Nátyi Róbert: Ifj. Vastagh György II. Rákóczi Ferencet ábrázoló lovasszobra

A művész születésének százötvenedik évfordulója alkalmából

Szeged városa több köztéri lovas szoborral rendelkezik, melyek közül a legsikerültebb és hippológiai szempontból is mindmáig a műfaji követelmények ideáit leginkább megközelítő ifjabb Vastagh Györgynek az Aradi vértanúk terén felállított, II. Rákóczi Ferencet ábrázoló emlékműve. Az akadémikus stílusban készült történelmi emléket azonban eredetileg nem erre a területre szánták. 1912. szeptember 30-án a Széchenyi téren, a Zsótér-ház előterében rendezték meg hatalmas előkészületek után azt az óriási társadalmi érdeklődéstől övezett – ünnepi misével, díszzászlóavatással, koszorúzással, daloskörök műsorával kísért, a Tisza Szállóban rendezett bállal záruló – eseményt, amelyre teljes díszbe öltözött város, s amelyen Lázár György (1851-1915) polgármester felavatta a szobrot.[1]

Az ország első köztéren elhelyezett Rákóczi-szobrának felállítását olyan fölfokozott várakozás jellemezte a Tisza-parti városban, hogy az ünnepélyes avatásról filmet is készítettek, amit október első hetében a szegedi mozikban egymást követő napokon vetítettek az érdeklődő közönségnek.[2] A ceremónián részt vett a szegedi származású Vastagh művészcsalád több tagja, így az édesapa, idősebb Vastagh György (1834-1922) és a testvér, Vastagh Géza (1866-1919) festőművészek is. Amennyiben hihetünk a családi körben megőrzött történetnek, a nagyszabású és minden bizonnyal hatalmas kihívást jelentő szervezési munkálatok közben „apró” hiba csúszott be, mivel a díszebéd asztalánál egyikük nevére sem szólt ültető kártya, így a család tagjai kénytelenek voltak másik vendéglőben ebédelni. A kínos epizódra csak akkor derült fény, amikor a fogadás szónoka beszédre szólította fel a mestert.[3]

Az alkotás elhelyezése körül a kezdetekben egyébként nem volt konszenzus, hiszen a város koncepciózus elképzeléseinek megfelelően, a történelmi reprezentáció fő színhelyévé fokozatosan fejlesztett Széchenyi teret jelölték ki, ahová ekkor már készültek a később el is helyezett emlékművek (Stróbl Alajos: Széchenyi István, Zala György: Deák Ferenc). A történeti hitelességhez hozzá tartozik, hogy a Rákóczival szemben a polgármester Ferenc Józsefnek a szobrát képzelte felállítani, ami végül is a következő világháború folytán, már nem valósulhatott meg, hiszen a monarchia rendszerével együtt, a Habsburg ház hatalma is elsüllyedt a világégésben.

A Rákóczi-szobor a Széchenyi téren

A Rákóczi-kultusz a Kossuth-kultuszhoz hasonlóan ekkora már jórészt elvesztette Bécs ellenes tartalmát. A fejedelem hamvainak hazahozataláról 1906-ban a király utasítására a Függetlenségi Párt határozott.[4] Éppen tíz esztendővel korábban, a millenniumi ünnepségek kapcsán például a Nemzeti Szalon művészei a Duna-parton megszervezték jelmezes felvonulásukat, melynek témája II. Rákóczi Ferenc megérkezése és fogadtatása a konstantinápolyi udvarnál volt. Figyelemre méltó, hogy a fejedelmet Asbóth Jenő, míg a nagyvezért Vastagh György alakította.[5] 

Érdekes adalék a szegedi szoborról, hogy a helyi sajtóban, ismeretlen tudósítótól, aki fővárosi lapokra, illetve a Budapesti Hírlapra hivatkozott, megjelent az a dokumentumokkal eddig alá nem támasztott hír is, miszerint az alkotó a katolikus templom előtti téren szerette volna felállítani a lovas emléket. A szoborállítás ügyének élharcosa Lázár György rögtön cáfolta ezt a híresztelést.[6] A leleplezés előtt két nappal a Rákóczi szoborbizottság vezetősége (Jedlicska Béla, Becsey Károly, Szmollény Nándor) kérelmet intézett a város lakosságához, miszerint „…Tisztelettel kérjük a t. háztulajdonos urakat s általában Szeged város összes polgárságát, hogy erre az örömünnepre házaikat már folyó hó 28-án, szombaton fellobogózni s földíszíteni szíveskedjenek, hogy az ünnepély fénye és dísze minél impozánsabb legyen. Különösen is kérjük a Széchenyi-tér háztulajdonosait s lakosságát, hogy a házak s lakások föllobogózása mellett az ablakokat s épületek homlokzatát virággal s szőnyegekkel is díszíteni szíveskedjenek…”[7]

A pompás külsőségek között megtartott ünnepély dacára, még húsz esztendőt sem állhatott Vastagh műve a főtéren, mivel a tanács döntése értelmében 1930 októberében áthelyezték jelenlegi helyére a Püspöki Palota (akkor Gizella tér) előtti parktükörbe.

A Rákóczi-szabadságharc kétszáz éves évfordulóján szervezett megemlékezési ünnepségek kapcsán, a városházán 1903. október 25-én rendezett díszközgyűlésen merült fel Szegeden a vezérlőfejedelmet ábrázoló szobor állításának gondolata. A közadakozásból elindult gyűjtésnek hamarosan hathatós támogatói jelentkeztek Tömörkény István (1866-1917) és Újlaki Antal (1867-1921) személyében. Előzményként meg kell említeni, hogy a fejedelem hamvait hazaszállító vonatot 1906 októberében, Szegeden átutaztában többezer fős, áhítatos tömeg fogadta. A széles társadalmi összefogással és a település jelentős mecenatúrájával létrehozandó emlék elkészítésével a város az innen elszármazott művészcsalád egyik tagját, a müncheni és párizsi iskolázottságú ifj. Vastagh György (1868-1946) szobrászművészt bízta meg, aki a korszak akadémista szobrászatának élvonalába tartozott.

A megbízás időszakában a fiatal művész már jónéhány fontos megrendelést tudhatott magáénak, így például a Millenniumi emlékmű vezéreinek szobrainál is segédkezett Zala György (1858-1937) tanítványaként. A kolozsvári Mátyás-szoborhoz készített pályázati tervei felkeltették iránta a hivatalos körök érdeklődését. Így az 1896-os Ezredéves Országos Kiállításra a földművelésügyi minisztérium megrendelt a szobrásztól ötven darab ¼-es állatszobrot, melyek a jellegzetes magyar fajtákat mutatták be. Az 1900-as párizsi világkiállításon – negyvennégy tenyészállatot felvonultató gyűjteménnyel – folytatta sikersorozatát, majd 1902-ben a British Museum is rendelt egy hatvan darabból álló kollekciót a művésztől.[8] 1902-ben avatták fel Csikós (Ló fékező) című szobrát a Budavára Palotában, a Lovarda előtt. A hazai és nemzetközi sikereknek és elismeréseknek köszönhetően az alkotót az 1910-es évek elejére a legkiválóbb hazai állatszobrászként tartották számon kortársai.  

A Rákóczi-szobor a Széchenyi téren

1910-ben a szegedi szobor modellje tulajdonképpen már elkészült, de a művész levélben kérte Lázár György polgármestert, hogy az alkotást Rómában, a világkiállításon bemutathassa.[9] Az 1/3 életnagyságú tanulmány ma a Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti gyűjteményében található.[10] A modell és az elkészült köztéri munka között szinte alig van különbség. Az egyetlen szembetűnő változás, hogy a stúdiumon a felsőtesttől még távolabb lévő kézfej, így a bal könyök is, a nagy művön közelebb kerültek a felsőtesthez.

Vastagh értesítette a polgármestert, hogy az országos képzőművészeti tanács bírálóbizottsága február 6. és 9. között fogja értékelni munkáját. Érdemes kiemelni, hogy maga Lázár annyira szívén viselte a szobor ügyét, hogy haladékot kért a bírálatra, mert személyesen is részt akart venni az eseményen.[11] 1911 októberében a befejezéshez közeledő munkát Lázár a mester műtermében megtekintette, amikor is a művész megkérte a várost, hogy művét a budapesti művészeti kiállításon bemutathassa − tudjuk meg a Délmagyarország tudósításából.[12] A szobor korabeli fogadtatását jelzi, hogy 1912-ben elnyerte az Ipolyi-díjat.[13] Maga az alkotó is büszkén tájékoztatta a megrendelőt, hogy „…a bírálatra kiküldött népes műv. tanács azt egyhangúlag fogadta el és, hogy e művemmel az ez idei jubileumi tárlat egy nagydíjjal kereste meg munkám…”[14]     

Az alkotó szándékairól közvetlen értesülhetünk abból az interjúból, amelyet az avatás kapcsán a Délmagyarország tudósítója készített a művésszel.  „II. Rákóczi Ferencet, a fejedelmet ábrázoltam. Azt akartam megörökíteni, amikor 1703-ban seregével bevonult Szegedre. Az alak ruházata korhű, a páncélzat és a fölszerelés autentikus. A tanulmányokat részben végeztem a Nemzeti Múzeumban, részben pedig Bécsben (…) Sajnos, a fővárosunkban nem szerezhettem meg mindent, igen nagy szükségem volt a császárvárosban való tanulmányra… – A páncélt − folytatta a művész – Bécsben, Rákóczi egyik hadvezéréről mintáztam. A lovat szintén az osztrák fővárosban, az udvari istállóban. Ilyen úgynevezett kladrubi-ló nem is található már másfelé.”[15]

Valóban érdemes elidőznünk egy pillanatra a remek lóábrázolásnál! A kladrubi fajta az Elba jobb partján található kicsiny településről kapta nevét, ahol a Habsburg uralkodók támogatásával a XVI. század második felétől tenyésztettek az elegáns járású, méltóságteljes, grandiózus megjelenésű hintós lovakat. II. Frigyes 1579-ben udvari ménes rangjára emelte az észak Csehországi városka lovászatát. A XX. század elejére, a császári udvar hagyományőrző, ragyogó ceremónáinak, a barokk-rokokó felvonulásoknak eme tetszetős fajtája kuriózumnak számított, de a mutatós megjelenésű, rámás lovak az udvari parádékon még mindig szerepet kaptak.

Vastagh, mint a fenti idézetben olvastuk, a császárvárosban találta meg a szobor modelljét, egy Hanák nevű mén személyében. Ez a ló fajtájának kiváló példánya volt, amit jól jelez karakteres, különösen hosszú, száraz, szikár kosfeje, amely magas illesztésű, nem túl hosszú, erőteljes nyakon nyugszik, mely a nápolyi-spanyol vérvonalú lovaknak összetéveszthetetlen karaktert kölcsönöz. A ló modelljéről, arányairól, a szobrász aprólékos, lelkiismeretes munkamódszeréről Szőllőssy Gábor írt tanulmányt.[16] A termetes, izmos négylábúakat különösen elegáns, akciós „spanyol” járásuk tette közkedvelté és az udvari ceremóniák nélkülözhetetlen szereplőjévé. A fejedelem harci ménjének jobb első lába is ezt a látványos, ma már szinte csak a Bécsi Spanyol Iskola vagy a Saumuri Lovas Iskola bemutatóin, illetve díjlovas versenyeken látható elemet mutatja be.

A mester ebben az esetben is gondos, elmélyült előtanulmányokat folytatott. A Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében található egy lavírozott akvarell, tusrajza melyen a ló jellemző testméret adatait is jelezte. A rajzot kísérő skicceken a lábak mozgását és az elő és hátulnézetet is tanulmányozta.[17] A kísérőrajzon már szerepel a balra forduló állat mozdulatának a rögzítése, illetve a jobb mellső láb jellegzetes akciós mozgása is. A lábsorrend is teljesen megfelel a szoborénak. A fennmaradt vázlaton nyugodtabb, míg a köztérre helyezett művön már élénkebb lovat látunk, melynek beállítása valószínűleg nem véletlen emlékeztet a Donatello Gattamelatajának harci ménjére, igaz ellentétes lábsorrendben.

A lovas modelljéről keveset tudunk. Szőllőssy a művész kéziratos életrajza alapján azt feltételezi, hogy Vastagh nem vett igénybe élő modellt.[18] A helyi hagyomány − így szegedi szobrokról írt könyvében Tóth Attila is − egy Vékes Imre nevű, daliás termetű, gondosan pödrött bajszú, volt honvéd századost említett modellként.[19] A kortársak visszaemlékezései szerint Vékes nagyon hasonlított Mányoki Ádám (1673-1757) ikonikus Rákóczi-portréjához, ezért kelthette fel a szobrász érdeklődését.[20] Az 1712-es Mányoki képpel történő összehasonlítást az is alátámasztja, hogy az Aranygyapjas-rend jelvénye szerepel a szegedi szobron is. A fényes érdemrendet a fejedelem még nem viselhette a városba történt bevonulásán, hiszen azt 1708-ban V. (Anjou) Fülöp spanyol királytól, XIV. Lajos francia király közbenjárására kapta és csak 1712-ben jutott el hozzá a kitüntetés. A megtisztelő insignia Mányoki festményén hangsúlyos szerepet kap. Valószínű, hogy Vastagh fejedelmének mellvértjén is a festmény hatására kapott helyett. 

A lovas és négylábú társa különös kontrasztot képez, hiszen míg a fejedelem tökéletesen nyugodt, rezzenéstelen arccal, egyenes derékkal üli meg ménjét, addig a lóról egyáltalán nem mondható, hogy optimális, nyugodt iskola egyensúlyban volna. A lovas – a mai gyakorlattal szöges ellentétben – készül harci ménjét balra fordítani. A ló nem támaszkodik a zablára, fejét fenntartja, olyan mintha a szár hatása alól szabadulna, szár ellen menne. A fejedelem balkezében tartja a kantárszárat, hiszen jobbjában hadvezéri botját látjuk, melyet társadalmi státuszához illő, nagyúri gesztussal, combja mögött a nyergen támaszt meg. A lazán lógó bal szár (utánaengedő), illetve a jobb feszülése (felvevő) jelzik, hogy nem az angol lovaglásban szokásos, finom szársegítségeket alkalmazza a lovas. Kézfejét a köldök magasságában, a mellvért előtt tartva, merev, oldalra irányuló szársegítséggel, csuklójának határozott, a has felé irányuló mozdulatával állítja helyes irányba hátasát. Ennek megfelelően a könyöke is elmozdul törzsétől, így még intenzívebb hatást fejtvén ki. Ez a kéztartás a modern iskolalovaglás elveinek, ahol a könyök mindig a törzs mellett található, tökéletesen ellentmond. Szőllőssy Gábor – Széchényi Dénes tekintélyére hivatkozva – helyesen vette észre, hogy az egy kézben tartott szárakkal a legtöbb lovas csak ilyen „nyersen”, western lovas módra tudja irányítani hátasát.[21] Ez magyarázza, hogy a mén fejét szinte nyugtalanul rántja balra, éppen arra amerre gazdája is tekint. Jobb szemét pedig a beavatkozás feletti méltatlankodást kifejezve, némileg „rosszallóan” fordítja gazdája felé. Arra, hogy a fenti állítás mennyire felel meg a valóságnak, elég egyetlen egykorú példát említenünk. A híres augsburgi grafikus Martin Engelbrecht (1684-1756) katonákról készült rézkarcának egyikén, Beleznay János (1673-1754) kuruc ezredes egészen hasonló mozdulattal irányítja lovát.  

Rákóczi sarkait mélyen leszorítva tartja, amint az a lovaglásról szóló könyvekben olvasható, ülése viszont – az egy két lukkal feljebb csatolt kengyelnek köszönhetően – kicsit „magasabb”, mint ahogy azt akár a szobor készítésének időpontjában ideálisnak tartottak volna, illetve lábszára sem az optimális testtartásnak megfelelően a csípővel egyvonalban van, hanem néhány centivel előrébb a nyeregheveder mellett található.

Az egész kompozíció a diadalmas hadvezér ethoszának kifejezéséről vall. Kétségtelen, hogy megoldásában legalább annyira anakronisztikus, mint apósának, Benczúr Gyulának (1844-1920)[22] azonos időben készült történelmi festményei voltak, hiszen mindketten a barokk megjelenítés formáihoz nyúltak vissza egy olyan korszakban, ahol az avantgárd művészet elvei már érvényesültek. Hasonló megoldással, ahol a lovas hadvezérként, hátasát egy kézzel irányítva, baljában parancsnoki botját tartva – bizonyos eltérésekkel – Európa számos monumentumánál találkozhatunk. A teljesség igénye nélkül álljon itt, néhány jellemző emlék: Hubert le Sueur I. Károlya (1633) Londonban például az első nyeregkápára támasztja a botot. Giovanni da Bologna firenzei I. Cosimo Medicije (1594), I. Vilmos 1845-ben készült hágai szobra, IV. Henriknek a párizsi Pont Neuf-ön elhelyezett, vagy Sir Francis Legatt Chantreynek (1781-1841) IV. Györgyről a londoni Trafalgar Square-en felállított csoportjánál a combon megtámasztott marsallbottal találkozhatunk. Vastagh szobra különös feszültségével új árnyalatot hozott, a fejedelem ábrázolások eme legnemesebb válfajának a reneszánsz óta virágzó együttesébe.   

Látkép az egykori Gizella-térről (ma: Aradi vértanúk tere), középpontban a Rákóczi-szoborral

A szegedi szobor mai állapotában tulajdonképpen befejezetlen, hiszen az eredeti tervek szerint alkotója még a talapzatra a címert, illetve – a fejedelem szegedi tartózkodásának pillanataiból – két reliefet is faragott volna.[23] Végül az egyik oldalon a júliusi kiáltvány szövegének kezdő sora: „RECRUDESCUNT INCLYTAE GENTIS HUNGARAE VULNERA” („Kiújulnak a dicsőséges magyar nemzet sebei”), illetve zászlajának jelmondata a „CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE” („Istennel a hazáért és a szabadságért”) szövege került. Ezzel a köztéri Rákóczi szobrok legkorábbi megjelenésével a város a fejedelem kultuszának ápolásában úttörő szerepet játszott. Végül is nem a helyi színezetre került a fő hangsúly. Hiszen, amennyiben a domborművek is elkészülnek, akkor a történelmi konnotációk, a helytörténeti szempontokkal kiegészülve, a fejedelem és a város kapcsolatát illetően kerültek volna előtérbe. Mai formájában, a korszak közjogi gondolkodásának szemléltetésére jelent kitűnő példát a szobor.

Vastagh részletekbe felejtkező naturalizmusát, akadémikus felfogását a korabeli kritikák (Lyka Károly, Soós Aladár) nem írták javára az emlékműnek. Páratlan szakmai felkészültségét, tisztes mesterségbeli tudását, szorgalmát ugyan elismerték, de számon kérték alkotóján a történelmi hangulat és légkör hiányát. A recenzensek álláspontja érthető és akceptálható, hiszen 1912-ben a modernizmus hívei közül sokan már frissebb szellemi áramlatok stílusában készült szobrokat láttak volna szívesen a városainkban, de ha igazságosak szeretnénk lenni, akkor a magyar köztéri szobrászat még évtizedekkel később is az historizmus stílusában fogant monumentumokkal díszítette köztereinket. Kiváltképpen egy olyan nehéz, komoly szakmai kihívást jelentő területen, mint a monumentális lovas szobrok készítése, ahol a műfajból következően, illetve a tradíciók és ikonográfiai kötöttségek miatt meglehetősen szűkre szabottak az újítás lehetőségei. Az első, a hagyományokkal igazán bátran szakítani tudó hazai köztéri lovas szobrunk, Pátzay Pálnak a székesfehérvári tízes huszároknak emléket állító műve csak 1939-ben készült el, és bizony szinte teljesen egyedül áll a korszak történelmi szobrászatában.

A százötven évvel ezelőtt született ifj. Vastagh György a magyar szobrászat azon generációjában fejtette ki tevékenységét, melyben olyan kiváló, az európai élmezőnnyel azonos színvonalat tartó, historizáló lovas emlékek születtek, mint Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobra és pozsonyi Mária Teréziája, Róna József Savoyai Jenője, Stróbl Alajos Szent Istvánja, Zala György Andrássy Gyula emlékműve stb.

Vastagh lovas szobrai, így szegedi Rákóczija is – annak ellenére, hogy alkotójuk nem volt formabontó, vagy stílusújító mester – ebbe az illusztris társaságba tartoznak. Számára a vezérlőelv a hitelesség, a valóság rögzítésének igénye mellett, a részletek pontos megfigyelése és visszaadása volt. Mind a ló, mind a lovas alakjában, de még a mozdulatok élethű megragadásában is ezt tartotta legfőképpen szem előtt. A korrekt mintázásnak autentikus jellege, az anatómiai ismeretek professzionális megoldásai ma is, három emberöltő történelmi távlatából a Rákóczi-szobrok népes mezőnyéből kiemelik alkotójukat. A vezérlőfejedelem bronzba öntött alakja a Tisza-parti városban immáron több mint száz esztendeje magas talapzatáról büszkén tekint mélyen alant a járókelők feje fölött a távolba, közben könnyedén uralva heves vérmérsékletű lovának ficánkolását.     

Megjelent a folyóirat 2018. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Sz. n.: A szegedi Rákóczi-ünnep. In: Délmagyarország, 1912. október 1. 3-4. o.

[2] Sz. n.: A szegedi Rákóczi-szobor leleplezése moziképen. In: Délmagyarország, 1912. október 4. 6. o.

[3] Szőllőssy Gábor: A szegedi Rákóczi-szobor lova. In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015. Budapest, 2015. 187. o.

[4] Sinkó Katalin: „A História a mi erős várunk.” A millenniumi kiállítás mint Gesamkunstwerk. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Budapest, 1993. 132-147. o., 145. o.

[5] Angyal Gábor: Konstantinápoly Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 1896. szeptember 6. 598-599. o.

[6] Sz. n.: A szegedi Rákóczi-szobor. In: Délmagyarország, 1910. szeptember 3. 8. o.

[7] Sz. n.: A Rákóczi-szobor-bizottság kérelme a lakossághoz. In: Délmagyarország, 1912. szeptember 27. 2. 

[8] Szőllősy Gábor: Ifj. Vastagh György állatszobrai. In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tárgykatalógusai 1. Budapest, 2009. 5-7. o.

[9] Sz. n.: A szegedi Rákóczi-szobor Rómában. In: Délmagyarország, 1910. szeptember 10. 8. o.

[10] Ifj. Vastagh György: Rákóczi Ferenc. Bronz MFM ltsz.: 62.8.1.

[11] Sz. n.: A szegedi Rákóczi-szobor. In: Délmagyarország, 1911. január 28. 6. o.

[12] Sz. n.: A polgármester Szeged ügyeiért. A budapesti utazás eredménye. In: Délmagyarország, 1911. október 15. 2-3.

[13] A Képzőművészeti Társulat Téli Műtárlatának kitüntetései. In: Művészet 1912. 2. 67. o.; Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. Szeged, 1975. 35. o.

[14] Ifj. Vastagh György levele Szeged szabad királyi város tekintetes Tanácsának 1912. szeptember(?). Somogyi Könyvtár MS. 32/2510. 

[15] Sz. n.: Beszélgetés a mesterrel. In: Délmagyarország, 1912. augusztus 29. 8. o.

[16] Szőllőssy Gábor: A szegedi Rákóczi-szobor lova. In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015. Budapest, 2015. 187-198. o.

[17] ifj. Vastagh György: Hanak nevű kladrubi mén méretei (vázlat). 35 x 50 cm, tus, akvarell, papír. J.n. 

Magyar Mezőgazdasági Múzeum Képzőművészeti Gyűjtemény, KM 2012.56.1

[18] Szőllőssy Gábor i.m. 188. o.

[19] Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái. Tanulmányok Csongrád megye történetéből 20. Szeged, 1993. 44. o.

[20] Sz.n.: Várostörténeti Ki mit tud? In: Délmagyarország, 1972. április 23. 4. o.

[21] Szőllőssy Gábor i.m. 188-189. o.

[22] Ifj. Vastagh György Benczúr Olga (1875-1862) iparművésszel kötött házasságot. 

[23] Délmagyarország, 1912. augusztus 29. 8. o.