Miklós Péter: Az „irodalomtörténész” Bálint Sándor

Az utókor emlékezetében „a legszögedibb szögedi” elnevezéssel élő Bálint Sándor néprajzkutatóként vált nemzetközi hírűvé, úgy, hogy közben városunk hagyományainak vizsgálójaként is példaértékű alapossággal alkotott maradandót. Bálint Sándor munkásságának két fő iránya volt. Az egyik a katolikus tradíció közép-európai jelenségvilágának interkonfesszionális és interetnikus szellemiségű és módszertanú kutatása és monografikus összefoglalása a Karácsony, húsvét, pünkösd (1973) és az Ünnepi kalendárium (1977) című művekben. A másik a Szeged-kutatás, amelynek keretében szülővárosa népi élete tárgyi és szellemi kultúráját, örökségét gyűjtötte össze szisztematikusan és írta meg szintetizáló igénnyel A szögedi nemzet (1976–1980) vaskos köteteinek hasábjain.

Bálint Sándor a néprajztudomány forrásanyaga és módszertana mellett – többek között – a művészettörténet, a történelem, a nyelvészet, a filológia, a kodikológia, az ikonográfia területén is avatottan tevékenykedett és érvényes megállapításokat tett, s új kutatási eredményeket alkotott. Mindezeken kívül a klasszikus zene, valamint a magyar és az európai irodalom ismerője, értője és kedvelője volt.

Mint az közismert, a Rózsa Sándor-regényeihez anyagot gyűjtő Móricz Zsigmondot többször kalauzolta Szegeden: mind a város tereit (főleg az alsóvárosi részt, ahol a katolikus templom, a ferences kolostor és a földműves magyar népesség szellemi szimbiózisa középkori gyökerű volt), mind a település múltját és lakóinak mentalitását bemutatva a mesternek. Később pedig – a szegedi nyelvjárásban szereplő szöveghelyek hitelességét igyekezve biztosítani – Bálint Sándor és felesége, Németh Sára korrektúrázta Móricz betyártörténetének kefelevonatát.

Bálint Sándor már egészen fiatalon elköteleződött az irodalom mellett, s egyik első önálló kötete éppen irodalomtörténészi érdeklődését, anyagismeretét és bizonyos mértékű módszertani fölkészültségét bizonyítja. Az Irodalomtörténeti tanulmányok című, mindössze negyven oldalas kiadvány Szegeden jelent meg 1935-ben.[1] A négy írást tartalmazó kötetben két művelődéstörténeti esszé (Zrínyi Miklósról és Vajda Jánosról), egy adatközlő tanulmány (Dugonics András fiatalkori dalgyűjteményéről) és egy áttekintő igényű irodalmi panoráma (a korabeli erdélyi kortárs literatúráról) kapott helyet.

Már a könyvecske tartalmi heterogenitása is érdekes, hiszen kis terjedelme ellenére a barokktól a huszadik századig terjed a lapjain tárgyalt irodalmi korszakok íve. Ráadásul az írások – a Dugonics-kézirat filológiai bemutatása és adatközlő publikálása kivételével – esszéisztikus gondolatsoroknak tűnnek inkább, mint átgondolt és módszeres tanulmányoknak. Ennél érdekesebb azonban, hogy a szerző ezeket – mint a cím is mutatja – „irodalomtörténeti tanulmányoknak” tartotta, s ezzel lényegében magát is irodalomtörténészként határozta meg.

Ugyan Bálint Sándornak az első nyomtatásban megjelent művei elsősorban néprajzi tárgyúak voltak, s kifejezetten a szegedi népélethez kötődtek, 1926-ban írott doktori disszertációja – amely a keleti filológus és református lelkész Szilády Áron életútját és tudományos pályáját tekintette át – kifejezetten művelődéstörténeti munka volt. Bár a fiatal Bálintnak jelentek meg irodalomtörténeti írásai, hangoztak el ilyen témájú előadásai, mégis, úgy vélem, kevesen tartották kortársai közül irodalomtörténésznek. Hogy magának a szerzőnek ezen kötete címével az volt-e a szándéka, hogy önmagát irodalomtörténészként pozicionálja, vagy pusztán a kiadvány műfaját szerette volna meghatározni, az ma már eldönthetetlen. Az viszont biztos, hogy a könyvben szereplő szövegek inkább szabályt erősítő kivételnek tekinthetőek a néprajztudósi életműben, semmint tendenciát jelentő és teremtő kezdeteknek.

Az Irodalomtörténeti tanulmányok című Bálint Sándor-kötet első szövege a Vázlat a költő Zrínyi arcképéhez. A rövid – datálása szerint 1929-ben készült – cikk a hagyományos és a huszadik század elején is élő Zrínyi-képet adja tovább, azzal a különbséggel, hogy a tizenhetedik századi költőt és hadvezért jóval markánsabban a katolikus irodalom és a katolikus kultúra szcénájában helyezi el, mint korábban a vele foglalkozó kutatók.

„A humanista kultúra – fogalmazta meg Bálint Sándor –, a barokk szellem korának politikai irodalma a fiatal Zrínyinek gyönyörűség volt, de még több: a kontraszthatás emberi elvénél fogva önmagának teljesebb megismeréséhez segítette hozzá. Később pedig, a hatásoknak ez izzó tüzéből, fiatalságának remegéséből, poétai múltból, egyéni kedvtelések után előttünk áll a férfi Zrínyi, a szolgálás hőse, mindkét haza magyarjának lelkiismerete és megtalált szava. A férfi Zrínyi nemcsak kardjával áldoz, de ifjúságának álmait is feláldozza a magyarságnak.

Isten sokféleképpen kitüntette. El kell jutnia tehát odáig, hogy a csak emberi erőben és gondolatban ne bízzék, a magáéban sem. Isten azonban bármikor csodát művelhet. Ennek a csodának tragikus, boldog eszköze ő, amikor Istennek a magyarsággal való szándékait: szerető szigorúságát és leereszkedő jóságát őáltala nyilatkoztatja ki. Ez – jól tudja – nem az ő érdeme, de Istennek misztikus kegyelme. A katolikus hívő alázatával, de a művész elhagyatkozó biztosságával is ezt a sugalmazást a vértanú-ős érdemeivel igazolja és objektiválja. Hitünkért és igazságunkért életünket is oda kell adnunk, halált kell halnunk: kegyesen fogadják az Égben. Zrínyi itt a magyar virtus előtt égi távlatokat nyitott meg, heroikus törekvéseinek a Végtelenben meg kell valósulniok és csakis ott valósulnak meg. Bátran kereshetjük ezekben a belátásokban a Zrínyiász személyes ösztönzéseit, imádkozó líraiságát. Gondoljuk: alkotásának metafizikai ihletettségét és szándékait tekintve Zrínyinek a legnagyobb katolikus »művészek«: Dante és Pascal, Fra Angelico és Liszt Ferenc között van a helye.”[2]

Ugyanakkor Bálint Sándor határozottan elválaszthatatlannak tartja a költőt és a közéleti embert, s teszi mindezt a katolikus antropológia és esztétika nézőpontjából. Mint írja: „A fiatal Zrínyi költő, a férfi politikus. Eposza átmenet a fiatalság álmélkodásából a férfi-munkába. Katolikus művész számára az alkotás soha nem lehet önmagáért való. A Zrínyiász is a poéta és a politikus vallomása. Zrínyi tragédiája, hogy a találkozás pillanatnyi volt, hívta a magyar mindennap és mennie kellett.”[3]

Bálint Sándor irodalomtörténeti kötetének második írása – amely a maga húsz oldalával a kiadvány teljes terjedelmének pontosan a felét teszi ki – Dugonics Andrásnak, „a szegedi dráma és próza atyjának” az 1760-as évek első felében összeállított kéziratos dalgyűjteményének ismertetése, illetve némely szövegének közlése. Az adatközlő és filológiai jellegű dolgozat eredetileg a Berczeli Anzelm Károly szerkesztette kérészéletű Izenet című szegedi folyóirat első és egyetlen évfolyamának számaiban jelent meg két részletben 1934-ben.

A Vajda János című esszé a költő születésének centenáriuma alkalmából a szegedi egyetem baráti körének bölcsész szakosztályában elhangzott, majd a Zolnai Béla szerkesztésében megjelenő Széphalom 1927. évi utolsó számában közölt anyag bővített és továbbgondolt változata.

Bálint Sándor szobra a Dóm téri Pantheonban.

Ebben a szövegben Bálint Sándor szintén a kereszténység etikai és esztétikai alapállásából, valamint – ugyancsak a keresztény felekezeteknek a közjót előtérbe helyező társadalmi tanításából kiindulva – a költői szerep nemzeti és közösségi tartalmának aspektusából közelít választott alkotójához. Sőt: mintha – igaz, inkább burkoltan és visszafogottan – kicsit meg is róná Vajda Jánost a költészetében fölbukkanó túl sok érzelem, szerelem és lappangó erotika miatt. S ezen „magánügyek” helyett a „közügyek” lírai megjelenítését helyesli.

Mint írja Vajdáról: „Költészete csak később, akkor válik egyénivé, amikor az ötvenes évek halottvirrasztását, letargikus közhangulatát, saját magyar fájdalmát mindenképpen méltó erővel, a hívatottak tehetségével fejezi ki. Ennek a költészetnek – amelyik különben nem is Vajda János érzelme, hanem a Zrínyiben, Széchenyiben, Katonában és Arany Jánosban, a kurucköltészetben és Ady Endrében is megnyilatkozó örök magyarságé – ennek a költészetnek textusa mindig ugyanaz: siratás, zokogó csúfolódás, reménytelen lázadozás, a »miért is« gyötrődése. Vajda János vétkezhetett bár életével, későbbi költészetével önmaga és a magyar poétarend kényes méltósága ellen, ezzel a szolgálattal azonban a maga idejében teljesítette a magyar költő kötelességét.”[4]

Bálint Sándor végső soron a magyar költészet huszadik század eleji megújítóinak – Ady Endrének és a Nyugat első nemzedékének – előképeként, s a modern magyar líra egyik korai képviselőjeként tekint Vajda Jánosra, miközben fölismeri a huszadik századi magyar irodalmi táborok töredezettségének – így a népi–urbánus vitának – a gyökerét, s „a modern magyar léleknek ezt a szépséges-szomorú Janusarcát”.

„Amikor azonban a XX. század nagy költői forradalma, Ady Endréék mozgalma, a modern magyar lelkiség a jóhiszemű kételkedők előtt igazolni akarja magát, amikor az új magyar költészet előzményeket, a magáéhoz hasonló törekvéseket keres irodalmi múltunkban, akkor a nyugatos magyarok egyszerre ráismernek Vajdában az új idők, új dalainak előre küldött hirdetőjére. Vajda és ez az új költészet egymásra ismerhetett egyebek között a hivatalos elnemismertetésben, »az örök egyedülség bús magyar titkában« is. Maga Ady Endre »Montblank embernek«, szent elődjének, nagy rokonának nevezi.

Megtalálták és jól látták meg benne ősibb magukat, azt, hogy Vajda Jánosban már végzetes erővel, a megtérés reménye nélkül kezd egymással küzdeni magyar lélek és idegen modernség, szilaj ösztön és fáradt kultúra, hagyományos morál és nietzschei átértékelés, az akarat végtelen aspirációi és a tehetetlenség pesszimizmusa: Ady Endrének, az új magyar irodalomnak, ez a merő esztétikumnál megmérhetetlenül több és komolyabb: tragikussá érett, kilátástalan vergődése.

Vajda János az elsők között volt, akik a modern magyar léleknek ezt a szépséges-szomorú Janusarcát áldhatták és átkozhatták magukon” – értékelte Vajda – s általa a huszadik század eleji modern magyar költők – teljesítményét Bálint Sándor.[5]

Bálint irodalomtörténeti tárgyú munkáinak gyűjteményét Az erdélyi irodalom című írás zárja. A tanulmány a kortárs – vagyis az 1920-as–1930-as évek – erdélyi magyar irodalmának szemléje. A szövegből kitűnik, hogy a szerző – noha számos alkotót említ, s ezzel nagy irodalmi tájékozottságról tesz tanúbizonyságot – a költők közül Áprily Lajos és Dsida Jenő, míg a prózaírók sorából Kós Károly, Nyírő József és Tamási Áron műveit tartja nagyra.

Kortárs erdélyi irodalmi panorámájának összegzését a következő szavakkal teszi meg. „Szemlénk végén fölmerülhet az a kérdés, mit jelent az erdélyi irodalom nekünk, megmaradt magyaroknak? Miben jelent értéktöbbletet a csonkahaza irodalmával szemben? A magyar irodalom ideát általában sajnos a szórakoztatás sekélyebb vizeire evezett, korszerűtlen a szó legrosszabb értelmében. Indokolatlan optimizmussal ítéli meg időszerű problémáinkat, ha ugyan el nem hallgatja. A budapesti írástudók tekintélyes része – ún. jobb- és baloldal egyaránt – sajnos nem áll felelősségének és hivatásának, magyar és művész kötelességeinek magaslatán.

Ezzel szemben Erdély magyar irodalma – talán botladozóbb mesterségbeli készséggel, néha fiatalságának szertelenségeivel –, de hitvallói bátorsággal mondja el nemzetéről és koráról mindazt, amit az ő sorsa elmondani minden magyaroknak.”[6]

Mik lehetnek Bálint Sándor – saját meghatározása szerint – irodalomtörténeti tanulmányai újraolvasásának tanulságai? Az egyik, hogy ezek a szövegek inkább irodalmi, illetve művelődéstörténeti munkák, amelyek nagy műveltségű és a kulturális tartalmak iránt nyitott és fogékony szerzőjük szerteágazó érdeklődéséről is tanúbizonyságot tesznek. A másik, hogy Bálint Sándor a magyar múlt és nemzeti hagyományok iránti elkötelezett lelkesedése, valamint a keresztény európai humánum rendíthetetlen képviselete jegyében közelített a kötetben vizsgált témákhoz. Így járt el a néprajztudomány (amelynek világszínvonalú mestereként tarthatjuk számon) kutatójaként és professzoraként, s ebben a szellemben írta irodalomtörténeti és irodalmi tárgyú esszéit is.

(A kiemelt képen Szathmáry Gyöngyi 1984-ben avatott domborműve látható.)

Megjelent a folyóirat 2018. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Bálint Sándor: Irodalomtörténeti tanulmányok. Szeged, 1935.

[2] Bálint Sándor i. m. 4–5. o.

[3] Uo. 5–6. o.

[4] Uo. 28. o.

[5] Uo. 31. o.

[6] Uo. 40. o.