Máté Zsuzsanna: Néhány „mágikus” korrespondenciáról

Deák Zsuzsanna üvegművész önálló kiállításának megnyitásán

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én József Attila születésnapján ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben valamilyen formában tisztelgünk a magyar líra előtt, így részben én is ezt teszem. Megjegyzem, ugyanezen a napon, 1900-ban született Márai Sándor is. Mégis, a mai április 11-e egy hatványozott ünnep, hiszen kivételes perceket jelent egy alkotónak az, ha önálló kiállításon mutatkozik be, ráadásul éppen e nagymúltú könyvtárban, ha még oly jelzésszerűen is, legalábbis Deák Zsuzsanna eddigi gazdag és sokrétű üvegműves és üvegművészeti munkásságához képest. A költészet napjának ünnepén, József Attila és Márai Sándor születésnapján; a könyvek, az irodalom e terében, a Somogyi Könyvtárban és a szegedi születésű végzős egyetemista, a tanulóévek alatt valamennyi jelentős művészeti és hallgatói (országos) ösztöndíjat elnyerő művészeti szakkollégista,  Deák Zsuzsanna üvegművész kiállítás-megnyitóján: tehát e kiemelt idő, tér és  esemény különös találkozásában villantok fel néhány, akár „mágikus”-nak is nevezhető összeköttetést, kapcsolatot, azaz néhány  korrespondenciát.

E könyvtárban is olvasható Márai Sándor Mágia című kötetének címadó elbeszélése, melyben a mágia egy ontológiai paradoxonra épülő alkotói cselekvésként értelmezett. Miszerint a művészi, alkotói képzelet teremtményeinek önálló létük van, vagyis a képzelet által teremtett fiktív világ, mint műalkotás és a valóság határai elmosódottak, mint kétféle létmód pedig kölcsönösen hatnak egymásra. Azaz a művészi képzelet, maga a műalkotás visszahat az alkotójára, ily módon az írás, illetve a művészi teremtés mágikus cselekményként értelmezett, bevonva ebbe a mágikus folyamatba a befogadót, a szemlélőt, illetve az olvasót is.

Itt, a Somogyiban néhány év múlva, reményeink szerint Deák Zsuzsanna első könyvét is meglelhetjük majd, mégpedig egy éppen most formálódó üvegművészeti szakkönyvet, melynek bevezetőjére utalok, miszerint az üveg már az ősember révén is ismert volt, sőt eszközként használt természeti képződménynek vélik, mégpedig az obszidián, a vulkáni üveg formájában. Másrészről az üveg a legkülönbözőbb kultúrákban évezredek óta a használati tárgyak egyik alapanyaga. Harmadrészt pedig művészet, mind alkalmazott formájában, ahogy ezt kiválóan mutatják be Deák Zsuzsanna iparművészeti alkotásai, Tiffany-lámpái (illetve azok fényképei) és két új üvegvázája is; mind autonóm művészeti minőségben is jelen van az üveg, ahogy ezt Zsuzsanna olvasztott üvegképein és üvegplasztikáin láthatjuk. Deák Zsuzsanna készülő üvegművészeti könyvének bevezetőjében ugyan nem használja a mágikus kapcsolatok kifejezést, mégis folyamatosan erre utal. Egy csodálatos, szinte élő anyagnak látja az üveget, aminek kialakulásához, formálásához őselemekre van szükség. A Föld valamely anyagát a Tűz, a Víz és a Levegő ereje alakítja át üveggé. Már az első üvegolvasztó huták vízpart mellé épültek, így kezdetben az üveg színét nagyban befolyásolta az adott folyó hordalékának anyagi összetétele, például az ókori Egyiptom türkiz színű üvege a Nílus rézzel szennyezett vizének volt köszönhető. Rómában már hatalmas olvasztó tégelyekkel dolgoztak és ember méretű üveghordókat készítettek, valamint csodálatos használati és dísztárgyakat, ékszereket alkottak, pl. a gyönyörű Kámea üveget, egy fekete alapüveget, fehér figurális díszítéssekkel. A középkortól az üveg Isten dicsőségének megmutatására szolgált. A gótikus katedrálisok festett üvegablakain beáramló színes fény varázslatos hatást keltett, mintegy elbűvölve szemlélőjét, aki ezáltal nyitottabbá vált a természetfeletti befogadására. A fény metafizikája ez, mivel „az egy isten, egy jóság, egy fény, szétszórva mindenekben” spirituális terének megteremtését szolgálták a hatalmas színes üvegkompozíciók, amit az ember áhítattal megcsodálhatott, és szinte egy mágikus cselekvésbe bevonódva, a szemlélőnek lelke felemelkedhetett a fény eredetéhez.

Ennek a fénymetafizikának mai, modern változata köszön vissza Deák Zsuzsanna itt is látható alkotásain, nem véletlenül, hiszen ars poeticus bevezetőjében az üveg esztétikuma alapjának a fényt tartja. Különösen üvegplasztikáiban érvényesül azok esztétikai fény-lényegisége, mivel a fény által (idézve a bevezetőből) „az üveg, anyagtermészeténél fogva, átlátszó belső tereket, formákon belüli formákat tud megjeleníteni, ezáltal pedig újabb és újabb sejtelmes jelentéseket sugall(hat).” Disszonáns módon ezek az üvegplasztikák kemény és merev anyagukkal egy lebegő, harmonikus, szinte természetfeletti (metafizikai) élményt képesek nyújtani. Egyben olyan mágikus korrespondenciák felfedezésére adnak lehetőséget, melyek szavakkal alig-alig megfogalmazhatóak. Deák Zsuzsanna üvegképein szintén a fény kelti életre a színes üvegfelületeket, a különböző intenzitású fényszínek pedig különféle színhatásokat eredményeznek, lehetőséget adva a kontemplációra.

Ha itt, a könyvtárban fellapozzuk a „Mint gondolatjel, vízszintes a tested” –Tanulmányok József Attiláról (Kortárs Kiadó − Mindentudás Egyeteme, Budapest, 2005.) című könyvet, Fried István tanulmányában azt olvashatjuk, hogy Márai Sándor az elsők közt volt, aki József Attilában meglátta a zseniális költőt. Márait idézve: József Attila „Babits Mihállyal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt »költő«, szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. (…) József Attila (…) egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte.” Márai 1943 és 1983 között írt Naplójában többször is kifejti az írás, illetve a művészi teremtő alkotás mágikus jellegét, paradox módon, mint egyfajta nem-fogalmi megismerést, mely transzcendens és egzisztenciális dimenzióval egyaránt bír. A költészet leglényegét pedig a „mágikus szókapcsolatokban” véli meglelni. József Attila lírája bővelkedik e „mágikus”, meglepő és mély kapcsolatteremtéseket létrehozó szókapcsolatokban, gondoljunk például az „Én ámulok, hogy elmúlok” Töredékére, melyben az ámulás könnyedsége oszcillál az elmúlás komolyságával, nehézségével. Vagy az Áldalak búval, vigalommal első strófájának ellentéteire: „Áldalak búval, vigalommal / féltelek szeretnivalómmal, / őrizlek kérő tenyerekkel”. Idézhetjük a Reménytelenül harmadik versszakában, a „Semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog” metaforáinak kozmikussá növesztett belső magányérzetét is vagy Az Isten itt állt a hátam mögött… című versének „s én megkerültem érte a világot” keserű felismerését. Ilyen mély jelentésű kapcsolatok megláttatására épül a „Tenyeremre tettem…” című négysoros versének üvegmetaforája is, melyben lelkének és a „szép százlátó üveg”-nek metaforikus azonosításával állítja szembe – az embert meg nem értő – gyémánt-létet. 

Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

József Attila egy másik versében, az Üvegöntők címűben a lélek kifejezőjét, a költőt látja meg az üvegművesben, s azt, hogy alkotásuk és valós emberi lényük határai miként válnak elmosódottakká, majd válnak mindketten átlátszóvá, átlényegülve alkotásukká. József Attila e versében ugyanarról szól, melyet Márai az alkotó teremtés mágikus cselekményeként értelmezett.

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg veritékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
(…)

Néha napszámosnak hívjátok őket,
Néha pedig költőnek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
Ők maguk is átlátszókká lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belőletek épülő jövendőn.

Elhangzott a Somogyi-könyvtárban, 2019. április 11-én