Veszelka Attila: Ha meghalt az Isten, valakinek csak el kell temetnie

Ördögh Szilveszter: Titkos értelmű rózsa című regényéről

A 70 esztendeje született Ördögh Szilveszter sorban negyedik, a Koponyák hegye, a Lázár békéje, valamint a Bizony nem haltok meg után következő regénye, egy trilógia második darabja, a Titkos értelmű rózsa, bizonyos értelemben nóvum az író oeuvre-jében. 1986-ben jelenik meg, a Magvető Kiadó jóvoltából, közvetlenül az 1985-ben kiadott Lázár békéje után, az 1991-ben megjelenő Dobol a hó című novelláskötet előtt.

Ám, mielőtt még a kötet tradicionalitásba ágyazott újításait górcső alá vennénk, érdemes kicsit elidőznünk a mű, első olvasatra talán rejtélyesnek tűnő címénél. Mit sugallhat, merrefelé terelheti gondolatainkat? 

A rózsát mint toposzt, trópust, szimbólumot – az ember történelme / története során – mindig is valamiféle megmagyarázhatatlan titokzatosság, miszticizmus övezte. A rózsa rejtély.

„Rose, oh reiner Widerspruch, Lust, Niemandes Schlaf zu sein unter soviel Lidern.” Rainer Maria Rilke sírfeliratának magyarításai közül talán Nemes Nagy Ágnes fordítása ragadja meg legátfogóbb módon a szöveg misztériumát. „Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség. Annyi temérdek pilla alatt Senkisem alszik.”

Rózsakeresztes mágusok sora igyekszik még manapság is megfejteni a signaturát, a Teremtő kézjegyét, melyet a természet rejt. Ezt a misztériumot tárja elénk a rózsakeresztes jelkép, melyben a rózsa a természet, a kereszt Isten.

Van azonban a titkos értelmű rózsának egy másik, a vizsgálandó regény szempontjából fontosabb olvasata is, a Loretói litániában. A Loretói litánia, jelen formájában, a XVI. századtól, 1575-től (egyes források szerint 1400-tól) ismert. Loreto városának bazilikájából – a Szent Házból – eredeztetik. A Szűzanya köszöntésére írt litániát Canisius Szent Péter loretói tartózkodása alatt hallhatta, és vehette át imakönyvébe. A litániában a Titkos értelmű rózsa megszólítás a Szűzanya negyvenkilenc megnevezése között a huszonhetedik. Tegyük fel hát végtére a kérdést, miképpen lehetséges a név, micsoda jelentéssel bír?          

A Lourde mellett található Massabielle-barlangban Bernadette Soubirous-nak megjelenő, kezében rózsafűzért tartó Szűzanya fehér ruhát és köpenyt, derekán kék övet, mindkét lábfején aranyrózsa díszt viselt.

A látomásnak az anyaszentegyházra gyakorolt hatása lehet az egyik magyarázata annak, hogy a továbbiakban Szűz Mária mint szimbolikus rózsa, mint a Teremtő remekműve jelentkezik, mely rózsa szirmai jelentik mindazon erények halmazát, melyeket a katolikus egyház hirdet. A rendíthetetlen hitet, a reményt, a szeretetet, az erényességet, az engedelmességet, az alázatosságot, a megbocsátást.

A Titkos értelmű rózsa mint regény, választ keres. Ördögh (nomen est omen) azonban, ebben a regényben nem a rózsának mint jelképnek a titkát kívánja felfedni. Azt ismeri. Kíváncsisága nem másra irányul, mint a rózsa megtartó erejére. Annak az erőnek a milyenségére, minőségére, effektív erejére, amelyet a Titkos értelmű rózsa mint szimbólum képvisel. Amint a hét fejezetre osztott regény utolsó mondatán is túljutottunk, és becsuktuk a könyvet, ráébredünk: Ördögh Szilveszter már akkor pontosan tudta a választ, mielőtt még a regény első betűjét papírra vetette, de erre a hét, közel egyenlő terjedelmű fejezetre volt szüksége ahhoz, hogy a válaszhoz vezető utat megalapozza és felmutassa. Isten hét nap alatt teremtette a világot. Ördögh Szilveszternek hét fejezet szükségeltetett ahhoz, hogy (vélt vagy valós) igazáról olvasóit meggyőzze. Miképpen?

Elsősorban is meg kellett találnia a közeget, melyben a történet mellékszereplőit és főszereplőjét elhelyezi, mozgatja, mely közegben ezen szereplők megmérettetnek. Ezt a közeget pedig a második világháború utáni faluközösségben találja meg. Az írót, rövid élete során, mindig is erősen foglalkoztatta ennek az íratlan, megcsontosodott szabályok közepette létező, mintegy külön kis életteret alkotó, a külvilág behatásai elől hermetikusan elzárkózni próbáló, magába forduló közegnek, közösségnek, illetve az ezen közösséget alkotó családoknak a második világháború utáni időszak történelmi traumáira adott válasza, reakciója.

Ebbe a környezetbe helyezi a történet főszereplőjét, Fekete Lázárné Hajnal Etelkát, és a mellékszereplőket, bár esetünkben a történet bátran zárójelbe tehető, hiszen a könyv cselekménye csupán Hajnal Etelka életének másfél napjára korlátozódik. Hogy mégis hatalmas idő- és térintervallumot jár be, köszönhető annak, hogy Ördögh Szilveszter bátran alkalmaz minden olyan modern regénytechnikai fogást, mellyel az időt és a teret, oda-vissza, tetszése szerint alakíthatja, formálhatja. Játszik az idővel, idősíkokat egymásba csúsztat, felhasználja a freudi lélekábrázolás vívmányait, főhőse mindvégig belső monológot folytat, vizionál, mindezt sohasem öncélúan, de patikamérlegen kimérve, megtámogatva, erősítve a tradicionális, realista valóságábrázolást. Hajnal Etelka modelljében az expresszionista lélekfestés esszenciája nyilvánul meg. Szubjektív érzéseit, zavarodottságát környezetére is kivetítve, fokozatosan veszíti el realitásérzékét, objektív világlátását. Mi módon?

A regény in medias res kezdődik. Hajnal Etelkát vissza-visszatérő, rémületes, torz álmok látogatják és gyötrik, melyek okát, mindvégig rettegve a megtébolyodástól, rögeszmésen kezdi kutatni. Az olvasó előtt ezen megszállott keresés mentén nyílnak meg az idősíkok, feslenek fel a múlt szövetének szálai.

Fekete Lázárné Hajnal Etelka ötvenes éveiben járó, alig őszülő, még csinos asszony, feleség, anya. Miként férje, ő is a falu kreatúrája, szigorú, vallásos neveltetéssel, tradicionális világlátással. Ezt a tradíciókban gyökerező világlátást tépázza meg, forgatja fel, próbálja meg a történelem, mint olyan.

A hatvanas évek Magyarországán vagyunk, már túl a padláslesöprések időszakán, közvetlenül az államosítások, szövetkezetesítések után. A családnak – a házon, pár állaton, és egy apró háztáji földdarabon kívül – mindene, földjük, lovuk, kocsijuk a közösbe kerül.

A falu nagyobb része megalkuszik, belép a szövetkezetbe, miként Fekete Lázárné is. A családfő, Fekete Lázár azonban nem. Elveihez foggal-körömmel ragaszkodó, büszke ember lévén nem alkuszik, inkább a messzi városban keres munkát, honnan csak hétvégente keveredik haza, megkeseredett emberként. Fiuk, Illés, akit a paraszti élet már nem vonz, egyetemista, szintén a távoli városban.

Hajnal Etelka magára marad, fiát is csupán hétvégente láthatja. Az elmagányosodó asszonyt ettől kezdődően látogatják a torz álmok. Magányára az sem jelent gyógyírt, hogy a szövetkezet egy részlegében, az úgynevezett „tésztagyárban”, tucatnyi asszonnyal dolgozik együtt. Neveltetése meggátolja, hogy gondjait elébük tárja, egyáltalán, hogy beszéljen róluk. Ugyanígy férjével sem képes kommunikálni, életük során csupán az elfojtás rögzült bennük, önös fájdalmakról nem illett beszélniük, mígnem a folyamatosan növekvő feszültség már egészen apró dolgok miatt is kirobbanó vitákat generál közöttük. Végletekig kiéleződik a konfliktus Lázár és Illés, apa és fia között is. A fiú már nem ismeri az önfeláldozás fogalmát, csupán az ésszerűség határain belül. Apja „hegyibeszédét”, hogy csakis őérte dolgoztak annyit, hogy ő több legyen, tanulhasson, nem értékeli, ugyanúgy nem, mint a paraszti munkát, a paraszti létformát. Örökös harcuk végül tettlegességig fajul. Az anya ezen vitákban csak mint outsider vesz részt, magatehetetlenül vergődik a két férfi konfliktusában, ám amikor a fia lányokat hoz a házhoz, akikkel csupán rövid testi kapcsolatokba bonyolódik, felelősségre vonja, hiszen az ilyetén kapcsolatokat ő csakis a házasság szent kötelékén belül tudja elképzelni. A vele szomszédos szobában elszállásolt fiatalok szeretkezéseinek átszűrődő zajai pedig olyannyira kizökkentik testi-lelki egyensúlyából, hogy gyermekét önmagából kifordulva marja el a családi fészekből, ahová a továbbiakban Illés még ritkábban látogat majd.

Mindezen testi és lelki gyötretések csak felgyorsítják Hajnal Etelka lassan kórossá váló, depresszióba forduló állapotromlását. Éjszakánként sötét víziók gyötrik: „a pokol lángjai tünedeznek föl álmai égboltján”, és a lángok közül egy fülledt, nyári éjszakán előcsörtetnek a sátánfajzatok. Rémálmai ellen kezdetben hitének, imáinak erejével küzd, majd – mivel az imádságok nem segítenek – a falu papjához, Kertész atyához fordul, akitől támaszt, vigaszt, feloldozást remél. Az atya, erejéhez mérten, mindent megtesz az egyre paranoiásabbá váló asszony megsegítésére, de vigaszként csupán köznapi szentenciákat ismételget, amelyekről maga is tudja, hogy az asszony esetében hatástalanok. Lázárné mindezek ellenére tovább harcol. Erejét végsőkig megfeszítve próbálja a külvilág előtt fenntartani a látszatot, egyedül próbálva ellátni az otthoni, kertbéli és az állatok körülötti hétköznapi teendőket is, melyekben immár semmi értelmet, örömet nem talál, hiszen életében mindig másokért élt, másokat szolgált, sohasem önmagát. Hiába.  Elméjének rontó hatalma ellen egymaga semmiképpen sem veheti fel a küzdelmet, s ha a lélek megbetegszik, előbb-utóbb odavész a test is. Rémálmai egyre intenzívebbé, immáron szexuálisan is túlfűtöttekké válnak. Álmaiban fiával, Illéssel, végül magával a megváltásra ácsingózó Sátánnal szeretkezik.

Ébredései után halálra váltan kutatja minderre a magyarázatot: „De akárhogyan is vizsgálta a lelkiismeretét, akárhogyan szórta halomba és válogatta szét mániákus aprólékossággal az előkutatott emlékeket: nem talált semmi szégyellnivalót, feledésbe temetett förtelmet, tisztátalanságot. Akárhova nyúlt is kételkedve, emlékvásznai kékített fehéren, ropogósra vasaltan, a molyűző naftalin és levendula illatát árasztva sorakoztak előtte…mindenkor megtartotta Isten parancsolatait – nem lopott, nem ölt, nem káromolta az eget, nem gyűlölködött – legalább is tudva, akarva soha –, nem kívánta felebarátja házát, hitvesét, sem szolgáját, sem gazdagságát –, ha az irigység megkörnyékezte is olykor, őszintén bevallotta gyóntatószékben… A szüleit tisztelte és szerette… Soha nem paráználkodott, sem tettben, sem gondolatban…”

Kétségbeesésében merő abszurditásokért vonja magát lelkiismeretének ítélőszéke elé: tán azért kell így bűnhődnie, mert nem szerette eléggé mocskos szájú, részeges apját; mert durván ellökte magától az őt megerőszakolni akaró német kiskatonát.

Utolsó mentsvárként a papba kapaszkodna, akinek megvallhatná, hogy hitetlenné vált, de Kertész atya váratlanul, a módszeresen építkező regény menetében látszólag megokolatlanul, odahagyja a szolgálatot, a papi hivatást, eltűnik nem csak a templomból, de a faluból is.

Ezen a ponton azonban mindenképpen élnünk kell a gyanúperrel, hogy az író talán mégsem szakmai melléfogásból, de egy bizonyos meghatározott okból „írja ki” Kertész atyát ilyen megindokolatlan módon a könyvből. Ördögh Szilveszter ugyanis itt már nem finomkodik, bizonyos részletek már nem érdeklik. Egyetlen dolog érdekli, az emberi tűrőképesség határa. A végletekig próbára akarja tenni az asszonyt, ezért aztán mindent el akar venni, és el is vesz tőle. Az atya kiugrása pörölycsapásként éri Etelkát, de az író itt nem áll meg: könyörtelenül, már a közösség előtt sem titkolható, Etelka számára megalázó módon, egy – az ősi tradíciókkal teljességgel szembemenő, a faluközösség számára eddigelé elképzelhetetlen, megvetendő és elítélendő válóperrel – szétszakítja a Fekete Lázár és Hajnal Etelka között még meglévő utolsó, bár már csak látszólagos szálat is. Mostanra világosan látható: az író Hajnal Etelka sorsában mindenképpen fel akarja mutatni a saját maga számára kiküzdött igazságot: a hit nem segít, csodák pedig nincsenek.

Kortársa, Petri Csathó Ferenc költő, ezt a gondolatot Születésnap című versében így fogalmazza meg: „Isten mindig háttal áll a bajban.”  

Mostanra kap értelmet a regény első, Hajnal Etelka szájából elhangzó, a továbbiakban a szövegben még többször felbukkanó, nietzschei áthallásokat sem nélkülöző mondata is: „Ha meghalt az Isten, valakinek csak el kell temetnie.”

Az Új Testamentum Szűz Máriájától, fia kereszthalála után, sem a csodákba, sem Istenbe vetett hitét nem akarta elvenni senki. A szűzi tisztaságú Hajnal Etelka az író által minden szakrális kegyelemtől megfosztatik.

De nem csak hite vész oda, hanem mindaz, ami egy asszony életét jelentheti: a társ, a gyermek, a család, az otthon.

Mindezek után Hajnal Etelka bukása törvényszerűvé válik, öngyilkosságba menekül. Mindazonáltal még az öngyilkosságra mint aktusra is a tradíciókat félve, a pletykálkodó szájaktól tartva és szorongva készül. Maradéktalanul elvégzi a ház körüli mindennapi teendőket, mindent rendbe tesz maga után, kitakarít, lepucolja az ablakokat, meglocsolja a kerti virágokat, megeteti az állatokat,  megöntözi szülei sírját, utoljára még elmegy a templomba, kedvesebb barátnőitől mondva csinált ürügyekkel elbúcsúzik, megtisztálkodik, feketébe öltözik, a szeretteit értesítő távirat megfogalmazásakor pedig a kínok kínját éli át, mert tudja, hogy a sürgönyt a falusi hivatalnok el fogja olvasni, ezért egy szinte semmitmondó fogalmazvány mellett dönt: „Nagyszombatra okvetlenül várlak benneteket – anya.”

Megjelent a folyóirat 2018. novemberi számában