A. Gergely András: Utak, útfelek, kardozós sorsok
Szilasi László két regényéről
Harmadik híd, avagy a nincstelenség párálló reményvilága
A szegedi „harmadik híd” sok évtizedes percepció tárgya. Vágykép, remény-bázis, lehetséges képtelenség egyszerre. Ezért aztán öngyilkos fejest ugrani róla is képzelt megoldása a más megoldásra már reményteleneknek.
Persze, mesterkélten és szándékosan túl-szofisztikált ez a cím. De csak pont annyira, mint maga a könyv, mely a lét peremére kapaszkodók, a semmiből is lezuhanni képesek, meg a körülöttük életszakadékok felé csúszni kényszerülők világából a szavak varázserejével még megragadhatónak, együttérzést serkentő értékfelmutatásnak tűnhetne. Pedig az is. De nemcsak. Megértő életvilág-kezelés, belátó szociográfia, intim vallomástétel, képzelt boldogságok keresésének naplója, képtelen összetartozások rémregénye is. Sőt: kémregénye. Mintha antropológiai megfigyelő mód lenne, leíróan visszafogott, szikáran dacos, de helyenként horrorisztikusan őszinte arról, amit a létsemmi kínálhat bárkinek is…
Szilasi László második (a Szentek hárfája[1] után megjelent) jelentősebb regénye A harmadik híd ugyancsak valamiképp jelenkortörténeti múlt-vízió. Itt nem a „hagymaszerkezet” lefejtése során kibomló intellektuális krimi rétegei mutatkoznak meg, mint a húszas évekbe visszavitt előző gyilkossági história esetében, hanem a nyelvi rétegzettség és szociokulturális tagoltság felől elbeszélt sorsválasztások módozatait, életutak és karrierek lepukkanásának vagy áldatlan perspektívátlanságának tömény nyugalmával megbékélt emberek körét ismerteti meg velünk – mintegy „szag-közelből”. Hősei azok, akiknek a hazában is hontalansága úgy árad el a kötet lapjain mintegy Tisza-sodrásnyi magabiztossággal és töménységgel, ahogyan az nagy klasszikusainknál meg van írva. Miként azt a Szerző egy alkalommal a Szépírók Társasága kerekasztal-sorozatában elbeszélte: a „vidék” irodalmában, a vidéki városiság elreménytelenedett rétegeinek sorsközösségeket bemutató írói szándékoknak is meglehetősen problematikus velejárója, hogy mintegy fölteszi az olvasónak saját alapkérdését: túl az élmény undok és mocskos közvetlenségén, a szolidaritás vagy együttérző lélekjelenlét hiányán, mégis mit tud kezdeni az olvasó azzal az intimitással, amely a regény lapjain a szegedi városi szegények nyomasztó életformáját jeleníti meg? Egyáltalán, az irodalom vállalható feladata-e annak tisztázása, sőt akár már puszta fölvetése is, hogy a peremlét és marginalizáltság, a szinte szociografikus vagy annál is hitelesebb, lényegében antropológiai élményközelségű megjelenítése emberek személyiségének, csoportlélektani folyamatoknak, szociabilitásnak és kiszolgáltatottságnak, a sors lehetetlen reménytelenségének vagy jövőhiányának… – miképpen avathatók irodalmi „témává”.[2]
Az olvasó, ha kerülni próbálná is, közvetlenül mégis átéli a kérdést: mit tudna kezdeni az irodalom ezekkel a témákkal – s egyáltalán, értékelhetők-e önmagukban már a „témák” is az irodalomban? Túl vagyunk ugyanis a „tiszta” korszakon, amikor volt „polgári irodalom”, meg „munkásirodalom”, „falusi tematika” meg „nemzeti”…, beat meg egyházi, krimi meg történelmi. A szegénység, elesettség, nyomorúság, kiszolgáltatottság diskurzusa, ennek okai és felelősei, vagy az esztétikai elszörnyesztés értelmezési iránya mit kínál az irodalomnak mint lehetőséget, eseményt, „tematikát”, s vonz-e ezen az alapon bárki olvasót a Szentek hárfája…, egy esszékötet vagy e könyvekbe mélyen beleszőtt krimi-szál? Kell-e a vidéki íróknak a vidékről írnia? Hagyomány és újítás viszonya a vidékről való irodalmi beszédben is dilemma, a vidékiség és városiság ezen belül egy másik, a vidékiség mint egzisztenciális/poétikai alapkérdés egy harmadik, s akkor a főhős(ök) pusztulása csupán csak história, vagy szociográfia is, világi problematizálás vagy spirituális többlet-e A harmadik híd esetében?
Szilasi regényében oly sűrű többszáz oldalon sodródunk az elnyűhetetlen szatyrokkal és magukra cibált ruhatárral cammogó hajléktalan csoporttal, hogy nem marad megválaszolatlan: társadalmi kérdés-e, a Konrád György-i „Látogató”-típusú mélyvilág kivételessége és számonkérhetősége jelen van-e a kortárs prózában. Az olvasót „emancipáló” és világképét serkentő, fölhorkantó, lelkiismeret-ébresztő líraiság már nem engedi átélhető élményként maradni az „elméleti szövegértelmezői boom” puszta elkerülő stratégiáit, nem marad kérdés személyhez kötöttsége, nem esünk csapdába azzal, hogy a divatok sodra és kultuszhelyek fogyasztása vádként merülhet föl az írói vállalásosságot illetően. A regényből ugyanis oly sűrűn árad az összefüggő kulturális életszövedék hiánya, oly fásult és reménytelen életközöny lakozik lapjai élén, hogy ha nem lenne mindennapos élmény a szegedi belvárosban a rejtekező reménytelenségek épp ily nyílt megjelenése, talán még szánakozásra is módunk nyílna…
„…nem tudom pontosan, mikor, de nyilván már az utcán, valószínűleg az a nagyon határozott érzése támadhatott egyszer, amit alighanem mély és jelentős felismerésként élt meg, hogy a dráma cselekvő hősének szerepét osztotta ki rá az élet. Ettől kezdve állandóan a legjobb tudása és lelkiismerete szerint igyekezett eljárni, mert ennek a cselekvő szerepkörnek a jelentőségét az emberek szinte mindig túlbecsülik. De aztán a pozőr véget ért, és Foghorn valóban az lett, akit addig játszott csak. Viszont a végére, bár nem vette észre, nagyon elfáradt…” (302. o.)
A hallgatag, s csak néha, csak indulatosan megszólalni is visszafogottan képes elveszettség láthatóan nem válogat korosztályban és nemekben, életút-furdulatokban és perspektívák között. Mindegyikük szuverén nagyhatalom – már amennyire az ember az lehet önmagában –, s egymást veszítik el a közös magányban, vállalt függetlenségben, kényszerű szabadságosságban, a szomszéd utcasarkon vagy a menhelyi magányban.
„Hallgatni jó, én aztán tudom. De csak a hallgatás legfelső fokán trónol mélyértelműség. Az alsóbb fokokon nincsen semmi, csak gondolattalanság, részvétnélküliség, ostobaság, gyávaság és zsíros közöny” (329. o.)
„De ahogy néztem akkor Fondü zsugorodó alakját az újrafestett boltívek alatt, arra gondoltam, hogy az efféle figurák többsége mégsem ennek a gyorstalpaló vadkapitalizmusnak, hanem a szocializmus korlátozottan fogyasztói, szabadságra nem nevelő, biztonságközpontú társadalmának a terméke. Egyszerűen nem készültek fel erre a másik világra, s ez az új világ sem készült fel rájuk, vagyis arra, hogy lesznek majd olyan részei, amit egyáltalán nem hat át a profit. Néztem Fondü hátát, ahogy a lepusztulás rétegrendje meg a sebek és betegségek hatalma alól sugárzik belőle valami. A lélek meg a társadalom gyógyászai ezt nevezik atavisztikus függetlenségigénynek. Profit nem kell neki. De a szabadság igen” (306. o.)
Ez a dramaturgiai toposz, maga a létfeltétel és léthatár is egyben, szélesen hömpölyög a regény sodrában, mint maga a Tisza és öblének hajlatai. Zugok és nyughelyek, hidak és áradások, átvezető utak és semmibe sem vezető sorsvállalások teszik rejtélyessé magát az alaptörténést, melyet csak nehezen fölfedezhető apró jelek vezetnek a kriminális végkifejlet felé. Tisztán és pusztán csak lézengők, reménytelenül irányfosztottak, tipikusan aszociálisok, keserűen kivégzettek ezek az alakok, kiknek rejtőzködő énjébe könnyed alattomossággal beleszövődik a saját „kriminalitásuk” súlyosságát kegyetlenül elnyomó társadalmi önpusztítás is. Egyik oldalon ott a szociábilis érzékenység, hidegen bizalmas gondoskodás (étel-osztó ferencesek, „szocmukik”, néhány petákot odavető járókelők, ételmaradékkal kedveskedő mámik, máltai segélyadagok), a másikon pedig a sérelmek feltoluló fegyvertára, az indulat öröme, a könnyed kiszolgáltatottságot pusztító indulattal kihasználó ütésbátorság:
„Egy bekattant teleplakó, aki elunta, hogy tárolják, és újra meg újra megmentik, csak azért, hogy életben tartsák, abban a másik világban, meg hogy vele együtt magát a problémát is életben tartsák, hogy legyen nekik továbbra is dolguk, meg munkahelyük, elunta ezt, nem kell ez a dolog, ne legyen ilyen munkahely…” (325. o.)
Ne legyenek a szemhatárt sértő, szaghatárt átlépő, tűrésnormákat is kínossá tevő toleranciák, sem a megértő módok, az elhelyező-gondoskodó felelősség. Inkább legyen végük, s vége mindennek vagy mindenkinek, akit fájón hordoz hátán a föld…
„Rendben van, gyenge barátom. Megölöm helyetted, neked…”
S megöli, tényleg megöli. Ahogy lehet, s ahogy a képzelet sem tűrné meg, ahogy megérdemelte, ahogy mindenki más hasonló megérdemelné, aki nemcsak tudomásul veszi, de hasznát is keresi a könnyeden jótéteményes kapcsolatnak, a kihasználtak még erélyesebb kihasználásának, a cinkos és kegyetlen túlélői magabízásnak. Szilasi alakjai oly képtelenül ártatlanok, s belülről, önkörükből nézve épp a folytonos kiszolgáltatottság miatt oly végletekig lemondóak, hogy nehéz eldönteni, kinek áll jogában segítséget, életesélyt, perspektívát nyújtani Számukra, s kinek fölmenthető minden tette, mellyel még abból is elvesz, amiben már semmi nincs a puszta lét-látszatból.
„A hömpölygő tömegből a szakközépiskolás gyerek után már senki nem zaklatta. Nem ütötte bottal a nép, mint régi pünkösdökön a török basának öltöztetett falu bolondját, hogy meneküljön, ugráljon, bohóckodjon nekik, nem röhögtek rajta, nem csúfolták, senki nem tett dühös, felháborodott, sajnálkozó, elszörnyedt, szociálisan érzékeny vagy antropológiailag előremutató megjegyzéseket. De ahogy elhaladtak mellette, mindenki, minden egyén és minden csoport, társaság, banda, horda vagy család lelassított. És amikor már teljesen bizonyosak lehettek benne, hogy tényleg alszik, hogy már nem tudhatja, hogy nézik és vizsgálják, meg is álltak. Állt a járdán a tömeg. Nézték a térdig érő műromok mögött…” (290-291. o.)
Szilasi krimi-hajlama titokzatos, s épp rejtekezése miatt nem is szorul magyarázatra. Aki ebben a létvilágban nem gondol öldöklésre (kívülről, mások felől, vagy belülről, kifelé hatóan), az nem is érzi, föl sem fogja a nincs átkát és a van terhét. Menni vagy sem, maradni vagy távozni, kapcsolatnak nevezni vagy ódzkodva iszkolni mindenből, aki kötés és háló, ez még ott is kérdés, ahol a semmi kérdés nem válasz a lehetetlenségre. De a koszlott ruhatömegek is emberből vannak. A létezésből, a tűrésből, a feladásból és önzésből, szívességből és kegyetlenségből. Emberből – akármit tesz is azzá lenn vagy annak maradni.
„…De nem tudtam eldönteni, mivel okozok kevesebb fájdalmat: azzal, ha elmegyek, vagy azzal, ha maradok, miközben éppen ezzel, a kitartó határozatlanságommal okoztam a legtöbb fájdalmat…” (309. o.)
S ha lenni, mégis, mindennek ellenére, akkor kinek és minek? S ki bírja még ott is, akkor is létező lényként megőrizni önmagát – vagy a Többieket?
„…Mert amikor ezek a családról, rokonokról, barátokról, szomszédokról, ismerősökről levált társadalmi atomok szinte már teljesen magányosan lebegtek a légüres térben, ő generált nekik egy mesterséges mikromolekulát…” (304. o.)
Képzetek csupán, függő változók, elgondolt vagy elborzasztó rémképek mindezek…(?) Összekötő anyag, köztes, rosszul vagy slamposan eldolgozott fuga-törmelék? Vagy ez lenne mégis és mindig a létezés valódi anyaga?
„…Szemcséskék szöszök, az emberhez túl kicsi világ uralhatatlan, elrejtett káosza. Ennek a pornak azonban határozott iránya volt, azt adtak neki. Úgy szállt fel a szentély előtti, központi területről, úgy repült át az áttört bronzöntvényeken, akár szabadtéri vizek felületéről télen a forró gőz. Mint a dobókocka ötöse, négyfelől vették körül…” (294-295. o.)
Szerencsére nincs eldöntve, jobban mondva döntve sincs, állítva még kevésbé, hogy ez már az emberlét adekvát formája, vagy ennyi az, amire a szerencsésebbek és szofisztikáltabbak még rávetíthetik, hogy „igen, tudom, ismerem, kerülöm, nem tűröm, el velük, szemétdombon a helyük…” Mert hát ott is, de ott még kitettebbek, még reménytelenebbek. S ahogyan Szilasi ezt belülről ábrázolja: ez csupán az alsó középréteg, a küzdés és létsemmi hierarchiájában még vagy hat réteg van alattuk is…!
„…Hasznom meg csak annyi lett belőle, hogy azóta mindig, teljes bizonyossággal meglátom a másik emberben a magunk akkori fajtáját, még akkor is, ha az adott ember éppen még nem az. És hogy néha, nagyon-nagyon halkan, alig hallom, meg tudom kérdezni magamtól, végeredményben miért is nem vagyunk rájuk büszkék. Meg magunkra, hogy közöttünk, lám, akár ezen a módon is lehet élni…” (293. o.)
Szilasi irodalmi kérdése nem vár társadalomtudományos okosságra. Nemkérdés kérdés, azaz inkább állítás vagy sejtés, melynek a matematikában tisztes rangja van, ellentétben a társadalomképpel, melyben még a rang is kérdés, nemhogy a tisztes.
Szilasi harmadik hídja nemcsak szegedi, nemcsak virtuális, hanem elviselhetetlen feszítettségű, melynek pillérei is a semmibe nyúlnak, útjai és korlátai pedig csak a legszebb verzióban vezetnek a sodró mélybe. Kell ez, tudni kell, érteni kell, tűrni kell és felfogni képtelenség. De van. Sok ilyesmi van. A „clochard”-lét univerzumának illő és kellő apoteózisa mindez. Köszönjük Neki. És Nekik is. Néha, alig hallhatóan, még meg tudjuk kérdezni, miért is nem vagyunk Rájuk büszkék.
Menédia és a szeretetteljes magány között − Utak, útfelek, kardozós sorsok
Köztes létformák, szerepkereső hősök, korok és körök dokumentatív lírája ez. Szilasi ismét remekelt. Egyetlen fejezet-szilánkjából jó reményű mások impozánsnak tetsző novellát fabrikálnának. Ő meg csak ontja, halmozza, tornyozza a villanásnyi portrékat, városi utcaképeket, ködöket és szellőket, tanári csapatot és cselédlányok korzózását, tömör bajszú kivagyiságot és szolgálatkész erdélyiséget, jeles irodalmi ikonok illanat-portréit, pókfonalak utcasorát és platánkörút levélgörgetegét… Sűrű, nagyon sűrű és vérbő krúdysága dacára kekecen visszafogott szöveg ez, élő vidékiség, alpári városiság, tanyasi fennköltség hömbölygő együttese. Jó benne lakni, ülni, kávézgatni. S ha van nagyfotel, abban épp Szilasit lapozgatni.
S ez csak az első kezdete – Babitsra hangolva, és Szegedre, a 20. század elejére. Még két ilyes kisregény-forma, egy 49-es Jókai, meg egy kardozós, Mária Teréziás Bessenyei Györgyre kalibrált műrészlet lakozik hármasságba kötve. Egyedi tónusban, a kötet fölszövege szerint „Mészöly és Ottlik hangján” fogant készülődés-események ikonikus részletrajzaival. Vidékiségek, leharcolt környezetben, s ha épp Erdélyben vagy Bécsben is, de mindvégig a bujdoklós önkeresés hangján, az alkotói életek sűrített mámorán át, környezet-független álmokkal és rögbánatos reménytelenséggel. Szilasi a Szentek hárfája és A harmadik híd remekléses miliőitől messze nem független világokban osztja ki a kormeghatározónak képzelt szerepviselkedések karaktereit az Amíg másokkal voltunk prózai szféráiban. A művészi és életviteli teljesség vándorait, kutatóit, olykor mintegy tudományosan is edzett feltáróit jeleníti meg, tárgyi világában és természeti-táji környezetét tekintve is majdnem bukolikus magányba rejtőzködő puszta-lakóit, lírai énbe burkolt művészeit, akik nem is tudnak, s ha bírnak is, csak olykor képesek menekedni a kiteljesítő művész-sorstól. Örök kisebbségbe, reménytelen társas magányba öltözködő sorsművészek ők: „…A falujukat figyelik. Magyarok, románok, tótok, svábok, rácok, örmények. Alkonyodik, fekszik az állat meg az ember. A tizenkilencedik század első tizedének vége. Nemsokára este lesz. Az asszony a férfi vállára hajtja a fejét. Örül a szerelemnek, örül a békének. A férfi szerint háború készül, de ezt senkinek nem mondja el, csak neki. Voltak régen szép, indulatmentes hadak. Nézte a civil csodálva a színes harcosokat. Most csak a nemzet van.
Nézik tovább a szélfútta országutat” (280. o.)
Nemhogy irodalomtörténet, de történő történelem és írnivaló íráskorszakok lírája, viselkedések panorámája, szituációk habos óceánja fuldoklik a lapok árján. Oly sűrűn gazdag, annyira hevülten intim, s mintegy „mellékesen” objektív megfigyelői az egész, amiben az „én-hang” és a képzelői pontosság hűs hidegen kimért precizitása egészbe formálódik, hogy az már nem is kisregény, nem elbeszélés, nem is elhagyottak s elveszettek pszicho-drámája, de nagyvonalú sűrítmény a szabad lélek vándorlásáról, megejtően örök magányáról, s társas mivoltában is száműzött kilétéről. Magány a létben, magány a korban, feladatban, nyelvben. Alkotó lelkek rögvalósága, szelek szárnyán-lét békéje, s elérhetetlen megmaradás-késztetettség feszengése együtt:
„Itt van az a mindig régi, de nekem most még nagyon új Világ. És itt van ez a mindig új, mégis mindig régi Én. Eddig csak azt akartam megtudni, hogy Istenhez képest mit tegyek. Isten azonban nincs, nem létezik. Utánajártam, nem lesz ott az almafám alatt. Eljött az idő. Most meg kell kérdeznem, hogy Isten nélkül ki vagyok.
Visszagyalogolt a postaállomásra. Lassan hazaügetett. Hajnal volt, mire megérkezett. Nekivetkőzött, elkezdte írni Ferrari regényét. Úgy döntött, hogy az Antarktikus csillaghoz közel fekvő, gyönyörű tartománynak Menédia legyen a neve. Szép név. Annának írta” (281. o.)
S a kaland, mely bekezdésről bekezdésre rohan velük, a sodródó, űzött, körülményektől rabságba szorított alkotókkal, meg hívja-cibálja-invitálja a kaland-éhes olvasót is, szinte oldalanként-bekezdésenként eljut a semmiföldig, majd visszakanyarodik a beteljesülésig, hogy elkalandozzon eztán a lehetséges felé, a megtalálhatatlan harmóniák földjét kutatva: „Talán amit a mély énjük még nem talált meg. Az lehetne a maradék kaland” – szól a záró mondat az utolsó bekezdésekből.
„Értették egymást. Úgy érezték, értik. Bólogattak, elérzékenyültek, végleg megnyugodtak.
A mélyben közös az én. Jöhet a maradék kaland” (287. o.)
A reményteljes alkotói magányképtelenség, ha még ziláltabb közösség-képtelenséggel társul, talán igazságos arányban osztja a kevélységet, magaviseleti hivalkodást, szánakozást, gúnyoltatást, meg a nevetségre késztető tehetséget is:
„Dicsérni akart. Ismered a dolgok valói értékét. A lélek és a gondolat lényegi jogait soha nem szabad elveszítened. A mesterség, a szükség és az alkalom sem bitorolhatja el. Ezek voltak a kiszabott bölcsességei” (286. o.)
Az „egyedül írt szavaink” másokhoz szóló hallgatásként lakoznak Szilasi soraiban. Olykor táj-líra, máskor szabadvers, rendszerint rímtelen ritmuskövetés ez:
„Inkább hallgatnunk kellene. A magam hangját keresem. Nem a beszélgetését. Okos társaság, bizalmas emberek, meghitt kör. Leírt társalgás, esendő személyek ízlésének megfelelő alkotás. Külsőségem emlékművei. Hiányoznak, de mégsem ezt akarom. Szerelmet akarok, és önmagam szeretetteljes magányát az írásban. Nekem ez lenne a művem” (287. o.)
Ez a három, egyenként is pont kilencven oldalnyi sorsképzet, még ha a legprecízebb filológiai és bölcsészethistóriai keretben is, egymásra visszafelé következő sodrásban oly hullámzásra épít, melyben a még messzebbre kacérkodó sorsideálok, vagy a napjainkba mártózó élménypárhuzamok csupán idői cselek. Miként Weöres egykori Psychéje, ahogy férfihangon tán Csokonait is fölülmúlja, vagy elkalandoz sorsvetette vándorok mindig beteljesületlen jövőképéig, mintegy androcentrikus képtárba állítja kivagyiságok és kiválóságok alakjait Szilasi is, hogy e morális és mentális teszt lehessen ügyük, ürügyük és dicsőségük súlya is egyúttal. Ritka kunszt, kivételes opusz ez, hűen Szilasi-kötet, követője a korábbi rabul ejtő regényeknek.
S mily kár is lenne, ha nem a kedvencek polcán tárolnánk ezután… Mert amíg másokkal voltunk, Szilasival is lehettünk volna ezalatt. S akkor jobban értenénk már, mire várnak Luther kutyái a következő műben…
Szilasi László: A harmadik híd. Budapest, Magvető, 2014.
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.
Megjelent a folyóirat 2019. februári számában
Jegyzetek
[1] Szilasi László: A szentek hárfája. Magvető Kiadó, Budapest, 2010.
[2] Szépírók Társasága, 2013. április 7. Hogyan alakult át a vidék irodalma? Milyen helyzetben vannak irodalmi intézményei és a vidéki írók? Kell-e a vidéki íróknak a vidékről írnia? Hagyomány és újítás viszonya a vidékről való irodalmi beszédben:
http://videotorium.hu/hu/recordings/details/6684,Perem_videk