Petrovics István: Királyi szabad városból szabad királyi város
Szeged jogi helyzete a középkorban és a 18. században
Az idei év májusában ünnepelte a Város szabad királyi rangjának „visszaszerzését”. Fontos azonban tisztán látnunk, hogy Szeged nem 1719-ben nyerte el ezt a jogállapotot, hanem már a középkorban is bírta a városi önállóság legmagasabb formáját. A következő írásban ezt a folyamatot kísérjük végig.
Önkormányzat középkori módra
A középkori magyarországi városok polgársága alapvetően a várnépekből (cives, civiles) és a hospesekből (vendégek/telepesek) fejlődött ki. Közülük eredendően a hospesek játszottak jelentősebb szerepet, amit – többek között – az is jelez, hogy a későbbi városi jog a hospesjogból nőtt ki. (A városi jog ugyanis nem más, mint a hospesjog bővített, városias jellegű foglalkozásokra alkalmazott változata.) A szegedi hospesek a második honalapítóként tisztelt IV. Béla királytól nyertek kiváltságlevelet valamikor 1242 és 1247 között, ami – magyarországi viszonylatban – meglehetősen korai időpontnak számít. Szeged azonban nem alapított, hanem szerves úton fejlődött város, azaz a település, magától értetődően, már a kiváltságlevél elnyerése előtt is létezett. Kialakulásának kezdetei, sajnos, homályba vesznek.
A szegedi vendégek IV. Béla király egyik 1247-ben kelt oklevelében bukkannak fel először. Ebből kiderül: hűséges szegedi hospesei azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy – különös kegyet gyakorolván irányukban – adományozza nekik a földjükkel szomszédos, a csongrádi várhoz tartozó Tápé nevű lakatlan földet és a Vártónak nevezett halastavat, amelyet korábban a Csupor-nemzetség birtokolt. (Tápé ma is létező település. Szegedtől 4 km-re fekszik a Tisza partján, a Maros torkolatától északra. 1973 óta Szeged városrésze. A később Holt-Tiszaként említett, a mai Tápai rétnek megfelelő Vártó pedig eredetileg a csongrádi vár halastava lehetett, amely később a Csupor nemzetség tulajdonába került.)
Mivel a csongrádi vár feltehetően a tatár hadak pusztításának esett áldozatul, s a Csupor-nemzetség valamennyi tagját legyilkolták a mongolok, a király nem támasztott kifogást a kéréssel szemben. Örök időkre a hospeseknek adományozta az említett javakat, s megbízta Leontius szőregi apátot, vezesse be a vendégeket Tápé és Vártó tulajdonába. Fontos hangsúlyozni: az említett 1247. évi oklevél nem hospeskiváltság – még kevésbé városprivilégium –, hanem „csupán” királyi adománylevél, amely két ingatlant, egy földbirtokot és egy halastavat juttatott a szegedi hospeseknek. Ez az oka tehát annak, hogy a szóban forgó oklevél nem tartalmazza tételesen felsorolva a szegedi telepesek kiváltságait. Sajnos a 13. századból nem maradt fenn több, a szegedi hospesekről megemlékező kútfő.
A Tisza-parti város jelentőségének felismerésével, továbbá a vendégeknek a tatárjárást követő itteni megjelenésével magyarázható, hogy IV. Béla a (székes)fehérvári polgárok – országos mintául szolgáló – kiváltságait adományozta Szegednek, pontosabban az itt élő hospeseknek. Erre a fenti adománylevél kibocsátása előtt kerülhetett sor. A Tisza-parti városnak az ország gazdasági-politikai életében betöltött fontos szerepét az a tény is kifejezi, hogy Pest mellett Szeged volt az Alföld egyetlen olyan települése, amely már 1272, vagyis V. István halála előtt királyi városi kiváltságlevelet kapott. A telepesek által elnyert eredeti kiváltságok később – mégpedig III. András uralkodása alatt – Buda városának privilégiumaival bővültek. Az említett városok, azaz Fehérvár és Buda szabadsága alapján arra következtethetünk, hogy a szegedi hospeseket és polgárokat is megillette az országos vámmentesség, a bíró és a 12 esküdt szabad választásának joga, a városi hatóság pedig ítéletet hozhatott minden polgári peres és büntetőjogi ügyben. További fontos kiváltságot jelentett, hogy az eredendően a hospesekre vonatkozó privilégiumok kiterjeszthetők voltak a később közéjük telepedő jövevényekre is. Mivel a kiváltságokat tartalmazó eredeti oklevél – amelyet mindössze egy II. Ulászló által 1498-ban kiadott diploma említ csupán – szőrén-szálán eltűnt, számos fontos kérdés egész egyszerűen megválaszolhatatlan.
A fentebb hivatkozott, 1498. június 4-én kelt oklevelében II. Ulászló király megerősítette Szeged polgárait korábban szerzett kiváltságaikban, hangoztatván, hogy a Tisza-parti város lakói Fehérvár és Buda városok szabadságával éltek. Az uralkodó tehát elismerte, hogy a szegediek – elődei jóvoltából – a budai jogot használták, s a fehérvári kiváltságok említésével II. Ulászló a szegediek privilégiumainak régiségére is utalt egyben. Rendkívüli jelentőségű eseményről van szó, amit számos kutató úgy értékelt, hogy Szeged 1498-ban hivatalosan is a királyi szabad városok közé került. Ez azonban nem fedi teljesen a valóságot, tudniillik a becikkelyezésre, vagyis a törvénybe iktatásra nem az 1498. évi tavaszi országgyűlésen, hanem 16 évvel később, 1514-ben került csak sor. (A helyzet további érdekessége, hogy az 1514. november 19-ei dátummal kelt országgyűlési határozatok királyi szentesítése csak jóval később, 1515-ben történt meg. Ezt azonban csak a legfrissebb kutatás tisztázta, s ezért talán célszerűbb továbbra is a köztudatban általánosan elterjedt 1514-es évet használni.) A város 1502-ben, illetve 1510-ben történt elzálogosítása is arra utal, hogy Szeged valójában nem 1498-ban, hanem 1514-ben nyerte el a királyi szabad város státuszát. A pontosság kedvéért még meg kell jegyezni: a szóban forgó törvény az elidegeníthetetlen királyi javakról – köztük számos városról rendelkezett –, tehát csak áttételesen állítható az, hogy az 1514. évi törvény a királyi szabad városok közé iktatta Szegedet.
A fenti elnevezéssel kapcsolatban utalnunk kell arra, hogy a kortársak – Werbőczy István híres Hármaskönyve (Tripartitum opus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae, azaz magyarul: Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve) alapján – csak a király joghatósága alá tartozó, fallal körülvett, latinul civitas-nak nevezett, széleskörű autonómiát élvező településeket tartották a szó igazi értelmében vett városoknak. Ide tartoztak a tárnoki – más elnevezéssel szabad királyi – városok (róluk az alábbiakban bővebben is szó lesz), a személynöki városok (Esztergom, Székesfehérvár, Lőcse, Szeged, Szakolca, Kisszeben), az erdélyi szász városok (Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Segesvár, Szászváros, Szászsebes, Medgyes), valamint a felvidéki bányavárosok (Körmöc-, Selmec-, Beszterce-, Baka-, Új-, Libet- és Bélabánya), továbbá Nagybánya, végezetül pedig a Gréc-hegyen elhelyezkedő Zágráb királyi város. A kortársak tehát összességében két és fél tucat települést tartottak városnak – ezeket nevezi a kutatás manapság királyi szabad városoknak –, és csupán ezek lakóit tekintették polgároknak.
Jóllehet Luxemburgi Zsigmond 1409-ben a szegedi polgárok ellen indított pereket a Tisza-parti város bírája elé rendelte, fellebbviteli fórumként pedig a tárnoki ítélőszéket jelölte meg – majd 1436-ban királyi kegyből korábbi rendelkezését megerősítette –, Szeged a Mohács előtti időszakban nem tartozott a szabad királyi, illetve más kifejezést használva – a tárnoki – városok csoportjába. A szóban forgó, az ország leggazdagabb kereskedővárosait tömörítő városszövetség az utóbbi elnevezést arról kapta, hogy tagjai (Buda, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Bártfa, Eperjes és 1481-től Pest) a budai városjogon alapuló ún. tárnoki jog szerint éltek, s fellebbviteli ügyeikben a tárnokmester által vezetett tárnoki ítélőszékhez (sedes tavernicalis) fordulhattak. A tárnoki városok aztán idővel teljesen kisajátították maguknak ezt a bírói fórumot, tudniillik minden más várost kiszorítottak onnan, s ezzel megteremtették az alapját az általuk alkotta városszövetség elnevezésének. Bár az említett városok társulása , amit – utalván az eredeti, 1481-et megelőző helyzetre, a „hét város szövetségének” is neveztek – megakadályozta, hogy Szeged a tárnoki városok közé jusson, azon a helyzeten nem tudott változtatni, hogy a Tisza-parti város mind gazdasági, mind jogi téren széles körű autonómiát élvezzen, s belső életében a 15–16. században lényegében a budai (tárnoki) jogot, pontosabban annak helyi adaptációját használja. Tény tovább, hogy Szeged, amely a középkorban néhány rövid időszaktól eltekintve a király fennhatósága alatt állt, roppant élénk kereskedelmi tevékenysége révén számos tárnoki városnál gazdagabb volt. Ezt a királynak fizetett évi adó magas összege is egyértelműen bizonyítja. Csak egy példa: az 1500-as években a kincstartó a Tisza-parti város várható adóját 2000 forintra becsülte. Mégpedig akkor, amikor – ugyanazon jegyzék szerint – Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben együttesen mindössze 1000 forintot tartozott fizetni. Következésképpen a Tisza-parti város lakóit – bár a források nemritkán ezt a megjelölést használják – semmiképpen sem tekinthetjük jobbágyoknak. Polgárok voltak ők a javából, akik városuk „falain” belül a királyoktól kapott kiváltságoknak megfelelően maguk intézhették ügyeiket részben a budai – tágabb értelemben a tárnoki – jog alapján.
Szeged élén – más városokhoz hasonlóan – a bíró (iudex) és esküdt polgárok (iurati cives) alkotta városi tanács állt, amely a törvénykezési, közigazgatási és gazdasági teendőket egyaránt ellátta. A városi önkormányzat tevékenységére utaló legkorábbi adat 1368-ból származik, az azt megelőző időszak viszonyairól nem tudunk semmi bizonyosat. A tanács tagjai minden városban a leggazdagabb rétegből kerültek ki, s számos eset bizonyítja, hogy a bírói tisztet a legvagyonosabb családok hosszú időre igyekeztek kisajátítani maguknak.
Szegeden családi uralom kiépítésére ugyan nem került sor, de a bírói tisztség kisajátítására itt is történtek kísérletek. Ezt a legszemléletesebben Szilágyi László esete bizonyítja, aki 1471 és 1486 között irányította Szeged első embereként a várost. Bonyolítja a helyzetet, hogy 1469 előtt Szeged valószínűleg két, autonómiával – így bíró- és esküdtválasztási joggal – rendelkező településből állt. Igaz, teljes bizonyossággal ezt csak a vár alatt elhelyezkedő Palánkról állíthatjuk. A másik „városra”, Felszegedre vonatkozóan ugyanis, eddigi ismereteink szerint, nem maradt fenn bíróra vagy esküdtekre vonatkozó adat. S mivel Alsóváros a 15. század első felében valójában még csak kiformálódóban volt, így itt bajosan tételezhetünk fel „olajozottan működő” önkormányzatot 1469 előtt.
A középkori Szegeddel kapcsolatosan mindössze egyetlen olyan oklevél őrződött meg, amely a bíró választásának módját szabályozta. Ebben az 1412-ben kelt diplomában Zsigmond király, az összetűzések elkerülése érdekében, megparancsolta az alszegedi városi közösségnek, hogy az – innentől kezdve – évente Szent György vértanú napján (április 24.) először egy 40 tagú választott közösséget (electa communitas) hozzon létre, amely azután saját kebeléből megválasztja a bírót és az esküdt polgárokat. Az uralkodó meghagyta azt is, hogy az elektorok mellőzésével választott városi vezetőket senki sem ismerheti el törvényes elöljárókként. A kétlépcsős választási rendszer bevezetésével – ami egyébként korántsem szegedi sajátosság, hanem országos jelenség – a legvagyonosabb rétegnek sikerült visszaszorítania a valószínűleg kézművesekből és kereskedőkből álló városi ellenzék támadását, sőt hatalmi pozícióját oly mértékben megerősítette, hogy a közülük kikerült bírók a későbbiek során, a fenti királyi parancs ellenére, életük végéig viselték tisztségüket.
Zsigmond király rendeletével összefüggésben ki kell térnünk egy érdekes mozzanatra. Arra nevezetesen, hogy az oklevélben az uralkodó Alszegedről (Alzeged) tesz említést. A dolog azért érdemel figyelmet, mert ezt az elnevezést olvasva az ember hajlamos Alsóvárosra gondolni, és, természetesen, arra vonatkoztatni az uralkodói rendeletet. Az újabb kutatás azonban tisztázta, hogy ebben az esetben Alszeged nem Alsóvárossal azonosítható, hanem a castrum alatt elhelyezkedő váraljával (későbbi nevén Palánkkal), azaz a tulajdonképpen Szegednek nevezett várossal. Az Alszeged név 1412-ben történt használata valóban meglepő, hiszen a Palánkra a legtöbb okleveles forrás a puszta Szeged elnevezést használta. Persze, jó, ha nem felejtjük el: dőreség lenne teljes következetességet elvárni a középkori kútfőktől.
Visszatérve a bíróválasztással kapcsolatos kérdésre, fontos leszögezni, hogy 1469-ben – vagy esetleg valamivel ezt megelőzően – megtörtént a két „város” – Felszeged és Szeged, valamint az utóbbihoz elővárosként tartozó, később Alsóvárosnak nevezett településmag – jogi egységesülése. Ekkor kerülhetett sor először közös tanács választására, s ekkor készült Szeged új pecsétje is. Talán a jogi egységesüléssel magyarázható, hogy a forrásokban új elnevezés – a főbíró (principalis supremus ac perpetuus iudex) – bukkan fel, bár, az igazat megvallva, ennek más oka is lehet. Az egyik ilyen nevezetes vagy inkább talán hírhedt „legfelsőbb és örökös bíró” aki egy rövid megszakítástól eltekintve 15 teljes éven keresztül töltötte be ezt a tisztséget, Szilágyi László volt. Alig lehelte ki lelkét Szilágyi, már szaladtak is a polgárok a királyhoz, hogy elpanaszolják a Szegeden történt visszaéléseket. Hunyadi Mátyás nem habozott kedvelt városa segítségére kelni, s megparancsolta: bírót ezután csak egy évre válasszanak Szegeden. Azt sajnos nem tudjuk, meddig maradt érvényben Mátyásnak a bíróság egyéves időtartamát kikötő rendelete. Gyaníthatjuk azonban, hogy nem sokáig…
Bizonyára sokakat érdekel, kik is álltak a középkorban Szeged városának élén. Ezért az alábbiakban megadjuk azoknak a személyeknek a nevét, akiről egyértelműen megállapítható, hogy 1543 előtt Szeged bírájaként, illetve főbírájaként tevékenykedtek.
BÍRÓK
1368 Miklós fia Péter
1407 Gegesnek (Gőgösnek) mondott György
1411 András
1429 Kovazdinak mondott Imre
1436 Bertalan
1444 Ambrus
FŐBÍRÓK
1450 Kalmár Márton
1456 Zajdai Fábián
1458 Mizsér János
1464 Oszvald László
1465 Kamanci Benedek
1471–1486 Szilágyi László
1478 Oszvald László
1500 Szondi Péter
1507 Ferenc diák
1514 Pálfi Balázs?
1524–1543 Zákány István
1540? Tóth Mihály
A fenti listához még hozzáfűzhetjük: valószínű, hogy volt a városnak egy András nevű bírája is, akinek fiát, Simont, 1475-ben a szegedi domonkos rendház tagjaként Itáliában említenek a kútfők.
A bírák nevét áttekintve a következő megállapításokat tehetjük: leggyakrabban a puszta keresztnév bukkan fel, amihez néhányszor vagy az apa keresztneve, vagy egy foglalkozás megnevezése kapcsolódik (pl. Miklós fia: Péter, Ferenc diák). Egy esetben belső tulajdonságra utaló megjelölés található a keresztnév mellett (Geges/Gőgős György), egy estben pedig a kun származás gyanúja (Mizsér János) merülhet fel. Az igazán fontosnak a foglalkozásra, illetve a származás helyére utaló megjelöléseket tekinthetjük. Az előbbire két (Kalmár Márton, Ferenc diák), az utóbbira három biztos példát tudunk felhozni. Az utóbbi kategóriába tartozó Kovázdi Imre a Valkó megyei Ková(s)zd-ról, Kamanci Benedek a Szerém megyei Kamancról (ma: Sremska Kamenica, Szerbia), míg Szondi Péter a Bács megyei Szondról (ma: Sonta, Szerbia) kerülhetett a Tisza-parti városba. Bár Kovázdi Imre esetében nem zárható ki a Csongrád megyei Kovázdról való származás lehetősége sem, a fenti példák egyértelműen Szegednek a Délvidék, elsősorban a Szerémség irányába mutató gazdasági-társadalmi kapcsolatait bizonyítják, vagyis a szóban forgó bíró minden bizonnyal Valkó, és nem Csongrád megyéből jött a Tisza-parti városba.
A bírókkal ellentétben esküdt polgárokra (iurati cives) és jegyzőre (notarius) vonatkozó adatok csak a 15. századból maradtak fenn. Az 1411 és 1481 közötti időszakból összesen tizenkét esküdt polgárt és egy nótáriust ismerünk név szerint. Az esküdt polgárokat illetően az a helyzet érdemel figyelmet, hogy egyetlen olyan kútfő sem őrződött meg, amely egy adott évből ránk hagyományozta volna valamennyi esküdt polgár nevét. Ez ideig olyan oklevél sem került elő, amely megadta volna – a nevek felsorolása nélkül – a Tisza-parti város esküdt polgárainak a számát. Ennek ellenére nincs okunk kételkedni abban, hogy Szegeden is 12 esküdt polgár segítette a bíró munkáját a város török kézre kerülése előtti időszakban. Közülük négynek ismerjük a foglalkozását. Szűcs Imre, Kalmár Máté, továbbá Mihály és Máté diák esetében áll fenn ez a helyzet, tudniillik a Szűcs és a Kalmár megkülönböztető elnevezések ekkor még bizonyára nem tekinthetők megszilárdult családnévnek. Három esküdt polgárral kapcsolatosan pedig a származási helyet tudjuk megadni: Tápai László a Szeged melletti Tápéról, Kamanci Benedek a Szerémségből, míg Marázi Mihály a Temes megyei Maráz oppidumból került a Tisza-parti városba. A legtöbbször, mégpedig három alkalommal, Tápai László (1464, 1465, 1475) és Marázi Mihály (1475, 1478, 1481) szerepel iuratus civis-ként. Egyetlen esküdt polgárról, Kamanci Benedekről állíthatjuk csak biztosan, hogy később bíró lett, továbbá egy másik személyről (Marázi Mihály) tudjuk azt, hogy korábban már szerepet játszott a város dolgainak intézésében. Marázi Mihály (1471) mellett még Pordány Jánosról (1458), Molnos Mártonról (1502), Kovács Péterről (1502), Osvald Gáspárról (1523) és Tamási Györgyről (1523) írják azt az oklevelek, hogy bizonyos ügyekben eljártak a város nevében. Az említett polgárok valamennyien a városi elithez tartoztak, s valószínűleg tagjai voltak a szélesebb körű választmánynak, a communitas-nak. Az utoljára említett személyeket maga a communitas küldhette ki, hogy a bíró és az esküdtek mellett – vagy esetleg helyettük – elintézzenek bizonyos, a város számára fontos dolgokat.
A városi pecsét
A középkori oklevelek egyik legfontosabb kelléke az irat hitelességét bizonyító pecsét volt. A pecsétek anyagukat, formájukat, valamint rögzítési módjukat illetően igen változatosak lehettek. Az aranyból, ezüstből, esetenként ólomból készült ércpecséteket bulla, míg a viaszpecséteket sigillum néven tartja számon a szaktudomány, a szfragisztika. A pecsétek elterjedése, általános használata, természetesen, nem egyik napról a másikra következett be. A 11–12. századi Magyarországon még csak a király rendelkezett pecséttel, s az ekkor keletkezett magánokleveleket – ha erre szükség volt – szintén az uralkodó pecsétjével látták el. A 13. század viszont a pecsét általános elterjedésének időszaka: egyháziak és világiak is használták már ekkor. Ebben az időben bukkannak fel a legkorábbi városi pecsétek is. A 13. századból szám szerint hetet ismerünk. A városi hatóságok az általuk kibocsátott okleveleket általában sigillummal hitelesítették. E művelet elvégzéséhez szükség volt a pecsétképet, valamint a köriratot tartalmazó pecsétnyomóra (typarium), amelyet a viaszba ütöttek, vagyis a sigillumok elkészítésének legfőbb eszköze maga a typarium volt. Erre aztán, érthető módon, mindenki – beleértve a városi hatóságot is – úgy ügyelt, mint a szeme fényére.
Szeged már a 14. század közepe táján rendelkezett pecséthasználati joggal. Erre egy 1368-ban keletkezett, ám csak későbbi átiratban ismert oklevél szövegéből következtethetünk. A 15. század elejéről – 1422-ből, illetve 1429-ból – azonban megőrződött két olyan városi diploma is, amelyeken pecsétnyomok láthatók. Sajnos, e töredékek alapján az eredeti pecsétkép nem rekonstruálható. 1469 táján megtörtént Szeged jogi egységesülése. Ezzel a fontos eseménnyel függhet össze, hogy Szeged városa új pecsétnyomókat készíttetett, egy nagyobbat és egy kisebbet. Mindkettőn ugyanaz a pecsétkép látható: egy jobbra fordult, kiterjesztett szárnyú sas. A köriratok azonban eltérőek voltak. A nagyobbik pecséten, amelynek lenyomatát egy 1474. évi oklevél őrizte meg, a következő olvasható ma: „Sigillum civitatis Segediensis […m] Aquilla”, azaz magyarul: Szeged város […]-nek pecsétje a sas. A másik körirata pedig Sigillum Minus Civitatis Zegedini, vagyis Szeged város kisebb pecsétje. Az új nagy- és kispecsét felváltotta a régieket, tudniillik valószínű, hogy az egységesülés előtti időszakban a Szeged néven ismert települések, azaz Fel-, illetve Alszeged (vagyis a későbbi Palánk) külön városi hatósággal és pecséttel rendelkeztek.
A város pecsétje különleges fontosságú szerepre a török kiűzése utáni időben tett szert. Akkor, amikor Szeged polgársága és vezetősége mindent elkövetett annak érdekében, hogy visszaszerezze a korábbi kiváltságos jogállást. Ez teljes mértékig érthető, hiszen a szegedi polgárok – a hódoltság időszakában bekövetkezett hanyatlás ellenére is – élénken emlékeztek arra, hogy városuk 1543 előtt a Magyar Királyság egyik leggazdagabb és legnépesebb települése volt.
Szeged jogi helyzete a hódoltság alatt és a török kiűzését követően
Szeged 1686. október 23-án szabadult fel a 143 évig tartó török uralom alól. A város az oszmán időkben egy olyan szandzsák székhelye volt, amely a budai vilajethez tartozott és ún. hász városnak számított, ami némi védettséget is jelentett. Keresztény népessége ugyan jócskán megfogyatkozott, ráadásul a Palánknak nevezett városrészből szinte teljesen kiszorult, de Alsó- és Fölsővároson erőteljesen megkapaszkodott a magyar lakosság, amely megérte a török hódoltság megszűntét. Szeged más városoktól – példának okáért Temesvártól – eltérően nem veszítette el etnikai hátországát, s így a folyamatos beköltözésnek is köszönhetően megmaradt magyar városnak. Ezen a helyzeten az sem változtatott jelentős mértékben, hogy a török kiűzését követően számos idegen telepedett le Szegeden. Közülük külön említést érdemelnek a kézműves és kereskedő tevékenységet folytató németek, akiknek a számát még a hivatali kirendeltségeknél szolgálók is gyarapították, valamint a katonai feladatokat ellátó szerbek.
Szeged, a visszafoglalást követően, lényegében török helyőrségből császári garnizonná alakult, ahol a Temesvár és a Duna-Tisza-Maros köz Habsburg kézre kerülését szentesítő 1718. évi pozsareváci békéig folyamatosan katonai egységek állomásoztak. Más szóval: Szeged egészen 1716-ig, vagyis Temesvár megvívásáig, illetőleg az azt követő békekötéséig, határszéli városnak számított, hiszen a Török- és a Habsburg Birodalom az említett időpontig a Tisza Szeged alatti szakasza mentén nézett farkasszemet egymással. A fenti helyzetből fakadóan az 1686. évi visszafoglalást közvetlen követő időszakban Szeged életének meghatározó tényezője az itteni katonai parancsnokság, valamint az Udvari Kamara kirendeltsége, a prefektúra volt. Az Udvari Kamarán kívül még további három központi szerv, a Főhadbiztosság, az Élelmezési Igazgatóság, valamint a Hajózási Hivatal is tartott kirendeltséget Szegeden. A helyőrség jelenléte és a kamarai igazgatás, továbbá a különböző hadi események számos probléma forrásává váltak. A városi tanács azonban a legtöbbször mégsem a katonai kihágások és a rendkívüli adók miatt zúgolódott, hiszen tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a török kiűzésével járó terhekből a szegedieknek is ki kell venni a részüket, hanem alapvetően a város középkori kiváltságain esett sérelmeket nehezményezte. S mivel Szeged polgárainak egy jelentős része még a török hódoltság alatt sem hagyta el városát, ezért az oszmánok kitakarodását követően az őslakosnak tekinthető szegediek rögtön kísérletet tettek régi privilégiumaik elismertetésére. Tárgyalásokat folytattak az Udvari Kamara és az Újszerzeményi Bizottság képviselőivel, kérvényeket juttattak el a királyi kancelláriához, sőt panaszlevelükkel még Eleonóra özvegy királynét is megkeresték 1711-ben. Próbálkozásaik nem tűntek eleve reménytelennek, hiszen régi privilégiumaik egy részét eredeti dokumentumokkal igazolni tudták, s Bécsben sem viselkedtek elutasítóan a kérésüket illetően. Az sem mellékes szempont továbbá, hogy a szegediek Buda, Pest, Esztergom és Székesfehérvár polgáraiban szövetségesekre találtak, s a szóban forgó városok együttes fellépésének eredményeként az 1715:37. tc. becikkelyezte Szeged és a fenti városok kiváltságait. Mindehhez persze sok pénzre volt szükség, hiszen a különböző terhek megváltása komoly összegeket emésztett fel, továbbá ajándékokra, hogy a dolgok olajozottan menjenek, no meg némi furfangra is.
Arról van szó ugyanis, hogy az egykori kiváltságok visszaszerzéséért folytatott küzdelemben igen nagyot lendített volna a dolgok állásán egy régi pecsétnyomó, ám ilyen nem állt rendelkezésre. A hajdani kiváltságos jogállást az 1469-ben készült typarium egyértelműen bizonyíthatta volna, csakhogy az a török hódoltság zűrzavaros időszakában szőrén-szálán eltűnt. Fontos ehhez hozzátenni, hogy a nagyobbik pecsétnyomóról van szó, tudniillik azon olvasható volt az 1469-es évszám, míg a török dúlást átvészelt kisebb pecsétnyomóra se évszám, se jogi státusra utaló kifejezés nem volt rávésve. Így bizonyítékként szóba sem jöhetett. Erre fel a városi hatóság 1691-ben új typariumot vésetett, amelynek köriratában már feltüntették a „Liberae ac Regiae” azaz a szabad királyi (ti. város) kitételt is. Ez a pecsétnyomó viszont éppen újkeletűsége miatt nem lehetett cáfolhatatlan bizonyíték. Mivel sem az új typarium, sem pedig az elveszett nagyobbikra való hivatkozás nem lágyította meg a kamarai tisztviselők szívét, a város hamisításra vetemedett. Az ötlet Temesváry Jánostól, Szeged „főpennájá”-tól származott, aki titokban egy új pecsétnyomót vésetett, azt mesterségesen megrongálta, majd egy halász varsájába csempészte. Így történhetett, hogy 1704-ben a halászok „teljesen véletlenül” kihúztak a vízből egy typariumot, amely rongáltsága ellenére is eleget tett minden elvárásnak. Felirata – „Sigillum Regiae …gediensis. A. 1200” – alapján rögvest a város elveszett régi pecsétnyomójával azonosították, s Szeged küldöttei hamarosan be is mutatták azt a kancellárián. Ez alkalommal a város már sikerrel járt, s III. Károly király 1719. május 21-én Laxenburgban kiadott, „Szeged szabad és királyi város kiváltságainak megerősítése és magyarázata” címet viselő oklevelével visszahelyezte Szegedet a szabad királyi városok közé. A fent hivatkozott rendkívül fontos, 13 korábbi – köztük számos középkori – kiváltságlevél teljes szövegét tartalmazó okmány egyértelműen leszögezte, hogy Szeged az ország újabb törvényeinél [1715:37. és 107. tc.] fogva a jogvisszaháramlás címén visszakerült a szabad királyi városi jogállásba (… et iam vigore novellaris regni constitutionis, jure postliminii ad statum liberae et regiae civitatis, articulariter reassumpti exstitissent..). Ezzel Szeged fejlődése új lendületet vett.
Az 1719. évi kiváltságlevél egyik pontja részletesen ismerteti a város címerét és pecsétjét, amelynek alapja az 1704-ben „megtalált” pecsét lett. Mivel a fenti dátum Szeged történetének egyik legnevezetesebb eseményével fonódik össze, ezért az 1989. évi politikai rendszerváltoztatást követően a város vezetése május 21-ét Szeged napjának nyilvánította. Végre egy bölcs döntés, ami a múltat és a jelent szerves egységben láttatja!
Szeged városának kiváltságai a középkorban
| 1242–1247 között | A szegedi hospesek IV. Béla királytól elnyerik Fehérvár szabadságát. (Petrovics István 15. o.) |
| 1247 | IV. Béla király a szegedi hospeseknek adományozza Tápé lakatlan földet és Vártó halastavat. (Reizner János 1899-1900. 4:3. o.) |
| 1389. ápr. 9. | Zsigmond király megerősíti a szegedi polgárok vámmentességét. (Reizner János 1899-1900. 4:4-5. o.) |
| 1405. jún. 14. | Zsigmond király Asszonyfalva, más néven Felszeged polgárainak országos vámmentességet ad. (OL. Dl. 90 553., ZsO II/1. nr. 484. o.) |
| 1409. ápr. 14. | Zsigmond király megerősíti a szegediek kereskedelmi és bíráskodási kiváltságait. (Reizner János 1899-1900. 4:18-19. o.) |
| 1412. szept. 6. | Zsigmond király elrendeli a kétlépcsős bíróválasztást Szegeden. A bírót 40 tagú választott testület választja a saját kebeléből. (Reizner János 1899-1900. 4:24-25. o.) |
| 1422. jún. 5. | Zsigmond király megerősíti a szegediek országon belüli szabad mozgását, valamint vám- és adómentességét. (Reizner János 1899-1900. 4:27-28. o.) |
| 1430. máj. 1. | Zsigmond király újra megerősíti a szegediek országon belüli szabad mozgását, valamint vám- és adómentességét. (Reizner János 1899-1900. 4:30-31. o.) |
| 1431. okt. 14. | Zsigmond király Felszegeden minden csütörtökön hetivásárt engedélyez. (Reizner János 1899-1900. 4:31-32. o.) |
| 1436. ápr. 9. | Zsigmond király megerősíti a szegediek kereskedelmi és bíráskodási kiváltságait. (Reizner János 1899-1900. 4:33-35. o.) |
| 1438. febr. 22. | Albert király megerősíti a szegediek országos vám- és adómentességét. (Reizner János 1899-1900. 4:43-44. o.) |
| 1450. jún. 4. | A Szegeden tartózkodó Hunyadi János megerősíti a szegedi polgárok azon kiváltságát, hogy a titeli révnél az üres boroshordók után ne fizessenek vámot. (Reizner János 1899-1900. 4:46-49. o.) |
| 1458. aug. 16. | Mátyás király megerősíti a szegediek régi kegyúri jogát a Szent Demeter- és Szent György plébániák, valamint a Szent Erzsébet- és Szent Péter ispotályok fölött. (Reizner János 1899-1900. 4:54. o.) |
| 1459. jan. 20. | Mátyás király az alszegedi Szűz Mária-kolostor előtt szerdai napon hetivásárt engedélyez, egyben hozzájárul, hogy négy mészárszéket állítsanak föl. (Reizner János 1899-1900. 4:55-56. o.) |
| 1462. aug. 17. | Mátyás király megengedi, hogy a szegediek a kunokkal közösen használják Asszonyszállása kun pusztát. (Reizner János 1899-1900. 4:57-58. o.) |
| 1464. ápr. 3. | Mátyás király megerősíti a szegediek adómentességét. (Reizner János 1899-1900. 4:58-60. o.) |
| 1465. | Mátyás király megerősíti a szegediek legeltetési jogát Asszonyszállásán és más kun pusztákon. (Reizner János 1899-1900. 4:63. o.) |
| 1471. aug. 22. | Mátyás király adó- és vámmentességet ad a szegedieknek péterváradi szőleik után, egyben négy dénár szüretelőpénz fizetésére kötelezi őket. (Reizner János 1899-1900. 4:69-70. o.) |
| 1473. nov. 9. | Mátyás király a szegedieknek a Duna–Tisza közén a kunokéval azonos legeltetési jogot ad. (Reizner János 1899-1900. 4:72. o.) |
| 1484. márc. 27. | Mátyás király engedélyezi, hogy a pesti és szegedi polgárok boraikat Kassán és a Felvidéken kimérjék. (Reizner János 1899-1900. 4:83-85. o.) |
| 1486. márc. 12. | Mátyás király az évenkénti bíróválasztásról intézkedik. (Reizner János 1899-1900. 4:86-87. o.) |
| 1498. jún. 4. | II. Ulászló király 1498. június 4-én kelt oklevelében megerősítette Szeged polgárait korábban szerzett kiváltságaikban, hangoztatván, hogy a Tisza-parti város lakói Fehérvár és Buda városok szabadságával éltek. |
| 1499. máj. 6. | II. Ulászló király a Szent Luca ünnepét (dec. 13.) megelőző és azt követő napokon országos vásárra ad engedélyt, és hozzájárul hetivásár tartásához is. (Reizner János 1899-1900. 4:89-90. o.) |
| 1514. nov. 19. | Szegedet először említik a becikkelyezett és elidegeníthetetlen királyi javak között. (CIH 1000-1526:709. o.) |
| 1516. dec. 4. | II. Lajos király engedélyezi, hogy a szegediek házaik újjáépítéséhez vámmentesen szállítsanak fát a Tiszán és a Maroson. (Reizner János 1899-1900. 4:95-96. o.) |
| 1521. máj. 28. | II. Lajos király megerősíti azt az egyezményt, amelyet a szegedi, kamanci és péterváradi polgárok kötöttek a szüretelőpénz fizetéséről és a szőleik őrzéséről. (Reizner János 1899-1900. 4:96-97. o.) |
| 1523. máj. 27. | II. Lajos király átírja II. Ulászló 1498. június 4-én kelt privilégiumát és megerősíti Szeged polgárait korábban elnyert kiváltságaikban. (Reizner János 1899-1900. 4:129-130. o.) |
| 1523. aug. 6. | II. Lajos király megtiltja, hogy a szegediektől adót szedjenek. (Reizner János 1899-1900. 4:131. o.) |
| 1529. febr. 22. | I. János király védlevelében megtiltja, hogy az országot járó szegedi polgárokat zaklassák. (Reizner János 1899-1900. 4:132-133. o.) |
Megjelent a folyóirat 2019. májusi számában
Rövidítések:
CIH 1000–1526 = Márkus Dezső stb. (szerk.): Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000–1526. évi törvényczikkek. Budapest, 1899.
- Dl. = Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Mohács előtti gyűjtemény.
Petrovics = Petrovics István: Szeged kronológiája 1183–1543. In: Kristó Gyula (szerk.): Szeged történeti kronológiája a kezdetektől 1944-ig. Szeged 1992. 14–31. o.
Reizner János 1899–1900. = Reizner János: Szeged története I–IV. Szeged, 1899–1900.
ZsO = Mályusz Elemér–Borsa Iván–C. Tóth Norbert–Neumann Tibor–Laktos Bálint (összeáll.): Zsigmondkori oklevéltár I–XIII. Budapest, 1951–2017.