselő féllé vált.

[7] Ormos i. m. 51. o.

[8] Ormos i. m. 63. o.

[9] Ormos i. m. 65.o.

[10] Ormos i. m. 67. o. A belgrádi katonai egyezmény teljes szövegét lásd: Ormos Mária − Ádám Magda (szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát medence történetéről 1918-1919. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. 9. dokumentum, 16-18. o.

[11] Ormos i. m. 67. o.

[12] Ormos Mária − Ádám Magda (szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát medence történetéről 1918-1919. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999.10-11.o.; idézi Ormos i. m. 68. o.

[13] Ormos Mária − Ádám Magda (szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát medence történetéről 1918-1919. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. 11-12.o.; idézi Ormos i. m. 69. o.

[14] Ormos i. m. 72-73. o.

[15] Ormos i.m. 92. o.