Kiss Ernő: Ördögh Szilveszter és Szeged

Ha áttekintjük az Ördögh Szilveszterről szóló írásokat, elsősorban rövid, lelkes laudációkkal, praktikus könyvismertetőkkel találkozhatunk, amelyek természetszerűleg 2007-től váltak komorabbá: egy ideig a nekrológok követték egymást (köztük a legszebb Juhász Ferencé[1]), ezután a posztumusz évfordulók alkalmával írottak következtek, végül a 2017. évi szoboravatás szövegei, képei zárják a sort.

Valami nagyon fontos fájdalmasan hiányzik, talán hiányzott már életében is ennek a szinte betegesen szerény alkotónak: soha nem írt róla senki nagy, átfogó tanulmányt, soha nem tette senki mérlegre írói munkásságát; sőt azok az alapvető meghatározó mondatok is elmaradtak, melyek objektívan elhelyezték volna az elmúlt negyvenegynéhány év magyar irodalomtörténetében. Nemcsak országos, hanem helyi szinten sem történt ez meg: ehhez elegendő a Szeged-monográfia V. kötetének az 1945-90 (estenként 2008) közti irodalmával foglalkozó fejezetét föllapozni[2]. Jómagam nem vagyok irodalomtörténész, lelkes hályogkovácsként ártom bele magam képzett literátus személyiségek dolgába, így bátran merem kijelenteni: Ördögh Szilveszter az eddigi egyik legjelentősebb Szegeden született prózaíró. S szegedi, nagyon szegedi: a jelen tanulmány ennek bizonyítására íródott.

Három szférában teszek a továbbiakban kísérletet Ördögh Szilveszter szegediségének elemzésére: az író magánszférájában, emberi kapcsolatai tükrében; az ezen szférához erősen kapcsolódó alkotásokban megjelenő szegediség felmutatásával; végül annak elemzésével, miként vett − inkább: miként vehetett − részt az író a szegedi irodalmi nyilvánosságban.

Ördög Szilveszter szegedi magánszférája

Ez a szféra rendkívül dús és színes; igen sokat tudhatunk meg Lengyel András vele készített életinterjújából, amely 1997 szeptemberében jelent meg a Szeged folyóiratban[3]. Középpontban, nagy hangsúllyal a Család áll, szegedi családtagjai: édesanyja, édesapja, István és Ferenc bátyja, rokonsága: nagyon erős nyomot hagyott benne élete első tizennyolc éve, melyet a szülői házban (Pálfy u. 15.) és Alsóvároson töltött; nagyon erősen kötődött családjához. Igyekezett minél gyakrabban hazajönni, a tradicionális ünnepeket (karácsony, húsvét) általában itthon töltötte, de jött segíteni a családi gazdaság körül is, szüretelni. Gyakran és szívesen emlékezett Dávid Lajos tisztelendőre, az alsóvárosi Havas Boldogasszony-templom káplánjára, kinek sokszor ministrált gyermekkorában, s akit évtizedekig meghatározó személyiségnek tekintett, annak ellenére, hogy a katolikus vallástól − általában a vallástól − és egyháztól fokozatosan eltávolodott. (Tegyük hozzá: ez utóbbi mondat, bár saját személyes kijelentésén alapul, szintén tüzetes elemzés után erősíthető meg.) És természetesen tartotta a kapcsolatot a közeli és távolabbi rokonsággal is.

A következő kör a korosztályi közösségeké, vele egyívású, majd atyai barátai köre. „Ságváris” osztálytársaival haláláig tartotta a kapcsolatot (még ott volt a 40 éves érettségi találkozón), közülük külön is kiemelte a már említett életinterjúban Szegvári Menyhértet, a későbbi színészt és Dr. Zombori Istvánt, aki történész-muzeológusként a Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője, majd igazgatója lett. De rátalált a legendás Paál Isti vezette Egyetemi Színpadra is, valamint Temesi Ferencre, akinél ő hamarabb indult, de aki hozzá hasonlóan szintén a fővárosban vált élvonalbeli íróvá (vele színdarabot is írtak, közösen); ebben Szilveszter igen nagy mértékben segítette. Az atyai barátok közül a már említett Dávid Lajos után azonnal gimnáziumi osztályfőnöke, Dr. Kardos József következett; szintén tanára volt a kor legnagyobb, de háttérbe szorított szegedi filozófiatörténésze, Dr. Suki Béla, kinek Hegel-könyvét később ő szerkesztette. Nagyon fontos mentora volt Mocsár Gábor, közismert, hogy ő közölte a Tiszatájban az Osztályfénykép című novelláját, melynek megjelenése − szintén ismert módon − erőteljesen meghatározta életét. Később került rendszeres kapcsolatba Tóth Béla íróval, a Somogyi-könyvtár korszakos igazgatójával. Nagyon mély barátságban volt Bálint Sándorral, ki hozzá hasonlóan Pálfy utcai születés volt; jelentős mértékben neki köszönhető, hogy Sándor bácsinak két kötete is megjelenhetett a Magvető Könyvkiadónál; együtt voltak gyűjtőúton Zalában, s vele jutott el a híres mesemondóhoz, Tombácz Jánoshoz. Sajátos módon szegedi hazautazásai alkalmával alig találkozott a szegedi irodalmi élet akkori reprezentánsaival, igaz, ők sem keresték vele a kapcsolatot (ne felejtsük el: bár a központi kulturális irányítás nemcsak elfogadta, de emelte is: már 26 évesen József Attila–díjat kapott, Szegeden sokáig állt, állhatott „láthatatlan index” alatt az Osztályfénykép miatt); e formalitás helyett viszont minden erejével segítette a szegedi írókat, költőket a Magvető, majd az Új Írás munkatársaként, végül a Tekintet főszerkesztőjeként: szerkesztette köteteiket, segítette írásaik megjelenését. Viszonzást nem várt, de nem is kapott; erről a jelen írás harmadik részében szólunk részletesebben.

Mindezen tényezők hozhatták, amiről a következőképpen beszélt a Lengyel András által készített életinterjú utolsó szakaszában: „Az utóbbi évtizedben le- és beszűkültek szegedi kapcsolataim. Havonta, kéthavonta hazamegyek − de csak otthon vagyok, vagyis a szüleimnél, ma már csak Édesanyámnál, testvéreimnél. Otthonlétem kilencven százalékában ki sem mozdulok a családi házból.”[4] Ezután viszont „leltárszerűen” sorolta föl, kivel, hogyan tartja a kapcsolatot egyre ritkuló módon személyesen, levelezés útján, telefonon, vagy csak egyoldalúan: kiknek olvassa írásait. Ne felejtsük el, hogy mindez nemcsak spontán módon alakult így. 1990 Ördögh Szilveszter életében is jelentős cezúrát jelentett: számára csalódást hozott a rendszerváltás. Igazi, tiszta szellemiségű baloldali személyiségként eleve ellentmondásos, nehéz volt számára az első négy év, számos régi barát került ellentétbe vele, s bár 1994 és 1998 között Horn Gyula tanácsadója volt, sok haszna ebből sem származott, 1998-tól kezdve haláláig pedig állandó küzdelemre kényszerült a Tekintet és végső soron önmaga fönntartása érdekében: igen értékes folyóiratát sem a jobb-, sem a baloldali támogatásosztók nem „kényeztették” el. Szegedi helyzetét illetően viszont sokat nehezített helyzetén a Tiszatáj 1986-1989 közti története[5], hiszen egy alkalommal ő is bekapcsolódott a blokád alá vont „hároméves” szerkesztőség munkájába: gyönyörű írást adott a folyóirat 1987 augusztusi Bálint Sándor-emlékszámába. Akik ebben az időszakban szerzői voltak a folyóiratnak, azoktól az 1989-ben „visszatért” szerkesztőség nem kért és fogadott el írást, Ördögh Szilvesztertől is csak 1997-ben kértek legközelebb tanulmányt Mocsár Gáborról.    

Szeged az író alkotásaiban

E szféra valódi, mély feltárásához Ördögh Szilveszter életművének teljeskörű ismerete lenne szükséges. Szerény személyem − bár közel negyven éve lelkes olvasója − nem állíthatja, hogy rendelkezik ezen ismeretekkel, csak annyira vállalkozhat, hogy megosztja: melyek azok a motívumok, amelyek szembetűnően bizonyítják a szegediség jelenlétét az író alkotásaiban.

Talán nem tűnik felszínes megállapításnak, ha megkockáztatjuk azt a kijelentést, miszerint Ördögh Szilveszter valamennyi szépirodalmi művében jelen van Szeged, esetenként még az alsóvárosi családi miliő is; de legalábbis a szegedi gyökerű indíttatás. Még véletlenül sem kíván indoklást az Osztályfénykép: annyira szegedi, hogy még a szereplők neveit is meg lehetne fejteni. A csodálatos Koponyák hegye és izgalmas második része, a Koponyaüreg, a Betlehem és a Pál apostol–novella (Pál apostol virraszt, mielőtt megírná első levelét a korintusziakhoz) gyökereit nyilvánvalóan az alsóvárosi hittanórákban kell keresnünk − az akkori és ottani gondolatok, a Szentírás magas szintű kritikai inverzeiről, továbbgondolásairól lévén szó. De bibliai címet kapott a Bizony nem haltok meg, a Titkos értelmű rózsa és a Lázár békéje: a metaforikus, szimbolikus párhuzamok e művekben az alsóvárosi léttel is kimutathatóak.

Ehelyütt két olyan műről kell részletesebben szólnunk, melyekben már nemcsak áttételekben, hanem valódi, illetve fiktív objektivációkban is tetten érhető a szegediség; különleges, hogy az egyikben központi, fő, a másikban igen hangsúlyos szerepet kapott Bálint Sándor.

Egyedül a már említett Tiszatáj Bálint Sándor-emlékszámában jelent meg az életmű egyik gyöngyszeme, a Rózsafüzér ájtatosság Bálint Sándorért. Elfogultságot kell, hogy bejelentsek: ez az alkotás 31 éve annyira rabul ejtett, hogy 1990-ben e meghatározhatatlan műfajú írásra építettem föl a Requiem Bálint Sándorért című irodalmi estet, sőt e mű inspirált arra, hogy magam írjam meg az est kísérőzenéjét, ez az öttételes hegedű–zongoradarab az est 1990. május 10-i ősbemutatója után önálló darabként is bemutatásra került. A Bálint Sándor–est az elmúlt 28 év alatt hatszor került színre.

A Rózsafüzér ájtatosság… öt „tételes” próza, melyben Bálint Sándorról tökéletes, komplex képet fest elénk a szerző. Váltakoznak benne a valóságos, tényleges emlékképek, novellisztikus feldolgozásban és a szinte már prózaversszerű, költői szövegrészek, hogy végül szuggesztíven felépített monodrámáként álljon előttünk. Egy átfogalmazott miseindító mondat és a gyászmise záró rituálé-mondata zárja közre a három „rózsafüzér-titkot”. In nomine Homini – a szokásos In Nomine Domini – Isten nevében helyett az Ember nevében indítja művét a szerző, e részben megírva Bálint Sándor ravatalozását és temetését; iderejtve saját gyermekkori élményét Becker Vendel kanonokról, mely alkalommal ministránsként két szín alatt áldozott, a katolikus rituálét megsértve. Fontos ez a rész, hiszen talán ez az élmény is hozzájárult későbbi ambivalens ateizmusa kialakulásához.

Az első titok Aki hitünket növelje fejezete gyönyörű költői szöveg Bálint Sándorról; e két oldalból rendkívül sokat tudunk meg a legszögedibb szögediről, megtörhetetlen hitéről. Az Aki reményünket erősítse Bálint Sándor végtelen szerénységéről, szenvedéseiről, fájdalmairól szól, fájdalmas kéréséről: szülővárosa ne emlékezzen meg róla soha, semmilyen formában. Ördögh Szilveszter megfejti és átérzi ennek okát; de teljesítését megtagadja, miképp sokan megtagadtuk, jómagam is, hiszen 29 éve az Ő nevét kértem és kaptam az újszegedi művelődési ház nevéül. A legbensőségesebb titok az „Aki szeretetünket tökéletesítse” – az író és Bálint Sándor közti soha ki sem mondott, tettekben megvalósuló, tehát tökéletes szeretetről szól: miként élte meg a nagy tudós az író azon írásait, melyek az ő hitével ellentétesnek tűntek; adott esetben elismerve Ördögh Szilveszter igazságát.

Et lux perpetua luceat ei – az Örök Világosság fényeskedjék neki − a prózai, tárgyias szöveg szinte észrevétlenül lényegül át bibliai metaforává, prózaverssé, végül drámai befejezéssé, melynek utolsó mondatai szépséges költői kérdések: „Kérdezném tőled: mi volt a titkod −, de tudom, hogy az volt, hogy nem volt. És kérdezném még: hogyan cselekedjen, hogy valóban hű maradjon magához az ember, de úgy, hogy ez a hűség máshoz, mindenhez és mindenkihez kösse? És visszaérkezem a kezdetekhez. Eszembe jut az első találkozás.”

Már e mű írása idején tervezte összefoglaló regényét, mely végül csak halála után jutott el az olvasókhoz. Az Ének, énekek hosszú évek alatt készült el, az alatt az évtized alatt, amikor Ördögh Szilveszter már nagybeteg volt, de végül mégiscsak ez a regény lett a nagyon hamar lezárult életmű koronája. Szembetűnő az alapmetafora, melyre felépíti az író ezen alkotása folyamatát: a vele azonos Fekete Illés Vergiliusokkal találkozik, akik élete szinte minden fontos állomásán végig vezetik. E Vergiliusok alsóvárosi, szegedi rokonok, művészbarátai az ország minden részén, sőt az egyik egy valamikori nagyhatalmú politikus. Pokoljárás e regény, a szó valamennyi értelmében; valódi, komplex elemzése felkészült műelemzőre vár (immár 10 esztendeje…).

Szegedisége a legteljesebben Alexandrus Vergilius nagyfejezetében érhető tetten. E rész főszereplője igen gyorsan fölismerhető, Bálint Sándor; s az író rendkívül izgalmas feladatra vállalkozik: „Alexandrus” és nagybeteg felesége, Róza Julianna (ki ne ismerné fel Sára asszonyt, Bálint Sándor feleségét) neki mondják el életgyónásként, mi is történt, amikor fiatal házasok voltak, hogyan született Róza Juliannának gyermeke, kit Alexandrus saját fiának fogadott. Ez a csodálatos 31 oldal remekmű a remekműben; sajátos kérdés, hogy mennyi benne a fikció és mennyi a valóság, az azonban bizonyos, hogy több, mint írói bravúr: egyféle választ ad egy nagyon nagy ember életének egyetlen rejtélyére.

Az Ének, énekek pokoljárása a temetőben, az Alsóvárosi temetőben ér véget, a záró fejezetben már az utcanév is eredeti (Alsónyomás sor). Fekete Illés és Vergilius (ezúttal második név nélkül) a temető kapujában állnak, az egyszerű zárómondatokat Vergilius mondja el, a történet voltaképpen szándékosan befejezetlen. A valódi összegző mondatok a befejezés előtt négy mondattal hangzanak el: „Szerintem minden temetőben szerelmek porladnak a földben.” „Emberek, Fekete Illés, emberek!” „Az emberek szerelemből vannak, Vergilius.”

E nagyszabású remekmű tökéletes összefoglalása Ördögh Szilveszter írói életművének, küzdelmes életének; mely Szegedről indult az Osztályfénykép lázadásával és Szegedre érkezett az Ének, énekek az elkerülhetetlenbe történő megnyugvásával. Ezért nagy és ezért nagy szegedi író.      

Az író a szegedi nyilvánosságban 

E fejezet bevezetéséül idéznem kell egy, általam 25 éve ereklyeként őrzött levél néhány részletét. A levél írója Ördögh Szilveszter, keltezése: 1993. május 8. Villanyírógéppel íródott, a Tekintet Kulturális Szemle Alapítvány levélpapírján:

Kedves Barátom,
mostmár könnyű a dolgom, mivel néhány perce beszéltünk. Telefonon. Tehát: 19–én, szerdán találkozunk 9–10 között, I. ker. Szentháromság tér 6.) és június 8.-án örömest megyek Szegedre. Elmondtam: ez az első alkalom, hogy hívnak, azt is, hogy első könyvem (A csikó – 1973) megjelenésének 20-ik évfordulóján, s azt is, hogy Tiszatájbeli debütálásom 27-ik évfordulóján. Ahogyan mondani szokás: emberöltő. Érdekes, szinte nem is vártam − de meghatódtam (pedig nem szokásom), amikor a meghívó (és éppen ilyen) megérkezett.

Szívesen közölném a teljes levelet: Ördögh Szilveszter másfél oldalt írt, melyből minden korábbinál többet tudhattam meg róla. Most legyenek elegendőek a levél utolsó mondatai:

Röviden ilyen és ennyi a curriculum vitae–m. És negyvenöt éves vagyok.
Várom találkozásunkat, és életem első szegedi meghívását.
Barátsággal üdvözlöm:
Ördögh Szilveszter.

Említettem, hogy Ördögh Szilveszter írói személyisége régóta foglalkoztatott; fentebb megírtam, mekkora hatással volt rám a Rózsafüzér ájtatosság Bálint Sándorért. Évek óta terveztem, hogy felveszem a kapcsolatot vele, meghívom a művelődési házba; e szándékomat nagyon felerősítette az a tény, hogy 1991-ben bekapcsolódtam az MSZP Keresztény, később Vallásos Tagozatának munkájába, sőt a tagozat egyik vezetője lettem. Ördögh Szilvesztert írásai alapján igazi vallásos szocialistának láttam, különösen attól kezdve, amikor a Népszabadság egyik szombati mellékletében megjelent Szent János és Szent Jakab apostolok tanításainak szocialisztikus elveit elemző egykolumnás tanulmánya. 1993 tavaszán kiderült, hogy egyik kedves kolléganőm osztálytársa volt, rövidesen hozzájutottam telefonszámához, címéhez, s elküldhettem azt a levelet, melyre válaszában hivatkozott is. Reveláció volt válasza: mit tagadjam, én is meglepődtem és meghatódtam. Én idős bölcsnek gondoltam: kiderült, hogy mindössze hat évvel idősebb nálam; az pedig egészen megdöbbentett −, de, mit tagadjam, meg is emelt − hogy én hívtam meg életében először szülővárosába íróként.

Voltak korábban is hivatalos szereplései Szegeden: megnyitotta Apáti Tóth Sándor fotóművész, majd Sinkó János festőművész kiállítását (ezek fotón is dokumentáltak, miképpen látható egy kerekasztal beszélgetés vendégeként Dr. Bátyai Jenő és Hegedűs D. Géza között is). De tény: íróként a Bálint Sándor Művelődési Házban szerepelt először, 1993. június 9.-én. Ezen est középpontjába nemrégiben megjelent Dobol a hó című kötetét helyeztük; elkísérte és közreműködött a Tekintet később tragikus körülmények között elhunyt szerkesztőségi titkára, Gerencsér Ildikó, aki kiváló előadóművész is volt, több műrészletet ő interpretált. Telt ház volt a művelődés házban, nemcsak számos egykori osztálytársa, de sok érdeklődő is megjelent. Ördögh Szilveszter láthatóan boldog volt; az est után még sokáig beszélgetett ismerőseivel, barátaival.

Miután − ezt a levélből is idéztem − 1993. május 19.-én a Tekintet szerkesztőségében találkoztunk először, kézenfekvő volt, hogy a folyóiratnak is rendezzünk estet. Erre fogékony volt a Szegedi Közéleti Kávéház főszerkesztője, Dr. Szondi Ildikó, így december 13.-án a Hági azóta lebontott, akkor viszont reprezentatív, új termében sor került a Tekintet szegedi bemutatására; ekkor Dr. Jánosy György országgyűlési képviselőt (MSZP) hívta meg a folyóirat főszerkesztője.

1994. február 8. és április 8. között nyolcrészes előadássorozatot szerveztem Minden idők peremén címmel az MSZP Hívő Tagozata (akkoriban így nevezték) nevében igen rangos előadók meghívásával, ezúttal a Bartók Béla Művelődési Központban; február 15.-én Ördögh Szilveszter tartott előadást Szent Ágostontól Szent Júdásig címmel, lenyűgöző felkészültséggel, tudással; ekkor már nyomdában volt Koponyaüreg című regénye, előadásának egy részét e regény filozófiai nyomvonalára építette.

Nagyon szerettem volna őt az MSZP sajátos működésű Hívő Tagozatának élére megnyerni, de ő határozottan elzárkózott, mondván: ő már nem hívő…

Az 1994. évi könyvhét általam szervezett legfontosabb rendezvénye a Koponyaüreg szegedi bemutatója volt. Ekkor azonban igen nagy hibát követtem el: e könyvpremiert a művelődési ház helyett a szegedi sajtóház klubjában rendeztem meg, abban a hiszemben, hogy a belvárosi helyszín jobban vonzza majd a közönséget. Abban is reménykedtem, hogy a klub saját rendezvényének is tekinti ezt az estet – nem utolsósorban helyben, az épületben lesznek az újságírók is… Így nem készítettem külön propagandaanyagot, nem szerveztem közönséget. Óriásit tévedtem: a sajtóház klubja befogadott, idegen eseménynek tekintette a könyvpremiert, mindössze hatan voltunk a szerzővel és Sulyok Erzsébettel, a felkért beszélgetőtárssal együtt… Szilveszter azonban nem zavartatta magát: színesen, szépen beszélt könyvéről, majd mintegy egy és negyedóra után elbúcsúztunk.

Ebben az évben még egy alkalommal volt vendégünk Ördögh Szilveszter: a Minden idők peremén több előadóját, így őt is meghívtuk a Közéleti Kávéházba is, mely ekkor a Virág Cukrászda Zöld Szalonjában tartotta estjeit; sikeres, látogatott est volt.

Ezután − a közös programokat illetően − néhány év szünet következett. 1997 őszén kezdtük szervezni Dr. Majzik Istvánnal a Szegedi Írók Társaságát, mely 1998. április 24.-én meg is alakult; Ördögh Szilveszter alapító tagként csatlakozott a Társasághoz, s az 1998. évi Könyvhétre a Bába Kiadó és a Szegedi Írók Társasága összefogása eredményeként megjelent Szegedtől Szegedig antológia 1998-as kötetébe írást is adott, éppen az Ének, énekek befejező fejezetét, melyet korábban már megidéztünk; s éppen őt kértük föl az új antológia városházi díszbemutatója egyik jeles vendégéül, 1998. június 5.-én tehát reprezentatív, kiemelt városi szintű irodalmi rendezvény szereplője lehetett. Ebben az évben töltötte be 50. életévét: október 30.-án születésnapi estet rendezett neki a Szegedi Írók Társasága a Bálint Sándor Művelődési Házban. Kevésbé ismert műveiből és műfordításaiból szerkesztettem irodalmi összeállítást, majd többen mondtak születésnapi köszöntőt, élükön Tóth Bélával. Ő maga nagyon elfogódott és meghatott volt, alig néhány mondatot mondott, voltaképpen csak megköszönte nekünk az estet. A Társaság életét azután is figyelemmel kísérte, de következő közreműködése nem előadás, vagy irodalmi este keretében történt. Kezdettől fogva problematikus volt a Szegedtől Szegedig antológia szerkesztése: a Szegedi Írók Társasága által megválasztott szerkesztőbizottság néhány napon belül lemondott, egyedül Simai Mihály, a Társaság alelnöke vállalta a főszerkesztői feladatokat (egészen 2004-ig). Az első években szabadon érkezhettek írások a kötetbe, azonban szükséges volt azok válogatása. Ezért 1999-ben és 2000-ben három-három bíráló bizottság alakult meg a prózai művek, a versek és a tanulmányok értékelésére. Ez a módszer azonban óriási feszültséget gerjesztett már a bizottságok tagjai között is: az egyes író és költő bizottsági tagok időnként kőkemény véleményeket alkottak egymásról. 2001-ben ezért az a döntés született, hogy egy–egy jeles irodalmárt kérnek fel az írások értékelésére: a versek elbírálására Szigeti Lajos Sándor irodalomtörténészt, egyetemi tanárt, a prózákéra és tanulmányokéra Ördögh Szilvesztert kérték fel. Szilveszter példamutató aprólékossággal és etikai hozzáállással oldotta meg feladatát: részletes elemzést írt valamennyi alkotásról, minősített, de nem döntött; gyakorta zárta bírálatát a következő mondattal: „Széttárom a kezem.” Sajnos, az Antológia szerkesztése során ez a bírálati metódus sem hozott mindenki számára elfogadható eredményt, így 2002-től már csak a felkérendők névjegyzékét határozta meg az Írótársaság elnöksége − a kiadvány további tizenötéves története, többszöri átalakulása nem tárgya a jelen írásnak.

Még egy fontos rendezvényről kell megemlékeznünk: a 2003. május 23.-i második Tekintet-estről, melynek igen rangos díszvendége Juhász Ferenc volt, valamint Csák Gyula, a jeles prózaíró. A három kiváló vendég viszonylag sok érdeklődőt vonzott, hosszú idő után ismét köztünk volt Annus József, s még rendszeres vendégünk volt Dr. Vörös László. Szilveszter örömmel vitte a szót − senki sem gondolta, hogy ez lesz utolsó nyilvános szegedi szereplése.

A következő években magam is távolodóban voltam a Szegedi Írók Társaságától, az Antológia szerkesztőségében pedig utoljára 2008-ban dolgozhattam. Ördögh Szilveszter, bár fönntartotta tagságát, írótársasági titkári tisztemről történt lemondásom (2002) után már alig volt kapcsolatban a Társasággal, igaz − ismereteim szerint − a Társaság sem nagyon kereste. Mindenki tudta, hogy betegsége egyre súlyosbodik − 2007.  november 16.-án pedig véget ért földi léte.

2008-ban kiállítással kívánt rá emlékezni a Móra Ferenc Múzeum, ez azonban − előttem pontosan nem ismert okokból − meghiúsult. 2009 tavaszán fordult hozzám Dr. Zombori István igazgató úr: volna-e kedvem befejezni és megvalósítani e kiállítást? Azonnal igent mondtam, s a kiállítás 2009. október 28.-án, posztumusz 61. születési évfordulóján meg is nyílt. A Szegedi Írók Társasága 2012-ben emléktáblát avatott szülőháza falán, 2013-ban pedig a 2009-es emlékkiállításból válogatott kamarakiállítást rendeztük meg emlékére az Alsóvárosi Kultúrházban. 2017-ben a főváros, egészen pontosan a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány és a XIII. Kerületi Önkormányzat nagy tettet hajtott végre: szobrot állítottak a nagy írónak[6]; ezzel eléggé erőteljesen fölé magasodtak a szülővárosnak.

Ördögh Szilveszter és Szeged: ez a tanulmány is csak azt tudta bizonyítani, hogy a szerelem egyoldalú volt. Szilveszter mindig jobban szerette szülővárosát, mit az őt. Ócska, elcsépelt közhelyek nyüzsögnek a fejünkben: „Senki sem próféta…” „Szegeden nemcsak a falak vannak kőből, hanem az emberek szíve is.”, „Szeged csak felnevelő, de nem megtartó város.” És Ördögh Szilveszter története nem egyedüli. Hol van például jelen a város zenei életében, hogy a valaha élt egyik legnagyobb magyar zeneszerző, Durkó Zsolt (1934–1997) Szegeden született, itt nőtt föl és mindig szegedinek tartotta magát? És a sor hosszasan folytatható lenne.

Ördögh Szilveszter meghalt, anélkül, hogy igazán befogadtuk volna, hogy a miénknek vallottuk volna. Az elmulasztott évtizedek már soha nem pótolhatók.

Azonban van mód a jóvátételre, kedves szegediek, nem újabb szoborral, hanem újabb kötetekkel. Számtalan kisebb írása kiadatlan még; s ami a legégetőbb hiány: meg kell írni, el kell, hogy készüljön az Ördögh Szilveszter-monográfia.

Megrándíthatjuk a vállunkat: minek ez, mi az értelme, ki olvas ma már könyvet, kinek kell ma Ördögh Szilveszter? S nincs is min csodálkoznunk egy olyan országban, ahol egyre többek kedvenc étele az egy tál lencse, melyért kitörő örömmel adják el elsőszülöttségüket. De van-e értelme az értelmetlen életnek? Jó-e élnünk anélkül a tisztesség nélkül, melyre Szilveszter mutatott példát életével és művével?

Neki már nem kell számot adnunk. Tizenegy éve a föld alatt van. Magunknak, lelkiismeretünknek annál inkább. S az − én legalábbis így ismerem − mindenkinél könyörtelenebb, kérlelhetetlenebb bíró.

Megjelent a folyóirat 2019. januári számában

Jegyzetek   

[1] Juhász Ferenc: Szeged–Alsóvárosi létliliom. In: Tekintet 2007/6.

[2] Olasz Sándor: Irodalmi élet és irodalom. In: Blazovich László (szerk): Szeged története. 1945-90. Szeged, 2010. 697–715. o.

[3] Lengyel András: „Egyszerű és hosszú történet ez…” – Beszélgetés Ördögh Szilveszterrel. In: Szeged, 1997.szeptember. 34–38. o.

[4] Lengyel András i. m.

[5] E korszakról Tóth Béla, a Tiszatáj szerkesztőbizottságának akkori elnöke írt a legőszintébben Szeged vidámítása I-II. (Szeged, Bába és Társai, 2004.) című művében. Ld.: hivatkozott mű II. kötet. 234−246. o.

[6] A szoboravatásról készült posztert a 2018. október 30.-án megrendezett Ördögh Szilveszter Emlékülésen mutatták be a Szegedi Akadémiai Bizottság Székházában.