Hegedűs Réka: A jogtörténész szigora mellett a humor is megfér

Beszélgetés Homoki-Nagy Máriával

A szentesi születésű Homoki-Nagy Mária jogtörténész, az SZTE-ÁJTK Magyar Jogtörténeti tanszékének vezetője, több ízben látott el oktatási rektor-, valamint dékánhelyettesi feladatokat. Egy elismert és megbecsült egyetemi oktató, akinek szigora mellett a humor is megfér. Két várost tart otthonának: Szentest és Szegedet. Szülővárosa 2011-ben díszpolgári címmel tüntette ki, idén pedig a Szegedért Alapítvány fődíját veheti át. Mindkét elismerést nagy megtiszteltetésnek érzi, s egyben új lendületet adnak neki, hogy munkáját, tudományos eredményeit szeretett városainak szentelje. A 2019-es év fődíjasával beszélgettem.

‒ Szentes nemcsak a szülővárosa, hanem úgy tudom onnan eredeztethető a történelem iránti szeretete is, hogy középiskolás korában érdekelni kezdte a város helytörténete. Gyakori vendége volt a szentesi levéltárnak már tizenévesen is?

‒ Szenteshez egy gyönyörű gyerekkor, s a fiatalságom egy meghatározó része kötődik. Mai napig emlékszem, ahogy kisiskolásként a főtéren ballagtam a zeneiskola felé, s persze a levéltári kutató délutánjaimat sem felejtem el soha. Gimnazistaként szinte hazajártam a levéltárba. Akkor még a város épületeiről, a helyi fazekas mesterségről, a város helytörténetéről olvasgattam. Rájöttem mennyi érdekességet rejtenek a régi iratok. Komoly elhatározásom volt, hogy történész-levéltáros szakra jelentkezem. De ilyen szak csak a fővárosban indult, az ELTE-n, s ott sem minden évben. A szüleim már nyugdíjasak voltak, amikor leérettségiztem, így nem várhattam a továbbtanulással, csak azért, mert abban az évben nem indult a képzés, ekkor került képbe a jogi pálya. Mai napig szeretek hazajárni, még megvan a szüleim háza. Mivel Szentes 1950-ig megyeszékhely volt, Csongrád megye 1848-ig meglévő iratanyagát a Szentesi Levéltár őrzi, így szerencsés helyzetben vagyok, mert a munkám is gyakran hazaszólít. Az utóbbi években sokszor diákjaimat is elviszem, ismerkedjenek a régi iratok „illatával”.

‒ Szentesről Szegedre vitte a sors, itt kezdte meg jogi tanulmányait. Hogyan került a jogtörténet, s a magánjog az érdeklődése középpontjába?

‒ A történelem iránti fogékonyságom adott volt. A joghallgatók mai napig elsőévesen, alapozó tárgyakként római jogot, valamint magyar és egyetemes alkotmány- és jogtörténetet hallgatnak. Én szerencsés voltam, mert két igen meghatározó professzorral találkoztam már a legelső évemben. Both Ödön és Pólay Elemér professzor előadásait hallgatva elég hamar kikötöttem a Jogtörténeti Tudományos Diákkörben. De később is olyan oktatóim voltak, akár büntető-, akár nemzetközi jogból, akik ugyancsak fontosnak tartották a történelem ismeretét, s a hatályos jog tanításához is hozzáfűzték azt. A tudományos diákkörben vállalt referátumok újból a szentesi levéltárba vezettek, elkezdtem úriszéki jegyzőkönyveket tanulmányozni, amelyeket gyorsan megszerettem. Both Ödön javaslatára az öröklési jog lett a fő kutatási területem.

‒ Több ízben is elnyert ösztöndíjakat, így lehetősége volt megtapasztalni a német egyetemi oktatási rendszert. Milyen különbségeket látott a hazai felsőoktatási viszonyokhoz képest?

‒ Először 1989 és 1990 között kaptam egy tíz hónapos DAAD ösztöndíjat Heidelbergben, ekkor már tanársegédként a szegedi egyetemen tanítottam, kollégáim bíztatására adtam be a pályázatomat. Fiatal felnőttként, egy kevés tanítási gyakorlattal a hátam mögött csöppentem újra bele a diákéletbe. Majd a Zlinszky professzor által koordinált, a jogtörténészek számára elnyert TEMPUS ösztöndíj keret jóvoltából lehetségessé vált, hogy az 1990-es években egy vagy két hónapra visszatérhessek Heidelbergbe, vagy más német egyetemekre, Münchenbe, Frankfurtba. A német oktatási rendszer merőben eltért – s ez mai napig így van – a magyar rendszertől. Nálunk minden szemesztert vizsgaidőszak zár több-kevesebb vizsgával. A német egyetemekre ez nem jellemző, a joghallgatók egy-egy nagyobb írásbeli munkával zárják kurzusaikat. Nekem ez a rendszer szimpatikusnak tűnt, miközben a német diákok a mienket tartották jobbnak. Mindkét rendszernek megvan persze az előnye és a hátránya is. Az tény, hogy más volt az egyetemi élet akkor, mint napjainkban, de ne felejtsük el, hogy ezeket az élményeket 1989-1990-ben éltem át. Az egyetemi könyvtár éjfélig nyitva volt minden hétköznap, szombaton is este 10-ig, vasárnap délután 5-ig, ahol e késői órákban egyetemi hallgatók segítettek társaiknak. Heidelberg, mai értelemben a doktorandusz hallgatói időszakot jelentette számomra, ahol nemcsak a disszertációm témájával foglalkozhattam, hanem a város szellemi és természeti szépségeit is megismerhettem.

‒ A professzorok hallgatókhoz való hozzáállásában is látott különbségeket?

‒ A heidelbergi professzorom, Adolf Laufs egyik szemeszterben tanulmányi kirándulásra vitte az egész évfolyamot, a kora nyári időszakban pedig pikniket szervezett. Ez akkor igen meglepett. Nem számítottam arra, hogy ennyire közvetlen lehet hallgatóival egy német jogász professzor. Jó volt ezt is megismerni, mint ahogy azt a szemináriumi munkát, amelybe bekapcsolódhattam akár Heidelbergben, akár Münchenben. Szeminárium alatt ők egészen mást értenek, mint amit mi itthon szemináriumi gyakorlatnak nevezünk. Minden félévnek van egy témája, az intézet oktatói és a diákok közösen vesznek részt az órákon, amelyet mindig az intézetet vezető professzor koordinál. A hallgató, a fiatal kutató referátumot készít, amit aztán megbeszélnek, megvitatnak, kérdéseket fogalmaznak meg, ellentétes álláspontokat ütköztetnek. Így lehetett megtapasztalni, mit jelent igazából a tudományos vita, különböző megközelítések hogyan színesíthetnek egy-egy kutatást.

‒ A kint tapasztalt tanítási módszereket alkalmazza a saját szemináriumain?

‒ Amikor úgy érzem, hogy van értelme, akkor megkísérlem. Ebben a félévben például lesz rá lehetőségem, mert több PHD-hallgató is nálam vett fel fakultatív kollégiumot. De azt gondolom, hogy a jelenlegi kreditrendszer – „csak legyünk túl mihamarabb egy-egy tantárgyon” – általában nem teszi lehetővé ezt a felfogást. A jogtörténetet vagy nagyon szereti valaki, vagy nem. Kevés a jogtörténet területén a PHD-hallgató, de ha akár egyetlen ember is akad, aki hajlandó a saját kutatásán belül jogtörténeti kérdésekkel is foglalkozni, én állok rendelkezésére. Amire a legnehezebb rávenni a hallgatókat, hogy merjenek kérdezni, pedig egyetlen kérdésből már tudom, hogy mi az, amire vissza kell térnem a magyarázatban, vagy éppen hol hiányzik egy alap, amit tisztáznunk kell ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni.

‒ Ami az oktatói pályáját illeti, melyek azok a tényezők, amelyeket leginkább szem előtt tart a munkája során? Hogyan épül fel, Homoki-Nagy Mária profilja, mint egyetemi oktató?

‒ Szigorú vagyok, mind hallgatóimmal, mind közeli kollégáimmal és magammal szemben is. A vizsgákon és zh-kon is kőkeményen bevasalom az alapfogalmakat, hiszen erre épül a hatályos joganyag megismerése. A középiskolából kikerülve a diákok nem értik, hogy írásbeli feladatoknál 60 százalékra miért adok csak kettest. Tudható, hogy a jogban egy határozott névelőnek is jelentősége van, ezért fontosnak tartom, hogy hallgatóim ezt már tanulmányaik legelején megtanulják. A jogi szakkifejezéseket ugyanakkor nemcsak megtanulni, hanem értelmezni is kell. A kettő nem működik egymás nélkül. De ezt csak akkor tudom elhitetni hallgatóimmal, ha előadásaimon, az általam vezetett gyakorlatokon ezt a következetességet is megtapasztalják. Mindez nincs újabb és újabb levéltári kutatás nélkül. Többször mondták már nekem, hogy „könnyű neked, a jogtörténet nem változik.” Ez alapjaiban igaz, de mindig lehet találni olyan forrásokat, amelyek árnyalják, vagy teljesen új megvilágításba helyezik egy adott jogintézmény fejlődésének történetét. Ezt is át kell adni – bizonyos mértékig – a hallgatóknak. A szigorúságom miatt nem biztos, hogy mindig észreveszik, de nagyon szeretem a hallgatóimat. Követem azt az elvet, amit Both Ödön mondott nekünk első éves joghallgatóknak: „Csak azt higgyék el nekem, amit be is tudok bizonyítani.” Nem akarok minden hallgatót jogtörténésznek nevelni, de az elengedhetetlen, hogy az alapokat elsajátítsák, mert e nélkül nem lehet a jogtudományt művelni sem tudományos életpályaként, sem hatályos jogot alkalmazó gyakorló jogászként. Minden félév elején el kell tudnom hitetni a diákjaimmal, hogy szüksége lesz erre az alapra – ha most még nem is érti, reménykedem benne, hogy később rá fog jönni. Különösen a mai világban, amikor rengeteg új törvény, kódex születik, amelyek közül több a korábbi polgári alkotmányos rendszer bizonyos eszmei világához tér vissza. Ha ezt sikerül beláttatnom a diákokkal, s rájönnek, hogy számunkra is kedvező, ha megvan az alap, amibe kapaszkodni tudnak, akkor éri el igazán a célját a jogtörténet oktatása.

‒ Létezik egy felület, amelyen a hallgatók megoszthatják véleményüket a tanáraikról, s az általuk tartott kurzusokról. Ezeket az értékeléseket olvasva azt hiszem elérte a célját, mert többségében voltak az elismerő szavak. Csak hogy párat említsek: nagy tudással és szakértelemmel rendelkezik; tudja, hogy a tárgyai nehezen emészthetőek, ezért zseniális, s humoros példákon keresztül igyekszik felkelteni és fenntartani a figyelmet; szigorú, de igazságos és következetes professzor, igazi példakép; kétszer buktatott meg, de ez kellett ahhoz, hogy belássam, tanulni kell, ha boldogulni szeretnék a jogi karon. Megfér egymás mellett a humor és a jog? Miért tartja fontosnak, hogy ezekkel a hallgatói által zseniálisként emlegetett példákkal illusztrálja a szárazabb tananyagot?

‒ Éreznie kell az oktatónak, hogy mikor kell pihentetni kicsit a diákjai agyát. Felnőttként sem feltétlenül tudunk egy óránál tovább, megszakítás nélkül olyan minőségben koncentrálni valamire, ahogyan az szükséges lenne. Így ezt nem várhatom el a hallgatóimtól sem. A jog egyébként is más gondolkodást igényel, mint más tudományterületek, s ehhez hozzá kell szokatni a hallgatóságot. Másrészt az alapfogalmak tisztázásához elengedhetetlenek a példák, amelyek sosem öncélúak, de tudatosan sarkítva használom őket, hogy emlékezzenek rá később is, miért volt fontos az a példa. Volt egy időszak, amikor az „ócska, rozsdás biciklimmel” példálóztam, máskor a „csíkos vadmalacok” állnak a példa középpontjában. Ezek a példák spontán jönnek, bár mindegyiknek megvan a levéltári forrása. De amíg ezeket hallgatják, kicsit kiszakíthatom hallgatóimat a száraz tananyagból. Nemrégiben az egyik csoportom értetlenkedett, amikor azt kértem tőlük, hogy rajzolják le a családfájukat. Aztán rájöttek, hogy sokkal egyszerűbb a házassági-, vagy éppen az öröklési jogi kérdéseket a családfák segítségével értelmezni.

‒ Amikor Szentes díszpolgári címét átvette, egykori tanára Bácskai Mihályné a laudációjában elmondta, hogy Homoki-Nagy Mária elsősorban önmagával szemben a legszigorúbb. Igaza volt?

‒ Igen, mert felelősséggel tartozom azért a pályáért, amit hivatásként választottam. Követtem el életem során hibákat, ezekért is felelős vagyok. Felelősséget érzek a jogtörténet-tudományának műveléséért. Ez a magammal szembeni szigorúságom. Ha valamit leteszek az asztalra, az nyilván jó érzéssel tölt el, és nagyon örülök.  Ha úgy érzem, egy jó előadással sikerült a hallgatóság figyelmét lekötnöm, boldog vagyok. De ez csak folyamatos munkával, kutatással, olvasással, mások eredményeinek figyelembevételével történik. Tudom, hogy még mennyi minden van, amit meg lehetne és meg kellene írni. Csak sajnos az írásban lassú vagyok, mert én csak azután tudok leülni írni, ha már többé-kevésbé az egész koncepció a fejemben van. Megvannak az elvárásaim önmagammal szemben, de ezt láttam a szüleimtől, a nagyszüleimtől, a professzoraimtól, a férjemtől. Mind komolyan művelték/művelik azt, ami a feladatuk, s ez számomra is követendő példa.

‒ Két időszakban is ellátott oktatási rektorhelyettesi feladatokat. Először 1997 és 2000, majd 2011 és 2014 között. A két ciklus között jelentősen átalakult a felsőoktatás rendszere, s Önnek ilyen formán mindkét berendezkedésre volt rálátása, főként úgy, hogy közben dékánhelyettes is volt a jogi karon szintén két alkalommal…

‒ Az első ciklusban még az integráció előtt voltunk, még József Attila Tudományegyetemként működött az intézmény. A rektor Mészáros Rezső, a hallgatói ügyekkel foglalkozó rektorhelyettes pedig Almási Tibor volt. 2000. október 31-én, amikor leköszöntem, már egy integrált egyetem rektorhelyettesi székéből álltam fel. Egy nagyon más világ volt, de szép időszak is volt egyben. A második ciklusban már egy 11 karból álló egyetem oktatással és hallgatóival kapcsolatos ügyeit kellett irányítani, folyamatosan változó törvényi hátérrel. Adott esetben nehéz volt egyszerre három felsőoktatási törvényt figyelni attól függően, melyik hallgatóinkra, melyik törvény rendelkezésit kell alkalmazni. Sokszor még a szükséges végrehajtási rendeletek is hiányoztak. A hatásköröm pedig egyre szélesebb lett. Nagyon kemény négy év volt.

‒2011-ben szülővárosa, Szentes díszpolgárává választotta, ráadásul 1977 óta az első nő volt, akit kitüntettek ezzel a címmel.

‒ Amikor a szentesi végrendeletekről szóló könyvemhez gyűjtöttem adatokat, s olvastam a jobbágy-parasztság végrendeleteit, szerződéseit, peres anyagait, olyan érzés volt, mintha még mindig köztük élnék. Hiszen tudom, hogy a végrendelkezőknek még vannak élő leszármazottjaik. Az mindig nagy megtiszteltetés, ha egy közösség érdemesnek találja az embert erre a címre, s egyben nagy felelősség is, hiszen ha eddig nem tettem eleget szülővárosomért, akkor ezek után még inkább kötelességem ezt megtenni. Legyen szó akár a város történetének a megírásáról, vagy az egyetemi kapcsolatokat bevetve segíteni a helyi tehetséges fiatalokat. De ha egy-egy előadásra kérnek fel, örömmel elvállalom. Szeretném és igyekszem megszolgálni ezt az elismerést. Nem baj, ha az ember elkerül otthonról, azért nagyon jó oda visszatérni.

‒ Idén másik szeretett városa, Szeged is megemeli kalapját pályája, tevékenysége, munkássága előtt. 2019-ben a Szegedért Alapítvány fődíját Ön érdemelte ki. Hasonló helyet foglal el a szívében ez az elismerés is? Mit érzett, amikor az alapítvány főtitkára, Bódi György megkereste Önt a hírrel?

‒ Éppen órát tartottam, s mivel egész nap nem csörgött, elfelejtettem kikapcsolni a telefonomat. Aztán megszólalt a táskámban, s csak legyintettem, mondtam a hallgatóimnak, hogy majd mindjárt abbahagyja. De csak szólt tovább. Valaki nagyon el szeretne érni, ezért elnézést kértem a diákoktól is kimentem a folyosóra, mondtam főtitkár úrnak, hogy most le fogom tenni, majd visszahívom az órám után. Erre ő, le ne tegye! Először komolyan azt hittem, hogy viccel! Szék híján csak egy radiátornak tudtam nekitámaszkodni a folyosón. Mai napig is nehéz elhinni, pedig ideje volna, hiszen éppen erről beszélgetünk. Ugyanazt érzem Szeged, mint Szentes felé is. Két, a szívemben fontos helyet elfoglaló városnak, a két otthonomnak tartozom azzal, hogy megháláljam ezeket a hihetetlenül jól eső elismeréseket. Mindig mondják, hogy egy ajándékot tudni kell elfogadni, s ez a díj egy óriási ajándéka az életemnek. Csak remélem, hogy viszonozni tudom.

‒ Biztos vagyok benne, hogy így lesz! Nagyon köszönöm a beszélgetést, s gratulálok a fődíjához!

Megjelent a folyóirat 2019. márciusi számában