Sándor János: A szegedi „bódészínház”-tól a Kisfaludy gőzös kapitányi hídjáig és tovább…

Keöd József kalandos életeA kalandos életű, sokoldalú Keöd József[1] halálának két esztendővel ezelőtt, 2017-ban volt a százhuszadik, és az idei év végén lesz születésének száznyolcvanadik évfordulója. Keöd Thália istenasszony templomának deszkáját a Kisfaludy gőzös kapitányi hídjára cserélte, a szegedi „bódészínház”-tól a Balatonig ívelt életútja, amelyet az alábbi tanulmány mutat be.

Keöd József 1839. november 23-án született, a már akkor is kedvelt Balaton melletti pihenőhelyen, Füreden. Dédapjának a György hegy keleti lábánál volt borpincéje. Nagyapja a nyugati lejtőt is betelepítette szőlővel, a hegy tetejére pedig, klasszikus stílusú lakóházat és borpincét építtetett, valamikor a füredi színház megnyitása idején. Mert volt teátrum is Füreden. 1831. július 3-án nyílt meg, – hat évvel megelőzve a pestit! – „oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerű fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos érzület alkotta, táplálta, lelkesítette ezt az intézményt s ennek közönségét és szereplőit. Még cigányát, még jegyszedőit is. […] Mert a harmincas években már nagy és előkelő fürdő, már az országos előkelőségek találkozóhelye Balatonfüred.”[2]

A gyermek Keöd Jóska nyaranta csodálhatta a színház építése körül annyit szorgoskodó Kisfaludy Sándort (1772-1844), amint az ország nagyjaival, Széchenyivel, Deákkal, Wesselényivel a teátrumba igyekezett. S bizonnyal társaival ő is körülugrálta a „nemzet báróját”, aki vörös nadrágban, trombitálva táncolt végig a színházhoz vezető fasoron, így terelve be a közönséget az előadásra. A békésmegyei cincár származású[3] Bizay Mihályt  (1800 körül -1884) − mert nevét „B. Zay”-nak írta −, sokan tévedésből bárónak hitték, pedig a nagy színészbarát évtizedekig csak önkéntes, eleven reklámja volt a fellépő társulatoknak. „Nála nélkül nem is igen boldogulhatott a színészet Balaton-Füreden; az ebéd alatt marokra szedte a jegyeket és az étteremben árulta; a kik szobájukban étkeztek, azokat a sétatéren fogta el, meg a fürdőkben; neki senki sem tagadta meg a jegyvevést, mindenki tudta, hogy a ki visszautasítaná, másnap olyan koldusnak lesz az elegáns fürdőn kikiáltva, a kinek azért nincs egy forintja a színművészetre, mert másként nem tudná a szobáját kifizetni. […] Kalappal hordta a pénzt a színház kasszájába s gyakran több forint volt ebben, mint néző a színházban. […] Ő ott ült mindig egy színpad melletti üres páholyban, melyet azonban már eladott és innen beszélt bele az előadásba, kedélyes családiassá tevén az előadásokat.”[4]

Még csak hatéves volt a fiúcska, amikor vízre bocsátották a Kisfaludy gőzöst, és egy esztendő múlva már minden bizonnyal ő is megcsodálta az első útjára induló hajót, amint óriás lapátkerekeivel felkavarta a füredi öböl békés vizét.

Az 1848-as forradalom kilenc éves korában érte. A szabadság gondolata igazán a szabadságharc bukása után érintette meg. Szülőháza ugyanis a Bakonyba vezető út közelében állt és a megtorlás elől menekülő bujdosók szülei házában leltek biztos pihenőhelyet. Az ő elbeszéléseik lobbantották lángra a fiúban a hazaszeretetet. Ez a láng táplálta később az 1858 és 1865 között keletkezett, nagy honszerelmet mutató, ám szerény költői vénával írt verseit is.

Óh szabadság! Te égnek szülöttje
Jer, e nemzet már oltárt építe
Templomod lesz ez elnyomott haza,
Melyben e nép életét áldozza!
Ébredj magyar, ébredj Árpád vére
Most vagy soha, ébredj új életre![5]

Tanulmányait az 1711-ben, Veszprémben letelepedett kegyestanító-rendi szerzetesek iskolájában végezte. Nyaranta – a tanév végeztével – egyidőben tért vissza Füredre az oda igyekvő színtársulatokkal. A színészek „hűvös, esős időben a csinos kis színházban játsztak, melyet a Zalamegyeiek építettek, s melynek homlokára Kisfaludy – ki legtevékenyebb részt vett a színház létrehozásában – Hazafiság a Nemzetiségnek jelmondatot íratott. […] A melegebb napokon a parkban, színészek által kubikolt és egy körfallal kerített nyitott színkörben tartották az előadásokat.” […] Lehet, ilyenkor ő is, mint „a közönség jó része a színkör körül tarisznyázott és a hideg libasültek falatozásai közt végig hallgatta a füves páholyokból az egész előadást – ántré nélkül.”[6]

Az eszes, kitűnő tanuló fiút szülei papnak szánták, ezért a gimnázium elvégzése után az esztergomi papneveldében taníttatták tovább. Keöd József Esztergomban találkozott először az osztrák elnyomás magyarellenességével. Döbbenten tapasztalta, hogy a hivatalokba idegeneket ültettek, a nemzeti nyelvet száműzték a közéletből, és a magyar tehetségeket mindenütt háttérbe szorították. A lázadó szellemű ifjú egyre inkább érezte, hogy teológusként nem sokat tehet a változásért. Tudta, olyan hivatást kell választania, ahol eredményesen harcolhat az osztrák önkény ellen. S nyári tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy ez a hivatás a színészet. A színészet, mely még őrzi a forradalom lángját. Ezért két év után, – szülei beleegyezése nélkül -, megszakította teológiai tanulmányait és teátristának állt. Így történt? Meglehet. De az is megeshetett, hogy a kalandos színészélet romantikája csábította őt a színi pályára. Vagy a kettő együtt? Ma már nehéz eldönteni, hogy mi az igazság. Csak egy a biztos: 1860-ban felcsapott komédiásnak, és beállt Molnár György társulatába.

Keöd József, a színész

Molnár György (1830-1891), ez a nyughatatlan, nagyformátumú, ízig-vérig színházi ember a XIX. század második felének legkiemelkedőbb színész-rendezője volt. „Színházművészetünk korszakos jelentőségű alkotója” – írta róla Sándor Attila – „a Meiningeni-színház működése előtt már sok évvel síkraszállt a realista színjátszásért, rámutatott a színház összetett voltára, megteremtette a modern rendező alakját. […] Kidolgozta a népszínházi eszmét […] és az elnyomás éveiben következetesen harcolt a nemzet szabadságáért.”[7] Emberi portréját Pukánszkyné Kádár Jolán rajzolta meg. „Komédiás volt lelke mélyéig, élt a színpadon és játszott az életben. Maga sem tudta soha, hogy mi az igaz és mi a játék. Benne együtt éltek a komédiás bűnei és erényei. Jószívű és adakozó, könnyelmű és rossz gazda: az élet gátlás nélküli élvezője. […] Kérlelhetetlen igazságkereső, szigorú bíró mások hibáival szemben, de vak a saját vétkei iránt. […] Becsvágya végtelen, s több fegyelmezettséggel és erkölcsi tartalommal párosulva a csillagokig emelné: mert nagy, istenáldotta tehetség. Így azonban nem csak emberi léte töredék, hanem művészi pályája is.”[8]

Molnár társulata Pozsonyból – Budán keresztül – érkezett Füredre. Meghívásra jöttek, Kisfaludy Sándor szobrának avatására. A szobrot június 11-én, az ország minden részéből összesereglett előkelőségek előtt, óriási lelkesedés közepette leplezték le. „Amily hazafias lelkesedéssel kezdődött a b.-füredi szezon, végig olyannak is maradt” – emlékezett Molnár. – „Azelőtt csupa apróságokat adtak elő a színészek, ebben az évben a történelmi drámák is kedveltekké lőnek. […] Az összetanult nagy társaságot igen megkedvelte a b.-füredi közönség. […] Hetente két este a társulat kitűnő kórusa a Balatonon csolnakokra ülve szerenádokat tartott, görögtűz, bengáli fáklyák és tűzijátékokkal világítva meg a tó csöndes sima tükrét és a mélabús dalokat, a hazafias karénekeket a partra csoportosult vendégsereg éjfélig elhallgatta. […] Füred, Arács helységek népe is eljött e balatoni szerenádokra és föllelkesült a gyújtó dalokra, […] s csak várta-várta Kossuthot és a magyar légiót.”[9]

A nyárra Esztergomból hazatérő Keöd József, a hazafias lelkesedést látva meggyőződhetett arról, hogy a színészi hivatás képes a nemzeti öntudat ébrentartására. Döntött tehát. Molnárék távozásakor elhagyta velük Füredet, el papi hivatását, ezzel kitéve magát − mint később írta − „a világ előítéletének, a rokonok megvetésének, a szülők kitagadásának, a ˝komédiás˝ nevezetnek.”[10] Huszonegy évesen Thália papja lett.

A Füreden fellépő, „színészvásáron”[11] szerződtetett, negyventagú társulatnak, még nem volt tagja. Nem volt a Szegedre távozó és Veszprémben 12 előadásra megálló együttesnek sem. Először a szegedi téli állomásra érkező teátristák között bukkanhattunk rá, de Füredi Józsefként![12] Mert családnevét is elhagyva, művésznévnek szülőhelyéét vette fel. Erre minden bizonnyal az késztette, hogy szülei ellenére állt „komédiás”-nak és a jól csengő Keöd nevet nem akarta „megbecsteleníteni”. Az 1860-as években ugyanis a színészeket még társadalmon kívüli személyeknek tekintették.

Molnár 45 tagú társulatával szeptember elején vonult be Szegedre. Az együttes tehát öt fővel bővült Füred és Veszprém óta, köztük Füredi Józseffel is. „A színtársulat az első előadás előtti estvén Szegeden is nagy beköszöntőt tartott az utczákon. Vasvári Kovács József (1832-1894) […] a társulat lobogóját magasra tartva megindult vele a városháza felé, követve a színtársulattól s a színházi népzenészektől az öreg Erdélyi prímás vezérlete alatt. […] Roppant tömeg gyűlt össze a városház terén és óriási éljenekkel reszkettette meg a levegőt; a szegediek tudták a szózatot s a Kölcsey-hymnust és a színészekkel együtt harsogták; égre törő lelkesedéssel hangzott végig a városon az ¨itt élned és halnod kell.˝ […] S amint a Rákóczy-, Kossuth- és Klapka-induló, meg a szózat hangoztatása mellett végig vonultak a városháza terén, a Kárász utczán és a búzapiacon, […] a népáradat mint dagadó tenger nőtt és hullámzott Szeged utczáin, s a csöndes üdvözlő szerenádból politikai tüntetés lőn. […] Fél óra alatt Szeged minden kétfejű sasa széttépve, széttaposva a földön hevert. […] Már hajnalodni kezdett és a tüntető csoportok még mindig az utczákat járták föl s alá, a megyefőnök, amint a lakása előtt elvonult a tömeg, futott a várba s a katonaság a rendőrök és a megyei hajdúk segítségére jött, rémisztő dobszóval és tompán dübörgő léptekkel siettek a tüntető csoportok szétverésére. […] Szerencsére valamennyi tüntető színész meg tudott ugrani és kisiklott a rendőrök kezei közöl, ők már gyakorlottabb tüntetők voltak, mint a szegediek, mindenütt megjelentek és seholsem voltak láthatók.”[13]

A zajos bevonulást követően, szeptember 7-én a Bánk bánnal megnyílt az 1860/61-es téli évad. Molnár műsorpolitikája, melyet egyfelől a szórakoztatás, másfelől a haza iránti elkötelezettség határozott meg, mindenkit kielégített. Nagy erénye volt, hogy sohasem rejtette véka alá politikai álláspontját, s azt szívesen hangoztatta a színpadon is, kijátszva az osztrák cenzúrát. Alig csitult el az érkezésüket követő skandalum, november közepén − mint azt a Szegedi Napló 18-i száma megírta − a direktor újabbról gondoskodott. „Felvonás közben a zenekar, a rendőri tilalom után először a Szózatot játszá. […] A hazafias érzésű emberek ilyenkor felállnak s le szokták vetni fövegeiket, csak egy pár egyéniség maradt föltett föveggel, ezekre minden oldalról integetett és kiáltozott a közönség: le a kalappal!”

Molnár különös figyelmet fordított a díszletekre és a jelmezekre is. Produkciói látványosak, revüszerűek voltak. Keöd nagyra becsülte az ő hazaszeretetre épülő, nemzeti szellemű színházműsorát, meg nem alkuvó igényességét, művészi és emberi bátorságát. Nem csoda, hogy a tettvágytól fűtött fiatalember jól érezte magát teátrista szerepében. Mint szivacs a vizet szívta magába az új élményeket. Tanulni akart maga választotta színházi példaképétől.

De milyen teendők vártak rá, a minden képzettség és gyakorlat nélküli fiatalra, a színtársulatban? „Molnárnak az volt a rendszere, hogy a színész hirtelen ne süljön, mert megkozmásodhatik.”[14] Megkövetelte, hogy mielőtt színész lesz, alaposan ismerje meg a színpad világát. Ezért az ő komédiás élete is színlapok írásával és kihordásával kezdődött. Segédkezett a színpadépítésnél és előadás közben az ő feladata volt a bútorozás is. Kevés fizetését éjszakai szerepírással és darabok másolásával egészíthette ki. Később a színpadra is felléphetett, mint táncos vagy kardalnok, s ha egy kevés tehetség szorult belé, kis szerepeket, magánéneket is kaphatott. S végül, ha mindezeket a feladatait jól látta el, direktora színészként is kipróbálta őt.

A szegedi színház, ahol első színi szezonját töltötte, nem volt szép épület. „ A hosszú meztelen fal messze kinyúló fedéllel s a szemmérvet gúnyoló magas ablakokkal, Thália szentélyét legkevésbé sejteti. Belszerkezete meglehetősen hiányos. A második páholy emelet egyenlő magasságban van a karzattal, s ez meggátolja kör alakját, mely okvetlenül megkívántatik, hogy valamennyi páholyban lévő személy a színpadra nézhessen. A zártszékek meglehetős fukarsággal összeszoritvák, […] a zenekar kicsinysége dacára sok tért foglal el, s a színpad kevéssé emelkedett lehetne.”[15] A csúnyácska építményt a szegediek elnéző szeretettel „bódészínház”-nak nevezték el.[16] A teátrumban Füredi, alias Keöd József valóban nem a színpadon, csak körülötte serénykedett, mert nevét nem találtam egyetlen fennmaradt plakáton, egyetlen recenzióban sem. Ha kisebb szerepet már adott is, rá a kritikának legfeljebb ez a mondata vonatkozhatott: „Az apróbb szerepek személyesítői jól játszottak.”[17]

Az 1860. szeptember 7-étől 1861. március 25-ig tartó szegedi téli évad alatt a társulat 159 előadást mutatott be, köztük a Bánk bánt és a II. Rákóczi Ferenc fogságát is, pedig azokat a cenzúra eltiltotta. A szegedi szezon végeztével az együttes, – mint ahogy Molnár mondta, – „Buda ostromára” indult. Ugyanis Molnár negyven estére bérbe vette a krisztinavárosi színkört Alsdorf Károly német színigazgatótól. 1861. április 2-án, húsvét hétfőn a Rákóczi-induló hangjai mellett Vasvári Kovács ki is tűzte az Arénának nevezett színkörre a nemzeti lobogót, és ezzel jelképesen bevette a magyar színészet számára a nagyobbrészt német ajkú Budát.

„Molnár testülete jobbára törekvő fiatalokból állott; telve lelkesedéssel, ezek egymást bíztatták s azon voltak, hogy kinek-kinek minél nagyobb sikere legyen” – írta Emlékezései-ben Kassai Vidor, aki maga is tagja volt a budai társulatnak. Tőle tudjuk, hogy Füredi-Keöd szintén szerződött tag volt és azt is, hogy milyen keserves körülmények közt éltek az ifjú teátristák. „Fizetésünket minden 1-én és 16-án kaptuk volna, ha kaptuk volna, de nem kaptuk Itt az nem volt gyakorlatban. Hanem mindenki Meidlingit kapott, azaz naponként 20-30-40-50 krajcárt rang szerint, volt aki forintot. Én a 20 krajcárosok között voltam. Ez a Meidlingi elnevezés onnan ered, hogy Bécsnek Meindling nevű külvárosában szokott lenni a színészvásár és az elszerződtetett tagok ilyen […] krajcárokat kaptak igazgatóiktól megélhetésre és majdani működésük idején való letörlesztésre. […] Hát ez bizony elég kevés. Segíteni kellett magunkon. Darabokat kértünk lemásolásra, kiszerepezésre, ezzel pótolgattuk, ahogy lehetett.”[18] Keöd minden valószínűség szerint szintén a 20, legfeljebb a 30 krajcáros „fizetési osztályba” tartozhatott s a szállás és mosásra kapott 2 forinttal együtt havi gázsija 8 – 11 forintnál nem lehetett több. Ám kevéske keresetéért kárpótolta őt, hogy az „álnokoskodás,”[19] azaz statisztálás mellett már játszott kis karakterszerepeket is.

Színészként először – kutatásom szerint − 1861. április 10-én lépett fel Budán. Szigligeti Ede (1814-1878) népszínművében. A cigány-ban a Kisbíró szerepét adta. A címszerepet játszó Vasvári Kovács-csal volt az első felvonásban egy jelenete.[20] Három nap múlva, április 13-án a Peleskei nótárius került színre. A Nefelejts bírálója elismerően írta az előadásról, hogy a színészek „tűzzel, művészi lelkesültségtől áthatva, a közönség tetszését megnyerni iparkodva” játszottak. A népszínműben Keöd ezúttal is egy Kisbíró-t alakított. A kritikából neki is jutott egy titokzatos fél mondat: „Füredi a kisbírók nagyapja.”[21] A színészek lelkes játéka ellenére a színház bevétele egyre csökkent, mert hiányoztak a repertoárból az újdonságok. A társulat ugyanis csak olyan népszínműveket adhatott, melyeket a pesti Nemzeti Színház már évek óta játszott. Ezekben a darabokban, pedig Keöd gyakran csak a kart fújta vagy statisztált.

Molnár, hogy az anyagi bukást elkerülje, taktikát váltott. A közönség hazafias hangulatára építette műsorát. Így kerültek színre a krisztinavárosi színkörben, a Nemzetiben taktikai okokból, vagy óvatosságból nem játszott művek, mint például Szigligeti Ede cenzorok által kifogásolt darabja, a II. Rákóczi Ferenc fogsága is. A leleményes direktor a megkopott népszínműveket tablókkal és némaképekkel aktualizálta, a történelmi drámákat pedig teletűzdelte 1848-49-re vonatkozó utalásokkal. Nem csoda, hogy a romantikus lelkű Keöd még statisztaként is szívesen vett részt ezekben a forradalom lángját ébren tartó előadásokban.     

A cenzor és az Arénát bérbeadó német színigazgató azonban nem szívesen nézte a magyar társulat műsordarabjait. Ezért negyven előadás után Alsdorf július 11-ét követően nem újította meg a Molnárral kötött szerződést. Szerencsére ekkor már Molnár kezében volt Buda város 1861/7773 sz. építési engedélye s ennek birtokában elkezdhette a budai színház építését. Helyéül a Lánchíd és az Alagút közt álló raktárépületet szemelte ki. Ezt szándékozott teátrummá alakítani. A továbbiakban legyen a szó Molnár-é.

„1861. július hó 16-án […] ott állt a bástyaszerű rozzant épület körül a Szegedről Budára feljött bátor és lelkes színészcsoport s […] várta a színház építésére alakult bizottmány elnökét Áldásy Antalt,[22] Budaváros főkapitányát, kinek a színészek után legfőbb érdeme volt a budai népszínház alapításában. […] Megérkezett Áldásy az elnök és hivatalosan is birtokba véve az épületet megtette az első ásást, az első kapavágást a föld kihordására, a Duna partra! Fölhangzott erre a ˝Szózat˝ dallama, majd a ˝Tartsd meg ó Istenünk nemzetünk és hazánkat˝ induló és elől Áldásyval megindult a kubikoló, földet hordó, talicskát toló menet az épületből a Duna partjára s ezzel megkezdődött az épületnek színházzá való alakítása. […]

Óráról órára szaporodott a földet hordó, földet talicskázó lelkesült közönség és a fölfogadott tót napszámosok egész nap tátott szájjal állottak, mert ásóhoz, kapához, talicskához ugyan nem jutottak. […] Egy hét alatt olyan általános divattá vált Budára az épülendő népszínházba földet ásni, földet hordani járni, hogy ehhez az első munkához nem kellettek fizetéses napszámosok, mert 8 nap alatt elvégezte az általános lelkesedés ezer meg ezer karja!”[23]

Maga Keöd 1868-ban, egy írásában így emlékezett a legendás napokra: „A lelkesedés nagy dolgokat szül, a lelkesedés teremt a semmiből is. Így keletkezett csaknem mesés gyorsasággal a Népszínház is.” Azután büszkén hozzátette: „Én is egyike vagyok azoknak, kiknek szerény neveit a színház első évkönyve feljegyezte, s átadta a magyar színészet történetének, mint alapítókét.”[24]

Míg az építkezés folyt, Molnár két részre osztotta társulatát. Az egyik Budán maradt, a másik vidéki turnéra indult Dunaföldvárra. A színtársulat kosztjáról a közönség gondoskodott, szállásáról a helyi kaszinó. Két hónapig tartózkodtak ott és ezalatt hetenként három előadást tartottak egy kiürített magtárban.[25] A színészek között minden bizonnyal ott volt Keöd is, hisz az őszi, kalocsai vendégjátékon a résztvevők közt találkozunk nevével, pontosabban a Füredi névvel.

Szeptemberben Gerlai úr − a Nefelejts levelezője – arról tudósította a lap nyájas olvasóit, hogy augusztus „utolsó napjaiban a budai népszíntársulatnak egy része jött” Kalocsára. A felsorolt színészek közt a „Füredi” nevet is megtaláljuk. „Az előadások sorát a Honvédhuszárok-kal nyitották meg, mely darab […] nagy lelkesedéssel fogadtatott s különösen, midőn a »Lajos bácsi azt üzente…« kezdetű népdal s a Klapka induló megzendültek, szűnni nem akaró éljenzés harsogott a teremben. […] A cigány adását kivéve, midőn iszonyú vihar a közönség nagy részét visszatartá, mindig szép publikum volt az előadásokon.”[26] Erről a vendégjátékról őriz egy falragaszt az Országos Széchényi Könyvtár. A szeptember 7-i A cigány előadást hirdeti. A szereplők között a Kisbíró szerepében a „Füredi” nevet olvashatjuk.

Szeptember közepére elkészült a Népszínház, homlokzatán a Hazafiság a Nemzetiségnek felirattal, „és 1861. szeptember 14-én ünnepélyesen fölavattatott, mikor még nem helyezkedett el egészen az újabb sötét korszak s […] még nem nyomhatott el mindent a mi magyar, a mi hazafias, a mi lelkesedésre buzdító.”[27] Keöd első népszínházi fellépésének nyomát egy „Népszínház a Lánczhíd mellett” fejlécű plakáton találtam.[28] Az október 13-án színre került Ludas Matyi-ban, – Balogh István (1790-1873) műve, – a tót szitaárust alakított. Egy másik szerepéről magától Molnár Györgytől tudunk. Amikor visszaemlékezéseiben Dobsa Lajos (1824-1902) I. István királyának december 14-i bemutatójáról írt, elismerően szólt a pogány vallást követő magyar főurak alakítóiról, köztük név szerint Füredi-röl is, akik „megannyi magas sugár alakok” voltak, „súlyos lépteik alatt rengeni látszott a színpad, mintha az őskor leventéi támadtak volna föl egy díszes csapatban.”[29] Találkozunk a „Füredi” névvel az 1862 januárjában kiadott a „Budai Népszínház első évi emlénye 1861-ről” című könyvecskében is.[30] Ebben Molnár a Népszínház alapító színészei között említi Füredi József nevét.   

Az új színház a nyitó előadáson zsúfolásig megtelt. Az újdonság varázsa később is vonzotta a pesti és budai polgárokat. Keöd élvezte a békés, sikeres napok nyugalmát és színpadi munkája mellett újra hódolt kedvenc időtöltésének, az írásnak is. Valószínűleg ebben az időben írta meg A titkos kezek című színdarabját.[31] Bemutatásáról nincs tudomásunk.

A békés napokat azonban hamarosan viharosak váltották fel. A Népszínház előadásai „a politikai tüntetések központjává váltak, valamint maga a Népszínház is, melyet az egyetemi ifjúság nagyon látogatott. Valóban nagyon is vakmerő volt a Népszínház, […] minden alkalmat megragadott, hogy a színpadról hazafiúi lelkesedésre buzdítson, és hazafi erényeket hirdessen minduntalan.”[32] A hatóságot azonban bosszantotta az orra alá sok borsot törő intézmény, és különböző rendelkezésekkel igyekezett a Népszínház működését gátolni, igazgatóját anyagilag ellehetetleníteni. Ezért betiltotta a teátrum javára történő adományok gyűjtését és a segélyező bizottmány további működését, ráadásul a színházat bérleti díj fizetésére kötelezte.[33] Nem csoda, hogy a Népszínház megalakulásának első évfordulójára, 1862 nyarára, bukásra állt. Molnár, hogy a katasztrófát elkerülje, a politikai töltetű történelmi drámák bemutatásáról egyre inkább az operettek előadására tért át.

Ebben a kritikus időben hagyta ott Keöd a budai társulatot. Hogy miért, azt ma már csak találgathatjuk. Nem valószínű, hogy pénzbeli okok késztették erre, hisz nem volt anyagias természetű. A műsorrend hazafias elveihez nem illő megváltozása már nagyobb súlyú érv lehetett döntésénél. Azonban a legvalószínűbb, hogy kielégítetlen szakmai ambíciója késztette erre a lépésre. Ám az is megtörténhetett, hogy Molnár nem kínálta meg további szerződéssel.

Arra sincs egyértelmű válaszunk, hogy mikor írt alá kontraktust Szuper Károly (1821-1892) társulatához. 1862 Virágvasárnapján, a szokásos színészvásáron? Vagy nyáron, a Balatonnál? A Színházi Látcső 1863-ik évi 147-es számából ugyanis tudjuk, hogy Szuper a „székesfejérvári és keszthelyi színházak igazgatója” még az őszi szezonkezdés előtt is ki szokta egészíteni társulatát. Így Keöd 1862 nyarán is átigazolhatott hozzá. Adódhatott alkalma rá, ha a júliustól Füreden vendégszereplő Molnár-társulatnak ő is tagja volt. Mert Szuper truppja június végétől Keszthelyen tartózkodott, ahol – a város nyári állomásuk lévén − az új színházat is megnyitotta.[34] Márpedig Füredről Keszthelyre könnyű volt eljutni az életében később olyan nagy szerepet játszó Kisfaludy gőzhajóval. Ha a fenti időpontok egyikén szerződött új együtteséhez, akkor már az 1862-63-as színi évadot sem Budán Molnárnál, hanem Szuper Károly társulatában töltötte. Ez lehetséges, erre azonban jelenleg nincs bizonyítékunk.

Az első hiteles adatot Keöd Szuperhez szerződéséről, 1863 tavaszáról találtam. Az együttes Szombathelyen kiadott Színházi Emlékkönyv-ében ugyanis már szerepel a Füredi József név.[35] Ez pedig azt jelenti, hogy az 1863-64-es szezonban bizonyosan Szuper Károly igazgatóval állt szerződéses viszonyban. Új direktora Kiskunhalason született és a gimnáziumot is az ottani református gimnáziumban végezte el. Rövid ideig Pesten filozófiát tanult, majd 1840 karácsonyán szülővárosában műkedvelőként lépett fel Fekete Gábor színigazgatónál, aki nyomban le is szerződtette társulatába. A negyvenes évek elején Szuper Petőfi színész- és lakótársa volt. Színigazgatásba a szabadságharc bukása után fogott.

Az említett könyvecskében Keöd azaz művésznevén Füredi József, a színészek között szerepel, ám neve után az áll, hogy „jegyőr”! Hogy ez pontosan mit jelentett, nem tudjuk. Valószínűleg azt, hogy valamilyen ellenőri − de nem jegyszedői! − feladatot is ellátott.[36] A harminctagú „dráma, népszínmű és operett társulat”-ban ott volt a szegedi születésű Érczi (Rézeki) Ferenc (1843-1916) − egy szabómester fia – a vidék kedvelt operett tenoristája is. A nevesebb tagok közé tartozott Császár Miklós (1838-1871), aki később elvégezve az 1865-ben nyíló pesti színitanodát, a két haza egyik első, Akadémiát végzett színművésze lett. Ő élete végén, 1870 októberében Szegedre szerződött, ám a Morbus Hungaricus hamarosan végzett vele, s így a Tisza partján lelte meg örök nyugalmát.

Keöd a vidéki társulathoz szerződésével nehéz feladatot vállalt. Nem csak az örökös helyváltoztatást kellett elviselnie, hanem a gyakran kifogásolható modorú közönséget is. Még Keszthelyen, a társulat állandó nyári állomáshelyén is gyakran megzavarták a színészek játékát. Előfordult, hogy „több úriember […] az egész előadás alatt a földszinten egy clubbot képezvén debatjaikkal[37] zavarta az előadás folyamát. Ha csendet kérő férfiakra nem ügyelnek azon urak, az csak udvariatlanságra mutat, de hogy egy páholyban ülő elegáns úrhölgy figyelmeztetésére sem ügyeltek, az szánandó nyersességet tanúsít, mit egy idegen ellenünk hallván, bizonyosan eszébe juttatja ama keserű »barbár« szót.”[38]

Szuper színtársulata elsősorban a Dunántúl városaiban tartotta előadásait és csak ritkán kalandozott el annak határain kívülre. A teljesség igénye nélkül kíséreljük meg most nyomon követni az együttest és a vele tartó Keödöt a színiévadok alatt bejárt vándorúton.

Szuperék 1863. március 6-án érkeztek meg székesfehérvári téli állomásukról Veszprémbe. „E jól szervezett társulatban sok jeles tag van” – írta a Győri Közlöny. −  „Játékrendjük változatos és a legújabb darabok ott vannak benne.” Tíz előadást adtak, azután március végén tovább mentek Szombathelyre.[39] Ekkor már a korábban idézett Színházi Emlékkönyv szerint Keöd azaz Füredi József „jegyőr” is velük tartott. A nyár beköszöntével az együttes átköltözött állandó nyári székhelyére, Keszthelyre, ahol augusztus végéig mutatta be jó színvonalú előadásait. A Hölgyfutár tudósítása szerint szeptember 1-től már Zalaegerszegen kezdték meg vendégjátékukat, majd – mint azt a Színházi Látcső megírta − a „székesfehérvári színésztársaság” néhány előadás után Kanizsára, később október 20-ára, „rendes téli állomására, Fehérvárra fog menni.”[40]

Úgy is történt. Október 24-én kezdték el téli évadjukat a város közönsége által szorgalmasan látogatott előadásaikkal. A Hölgyfutár meg is jegyezte: Székesfehérvárott már „néhány év óta Szuper Károly színigazgató” bérli a termet s „megérdemli, hogy a legmelegebb pártolásban részeltessék.”[41] A társulat által kiadott A székes-fehérvári színtársulat súgókönyve[42] szerint a 30 tagú társulatban – mint korábban írtam, – ott volt Érczi és Császár, valamint Füredi József jegyőr is.[43] A színésznők között pedig Fürediné Emma! Nyomban felvetődik a kérdés: lehet, hogy a művésznő Keöd felesége? A válaszra azonban csak később kapunk feleletet.

Az idézett könyvecske 1863 október 24-től december 30-ig közli a játékrendet. Szuper műsora tulajdonképpen a Nemzeti Színházénak könnyített változata volt. A néző prózát, operettet, népszínművet egyaránt megtalálhatott benne, köztük számos újdonságot is. „A társulat dicséretre méltó erélyt fejt ki az új darabok színrehozatalával, mit a közönség kellő pártolással jutalmaz” − nyugtázta erőfeszítésüket a sajtó. A szépen indult téli évadot egy váratlan haláleset keserítette meg. „November 13-án temették el hosszas, súlyos betegeskedése után Hetényi Béláné született Kiss Katalin színésznőt.”[44] Férje, Hetényi Béla (?-1858) neves hősszerelmes és népszínműénekes volt, aki a szabadságharc után elhagyta a pályát és beállt Garibaldi seregébe. Az elhunyt színésznő egy szegedi születésű kisfiút hagyott hátra, aki felcseperedve − édesapja után szintén Hetényi Béla (1853-1922) néven − neves színigazgató lett.

A trupp április végéig maradt Székesfehérvárott. Ezt erősíti meg a Színházi Látcső jelentése is: „Szuper Károly már 3 hónap óta időzik színésztársaságával Székes-Fehérváron,” ahonnan Veszprémbe készül.[45] Távozásukkor kiadták „A színművészet lelkes pártfogóinak” készített Magyar Nemzeti játékszíni Bucsu-Könyvet,[46] mely közölte az együttes 1864 február 21 és április 24 közötti műsorát, valamint a 24 színészre fogyatkozott társulati névsort. A tagok közt találjuk Füredit is, de már nem „jegyőr”-i, hanem színészi státuszban.

Keöd színházi feladatai ellátása mellett drámaírói tevékenységéről sem mondott le. Füredi Keöd József néven egy színdarabot küldött Pestre, a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának, melyet „a Nemzeti Színház nyugdíj-intézete javára mély tisztelettel ajánl a szerző.” A Székesfehérvárról beadott A légyott című vígjáték 1864. február 1-én érkezett a címzettekhez. A „jelenkor”-ban játszódó két felvonás helyszíne egy vasúti állomás környéke, egy zivataros éjszakán. A hét szereplős darab egy félresikerült találka története. Bírálói között voltak: Jókai Mór, a színész ifj. Lendvai Márton és a színikritikus Greguss Ágost. Egyhangú véleményüket Csepregi Lajos titkár közölte 1864. június 4-én: „Előadásra nem ajánltatott.”[47]

1864 Virágvasárnapjának, a szerződtetések idejének közeledtével a székesfehérvári társulat valószínűleg kettévált. Egyik része májusig a városban maradt, másik részük újjá szerveződve, Szuper vezetésével turnéra indult. Március első napjaiban érkeztek Veszprémbe. „Rosszkor jött! – így kiáltanak fel sokan” – írta a Győri Közlöny. – „Az Alföldön éhen halnak véreink, nálunk is folytonosan érezhetőbb a szükség, a felebaráti szeretet áldozatkészsége kimerítette a segélyező erőt, […] nincs pénz. […] S én e panaszhangok dacára is […] hiszem, hogy Szuper társulata részesülend oly pártfogásban minőt a helyzet […] lehetővé tesz.”[48]

A Veszprémből tudósító Pap Gábornak csalódnia kellett. A már évek óta tartó szárazság olyan mély gazdasági válságot eredményezett, hogy színházra még a kultúra iránt érdeklődők sem áldozhattak, így a támogatás nélkül maradt társulat hamarosan kénytelen volt tovább vándorolni. Későbbi állomásaikról az együttes színésze, Gaál Béla 1864. április 13-án, Pápáról, Balogh Gyula szombathelyi főlevéltároshoz írt leveléből következtethetünk.

„Jelenleg itt vagyunk 32 színészből álló társulattal, és pedig olyanok barátom a mi a honban 3 sincs minden szakma kart betöltő egyéniségek – van 10 operettünk van vagy 25 legújabb darabunk. […] Mi ugyan ki akartuk húzni egész junius 15-ét itt, de beláttuk egy ilyen városban mint Pápa az nagyon sok – tehát csak két holnapot szándékozunk itt tölteni, vagyis május 15-ig és egy holnapot pedig Szombathelyen és innent mennénk Keszthelyre.” Ezért megkérte: „a városnál tedd meg a jelentést, hogy Szuper társulata jön.”[49]

Az írásból arra következtethetünk, hogy az együttes március 15-e körül érkezett Pápára és május 15-ig maradt ott. Ezután június 15-ig Szombathelyen tartotta előadásait, majd a hónap végén nyári állomáshelyére, Keszthelyre költözött, ahol az első őszi napokig maradt.

A színi szezon második feléről nem sikerült hiteles adatokat találnom. Egy alaposabb kutatás azonban később majd segíthet a hiányt pótolni.

Az évadról nagyon kevés hitelt érdemlő adattal rendelkezünk. Az első jelentés a társulatról a keszthelyi vendégjátékukról jelent meg a Zala-Somogyi Közlönyben. Júliusban érkezhettek a Balaton partjára, s az augusztust is ott töltötték. A Közlöny tudósítása szerint augusztusban Molnár György, mint vendég fellépett Szupernél, s így Keöd, Budáról való távozása óta először találkozhatott volt igazgatójával.[50]

A Zala-Somogyi Közlöny október 1-i száma arról számolt be, hogy Szuper társulata a nagykanizsai tűzkárosultak javára előadást tartott. Joggal tehető fel tehát, hogy az együttes szeptember végén, és október elején, Nagykanizsán tartózkodhatott.

A téli szezont Szuper ebben az évadban nem a megszokott székesfehérvári játszóhelyén, hanem Baján töltötte. Ezt egy színlap igazolja, mely arról tudósít, hogy a társulat Baján, 1865. december 12-én Scribe: Egy színésznő élete című színművét mutatta be,[51] valamint az, hogy 1866. január 13-án ott ülte meg Szuper Károly pályára lépésének negyedszázados ünnepét. Különös, hogy mindkét dátum Keöd személyéhez is kötődött. Ugyanis Scribe darabjában ő adta Chasenil abbé szerepét, a Szuper negyedszázados ünnepén színre került darabnak pedig, a szerzője volt. A 3 szakaszos színmű, A nemtő diadala, egy néma képpel záruló allegória. A misztériumjátékokat idéző darabban a Színész, a színészet nemtője Thália és Nemzete védelmében, sikerrel vív meg az Irigység, a Rágalom és a Részvétlenség démonaival. Feltehetően Keöd említett művére bukkantam az 1869-ben, Galló Dániel által kiadott Újévi Színi Emlény a Szegedi lelkes pártfogó közönségnek, című könyvecskében. A kiadvány a teljes művet közli, ám a szerző nevét nem.[52] A közölt műsorrend szerint A nemtő diadalát Szegeden nem adták elő. Keöd egy másik darabjáról, az Azt hittem szobalányról Színnyei: Magyar írók élete és munkái, című művében az áll, hogy a 2 felvonásos színmű az 1860-as években, Baján került színre. Ha valóban előadták, akkor valószínűleg ezen a vendégjátékon mutathatták azt be.

Kassai Vidor visszaemlékezéseiben említ egy 1866 kora tavaszán induló győr-pápa-veszprémi turnét, melyet az egyesült Bényei-Szuper társulattal tett, de ennek a turnénak máshol még nem leltem nyomára. Szuperék tavaszi, a kolerajárvány idején történt pápai jelenlétét azonban a már idézett művében Nádasdy Lajos is említi: a társigazgatók „vezette társaság próbálkozott Pápán, hogy a kolerajárvány miatt megpróbált várost, műsorával felrázza. A csapás okozta kábulatból csak nehezen ébredező lakósság között, törekvésük sikeres vagy eredményes voltát, ma már nem tudjuk.”[53]

Keöd színészi pályájának végéről ugyanúgy nem rendelkezünk pontos adatokkal, mint kezdetéről. Azonban bizonyos, hogy ez volt az utolsó szezonja a színészek között. Vajon kitöltötte 1866 Virágvasárnapjától 1867 Virágvasárnapjáig a teljes esztendőt? Nem tudjuk. Életrajzírói szerint már az 1866-os évben lelépett a világot jelentő deszkákról. Ám kíséreljük meg a Szuper-társulat útját tovább is nyomon követni, hátha feleletet kapunk kérdésünkre.

Az első hiteles tudósításra a Szuper-társulat 1866-67-es évadáról, a Zala-Somogyi Közlönyben akadtam. A lap szerint az együttes májusban, Marcaliban állomásozott, s onnan a nyár kezdetével Keszthelyre ment.[54] Június elején érkeztek a Balaton partjára, ahol „könnyen megolvasható számú közönség előtt” tartották előadásaikat. Ám a ravasz direktor „kitalálta a közönség csalétkét, és kezdett operetteket adni.”[55] Június 20-ig 12 előadásuk volt, és műsorukon az akkor újdonságnak számító Offenbach művek is szerepeltek. Augusztus közepén a társulat két részre vált s ez arra utal, hogy továbbra is kevesen látogatták az előadásokat. A sajtó is ezt erősítette meg: „Szuper Károly szorgalmas igazgató, jól rendezett népszínmű és dráma társulata válogatott darabokkal mulattatta a keszthelyi lakosságot. Jól rendezett operett társulata pedig a környéken ismerteti meg őt. Körútja Zalaegerszeg, Szt. Gróth, Sümeg és Tapolca. Sajnos, hogy ezen társulat is igen érzi a mostoha napok nehézségeit.”[56]

Szeptember elején az együttes Veszprémbe települt át. Bár játékukkal elégedettek voltak, az előadásokat alig látogatták. A város első napilapja a Veszprém szemrehányást is tesz ezért a közönségnek és a nézők elmaradásáért a helyi társadalom széthúzását okolta. „Nagyságos M. úr ma nem lesz színházban, mert igen sok ott a polgárság. A gazdag és csinos zsidó nők örömest mennének színházba, s örömest bámultatnák és dicsértetnék magukat – de ki ülne a második sorba? Ki tehetné ezt?”[57]

Még Keszthelyről való távozásukkor, szeptember 1-én a Zala-Somogyi Közlöny arról tudósított, hogy Szuper társulata Szabadkára fog menni. Nem tudjuk, hogy Veszprémből mikor tették át székhelyüket a vajdasági városba, azt azonban Garay Béla közléséből igen, hogy januárban még ott voltak.[58] A fentiekből látható, hogy Keödről – erre a szezonra vonatkozó − személyes adatot nem találtam, így nem tudok válaszolni a kérdésre: társulati tag volt-e az 1866-67-es évadban, vagy sem? Füredre való visszatérésének idejére azonban már határozottabb felelet adható. A Zala-Somogyi Közlöny 1867. február 20-án Tévedés címmel népies szerelmi verset közölt. Szerzője „Balaton”, ez pedig Keöd egyik írói álneve. Március 20-án Röppentyűk Füredről címmel jelent meg tudósítás a lapban ugyancsak „Balaton” névvel, majd május 10-én egy újabb beszámoló, de akkor már Füredi K. J. aláírással. Mivel ez utóbbi két írás füredi aktualitásokat tartalmazott, Keöd Józsefnek márciusban már ott kellett tartózkodnia.

Mielőtt tovább kísérnénk életútján Keöd Józsefet, térjünk vissza vélt, vagy valós házasságának kérdésére. 1868-ban, a Zala-Somogyi Közlöny 27. számában, Egy jóbarátom életéből címmel Keöd József tollából, több folytatásból álló elbeszélés jelent meg.[59] Az iskolatársból pályatárssá lett „jóbarát” életéből megörökített epizód azonban erősen önéletrajzi ihletésű. A történet színész hőse 1861 júliusában, egy pályatársa gyermekének temetésén találkozik a beteg E. E. kisasszonnyal, aki gyógyulását követően, szintén a Népszínházba szerződik. A szerelem terén tapasztalatlan fiatalember belehabarodik a leányba, de ő elutasítja közeledését.

Szakítsuk meg a történetet és nézzük a valóságot. A székesfehérvári társulati névsor szerint Fürediné keresztneve Emma volt. A Népszínház társulatában két Emma nevű színésznőt is találunk. Az egyik Harmath Emma, ám ő rövidesen férjhez ment Bényei István színigazgatóhoz. A másik Eperjesi Emma, akinek a monogramja megegyezik a történetben szereplő E. E-vel! És most nézzük tovább az elbeszélést.

A kitartó szerelmi ostromnak végül E. nem tud ellenállni. Viszonyt kezdenek, és a lány teherbe esik. Ekkor elárulja, hogy az a gyermek, akinek a temetésén találkoztak, valójában az ő gyermeke volt. A szerelmes fiatalember ennek ellenére feleségül veszi a várandós E.-t, aki nemsokára elvetél és bevallja: a meg sem született gyermek apja − nem a férje volt. A színész ezt is megbocsátja, de ismét csalódik, mert E., miután még négyszer felszarvazza, háromévi házasság után végképp eltűnik az életéből. Az elhagyott színészférj ezt már nem tudja elviselni, és a bánatba belehal…

A romantikus, hatásvadász történet alapjául minden bizonnyal a szerző rosszul sikerült házassága, vagy élettársi kapcsolata szolgált. Talán nem ok nélkül feltételezzük, hogy Füredi, alias Keöd és E. E., alias Eperjesi Emma  − ahogy a színészek akkor mondták − „összetolták a dekorációt”, vagyis együtt éltek. A történet vége pedig azt sejteti, hogy a felesége szökését követő kiábrándultság – nevezhetnénk kijózanodásnak is! – volt az oka a színészetben amúgy sem jeleskedő Füredi „szakmai halálának”, azaz Keöd pályaelhagyásának, és Füredre való visszatérésének.

Más forrás Thália istenasszonnyal való végleges szakítását[60] édesapja 1866-ban bekövetkezett halálával magyarázza, ám ez egymagában gyenge indíték e jelentős lépés megtételéhez. Nyomósabb érv lehetett az, hogy a színház a hatvanas évek derekára megszűnt a politikai küzdelem porondja lenni. A kiegyezés küszöbön állt. Csatározás helyett a közművelődési intézmény szerepének betöltését várták el a teátrumtól.  Csakhogy a vidéki színjátszás erre még nem volt felkészülve. Mind anyagi, mind művészi lehetőségei korlátozták e feladat ellátásában. Így azután a társulatok jelentős része csupán a szórakoztatást tekintette feladatának. Ez pedig már nem felelt meg Keöd színházról alkotott elvárásainak.

Bár cselekedetének indokát ma már nehéz lenne egyértelműen kideríteni, valószínűleg e három fenti ok együtt késztette újabb, sorsfordító elhatározása meghozatalára.

Keöd József, a hajóskapitány

Az 1860-ban huszonegy éves lánglelkű ifjú, aki szülei beleegyezése nélkül hagyta el Füredet, 1867-ben, huszonnyolc éves, sokat megélt, érett férfiként tért oda vissza. Ám ehhez a nemzeti kiegyezéssel egyidőben meg kellett kötnie a saját „kiegyezés”-ét. Ki kellett engesztelnie özvegy édesanyját, túl kellet lépnie magánéleti és szakmai kudarcán, egyúttal új célt kellett találni életének. Nem volt egyszerű feladat, mégis sikerrel oldotta meg. Segítségére volt ebben, hogy a színészeket − bár társadalmi megbecsülést nem élveztek − valami regényes dicsfény övezte. Ő pedig színész volt, ráadásul tanult ember és egy köztiszteletben álló füredi család sarja. Így könnyen visszafogadta őt az a közösség, ahonnan oly hirtelen és oly kalandos körülmények között távozott.

Jól jelzi ezt, hogy röviddel hazatérése után, a Füredtől alig 5 kilométerre lévő Balaton Kis-szöllősön – ma Balatonszőlős − községi jegyzőnek választották.[61] Csakhogy ő nehezen viselte az aktakukac szerepét, a „pör-halasztást, a hivatalnak packázásait.”[62] Sarkalta a tettvágy. Ezért egy keserves esztendő után letette hivatalát és 1869-ben a Duna Gőzhajózási Társaságnál hajósnak állt, feltehetően azzal a szándékkal, hogy a megszerzett tapasztalatot és tudást majd a Balatonon kamatoztatja. Szilágyi Lajos szerint Keöd latinul, angolul, franciául és németül kitűnően beszélt.[63] S míg a Dunán, Tiszán, Dráván és Száván hajózott, külföldi szakkönyveket tanulmányozott és oly sikerrel sajátította el a szakma minden tudományát, hogy 1870-ben megírta a Gyakorlati hajó gőzgéptan és kazán isme címmel az első magyarnyelvű hajózási szakkönyvet, 1872. október 26-án pedig, a hajóskapitányi vizsgát is letette. 1873 őszén, amikor az Egyesült Magyar Gőzhajózási Társulat feloszlott, Keöd hazatért Füredre és a Balaton-gőzhajótársaság Kisfaludy gőzösének kapitánya lett.

A Kisfaludy Penn gyártmányú gőzgépe hatalmas lapátkerekeket hajtott. „A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hozták, s nagy termetes német lovakon Füredre szállították. A hajótest Füreden készült néhány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével. A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt elrakva a parti gyepen. Természetesen vasból minden darab.”[64] Az elkészült hajó hossza 50.29 méter; szélessége 4.88 méter, a két lapátkerékkel 11 méter; oldalmagassága pedig 2.74 méter volt. A 40 lóerős, 90 centiméter merülésű hajó, két árboccal is rendelkezett, ezekre azonban sohasem vontak föl vitorlákat. Az I. osztály fehér és arany belső burkolatát mahagóni oszlopok, tükrök díszítették. Párnázott ülések, étkező és újságokkal ellátott könyvtár szolgálta az utasok kényelmét. A 300 személyt szállító Kisfaludy az első utat 1846. szeptember 21-én, Széchenyi 55-ik születésnapján tette meg Füred és Keszthely között. „Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar, s Veszprém, Zala és Somogy urai, nagy tisztviselői s ragyogó szépségű asszonyai. Künn a parton ezernyi nép. […[ Húzta a cigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf, kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni mind az öt világrész utazói.”[65]

Keöd József már nem ennek a Kisfaludynak lett a kapitánya. Az idő eljárt, a világ nagyot változott. A legnagyobb magyar – halott. A kiegyezés megköttetett. A korosodó hajón is nagy átalakítást végeztek. Fa testét 1869-ben vasra cserélték, hosszát 30 méteresre kurtították, szélességét 12 méterre növelték.[66]

Álljunk meg itt egy pillanatra, hogy emlékezzünk a Kisfaludy 2014-es újraépítésére. Akkor a hajótestet Szegeden készítették el és azt összeszerelve, teherautó vitte a Tisza partjától Siófokig. Így nem csak a Kisfaludy egykori kapitányának személye, hanem a hajó is, – vékony szállal ugyan –, de kötődik Szeged városához. És most térjünk vissza 1873-ba.

Amióta a Déli Vaspálya Társaság 1861-ben napi három vonatpárt indított Budáról Nagykanizsára, a Kisfaludy napi két alkalommal fordult Füred és Siófok között. Nyár közepén pedig, pénteki napokon sétajárat indult Tihany, Badacsony és néha Keszthely felé. Ilyenkor étel, ital, zene és tánc is volt a hajón. Ám ez az elfoglaltság nem töltötte ki Keöd teljes napját. A művelt, jó modorú, biztos fellépésű és népszerű hajóskapitány ezért szabadidejében rendszeresen részt vett szülőhelye társadalmi életében. A nyári vendég notabilitások is szívesen mutatkoztak társaságában. Szerette is roppantul ez újabb szerepét. Azután ősztől tavaszig, amikor elnéptelenedett Füred és a hajózás is szünetelt, apjától öröklött szőlőjével foglalkozott.

Ám alig egy év multán, 1874-ben kezébe vette a tollat is, és megírta A Balaton tó ügyében című cikkét A Hon-nak. „Ki az, ki be nem látja, hogy a Balaton hazánk egyik megbecsülhetetlen és pótolhatatlan szépsége!? Maga a magyar!” – állt írása élén, melyben felhívta a figyelmet a tó felelőtlen lecsapolásának veszélyére. Ugyanis „egynémely siófoki nagyobb kereskedő gabonával vagy szekszárdi borral terhelt hajóinak a Balatonból kellő mennyiségű vizet ereszt le szabályellenesen a Sióba,” […] s következtében „a Balaton víztükrének magassága 3 lábnyi veszteséget szenved.” […] Ezért a „Sió csatorna zsilipeken felüli része hajózhatatlanná vált, mert a Kisfaludy gőzös többszöri felakadása, kivált szeles időben a hajó biztos vezényletét gátolja.” A megoldás: „a Balaton rendes vízmagasságát meg kell őrizni.” A cikk aláírása: „Keöd József hajóskapitány a Kisfaludy gőzösön.”[67] A figyelmeztetés azonban pusztába kiáltott szó volt.

Bár Keöd mindennapjait a hajózás és a szőlőtermesztés közt osztotta meg, színház iránti vonzalma sohasem csillapult. Nem kerülte el figyelmét, hogy Budapesten, 1875-ben Molnár György színész – rendező megírta könyvét, A színpad és titkai-t.[68] A ma már néhány ponton megkérdőjelezhető mű Molnár első nagyobb rendezéselméleti tanulmánya, egyben a szakma kor és kórképe. „Olyan államban mint a magyar, ahol csaknem mindenki jobban akar érteni a mások mesterségéhez mint a magáéhoz” – írta a kitűnő színházi szakember, – „ahol a dilettánsok – azért mivel egyszer-kétszer ők is fölléptek a világot jelentő deszkákon, és a papa, néni, bácsi, meg a sógorság, komaság által meg is koszorúztattak, sőt Serteperti és Lengenádi által megénekeltettek – művészeknek képzelik magukat a színész mellet; a hol az olyan intézet igazgatói állása, mint a nemzeti színházé […] jól is fizet, […] még az igazi szakértőnek is nehezebb a föladata az intézet vezetése körül, mert hivatott és hívatlan egyaránt beleszól, sőt fájdalom, dönt is a dolgok rendjében!”[69] Molnár György e könyvében a színházvezetők – igazgatók és rendezők – szempontjait nézve lebbentette fel a fátylat a színpad titkairól: a színházvezetés szakmai, gazdasági problémáiról a korszerű rendezésről és a modern teátrum megteremtésének akadályairól.

A Balaton partján Füredi József mint színész olvasta el egykori igazgatója írását, és mint Keöd József hajóskapitány, vitairatként 1876-ban papírra vetette A színfalak titkai – alcíme szerint – „leplezések a vidéki színészet ügyében” című írását. „Rövid hat éves színi pálya” tapasztalatait összegezve világított rá „az 1795 óta nemzeti ügyünknek, nyelvünknek, irodalmunknak s a közművelődésnek oly tömérdek áldozatot, emberáldozatot hozó” vidéki színészet problémáira. Könyvében keményen ostorozta a színészei kárán gazdagodó direktorokat, de együttérzéssel írt volt kollegáiról, akik a színészetet választva hivatásul, „kitették magukat a világ előítéletének”. Szólt a női tagok kiszolgáltatottságáról és a színészek családi életének ellehetetlenüléséről is. A helyzet javítására megoldást is ajánlott: a színi kerületek felállítását, a biztos havi fizetést és a vidéki színi nyugdíjak bevezetését. „Biztosítva lenne így a színészet anyagi helyzete, s ami a legfőbb: művészi becsülete.” Végül könyvét e sorokkal zárta: „A vidéki színészek is Isten képére teremtett lények, mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy nincs teljes polgárjoguk, mert nincs szavazatképességük, és így hontalanok saját hazájukban, idegenek azon nemzet kebelében, melynek fiai, s melynek felvirágoztatásáért egész a sírig küzdenek, szenvednek, nyomorognak, lenézetnek, s csak azért, mert vidéki színész a nevök.”[70]

Úgy tűnik az írásban találta meg újabb önkifejezési lehetőségét, mert több fővárosi és vidéki lapban cikkei láttak napvilágot, továbbá rövid időn belül két könyvet is jegyzett: A gőzkazánrobbanás okait, valamint a Népszerű szőlőművelés és borkezelés-t. Utóbbit, 1880-ban adták ki és szőlészeti szakiskolai tankönyvként használták.

Füred társadalmi életében is egyre jelentősebb szerepet töltött be. Egyik alapítója lett az 1882-ben megalakult Balaton Egyletnek, a gazdasági szakosztály titkárává választotta s így mint az elnökség tagja, válogatott társaságba került. Az Egylet főtitkára Sziklay (Frömmel) János (1857-1945) jogász, újságíró lett, aki színikritikákat írt és 1884-ben könyvet adott ki A magyar népszínmű történetéről. Az irodalmi szakosztály élére Jókai Mór az írófejedelem, a sportszakosztályéra a nemesi családból származó Szekrényessy Kálmán (1846-1923), foglalkozását tekintve egyszemélyben ügyvéd, újságíró és katona került. Atyja Széchenyi munkatársa, ő maga valóságos polihisztor volt. Repülőgépeket tervezett és megalkotta a kerékpár és erőgép szavakat. Leginkább mégis úszásban elért teljesítményei lettek maradandóak. Többek között 1873-ban ő volt az első magyar, aki Gibraltárból Afrikába úszott. 1876-ban átúszta a Boszporuszt, 1877-ben első magyarként a Szuezi csatornát és 1879-ben világelsőként a Bódeni tavat. 1880-ban a Balaton-átúszásra készülve 4 óra 17 perces idővel teljesítette a Balatonfüred – Tihany – Balatonfüred távot, majd még ugyanabban az évben az első hivatalos magyar úszóversenyen – melyen Jókai is jelenvolt – Siófokról Füredre úszott. Az úszósport magyarországi meghonosítása és az MTK sportklub megalapítása is nevéhez fűződik.

Keöd baráti köréhez tartozott Écsy László (1807-1895) fürdőigazgató is. Személye különösen kedves lehetett a hajdani színésznek, hiszen ő szervezte meg 1861-ben a füredi nyári színkör felépítését. A sikeres, közszeretetnek örvendő ember ifjú és szép feleségének sorsa drámába illő. „Megőrült és nem is gyógyult meg sohasem. Egyik napon kiment a parkba, zavart elmével levetkőzött meztelenre, s kiment a tarlóra sétálni, őrjöngeni. Harmatos gyönge lábait véresre marta a kavics és torzsa. Szobrász és festő álmainak felelt meg testének alaki szépsége. Sokan nézték a tarlón. […] Deák Ferenc is látta s még ő utasította a lövölde szolgáit, vigyenek hozzá leplet, takarják le, s kísérjék haza.”[71]

Ez a válogatott társaság volt az Egylet lelke, ők szervezték kirándulásaikat, és ők fogadták a külföldi vendégeket is. Ezekre az alkalmakra minden esetben a Kisfaludy gőzhajót vették igénybe. Ilyenkor Keöd kapitány díszbe öltözött, sötétkék egyenruhát és aranyozott markolatú kardot viselt.[72] Minden bizonnyal ez volt rajta akkor is, amikor 1885 májusában, mágnásokkal a fedélzetén, a Kisfaludy gőzös hajótörést szenvedett. Kíséreljük meg a történteket a korabeli sajtó segítségével felidézni.[73]  

Május 16-án, különvonattal, mintegy harminc főből álló főúri társaság érkezett Siófokra, hogy részt vegyen a füredi Stefánia Yachtegylet versenyén. Aznap haragos volt a Balaton. „Süvöltő orkán, csontot-velőt átjáró hideg szél, mely még az éjjel havat hordott a Somló hármas ormára, permetező, szilánkoló eső, melyet bosszantva, csipdesve gorombán vág arcunkba a gyorslábú vihar: kell-e több a szenvedélyes sportsmannak, hogy karcsú, könnyed yachtját meg ne táncoltassa a tajtékzó hullámokon?” Miután a Siócsatorna befásított részén horgonyzó gőzösön a társaság megreggelizett, a kapitány jelt adott az indulásra. „Felhúzták a vasmacskát és nehézkes döcögéssel ment végig a rozzant alkotmány a Siónak mértéken felül lecsapolt, nyugodt vizén. […] Egy pillanat alatt ott voltunk a szűk, kikövezett móló végén. […] Gőzösünk kapitánya, Keöd József hallócsövén keresztül lekiáltott a gépésznek:

− Teljes gőzzel előre!”

Alig ért ki a Kisfaludy a Balatonra, „egy erős északi szélroham meglódította, s kifordította eredeti állásából, hátulját a kőparthoz verte. Az összeütődést […] nagy reccsenés követte.” Ijedten szalad fel a hátsó kajütből a pincérgyerek, „de még ijedtebb pofával rohan elő a mélységből két darab cigányzenész, akik lenn édesdeden rágódtak a nagyságos és méltóságos urak által meghagyott maradékon.

− A hajó léket kapott! – ordítja az egyik.

− Víz nyomul a hajóba! – kontráz a másik, akinek füstös ábrázatát fakóvá tette a félelem.” A hullámok olyan erővel csapták a hajót a móló gránitköveihez, hogy a hátsó kajütnél közvetlenül a kormány mellett a hajó „pléhkasznija” karvastagságú léket kapott. „A társaság komoly veszedelemben forgott, mert a hajón csak egyetlen mentőcsónak volt s a hajó szemmel láthatólag süllyedt.” Nem volt sok idő a habozásra. „Keöd kapitány azonnal leeresztette a horgonyt s az egész legénység a lék betöméséhez fogott.”

A kár elhárításában a hajón lévő grófok is segítségükre siettek. Nádasdy Ferenc és Esterházy Mihály a rés betömésénél serénykedett, míg Zichy Rezső és Aladár térdig vízben szivattyúzta a vizet. A cigányok, – a riadalmat elűzendő, – egyfolytában muzsikáltak. Még Révay báró is közéjük állt bőgőzni. Aki pedig rövid időre otthagyta a léket vagy a szivattyút, pihenésül megtáncoltatta a jelenlévő hölgyeket.

Bár „a víz szakadatlanul ömlött a hajóba, másfél órai küzdelem után sikerült a léket betömni s a vizet kiszivattyúzni.” A veszély elmúlt! „Déli tizenkét órakor kaptuk a léket, s hajónk csak délután három órakor mozdult meg ismét. […] A hölgyek és urak ekkorra már három hajótörést is elfelejtettek volna, s vidám táncra perdültek a hajó födélzetén.”

Az újságok szerint ez a hajótörés hiteles históriája. Azért van valami, amit hozzátehetünk a történethez. Gondoljunk az újsághír következő sorára: „nehézkes döcögéssel ment végig a rozzant alkotmány a Siónak mértéken felül lecsapolt vizén.”  Keöd már 1874-ben, A Balaton tó ügyében című cikkében, figyelmeztetett rá, hogy a hajózásra veszélyes a Sió szabálytalan megcsapolása. Azóta küzdött azért, hogy megóvja a tó természetes vízszintjét. Sikertelenül. Süket fülekre talált a Balaton hosszában való hajózásra vonatkozó javaslata is. És ami a legfájóbb: hasztalanul követelte, hogy az egyre inkább „rozzant alkotmány”-nyá öregedő Kisfaludy-t rendszeresen karbantartsák a téli, hathónapos pihenő idő alatt. Ez utóbbi végül oda vezetett, hogy a hajót 1887-ben kitiltották a forgalomból. Ám ezt nem várta meg. Hajója jövőjét reménytelennek látva, a hajóstársaság kötelékéből kilépett.

A hajótörés évében, 1885-ben azonban még várt rá egy minden bizonnyal emlékezetes találkozás. Júliusban Füredre érkezett Gerőffy Andor (1849-1892) színtársulata s annak művezetője Molnár György. Az együttes délután Füreden, este a siófoki új színkörben tartotta előadásait.[74] A két játszóhely közötti utat pedig, feltehetően a Kisfaludy fedélzetén tette meg. Így bizonyos, hogy Molnár és Keöd találkozott egymással. Vajon cseréltek-e eszmét könyveikről? Vagy ismeretlenként mentek el egymás mellett? Kár, hogy e találkozásról egyikük sem készített feljegyzést!

Keöd József hajóskapitányi évei alatt sem tette le kezéből a tollat. Mivel a szőlőműveléssel rendszeresen foglalkozott, szinte természetes, hogy 1874-től a Borászati Lapok-nak, 1880-tól a kassai Szőlészeti, Borászati és Gazdasági Lapnak állandó munkatársa lett. Közéleti ember lévén több budapesti[75] újságban, – Hon, Függetlenség, Budapesti Néplap -közügyekben is hallatta hangját. Szót emelt „a fővárosi borkupecek, borgyártók és borpancsolók” ellen, „akik tönkretették a külföld előtt bortermelésünk hitelét, hogy itthon annál könnyebben halászhassanak a zavarosban.”[76]

 Harcot indított „a szatócsság cégére alatt dolgozó” minden uzsorás ellen, aki „követeléseivel, melynek alapja csak 5 forint kölcsön, vagy egy nadrágszövet értékéig terjedő hitel” volt, amit „2-3 év alatt az uzsora kamatokból […] 500-600 forintra emelt” s ezzel „sok keresztény családot koldusbotra juttatott.” Eközben ők, amikor meg kellett volna fizetniük a kamatadót a királyi adófelügyelőségnek, a fizetést megtagadták, és megtagadhatták, mert az adófelügyelő a barátjuk volt.[77]A cikk égető, valós problémát feszegetett, a baj csak az, hogy miközben a megírásáig eljutott, tévútra lépett. A tiszaeszlári per körül kialakult közhangulat hatására a nyolcvanas évek első felében zsidóellenes publikációkat közölt a 12 Röpirat-ban,[78] sőt még az emancipáció[79] eltörlését is felvetette. A per felmentő ítélete azonban felnyitotta a szemét, felismerte tévedését és felhagyott az antiszemita cikkek írásával. S ha később nagyritkán újra kézbe vette a tollat, csak hajózással vagy szőlészettel foglalkozó művek kerültek ki keze alól. 

Miután 1887-ben harmadszor is pályamódosításra kényszerült, minden energiáját és tudását szőlőgazdaságára összpontosította. Büszkén és tehetségesen élte újabb szerepét. Az 1870-es évek elején, György hegyen kialakított szőlőjében részt vett az akkor kezdődött szőlőnemesítési mozgalomban. Maga is megtapasztalta, hogy a Franciaországból, nemesítési célból hozott vesszőkkel behurcolták az országba a veszedelmes szőlőbetegséget a filoxérát,[80] mely egy évtized alatt egész szőlővidékek kipusztulását okozta. Keöd az elsők között ismerte fel a filoxéra társadalomra gyakorolt hatását. „Ha nálunk a szőlőnövény kipusztul, akkor a 80.000-nyi lakosság zöme koldusbotot vehet kezébe, s kivándorolhat Boszniába kecskepásztornak” − írta 1884-ben a Balaton környékének szőlőből élő lakósait féltve Balaton-füredi hangok című cikkében.[81] S hogy ezt megakadályozza, a filoxéra elleni küzdelem élére állt. S mivel a fertőzést különféle vegyszerekkel igyekeztek meggátolni, Keöd a korábban már idézett Szilágyi Lajos közlése szerint, részt vett a vegyszeres kísérletekben, és felvilágosító írásokkal is igyekezett a fertőzés terjedését megakadályozni. Ekkor már egy ötletes találmányát, a császári és királyi szabadalommal védett, egyszerűsített kettős működésű borsajtót a balatoni borvidéken széles körben használták.

Miután szőlőbirtokát sikeresen megóvta a filoxéravésztől, egyre súlyosbodó szívbaja miatt a közéletben mind ritkábban vett részt. Fogyatkozó erejét minta szőlőtelepére fordította. A szőlőtermesztésben és borászatban sikeres volt. Szakszerűen ápolt, jó fajtájú szőlőjéből átlagon felüli borai voltak, s ezek jelentős részét az állami borpincészet külföldre szállította.  Borainak külföldi és hazai elismerése nem is maradt el: Triesztben ezüst-, Désen bronzérmet, Amszterdamban, Balatonfüreden, Szolnokon és Egerben pedig dicsérő oklevelet érdemeltek ki.[82] Sikereinek azonban már nem sokáig örülhetett, mert 1897. november 22-én, 58 éves korában, Balatonfüreden elhunyt.

Személyével a XIX. század egyik kalandos életű, színes egyénisége távozott az élők sorából. Alakja egy Jókai-regény romantikus hőse is lehetett volna. Hazafias lelkesedése és közösség iránt érzett empátiája példaként szolgálhatott kortársai számára. Szeretett szerepelni, szerette a teatralitást. Ám mikor felismerte, hogy a színművészethez ez nem elég, volt ereje továbblépni. Új szerepet keresett magának. Olyat, amiben mindkét szenvedélyét kiélhette: hajóskapitánnyá képezte magát. De ezt nem öncélúan tette. Hasznos akart lenni. Tenni másokért. Megalkuvás nélkül, mert önmagával szemben is igényes volt. Céltudatossága és elszántsága azonban néha olyan szélsőséges cselekedetre ragadtatta, amit később csak nehezen tehetett jóvá. Széles érdeklődési köre, remek kapcsolatteremtő képessége megkönnyítette számára az új dolgok befogadását. Műveltsége és – kortársai szerint – megnyerő modora, kedvelt társasági emberré tették. Bár a színészetben és irodalomban nem alkotott maradandót, a magyarországi gőzhajózás és szőlőtermesztés terén jelentős eredményekkel büszkélkedhetett. Azok közé tartozott, akik tetteikkel követ raktak le. S ha kicsi is volt az a kő, a jövőt építette vele.   

Megjelent két részben, a folyóirat 2019. január és februári számaiban

Jegyzetek         

[1] Életútjával a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1967-ben megjelent 6. kötetében Szilágyi Lajos: Keöd József hajóskapitány című dolgozata foglalkozik.

[2] Eötvös Károly: Balatoni utazás I. kötet 100. o.

[3] A XVIII. század végén Macedóniából hazánkba telepedett, főként kereskedelemmel foglalkozó görögök.

[4] Molnár György: Világostól Világosig, 159. o.

[5] Idézi Szilágyi Lajos Keöd József hajóskapitány című dolgozatában. A Hajnalkák című, kéziratos kötet Szilágyi Lajos birtokában van.

[6] Molnár György: Világostól Világosig, 158 és 160. o.

[7] Szeged 1996 decemberi szám, Sándor Attila: Ki a Tisza vizét issza

[8] Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története, 28-29. o.

[9] Molnár György: Világostól Világosig, 288-289. o.

[10] Keöd József: A színfalak titkai 25. o.

[11] A vidéki színtársulatoknál a XIX. században az évad húsvétkor kezdődött. A szerződtetések, vagy ahogy akkor mondták: „színészvásárok”, Virágvasárnap és Húsvét között zajlottak, a régi Nemzeti mellett álló Pannónia szállóban (ma egyetemi épület), és a Baross-téri Múzsa kávéházban. 

[12] Sándor János: A szegedi színjátszás krónikája, Theszpisz szekerén 1800-1883. 579. o.

[13] Molnár György: Világostól Világosig, 290-292. o.

[14] Kassai Vidor (1840-1928) Emlékezései, 105. o.

[15] Delejtű, 1859. január 25.

[16] Hoffer Károly építész és Heszler József ácsmester 1856-ban építették fel az eredetileg tető nélküli színkört, majd 1858-ban tetővel ellátva, ideiglenes színházzá alakították.

[17] Magyar Sajtó, 1861. október 1.

[18] Kassai Vidor Emlékezései, 120 és 111-12. p

[19] „Álnok”-ra magyarították a Hölgyfutár 1853. január 13-i számában a statiszta szót.

[20] A szerep eljátszását az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában lévő plakát igazolja.

[21] Nefelejts, 1861. április 21.

[22] Áldásy Antal (1838-1869) Buda rendőrkapitánya

[23] Molnár György: Világostól Világosig, 316-317. o.

[24] Zala-Somogyi Közlöny 1868. 28. sz. Egy jóbarátom életéből

[25] Molnár György: Világostól Világosig, 318. o.

[26] Nefelejts, 1861. szeptember 15.

[27] Molnár György: Világostól Világosig, 319. o.

[28] A plakát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tulajdonában van.

[29] Molnár György: Világostól Világosig, 336. o.

[30] A kiadvány az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában van.

[31] A kézirat Szilágyi Lajos birtokában van. A darabról Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című művében nem tesz említést.

[32] Molnár György: Világostól Világosig, 331. o.

[33] A színház ellehetetlenítéséről bővebben l. Pukánszkyné Kádár Jolán: A budai Népszínház története,  53-67 o.

[34] Mindkét adat a Zala-Somogyi Közlöny 1862. július 1-i számában található.

[35] A Színházi Emlékkönyv az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában van.

[36] E titulussal először a Nemzeti Színház 1845-ös zsebkönyvében találkozunk. Balog István (1790-1873) hajdaniszínigazgató viselte e tisztet.

[37] Angol szó: debatter azaz vitázó

[38] Zala-Somogyi Közlöny 1862. augusztus 10.

[39] Győri Közlöny 1863. március 22. Idézi Hudi József: A veszprémi színjátszás kezdetei 1773-1879

[40] Hölgyfutár 1863. szeptember 12.; Színházi Látcső 1863. október 7.

[41] Hölgyfutár 1863. november 14.

[42] Az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában van.

[43] Dr. Czenner Mihály a Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében című könyvében, sem ebben a társulatban, sem az 1864-esben nem említi Füredi nevét.

[44] Hölgyfutár 1863. november 19.

[45] Színházi Látcső 1864. február 6.

[46] Az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában van.

[47] A Nemzeti Színháznak az Országos Széchényi Könyvtárban lévő dokumentumai között. A légyott sokatmondó szereplői: Hajnalosi, gazdag birtokos; Emília, a neje; Jelenfiné, fiatal özvegy, rokon;  Zephir, fűzfa poéta, Hajnalosi rokona; Kardos, huszártiszt; János, szolga. A darabról Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című művében nem tesz említést.

[48] Győri Közlöny 1864. március 13. Pap Gábor tudósítása Veszprémből. Idézi Hudi József: A veszprémi színjátszás kezdetei 1773-1879

[49] Idézi Nádasdy Lajos: A pápai kőszínház története 42. o.

[50] Zala-Somogyi Közlöny 1865. augusztus 1.

[51] A plakát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tulajdonában van.

[52] Galló (?-?) az 1869-ben Szegeden működő Aradi Gerő (1829-1892) színigazgató súgója volt. A kiadvány az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tulajdonában van.

[53] Nádasdy Lajos: A pápai kőszínház története 43. o.

[54] Zala-Somogyi Közlöny 1866. május 20.

[55] Zala-Somogyi Közlöny 1866. július 10. A tudósítás kelte: június 20.

[56] Zala-Somogyi Közlöny 1866. augusztus 10. Szt. Gróth ma Zalaszentgrót

[57] Veszprém 1866. szeptember 9. Idézi Hudi József: A veszprémi színjátszás kezdetei 1773-1879

[58] Garay Béla: Az ekhósszekértől a forgószínpadig, 46-47. o.

[59] Az elbeszélés a Zala-Somogyi Közlöny 1868. 27-28-29-30-31-32 és 33-ik számaiban található.

[60] Magyar Színművészeti Lexikon (1829-1931, Szerk. Schöpflin Aladár)

[61] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Digitális változat: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm

[62] Shakespeare: Hamlet monológja. Arany János fordítása.

[63] Szinnyei szerint még csak akkor kezdett németül tanulni.

[64] Eötvös Károly: Balatoni utazás. Digitális változat: http://mek.oszk.hu/04900/04924/html/ Az idézet forrása: http://mek.oszk.hu/04900/04924/html/balaton0008.html

[65] Uo.

[66] A hajó adatait a Füredi História 2014. XIV. évf. 1. számában Lichtnecker András: A Kisfaludy gőzhajó építésének levéltári adatai című dolgozatában közli.

[67] A Hon, 1874. augusztus 22.

[68] Erre utal A színfalak titkai című könyvének 10. oldalán lévő mondata: „Ha a pesti nemzeti színház ügyei a nyilvánosság elé tartoznak…”

[69] Molnár György: A színpad és titkai. Budapest, Müller György kiadása, 1875. 2. o. Kiemelés Molnártól.

[70] Keöd József: A színfalak titkai. Leleplezések a vidéki szinészet ügyében. Nagy-Kanizsa, 1876. (Különnyomat a Zalai Közlönyből) 50-51.o. Kiemelés Keödtől.

[71] Eötvös Károly i. m. − http://mek.oszk.hu/04900/04924/html/balaton0027.html

[72] Az öltözéket Szilágyi Lajos idézett tanulmányában írta le.

[73] Segítségemre volt a Pesti Napló, az Egyetértés és a Függetlenség 1885. május 18-i, valamint a Függetlenség május 19-i száma.

[74] Függetlenség, 1885. július 20. A színészek Siófokon kezdetben a főtéren lévő szálloda udvarán játszottak, de 1885-re a szálloda tulajdonosa ideiglenes színkört emelt 240 ülőhellyel és 20 páhollyal.

[75] Budapest 1873. november 17-én jött létre, Pest, Buda és Óbuda városok egyesítésével. Az egyesítés gondolatát először Széchenyi István vetette fel.

[76] Függetlenség, 1884. február 15. A bortermelés zsebrákjai

[77] Függetlenség, 1884. augusztus 17. Zsidó pökhendiség

[78] A 12 Röpirat a Deák Pártból a Szabadelvű Párt tagjává igazolt, majd 1883-ban a rövidéletű Országos Antiszemita Pártot megalapító Istóczky Győző (1849-1915) ügyvéd, országgyűlési képviselő lapja volt.

[79] 1867. november 25-én terjesztette be Andrássy Gyula miniszterelnök a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt, amit a képviselőház egyhangúlag, a főrendiház 4 ellenszavazattal fogadott el. Ez az 1867. évi XVII. törvénycikk.

[80] A szőlőgyökértetű (Viteus vitifoliae) a gyökeret megtámadva okozza a növény pusztulását.

[81] Idézi Csoma Zsigmond: A filoxéra és hatása a káli-medencében. Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1984.

[82] Szinnyei József i. m.