Hegedűs Réka: „Saját magamról is rengeteget tanulok a diákjaimtól”

Beszélgetés Erdélyi Eszterrel

Erdélyi Eszter több mint harminc éve foglalta el helyét a tanári katedrán. Az egyetem elvégzése után a Széchenyi István Gimnáziumban kapott helyettesítői tanári állást, ahol óvónőkkel és vízügyi szakközépiskolásokkal is volt alkalma foglalkozni. Osztályait gyakran otthonában is vendégül látta irodalmi teadélutánokon. 1994-ben került a Deák Ferenc Gimnáziumba, ahol a kezdetekben magyart és történelmet, majd az ELTE-n, 2005-ben megszerzett újabb tanári diplomája után, mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgyakat tanított, s tanít jelenleg is. Egyedi, a világra való nyitottságra nevelő tanítási stílusával hívta fel magára a figyelmet az elmúlt években. Oktatói-, s jótékonysági tevékenységeinek elismeréseként, 2019-ben a Szegedért Alapítvány Társadalmi-Állampolgári Kuratóriumának Debreczeni Pál díját veheti át. Ennek apropóján beszélgettem vele pályájáról, a diákok megszólíthatóságáról, különleges oktatói módszereiről.

‒ ­1987-ben végzett a JATE-BTK magyar-történelem szakán. Hogyan határozták meg a Szegeden eltöltött egyetemi évei a gondolkozását, milyen alapot adtak a későbbi életéhez az ebben az időszakban megélt élmények?

­

‒ A ’80-as évek végén a Kádár-rendszer már az utolsó éveit élte. A közéletet akkoriban áthatotta egyfajta szabadságigény. Elsősorban magas szintű képzést kaptam az egyetemtől, mert felejthetetlen tanáraim voltak. Hogy csak néhány nevet említsek, történelemből az ókortudomány professzora, Maróti Egon, vagy éppen Gyimesi Sándor középkorász. Kristó Gyula tanár úr, akiről azóta már termet is neveztek el a BTK-n. Kiváló tanáraim közé tartozott Karsai László, aki először beszélt nekünk a 20. századi történelem elhallgatott eseményeiről, amelyekről a tankönyvekben nem olvashattunk. A nemrégiben elhunyt Somlyai Magda, aki a két világháború közti Magyarországról tartott órákat. De az irodalmi képzésről ugyanezt el tudom mondani, rengeteget kaptam Ilia Mihály tanár úrtól, Szörényi Lászlótól vagy Csetri Lajostól, akiknek mérhetetlen tudása és felkészültsége volt. Szajbély Mihály, aki nemcsak a szakdolgozatom témavezetője volt, hanem megismertetett a vajdasági irodalommal is, s alkalmunk volt egy közös köteten is együtt dolgozni. A közélettel is akkoriban kezdtem el igazán aktívan foglalkozni, rendkívül fontos volt számunkra a hallgatói érdekképviseleti rendszer kialakítása, azt a munkát, amit mi elkezdtünk Szilasi László és Pikó András csapata fejezte be. Folyóiratot szerkesztettünk Gondolatjel címmel, virágzott az egyetemi színjátszás, összejöveteleket szerveztünk, repülő egyetemeken vettünk részt. Az egyetemi évek tehát nekem a töltekezést, a tudásszomjat, a mérhetetlen kíváncsiságot jelentették. Egy másfajta világ nyílt ki számunkra, mint amit az uniformizált egyentantervekkel előtte igyekeztek belénk nevelni. Mind a Móra Kollégiumban, mind a Bölcsész karon pezsgő diákélet zajlott. Nagyon fontos időszaka volt az életemnek.

‒ Az egyetemi Almamáter csoportban olvastam egy beszámolóját, amelyben azt írta, unalmasan sokat tanult, s minden órára bejárt. Ez minden bizonnyal a meghatározó egyetemi oktatóinak köszönhető…

‒ Talán stréberségnek tűnik, de ez tényleg így volt. Azon versenyeztünk, ki tud több oldalt elolvasni a könyvtárban. Általában ezeket a versenyeket Bárdi Nándor vagy Galamb Gyuri nyerte – aki azóta már a BTK-n tanít – de azért én is nagyon igyekeztem. Fontos volt számunkra, hogy felkészülten lépjünk ki a tanári pályára. Egyetemen szerzett barátaim, csoporttársaim azóta is remek emberként, kiváló tanárként dolgoznak az ország legkülönfélébb középiskoláiban.

‒ Tanári pályáján hogyan tudja kamatoztatni az Almamáterben megszerzett értékeket?

‒ Sokat jelentett a munkához és a szakmához való hozzáállás tekintetében, hogy már akkoriban beláttuk, hogy felkészültség nélkül egy tanár semmit nem ér. Lehetnek briliáns módszerei valakinek, ha nincs mögötte egy erős tudás, a gyerekek rögtön észreveszik, hogy nem teljes a képlet. Persze a fordítottja is előfordulhat, hogy valakinek nagyon mély a tudása, de nem tud szót érteni a diáksággal. Az, hogy valaki megingathatatlanul érdeklődjön a saját szakmája, a saját területe iránt az elengedhetetlen.

‒ Hogyan lehet az egészséges egyensúlyt megteremteni, hogy legyen meg a hozzáértés, a komoly szakmai tudás, de közben pedig tudjon a diákjai nyelvén is szólni egy tanár?

‒ Ennek egy része adottság, de sokat lehet tanulni is közben. Magam is folyamatosan követen az új módszereket, már nem tízévente változik a diákság világlátása, az eszköz ellátottsága, amelyet a digitális robbanás alapjaiban változtatott meg, hanem sokkal gyorsabb ütemben. Ezeket a változásokat egy tanárnak muszáj figyelemmel kísérnie, s követnie. S ha látja a diák, hogy a tanár is reagál ezekre a folyamatokra, akkor engedi megszólítani magát. Bár kétségtelen, hogy ezt ma már sokkal nehezebb elérni, mint pár évvel ezelőtt. S az is igaz, hogy nem is mindig akarom követni, minden egyes szegmensét azoknak a dolgoknak, amelyekbe ők beleássák magukat: e-sport, online játékok… De az fontos, hogy legalább tudjak azokról a világokról, amelyek őket érdeklik, még ha nem is ismerem a mélységeit. Itt nemcsak arról van szó, hogy órán mit csinál egy tanár, hanem ha részt veszek egy kiállításon, ha olvasok egy jó könyvet, ha látok egy jó filmet, akkor azt ajánljam, hívjam fel rá a figyelmet. A gyerekek azt is látják hogyan él egy tanár. A szakmai felkészültség, tudás pedig egészen egyszerűen átszivárog az embernek a modorán, a stílusán, a hétköznapjain. Nemcsak tanárként, hanem teljes személyiséggel veszek részt az órákon.

‒ Ezek szerint, ha egy tanár nyitott azokra a témákra, amelyek érdeklik a diákjait, akkor legalább annyit tud tanulni tőlük, mint fordítva?

‒ Ez így van. Nagyon sokat tanulok tőlük saját magamról is. Nemcsak információkat kapok arról, hogy melyik alkalmazást kell letölteni, ha ezt vagy azt a programot szeretném használni, vagy éppen milyen CGI technológiát alkalmaznak a képregény filmek, csak hogy egy példát említsek, a diákjaim körében aktuális kedvenc animációs film, a Pókember – Irány a Pókverzum éppen ma hajnalban nyert Oscar-díjat. Tény, hogy ezek sem elhanyagolható dolgok, de talán még fontosabb, hogy magamat ismerem meg általuk, hogy hogyan reagálok egy adott szituációra, akár tanárként, akár osztályfőnökként. Nagyon izgalmas megtapasztalni, hogy ma a diákok egészen más dolgokat vesznek észre például egy Ady-versben, mint tették azt húsz éve. Néha eltalálnak egy-egy hozzászólással, amin elgondolkodom, s nem is tudtam, hogy az, amire ők felfigyeltek, amit megfogalmaztak, bennem is létezik, hogy engem is foglalkoztat.

‒ Több érzékenyítő, empátia fejlesztő tanórán kívüli programot szervezett már a diákjai számára. Mesélne ezekről, miért tartja fontosnak, hogy ezekkel a kérdésekkel is szembesüljenek a tanítványok?

‒ A szerencsétlen sorsú emberek segítségét mindig fontosnak tartottam. Az iskolán belül egy burokban léteznek a gyerekek, elengedhetetlen, hogy e mögé a burok mögé is képesek legyenek belátni, tudjanak arról, hogy más élethelyzetek is léteznek, mint amit a közvetlen környezetükben tapasztalnak. Ezért szükségesek ezek az érzékenyítő programok. Találkoztunk roma gyerekekkel, amelynek megszervezésében egy ma már lelkészként tevékenykedő volt tanítványom segített. Élelmiszergyűjtő szekrényekben helyeztünk el a diákjaimmal adományokat. Vannak olyan tanítványaim, akik azután sem mondtak le erről a tevékenységről, hogy leérettségiztek, elváltak az útjaink. A fővárosban már működő gyakorlat volt, amit a Szeged Bike Maffiával együttműködésben szerveztünk: szendvics csomagokat készítettünk a rászorulóknak, a Bike-osok pedig téli időben kiszállították a hajléktalanoknak. Felvettem a kapcsolatot a Lépjünk, hogy léphessenek alapítvánnyal, s élőláncot alkottunk a Kárász utcán szegedi mozgássérültekkel, azt próbáltuk megmutatni, hogy az összefogás erejével sok mindent el lehet érni. Színházi előadásokat hívok rendszeresen az iskolába. A Mentőcsónak Egylet Hajlék-kaland-játékban egy önkéntes hajléktalan vezette a csoportjainkat. A Szociopoly társasjátékban szegény családokként vettünk részt a gyerekekkel, akik így megtapasztalhatták, mit jelent beosztani kis költségvetésből élő családok esetében a havi betevőt. Próbálom tehát sokféleképpen megvilágítani számukra ezeket a kérdéseket.

‒ Március 12-én az a megtiszteltetés éri, hogy átveheti a Szegedért Alapítvány Társadalmi-Állampolgári Kuratóriumának Debreczeni Pál díját. Hogyan értékeli ezt az elismerést?

‒ Váratlanul ért, elsősorban azért, mert nem vagyok szegedi születésű, egyetemi éveimben kerültem a városba. De szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ma már szegedinek érzem magamat. Nagyon szeretek itt élni, ezt hangsúlyozom is, bárhová vet a sors. Ha például a diákjaim OKTV-n vagy bármilyen pályázaton helyezést érnek el, mindig a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumot képviseljük. Jó érzés, amikor azt mondják, ha kvalifikáljuk magunkat egy-egy versenyre, hogy megérkeztek a szegediek. Azt, hogy egy gimnáziumi tanárt ismernek el, nagyon szép gesztusnak tartom a Szegedért Alapítvány részéről. Örömmel gondolok a díjra és nagyon megbecsülöm.

Megjelent a folyóirat 2019. márciusi számában