Petrovics István: Napfény és por

Gondolatok egy rendhagyó városról

A Széchenyi tér platánjai alatt üldögélő vagy a Szeged utcáin andalgó és az eklektikus paloták szépségén ámuldozó turista aligha gondol arra, hogy az ország egyik legrégibb városába vetődött. Igaz, külsőleg ennek nyomát sem látja, hiszen a mai Szeged belvárosát nem veszik körbe öles városfalak, miként ez egy patinás település esetében teljesen megszokott látvány Európa más fertályain vagy akár a Dunántúl egyes részein. Ráadásul ódon hangulatot árasztó sikátorokban sem sétálgathat a kíváncsi szemlélődő. Nem beszélve arról, hogy úgy tűnik, hiányzik a város szó eredetét is megokoló erődítmény, s nagy régiségre visszamenő műemlékekbe sem botlik lépten-nyomon az ide vetődő idegen. E látszólagos ellentmondás magyarázatát a város földrajzi adottságában és viharos múltjában leljük meg.

Szeged tulajdonképpen egy mocsaras folyószakasz három, egymástól független kiemelkedésén keletkezett. Ennélfogva nem volt szükség kőből épült városfalakra, hiszen a folyó és a környező ingoványok hosszú időn keresztül természetes védettséget nyújtottak az itt élő embereknek. Egyébként is tipikusan alföldi településnek tekinthető, amely kőépületekben soha nem bővelkedett. A középkori város állaga így hát könnyen vált az enyészet martalékává a háborús pusztítások, és a különböző természeti katasztrófák során. Az utóbbiak között a legtragikusabb és egyben a legmaradandóbb következményekkel járó az 1879. évi árvíz volt, amely teljesen romba döntötte a várost. A Tisza Lajos és Lechner Lajos által irányított újjáépítés – amelynek egyik kiemelkedő alakja a Norvégiából Magyarországra került és itt letelepedett kiváló építőmester, Gudbrand Gregersen volt – hihetetlenül rövid idő alatt egy még napjainkban is korszerűnek tekinthető, sugaras-körutas szerkezeten alapuló várost teremtett. Ehhez szükség volt a mélyen fekvő területek feltöltésére, s néhány funkcióját vesztett épületcsoportnak – többek között az 1241/42. évi tatárjárás után emelt, a későbbiek során többször átalakított kővárnak – a lebontására. Ugyancsak a Nagy Vízhez kötődik a mai Szeged városképe talán legjellemzőbb épületének, az 1930-ban felszentelt Dómnak (Fogadalmi templom) a megszületése. Ennek építésekor került elő a város napjainkban is látható legrégibb műemléke, a Dóm főbejárata előtt álló, 12–13. századi eredetű Szent Dömötör-torony.

De nemcsak a város külső megjelenése adhat okot a meglepetésre! Mindenekelőtt arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a Tisza és a Maros összefolyásánál, a Tisza jobb partján elterülő város létrehozásában sem a rómaiak, sem pedig az őket követő barbár, illetve nomád népek nem játszottak szerepet, annak megteremtése kimondottan a magyarokhoz köthető. Szeged más magyarországi városoktól eltérően színmagyar településként jött létre, s magyar jellegét a későbbiek során is meg tudta őrizni. Dacára annak, hogy az oszmán törökök 1686. évi kiűzését követően számos szerb, német és zsidó lakos is megtelepedett itt.

A várossá alakulást alapvetően a rendkívül kedvező földrajzi helyzet tette lehetővé, amihez a királyi politika további segítséget nyújtott. Egy 1498. évi oklevél szerint az írott kútfőkben először 1183-ban említett Szeged hospesei (telepesei) IV. Béla királytól kapták meg – valószínűleg 1242 és 1247 között – a (székes)fehérvári polgárok szabadságait, amelyek a későbbiek során még Buda kiváltságaival bővültek. Ezeknek a privilégiumoknak a polgárok a város török kézre kerüléséig, azaz 1543-ig örvendhettek. Ezt követően Szeged úgynevezett hász város lett, vagyis közvetlen a szultán alá tartozott, s így némi védettséget élvezett. Az oszmán törökök kiűzése után a korábbi kedvező jogállást, azaz a szabad királyi város státusát a polgárok – némi furfanghoz folyamodva – 1719-ben szerezték vissza.

A fontos vízi és szárazföldi útvonalak csomópontjában fekvő, kiváltságokkal ellátott

Szeged kialakulásától fogva mozgalmas kereskedelmi központnak számított. Tudnunk, kell azonban, hogy a Szegednek nevezett vidéken a középkor java részében három, egymástól területileg is jól elkülönülő, többé-kevésbé önálló életet élő település létezett: Alszeged/Alsóváros, Felszeged/Fölsőváros, valamint a pusztán Szegednek nevezett központi településmag, azaz a Palánk. Ezek jogi egységesülése, ami egyébként távolról sem jelentette a korábbi laza településszerkezet felszámolását, csak a 15. század dereka táján következett be.

Szeged gazdasági fejlődésének igazi emeltyűje a Mohács előtti időszakban elsősorban nem a kézműipar, hanem a kereskedelem, különösen a Szerémségben folytatott szőlőtermeléshez kapcsolódó borkereskedelem, valamint a város körüli legelőkön űzött állattartás és az azzal összefüggő marha- és lókereskedelem volt. Az utóbbi azt követően is megőrizte a jelentőségét, hogy a török 1543-ban elfoglalta Szegedet. A megszállóktól a hódoltság keserves évei alatt azért egyet-mást ellestek a város lakói. Így bizonyos kertészkedési fogásokat, továbbá a bőrök igényesebb cserzését és jobb kikészítését. Mindez később számos iparág kialakulásához és felvirágzásához vezetett. Példának okáért elég csak a papucskészítésre utalni.

Szeged polgárainak életében mindig is az átlagosnál nagyobb szerepet kapott a mezőgazdaság, különösen a szőlő- és gyümölcstermelés, az állattartás, a halászat, az ezeken alapuló feldolgozóipar, illetve kereskedelem. Ezért is érintette oly súlyosan a Tisza-parti várost a Bácskának és a Bánságnak az I. világháború utáni elcsatolása, amely a természetes gazdasági és demográfiai hátországtól fosztotta meg Szegedet. Ezt a helyzetet tetézte, hogy az önkényes területi változtatásokkal az évszázadok alatt megizmosodott kereskedelmi kapcsolatok szinte pillanatok alatt semmivé foszlottak.

Paradox módon a területi veszteségeket szentesítő békekötés lendített is a város fejlődésén: 1921-ben Szegedre telepítették az elűzött kolozsvári, négy karral (bölcsész, jog, orvos, természettudomány) működő Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet. Az egyes karokat ideiglenesen a mai Déri Miksa Gépipari Szakközépiskola, illetve a Radnóti Miklós Gimnázium elődjének épületeiben helyezték el, majd 1925-től a hajdani Magyarországi Vasúti Központi Leszámoló Hivatal (ma: Egyetem utca 2.) falai között is megindult a felsőfokú oktatás. Az egyetem központi hivatalai, valamint a könyvtár a Dugonics téren, az egykori főreáltanoda, később ítélőtábla épületébe kerültek. A Tisza-parti klinikasor legtöbb épületét még az 1920-as évek második felében emelték, de a 410 ágyas klinika (Semmelweis u. 6–8.) 1984–1989 között készült el. Szeged ugyan már korábban is rangos szellemi központ volt – igaz, erre némi árnyékot vetett a 18. század elején lezajlott boszorkánypörök sorozata –, de egyetemhez meglehetősen későn jutott. 1921 előtt alapvetően a kegyesrendi atyák öregbítették Szeged hírnevét, akik 1721-től tartottak fenn iskolát a városban. Egykori diákjukról, Dugonics Andrásról elnevezett intézményük utóbb az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb középiskolájává nőtte ki magát, ahová a Bácskából és a Bánságból is özönlöttek a tanulni vágyó fiatalok.

Az új, roppant szűkre szabott élettérbe került város alapvetően a tudomány és a művészetek terén tudott kitörni a mesterségesen rákényszerített bezártságból, s hozott létre maradandó, egyedi értékeket. S bár az oktató- és kutatómunkát szolgáló intézményrendszer a későbbiek során jelentősen bővült – többek között olyan nevezetes egységekkel, mint az MTA Biológiai Kutatóközpontja, a Gabonatermesztési Kutatóintézet, az Élelmiszeripari Főiskola, valamint, nagyot ugorva az időben, a József Attila Tanulmányi és Információs Központ, továbbá az ELI-ALPS rövidítéssel illetett szuper lézercentrum –, az alkotómunkának nem mindig kedvezett a politikai légkör, amit csak tetézett az emberi gyarlóság és a provincializmus mindent beborító porfelhője. Mégis, minden akadály ellenére a város világszerte ismert hellyé vált, ami elsősorban az itt alkotó tudósok és művészek tevékenységének köszönhető. Gondoljunk csak Szent-Györgyi Albertre, aki a világon elsőként izolálta a C-vitamint, vagy a művészeti élet egyik érdekes, napjainkban is tömegeket vonzó színfoltjára, az 1931-ben indított, majd 1959-ben felújított szabadtéri játékokra!

A Tisza-parti város fennállása óta alapvetően regionális központ volt. Igaz, gazdasági és szellemi kisugárzása távoli vidékeken is érződött, s nem egy alkalommal az országos politikai fejlemények élvonalába került. Ebben a vonatkozásban máig példaértékű az a helytállás, amit Szeged lakói az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc időszakában tanúsítottak. Jóleső érzéssel emlékezhetünk arra is, hogy 1849 júliusának végén a nemzetiségek jogairól, valamint a zsidók emancipációjáról rendelkező, a korabeli Európában is rendkívül progresszívnek számító törvények meghozatalára szintén Szegeden került sor. De gondolhatunk akár a közelmúltra is: a kommunista diktatúrák bukását kísérő gazdasági zűrzavar, valamint a véres délszláv háború a maga minden átkos következményével igen nehéz helyzetbe hozta a 20. század végén a várost. Szeged mégis meg tudott maradni annak, ami mindig is volt: a napfény, az újrakezdés és a megbékélés városa.

Megjelent a folyóirat 2019. januári számában