Bene Zoltán: Történetek, átszűrve

Beszélgetés Sándor Jánossal

Sándor János 1937-ben született Budapesten. Színházi rendező, színháztörténeti szakíró, kétszeres Jászai Mari-díjas Érdemes Művész, egyetemi oktató. A kaposvári, a kecskeméti, a debreceni, a békéscsabai és a szegedi színház rendezőjeként dolgozott. Munkásságát 2019-ben a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriuma Gregor József-díjjal ismerte el.

− 1963-ban végeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, s egy évaddal később, 1964-ben szerződtél először Szegedre. Noha később Kaposváron, Debrecenben, Kecskeméten és Békéscsabán is dolgoztál, kétszer is visszatértél ide, a Tisza partjára. Összességében a legtöbb időt Szegeden töltötted, ha összeszámoljuk az itt leélt esztendőidet, az eredmény jó négy évtized lesz.

− Ez így van, többet éltem már Szegeden, mint bárhol máshol, beleértve a szülővárosomat, Pestet is. Azt, hogy hol születik az ember, bajosan választhatja meg, azt viszont, hogy hol tud élni haláláig, nagyon is. Egyszer ki is mondtam, félig tréfásan, hogy Szeged az én halóvárosom. És bár tréfásan mondtam, komolyan gondoltam. Az élet aztán másként hozta, évekkel ezelőtt visszaköltöztem Pestre, azonban mind a mai napig hetente legalább egyszer, nem ritkán többször is visszajárok. Szeged nekem tulajdonképpen egy furcsa város. A nagy szerelem és a nagy pofonok városa. Ez a két pólus az idők folyamán hol kiegyenlítette egymást, hol nem. Én gyakorlatilag, ahogyan említetted, szakmám elején, első éves rendezőként idekerültem, és itt ismerkedtem meg azzal a nagyon csinos balettművésszel, aki azóta is a feleségem. Tehát bátran állíthatom, hogy számomra ez a város a szerelem városa. Ugyanakkor a pofonok városa is. Nem magánéleti, hanem szakmai pofonoké. Persze, az ember mindig kap pofonokat, ez elkerülhetetlen. És itt nem a bukásokra gondolok, sokkal inkább az úgynevezett szervektől kapott pofonokra. Ezek a sebek aztán begyógyulnak, persze, ráadásul esetemben végső soron egy-két ilyen szegedi pofon kapcsán jutottam el oda, hogy elkezdjek olyasmivel foglalkozni, amiből aztán az életem egyik nagyon kedves tevékenysége lett.

 − Csak nem a színháztörténetre gondolsz?

− De igen. 1987 decemberében, három hónappal azt követően, hogy meghosszabbították a kinevezésem, hirtelen leváltottak a főrendezői posztról. Természetesen akkor sokat gondolkodtam arról, hogyan tovább. Egyet tudtam: én innen nem megyek el. Mert nagyon megszerettem Szegedet. A barátaim itt vannak, számos ember él itt, akihez erősen kötődöm, a gyerekeim is itt végezték az iskoláikat, a lányom itt ment férjhez, itt jöttek világra az unokáim. Hiába születtem én Pesten, a gyökereim, a barátaim, a szeretteim oroszlánrészben Szegeden vannak. Ezért azt az utat semmi esetre sem akartam választani, ami elvezet a városból. A másik út, a búfelejtő, önsirató alkoholizmusé, szintén nem vonzott. És akkor jutott eszembe, hogy rá lehet találni egy harmadik útra. Hiszen a szegedi színházi szakma tele van csodákkal. Itt csodálatos színházi emberek léteztek − csak éppen évtizedekkel korábban, és már senki nem emlékszik rájuk. Senki nem tudja, hogy Szeged milyen gazdag volt színművészekben, hogy mennyi remek színész játszott itt, sokkal több, mint az a néhány nagy név, akire a többség emlékszik. Csak éppen az aktuális irányzat, az éppen dúló divat miatt sokan kiszorultak abból a körből, amely körbe tartozó kevesek többé-kevésbé megragadtak a közösségi emlékezetben. Hát ezekre az emberekre ki fog emlékezni? − kérdeztem én. Ha elfeledjük őket, rengeteg olyan érték veszik el, amire nem is gondolunk, ami nem is jut eszünkbe! És ezek az értékek mind szegedi értékek! Gyorsan hozzáteszem: egyszersmind magyar és egyetemes értékek! Úgyhogy én akkor, amikor gyakorlatilag le voltam tiltva, és nem rendezhettem, elhatároztam, hogy mindazt az értéket, ami a szegedi nemzeti színház falaiban ott van, a vakolat alatt, azt én ki fogom bányászni, ki fogom szedni, meg fogom őrizni az utókornak! Úgy, hogy a falak ne sérüljenek, a vakolat is megmaradjon, de azok a csodák, amik itt történtek, napvilágra kerüljenek!

− Első pillantásra ez a két tevékenység, rendezés és színháztörténet, viszonylag távol áll egymástól…

− Annyira távol mégsem. A közös nevező a történet. Mert mit csinálok én mint rendező, amikor rendezek? Van egy ember, aki elmesél egy történetet. Őt úgy hívják, hogy drámaíró. Én meg továbbmesélem az embereknek a meséjét, amit ő elmesélt. Persze, a rendező úgy meséli tovább a történetet, hogy megszűri, hozzáteszi a magáét. De ennél még egy picit több ez! Mert hozzáteszi a várost is, ahol él. Gabriel Garcia Lorca írta, a színházról szóló rövid írásában, hogy az a színház, amelyik nem tudja a saját népe gondolatát, örömét és bánatát közvetíteni, annak nincs joga színháznak nevezni magát. Én ezt mindig véresen komolyan vettem. És Szeged erre alkalmas volt. És ugyanezt a vezérelvet követtem színháztörténészként is: történeteket meséltem tovább. Átszűrve őket magamon és a városon.

− Van, vagy egyáltalán lehet a Szegedi Nemzeti Színháznak valami sajátlagos íze, aromája, miliője? Ami független koroktól, ami átível korszakokon és irányzatokon, színházi trendeken, és megkülönbözteti bármely más vidéki vagy fővárosi színháztól?

− Lehet. És a szegedi színjátszás története során sokszor volt is. De két dolog fontos. Az egyik, hogy színházat sosem szabad úgy csinálni, hogy meg akarok felelni valaminek vagy valakinek. Persze, ha Shakespearenek akarok megfelelni, az más, de, teszem azt, egy világáramlatnak nem kell minden áron. Nem biztos, hogy ami Berlinben működik, az Szegeden is beválik. Ahogyan az sem biztos, hogy ami Bécsben remek, az Budapesten is jó. Megfelelni egyetlen valaminek kell: annak a helynek, ahol én színházat akarok csinálni. Ám ezt sem szabad görcsösen. Meg kell ismerni azokat az embereket, akik közt élünk. Három nagy réteg vesz körül mindannyiunkat: van először a nagy haza − ezt jól meg kell ismerni. Mert nincs olyan, hogy kozmopolita lélek, ebben én nem hiszek. Ha nem ismerem a saját közegemet, semmire nem jutok, legfeljebb utánzok, de nem alkotok. Aztán ott a közösség, amely közvetlenül körülvesz bennünket, esetünkben ez Szeged. Ezt is meg kell ismerni. Az embereket, a jelent, a múltat. És végül ott a harmadik: a család. Ennek a háromnak az elvárásait kell fölmérnem. Meg kell tudnom, hogy mit vár tőlem ez a három réteg, illetve mire szeretne válaszokat kapni? Mert egy művész élete nem szól egyébről, mint a kíváncsiságról és a válaszkeresésekről. Ha ezt nagyon egyszerű nyelvre fordítjuk, úgy is fogalmazhatok, hogy nem lehet úgy jó színházat csinálni Szegeden, Békéscsabán, vagy Debrecenben, vagy bármely más vidéki városban, hogy a pesti kritikának akarunk megfelelni! Ez az egyik lényeges dolog. A másik a darab, amit játszik egy színház. Lehet, hogy ne minden drámaírónk kiváló, lehet, hogy vannak gyengébbek. De egyet nem szabad elfelejteni: az, hogy létezik egy angol színjátszási stílus, az azért lehetséges, mert élt egy Shakespeare. Hogy a sajátos, kitűnő lengyel színház kialakult, annak az az oka, hogy éltek nagyszerű lengyel drámaírók. Ha én magyar színházat akarok kialakítani, akkor nekem honi szerzőkre kell építeni. Mert velük együtt tudjuk megfejteni, hogy melyek azok a kérdések, amelyekre az én hazámban a választ keresik.

− Az a legnagyobb siker, ha ezekre a valódi és égető kérdésekre választ tud adni egy-egy előadás?

− Ha az előadáson meg tud teremteni a rendező, a színészekkel közösen egy találkozót a közönséggel, az a leglényegesebb. Ha el tud jutni a néző a fölismerésig, ha rá tudja az ember a nézőt vezetni arra, hogy fölismerjen valamit, az a nagy csoda! Mert a katarzis nem csak annyi, hogy megtisztulás. Mert mi a megtisztulás? Ha fölismerem azt, hogy ez jó, és fölismerem azt, hogy ez rossz, az már bizony az! Amennyiben egy előadáson elérem ezt, ha létrejön az előadás és a közönség között az említett találkozó, ha a közönség és a színész úgy megy haza a színházból, hogy összebólintott, akkor minden rendben van. És ez nagyon gyakran előfordult a szegedi színjátszás történetében is. Persze, ehhez nem csak a színháznak kell nyitottnak lenni, de a közönségnek is. Ma is úgy van, ahogyan két és félezer évvel ezelőtt, a dionüszoszi színházban volt: a szertartásban mindenkinek részt kell venni! Csak úgy válhat valóságos szertartássá.

− Saját rendezéseid közül melyekre vagy a legbüszkébb, miket tartasz saját pályafutásod csúcspontjainak?

− Mindegyiket szeretem, hiszen úgy van ezzel az ember, mint a gyerekeivel: mindegyiket szereti. De ha nagyon ki kell mazsoláznom a rendezéseim közül valamit, hát egy debreceni Hamletet mindenképpen meg kell említenem − Cserhalmival, Pécsi Ildivel, Reviczky Gabival, Csekével. Történt ez 1976-ban. Életemnek egy olyan csúcspontja van, amikor minden szakmai díjat elnyertem egy előadással. Ez volt Görgey Gábor Rokokó háborújának kaposvári rendezése 1967-ben, amelyiket úgy könyvelnek el, mint az első magyarországi abszurd rendezést, amely hivatásos színházban valósult meg. Vagy kiemelhetem Száraz Gyuri Élet vize című darabját, amelyet szintén Debrecenben rendeztem, és amely kapcsán egy kritikus leírta, hogy egy magas labdát nem ütöttem le, mert a darab a diktatúráról szól, én pedig nem Rákosit jelenítettem meg diktátorként. Nem hát! Mivel én Kádárra gondoltam… Szegedi előadásaim közül Fejes Endre Rozsdatemetője volt olyan, ami talán korszakosnak nevezhető. Nagyon szerettem a Békéscsabán elkezdett és Szegeden befejezett Shakespeare-királydráma-sorozatomat… Szegeden nagyon szerettem még a Hegedűs a háztetőnt és a Hairt is.

− Bár már egy ideje nyugdíjas vagy, nagyon is aktív életet élsz, hiszen tanítasz az egyetemen, a színháztörténeti kutatásokkal sem hagytál föl, és olykor még rendezel is. Van benned bármiféle hiányérzet?

− Nem, nincs. Néha úgy ébredek, hogy azt mondom a feleségemnek, rendeztem álmomban. De nincs bennem semmi keserűség. Az elmúlt öt-tíz évben mindig megtaláltak a rendezések, és nekem nem derogált az se, ha gyerekdarabra hívtak, azt is szívesen elvállaltam. És mellette folyamatosan ott a színháztörténet, és a tanítás is, persze, szóval nem unatkozom. Soha életemben nem akartam kierőszakolni egyetlen munkát sem, mindig rám találtak a feladatok. Talán ezért is volt könnyebb a visszavonulás, és talán ezért nem lett teljes. Szerencsés voltam, hiszen Baráth Ibolya, aki ötvenkét éve a feleségem, mindig átvette a családi terheket, amikor nekem teljes koncentrációra volt szükségem. Akkor is, ha neki is fontos művészi feladatai voltak mint balettművésznek. Minden díjamban és sikeremben benne van, ahogyan abban is, hogy időm és lehetőségem van és lehet a kutatásokra. Szerencsés ember vagyok. Miatta is.

Megjelent a folyóirat 2019. márciusi számában