Tóth Marcell: 1919 Szegedje és a nemzeti kormányok

Kereken egy évszázada, 1919. június 2-án lépett a nyilvánosság, egészen pontosan a Klauzál téri Kárász-ház előtt összegyűlt szegedi polgárok és katonák elé a Károlyi Gyula vezette „Nemzeti Kormány”. A francia megszállás alatt szervezkedő ellenforradalmárok ugyan nem dönthették meg a tanácsköztársaságot, azonban itt jött létre a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg, és innen eredeztették a következő huszonöt évet meghatározó, nehezen definiálható „szegedi gondolatot”.

Minden út Szegedre vezet

A Tanácsköztársaság diktatúrájának időszakában két francia megszállás alatt álló városban kezdődtek ellenforradalmi szervezkedések: Szegeden az Antibolsevista Comité (ABC) és Aradon az Union Sacrée bontott zászlót. Az utóbbi településen Károlyi Gyula vezetésével ellenkormányt is hoztak létre 1919. május 5-én, amely megalakulása után nem sokkal már városunkba kívánt átköltözni. Május 9-én útra is keltek, azonban a vonatot Mezőhegyesnél feltartóztatták a román megszállók, utasait internálták, ennek köszönhetően a kormány tagjainak többsége két héten keresztül fogságban volt. Végül visszatérhettek Aradra, és innen indultak újból Szegedre: május 28-án már szinte a teljes kormány a Kass Szállóban vacsorázott. Ekkorra már több egyeztetés lezajlott a konzervatívabb szegedi és a liberálisabb, az internálást elkerülő aradi ellenforradalmi politikusok között, akik a kölcsönös bizalmatlanság ellenére kormányzóbizottságot választottak, amelynek elnöke a távollévő Teleki Pál lett, és képviseltették magukat Szeged, Arad, Temesvár, Bécs és Budapest magyar ellenforradalmi erői.[1]

„Uj kormány alakul és a magyar ügyek vezetését átveszi”

Károlyi Gyula május 28-i megérkezésének napján tárgyalt Kelemen Bélával, a szegedi Antibolsevista Comité végrehajtó bizottságának elnökével. Előbb a szegedi ABC vezetője, majd az aradi kormány miniszterelnöke tette le javaslatait. Kelemen magát a kormányfő államtitkáraként képzelte el, külügyminiszternek Bethlen Istvánt, földmívelésügyi miniszternek Teleki Pált javasolta, de tartott volna fent helyett különböző pártok képviselőinek. Szegedről csak államtitkárokat nevezett meg, az aradiak közül pedig Károlyin kívül Varjassy Lajosnak, az aradi kormány kereskedelemügyi miniszterének is miniszterséget szánt. A miniszterelnök 30-án fogalmazta meg javaslatát, amely már jelentős részben megegyezett az első szegedi kormány végleges összetételével. Jelentős különbség, hogy elesett Pálmay Lajos az igazságügy-miniszteri széktől – ez utóbbit a szegediek vétózták meg az aradi jogász zsidó származása miatt.[2]

Május 31-én megalakult a szegedi kormány, amely Nemzeti Kormánynak hívta magát. Államfő híján a kormányfő előtt tették le esküt az új miniszterek: Kelemen Béla belügy-, Kintzig János földmívelésügyi, Varjassy Lajos kereskedelmi, Hemmen János nemzetiségi miniszterek. Átmenetileg – Gratz Gusztáv megérkezéséig – Solymossy Lajos lett a pénzügyminiszter, a kultuszminiszteri posztot szánták az ekkor még csak Szeged felé tartó Teleki Pálnak. Öt miniszteri pozíciót nem töltöttek be, ezek egy részét a bécsi ABC tagjainak szánták. Az államtitkárok közül a hadügyi államtitkárt, Gömbös Gyulát érdemes kiemelni – érdekesség, hogy a korábbi magyar gyakorlattal ellentétben nem honvédelmi, hanem hadügyminisztérium jött létre.[3]

Az új kormány kiáltványban fordult a „Magyar Nemzethez”. Tartalma hasonló volt az előző Károlyi-kormány proklamációjához: „1. Letörjük a bolsevizmust s helyreállítjuk a rendet, a személy és vagyonbiztonságot s a munka becsületét. […] Politikai okokból megtorlást senkivel szemben alkalmazni nem fogunk”. Ígérték a „törvény uralmát”, azt, hogy „a végrehajtó hatalmat […] a nyugati demokráciák szellemében” gyakorolják, valamint az antant államaival való jó viszony kialakításának szándékát. A tanácskormány összes rendeletét érvénytelennek nyilvánították, de egyben kimondták, hogy „kívánjuk […] a szükséges szociális reformok céltudatos megvalósításával, a munkásosztály minden jogos igényét kielégíteni.”[4]

Június 2-án megérkezett Bécsből több politikus, köztük Teleki Pál hárommillió koronával, amely abból a száznegyven millióból származott, amelyet a tanácsköztársaság bécsi nagykövetségének kirablásakor zsákmányoltak az ellenforradalmárok még áprilisban. A minisztertanács ülésén olyan kérdések kerültek szóba, mint a franciákkal közös sajtócenzúra, határrendőrség felállítása, a „nem kívánatos elemek internálása, vagy kiutasítása”. Bernátsky Kornél tábornok lett a Szeged körül szerveződő csapatok parancsnoka. Azonban a kormány valós hatalmáról jellemzést ad az a tény, hogy több esetben hozzátették, hogy egy-egy intézkedés csak a francia parancsnokság hozzájárulásával léphet életbe.[5]

„Uj kormány alakul és a magyar ügyek vezetését átveszi. Ezen kormány tagjai teljesen ismerik az általános helyzetet és különösen Szeged város helyzetét. Céljuk, hogy a rendet mindenütt fenntartsák, hogy a város élelmezését biztosítsák és mindenkinek munkát adjanak. Ennélfogva semmi sem változik. Az ezredes kormányzó, akit eddig minden társadalmi osztály hathatósan támogatott, most azt kéri ezektől, hogy őszintén segítsék az uj kormányt” – fejezte ki aznap a sajtóban támogatását Bétrix francia városparancsnok.[6]

Ugyanezen a napon a nyilvánosság előtt is bemutatkozott a szegedi kormány: Kelemen Béla naplója alapján kaotikus állapot, avagy ahogy ő fogalmaz „zavar és bizonytalanság” bontakozott ki az előkészületek alatt. Neki is aznap szóltak az utcán, hogy fél hatkor lesz az ünnepség a Klauzál téren, eközben a már Aradon is aktív francia tiszt, Saint Laumer százados a következő napra akarta halasztani az eseményt. Teleki Pál viszont engedélyt kapott Charpy tábornoktól, a francia 76. hadosztály és egyben a terület parancsnokától a nyilvános bejelentésre. Gömbös Gyula, a bécsi ABC megbízottja, valamint Zadravecz István alsóvárosi ferences plébánia rendfőnöke az ünnepséget mindenképpen meg akarták tartani, és minél hamarabb szerettek volna túl lenni az eseményen, Károlyi Gyula kormányfő viszont habozott, „mert nem barátja a nyilvános parádénak”. Végül kiderült, nem hiába gyűltek össze sem a törvényszék előtt a lakosok, sem a laktanyában a díszszázad katonái, este hét óra körül bemutatkozott az új kormány és az új haderő magva a Klauzál téren.[7]

A Kárász-ház erkélyén először Kelemen Béla olvasta fel a kormány proklamációját, őt követte Károlyi Gyula, majd Zadravecz hatott elsősorban a közönség érzelmeire: „Míg a haza megmentésére így lelkesen esküdtök Ti, a kormány tagjai, mi a nép is teszünk esküt: A rend a nyugalom és a Haza visszaszerzéséhez lábaitok elé tesszük ifjú életünket s mindenünket! Esküszünk!”[8]

„Kemény lelkitusa után, de eljöttem, vállalom”

A kormány tagjai és támogatói emlékei szerint a Klauzál tér megtelt, két évtizeddel később az ABC egyik alapítója, Bokor Pál úgy emlékezett rá, hogy a „tömeg az utcán éljenzett és azt kiáltotta: »Halál a nyomorult bolsevistákra!« »Vesszenek Kun Béláék!« »Éljen Károlyi Gyula gróf!«”.[9] Ennek ellenére a franciák óvatosan támogatták Károlyiéket, mert úgy vélték, hogy túlzottan reakciós, Habsburg-párti tagokból áll a kabinet, amelyet a lakosság nem támogat.[10] Ezt a nézőpontot erősítette az is, hogy a Kárász utcai ünnepség után két nappal egy munkásküldöttség már sztrájkkal fenyegetőzött az eseményekre válaszul, s 6-án valóban beszüntették a munkát a nyomdászok és az újságírók. A proklamáció kommunizmust elítélő mondatai, valamint az, hogy Bétrix ezredes, a városkormányzó nem engedte a munkásoknak, hogy erős hangvételű válaszkiáltványukat nyilvánosságra hozzák, végül néhány napon belül általános sztrájkot okozott. A víz, villany- és gázszolgáltatás csupán azért indulhatott meg ismét, mert a tisztek és az önkéntes diákok működtették a közüzemeket – az utóbbi mintegy negyven fő között ott volt Pálfy György is, aki valószínűleg azonos a későbbi (1944-ben a szovjetek által kinevezett) polgármesterrel.[11]

Nem segítette az ellenforradalmi kormány ügyét az sem, hogy Bétrix úgy érezte, megkerülték őt június 2-án este, Charpy tábornok pedig azt mondta, hogy ő csak a plakátok közzétételére és a proklamáció terjesztésére adott engedélyt, de ünnepségre fegyveres katonákkal nem.[12] A szegedi kormányok ideje alatt mindvégig nehézséget okozott, hogy a szociáldemokratákat nem sikerült bevonni, habár Károlyi két miniszteri helyet is fenntartott a párt részére.[13]

Egy új, a magyar történelemben nem sokkal később már jelentős politikai szerepet játszó személy vállalt szerepet Szegeden. „[…] megörültem, amikor Károlyi Gyula gróf miniszterelnök még Aradról hozzám küldte az ellenkormány megbízottját azzal a felhívással, hogy vállaljam el az új nemzeti hadsereg felállítását és megszervezését. Szinte ugyanakkor keresett föl Bécsből Bethlen István futára is, éspedig ugyanezzel a kéréssel. Bethlen is, Károlyi is tisztán látták, hogy az országnak a bolsevistáktól és a románoktól való felszabadítása csupán a diplomácia eszközeivel nem érhető el” – írta már a portugáliai emigráció éveiben Horthy Miklós. A monarchia flottájának utolsó parancsnoka először május 30-án járt a városban, majd tárgyalt Károlyi Gyulával, de utoljára abban maradtak, hogy „hét-nyolc nap múlva visszajön Szegedre és akkor majd közli Károlyival, hogy végeredményben mire határozta el magát”.[14] Nem sokkal később döntött: családi birtokáról, Kenderesről érkezett kocsin Mezőtúrra, majd vonattal utazott tovább,[15] és június 6-án a miniszterek tanácskozása közben jelent meg. Kelemen Béla így örökítette meg a pillanatot: „Teleki jelen volt gróf Károlyi Gyula miniszterelnöki szobájában, mikor Horthy esőköpönyegben és sapkában berontott és az első ablaknál Károlyi Gyulának ezt mondotta: »Kemény lelkitusa után, de eljöttem, vállalom.«”.[16]

Ezen a napon átalakult a kormány, helyesebben megoszlanak a vélemények arról, hogy ez történt, vagy teljesen új kormány alakult.[17] A Kelemen Bélát érintő támadások miatt a miniszterelnök – eddigi tisztsége megtartása mellett – átvette a volt főispántól a belügyi tárcát, aki viszont nem maradt ki a kormányból, hanem a Teleki helyett kultuszminiszter lett. A Bécsből pár nappal korábban érkezett gróf, saját kérésére, a külügyek irányítását kapta meg. Az előző napokban még Szegedre várt Gratz Gusztáv pénzügyminisztert helyettesítő Solymossy Lajos pedig hivatalosan is pénzügyminiszter lett.[18]

„A vörös terror leküzdésére, valamint a törvényes rend és biztonság helyreállítása céljából »Magyar Nemzeti Hadsereg« felállítását rendelem el” – jelentette be Horthy Miklós június 9-én az új haderő megalakulását.[19] Néhány nappal később megalakult az első tiszti század,[20] majd 18-án megkezdődött a toborzás: „Jelentkezzék minden fegyvertfogható hazafi! Katonák! Munkások! Polgárok! A toborzást elrendelem. Honmentésről van szó! Ragadjatok fegyvert az országot pusztító vörös terror leküzdésére. Szegediek! Mutassátok meg, hogy méltók vagytok őseitekhez! Horthy s. k. ellentengernagy, hadügyminiszter.”[21]

Amikor a törvényszék épületében elfért az összes minisztérium

Milyen körülmények között működött a szegedi kormány? A puritán jelző nem túlzó: a Széchenyi téri törvényszéki palotában helyezték el a minisztériumokat. Igaz, a bürokratikus látszatra ügyeltek: fegyveres őrség állt a bejáratnál, elkérték a belépők igazolványait, majd kiállítottak részükre egy újabb igazolványt, amellyel az épületen belül lehetett közlekedni. A törvényszéki elnök hivatali helyiségeiben volt a miniszterelnökség és a miniszterelnökségi sajtóiroda. Néhány szobát kaptak a minisztériumok,[22] a külügyminisztérium például nem sokkal korábban még telekkönyvi irattár volt. Teleki szobájának ajtajáról még a kilincs is hiányzott – kevés olyan kormánya volt Magyarországnak, ahol a külügyminiszter maga nyitotta ki a lakatot.[23]

Milyen ügyekkel foglalkoztak? A teljesség igénye nélkül néhány példa. Június 9-én szóba került a Brassóba internált magyar tisztek kiszabadítása érdekében a franciákkal történő egyeztetés, a belügyi államtitkár bemutatta az első kormányrendeletet, amelynek értelmében a „magyarországi tanácsköztársaság tanácskormányának összes rendeletei és rendelkezései hatályon kívül helyeztetnek”. A miniszterelnök a szegedi pénz lebélyegzése ügyében kívánt lépéseket tenni, a hadügyminiszter a város közbiztonságának javítását sürgette, a külügyminiszter pedig propagandabizottságot akart szervezni, hogy itthon és külföldön népszerűbbé tegyék magukat. Már döntöttek is a bankjegyek felülbélyegzéséről június 11-én, sőt elhatározták, hogy előkészületeket tesznek egy új intézet (gyakorlatilag a jövendőbeli Magyar Nemzeti Bank) felállítására, hogy bankjegyeket bocsáthassanak ki később. A földmívelésügyi miniszter a tiszai kotrásokra kért pénzt – megadták, viszont Varjassy hiába kért munkanélküli segélyt 500 magánalkalmazott részére, ezt elutasították. Két nappal később nemcsak a kolozsvári egyetem azon kérése került szóba, hogy három tanára francia engedéllyel Szegedre jöhessen az egyetem városba költöztetéséről egyeztetni, hanem Teleki Pál és Horthy Miklós Belgrádba utazása is. A két miniszter feladata az volt, hogy egyrészt törekedjenek a baráti kapcsolat kialakítására a szerb és a szegedi kormány között, másrészt pedig az, hogy érjék el, hogy használhassák majd a Baja–Bátaszék vasútvonalat, ha a kormány továbbköltözne a Dunántúlra.[24]

A belgrádi tárgyalások kevés eredménnyel jártak, habár a brit, amerikai, francia diplomatákkal, szerb kormányközeli személyekkel is egyeztettek, miután megébredtek a pancsovai szálloda biliárdszobájában elhelyezett szalmazsákokon. Sztoján Protity[25] miniszterelnök ugyan hajlandó lett volna fogadni a Nemzeti Kormány diplomáciai képviselőjét, de csak francia hozzájárulással, amely nem következett be.[26]

Összességében ez jellemezte a kormány működését: fontos kérdésekről tárgyaltak, jelentős ügyekben határoztak, de eredményt nem tudtak elérni: nem ismerték el őket hivatalosan a franciák, nem indíthatták el katonáikat a tanácsköztársaság ellen (habár hozzá kell tenni, nem is lett volna esélyük sem a győzelemre, amire a szerbek fel is hívták a figyelmüket), és pénzügyek terén is kifejezetten szűk mozgásterük volt.

„Nem lehet valaki miniszterelnök, ha Károlyi a neve”

Az általánossá vált sztrájkkal szemben az engedmények politikáját alkalmazó Bétrix nem tudott eredményeket elérni, helyére az aradi ellenkormány létrehozásában jelentős szerepet játszó De Gondrecourt tábornok került, aki azt vallotta, hogy „ahol franciák vannak, ott nincs bolsevizmus”.[27] Június 15-én kiadott parancsában figyelmeztette „Szeged város lakosságát, hogy minden tüntetés szigorúan tiltva van,” és hozzátette, minden egyes ilyen jellegű eseményt „azonnal karhatalommal fog feloszlatni”.[28] A munkásvezetőket Nagykikindára internáltatta, az ekkor és a következő napokban elfogott mintegy 500 személy közül a munkabeszüntetés főbb szervezőit a francia hadbíróság ítélte el. A módszer eredményes volt: június 22-én véget ért az általános sztrájk. De Gondrecourt Bétrix-hez képest pozitívabban viszonyult Károlyi kormányához, Tonelli Sándor emlékei szerint azt mondta, hogy nagyon szívesen tárgyalna a kormány tagjaival, de ezt hivatalos minőségében nem teheti, amíg Párizs el nem ismeri a szegedi kabinetet.[29]

Károlyi Gyula június 26-án a Szegedre érkező Franchet d’Espèrey-vel, a Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnokával is tárgyalt, ahonnan „egész jó benyomásokkal […] tért haza”: engedték a toborzást, a francia tábornok fegyvereket ígért, viszont a Nemzeti Hadsereg előrenyomulását megtiltotta. Másnap kiderült, hogy továbbra is csak 1300 főben maximalizálják a magyar fegyveres erők számát. A kormányfő észlelte, hogy csökken a támogatottsága, ezért már június 27-én felajánlotta, hogy ha szükséges, akkor kabinetje átadja a helyét egy franciák bizalmát élvező újabb kormánynak.[30] Az ellenkormánnyal valamennyire szimpatizáló britek sem támogatták teljes mértékben a szegedieket, Troubridge admirális, a dunai szövetséges flotta parancsnoka egyrészt reakciósnak nevezte a kormányt, másrészt megjegyezte: „Nem lehet valaki miniszterelnök, ha Károlyi a neve”.[31]

Július 1-jével a szegedi kormánnyal „túlzott mértékben” barátkozó De Gondrecourt helyére Fournié alezredes került. 4-én Károlyi Gyula De Lobit-nál járt Nagykikindán, ahol a tábornok közölte vele, hogy az antanttól még „jóakaratú semlegességre” sem számíthatnak. Károlyi válaszul bejelentette lemondását, s nem terjesztette elő listáját a korábbinál „demokratikusabb” tagokkal. Másnap a miniszterelnök szándékát közölte a kormány tagjaival: Horthy és Kelemen ezt nem támogatta, sőt az utóbbi hozzátette, nem adhatják át „oktobristáknak” a hatalmat, Teleki szerint viszont túl sötéten látta a helyzetet a kormányfő.[32]

P. Ábrahám Dezső kormánya

Már június végén több új miniszterelnök-jelölt neve felmerült: Juhász Nagy Sándoré (a Berinkey-kormány igazságügyi minisztere), Balla Aladáré (volt újvidéki főispán), Pattantyús-Ábrahám Dezsőé (a Károlyi-kormány igazságügyi államtitkára). Megkezdődött a politikai harc: miközben Varjassy a helyi szociáldemokratákkal tárgyalt, a Gömbös vezette Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) gyűlést tartott, és Horthyt éltették a jelenlévők. Az egymás elleni küzdelmet csupán július 10-én sikerült felfüggeszteni egy Gömbös–Varjassy paktum jegyében, hiszen a legfontosabb céljuk, a kommunisták megbuktatása, azonos volt. A franciák számára továbbra is inkább Varjassy irányzata volt a szimpatikusabb, de még az ő javaslatait sem fogadták el elsőre, de legalább az kiderült már július hatodika körül, hogy P. Ábrahám Dezső lesz a miniszterelnök. 12-én este hét órakor – az előző napokban zajló egyeztetések után – a volt államtitkár bejelentette, hogy ő alakít a kormányt, ezzel párhuzamosan pedig Károlyi Gyula kormánya lemondott.[33]

P. Ábrahám Dezső kormányában csak két régi miniszter maradt: Teleki Pál továbbra is a külügyért (július 16-tól a földművelésügyért is), Varjassy Lajos pedig a kereskedelemügyért felelt. Balla Aladár lett a belügy-, Belitska Sándor a hadügy-, Dömötör Mihály a népjólétügyi miniszter (július 18-tól kultuszminiszter is). Nem sokkal később Horthyt kinevezték a Nemzeti Hadsereg fővezérének: ezt július 17-én bejelentették a Hivatalos Közlönyben, amelyből kiderült, hogy Pálmai Lajos a közélelmezési miniszter.[34] A kormánynak nem volt pénzügyminisztere, csupán pénzügyi biztosa: Éber Antal.[35]

A Széchenyi téri alakuló ünnepségen a miniszterelnök kormányát „forradalmi alakulatnak” nevezte, amelynek célja Magyarország visszaszerzése egy „újabb honfoglalással”, a rend helyreállítása és a haza „bolsevizmus átkától való megszabadítása”.[36] A kormány megalakulása után ünnepi istentiszteleteket tartottak – a miniszterek vallásuk szerint választották ki, hogy melyik templomba, vagy zsinagógába mennek.[37]

A kormány azonban a fő célját, a franciák elismerését, nem tudta elérni, mivel Párizs egyre inkább a bécsi Antibolsevista Comitéban látta a kibontakozás zálogát,[38] habár ennek látszólag ellentmond, hogy az eredetileg az ottani ABC-t képviselő Gömböst július végén a város elhagyására kényszerítették. 1919. július közepén a szerbül tudó belügyminiszter és a külügyminiszter Belgrádban tárgyaltak. Teleki szimpatizált a szerbekkel, és Protity miniszterei részéről is nyitottságot tapasztaltak, az ígéreteket, vagy inkább reményeket viszont nem sikerült diplomáciai, pénzbeli, fegyveres támogatásra váltani.[39]

A konzervatívabb erők végül „ellentámadásba mentek” a Gömbös elleni fellépés után. Július végétől egy „fiókparlament” szervezésébe kezdtek: a 158 tagú Magyar Nemzeti Bizottmány első ülését augusztus 4-én tartotta, az utolsót, a negyediket 12-én. A törvényhozó szervnek szánt bizottság elnökévé gróf Zichy Aladárt választották. Képviseltették magukat többek között: az országgyűlés két házának korábbi tagjai, a földművesek, a kereskedelmi és iparkamara emberei, a keresztényszocialista szakszervezet, a politikai pártok, a városi törvényhatóság, de még a Dugonics Társaság is. Feltűnő volt a szociáldemokraták és a szakszervezetek hiánya, akik annak ellenére bojkottálták a gyűlést, hogy 18 helyet fenntartottak a részükre. A bizottmány elutasította a Peidl-kormányt, amelyet a bolsevikok utódjának tartott.[40]

Ugyanis, miközben a szegediek egymással vetélkedtek, valóban jelentős változások következtek be az országban. Július végén a Magyarországi Tanácsköztársaság románok elleni tiszántúli offenzívája összeomlott, sőt 29-étől már a Duna-Tisza közén jártak az ellentámadásba lendülő román csapatok, amelynek köszönhetően augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, Kun Béla és társai Bécsbe menekültek. Helyettük egy szakszervezeti kormány vette át a hatalmat Peidl Gyula vezetésével, amelyet Friedrich István társaival puccszerűen megbuktatott. Bukaresttel a fegyverszünetet azonban egyik kormány sem volt hajlandó aláírni, ezért nemcsak a fővárost szállták meg a románok, hanem egészen Győrig jutottak. Meg nem szállt területként csupán a Dunántúl középső része maradt.[41]

Miközben a román csapatok hídfőállást létesítettek a két nagy folyó között, a P. Ábrahám-kormány a békekonferenciához intézett levelet, amelyben kérte, hogy egyrészt adják át az antant által a térségben őrzött magyar hadianyagot, másrészt engedjék szabadon mozogni a Nemzeti Hadsereget, és ezek „birtokában késedelem nélkül megkezdjük felszabadító munkánkat”.  Hozzátették, hogy a kormány „életképességét az országnak gyors és kevésbé véres meghódításával fogja bizonyítani”.[42] A támogatást azonban a kormány továbbra sem kapta meg, hiába fenyegette P. Ábrahám és Teleki Charpy tábornokot a kormány és a hadsereg feloszlatásával. A franciák ugyan Peidl kormányát sem ismerték el, de ennek vajmi kevés köze volt a szegedi kabinet 4-én kiadott tiltakozó kiáltványának.[43]

Július végére 6 568 főből állt a Nemzeti Hadsereg, amelyet többé-kevésbé sikerült is felfegyverezni a megszállók által átadott mintegy tízezer puskával és félmillió tölténnyel.[44] Horthy Miklós elérte, hogy József főherceg „homo regius” (kormányzó) megerősítse fővezéri tisztségében, és egyben megszerezte a Nemzeti Kormány hozzájárulását a tőlük való függetlenedésre – ez utóbbi megalapozta az altengernagy felemelkedését, és egyben végleg jelentéktelenné tette a szegedi kabinetet. A Nemzeti Hadsereg megkapta az engedélyt a franciáktól, hogy a Dunántúlra vonulhasson, sőt a szegedi lefoglalt hadianyag nagy részét is visszaadták: 4-én hajnalban megindultak Prónay különítményesei, és, miután rájöttek, hogy Röszkén szerbek vannak, sikerült megtalálniuk a helyes utat nyugat felé. Útjukat felakasztott és más módon legyilkolt kommunista és „kommunistagyanús” személyek holttestei jelezték – a vörösterror után a fehérterrorral is megismerkedett az ország. Augusztus közepén Horthy Miklós repülővel távozott, főhadiszállását Siófokon rendezte be.[45]

Augusztus 9-én a franciák átadták a P. Ábrahám-kormánynak a hatalmat Szegeden – ez azonban nem jelentette kivonulásukat, amely csak hónapokkal később történt meg. Az augusztus 12-én tartott minisztertanácsi ülésen Varjassy a lemondás helyett azt javasolta, hogy menjenek minél hamarabb a fővárosba a kabinet tagjai, és tárgyaljanak egy átmeneti kormány megalakításáról, és ha ez megalakult, akkor a „kormánynak minden egyes tagja visszanyeri az akciószabadságát”.[46] Talán számítottak a néhány nappal korábban Siófokra, majd Budapestre utazó Telekire, a külügyminiszter azonban ugyan kapcsolatot tartott velük még egy ideig, de közben gyakorlatilag elszakadt a szegediektől.[47]

Reményeik hiábavalónak bizonyultak – a szegedi kormány az utolsó célját sem érte el, így nem maradt más, mint a Friedrich vezette kabinet javára történő lemondás. Így írt erről másnap, augusztus 12-én a Nemzeti Bizottmány utolsó üléséről szóló tudósításában a Délmagyarország: „Ábrahám Dezső miniszterelnök bejelentette, hogy a kormány beszünteti szegedi működését és Budapestre utazik. Az ülésen elhangzott beszédekből arra is lehet következteti, hogy a szegedi kormány végleg megszűnt és most már csak az ügyek likvidálása van hátra. Ábrahamék, Lovászy Márton hívására utaznak Budapestre, hogy az ottani kormánnyal tárgyaljanak. Magyarországnak ezidő szerint tehát egy kormánya van csak: az, amelyet József tábornagy alakított meg.”[48]     

Száz nap Aradon és Szegeden

Károlyi Gyula és P. Ábrahám Dezső kormányai ugyan sem Aradon, sem Szegeden nem tudtak az antant által elfogadott hivatalos kormánnyá válni, szerepük mégis jelentős. Alternatívát nyújtottak Kun Béla Tanács-Magyarországával szemben, és a világháború győzteseinél próbálták a magyar érdekeket képviselni, felléptek a megszállt területeken élő honfitársaik érdekében is a franciák előtt. A Nemzeti Hadsereg nem születhetett volna meg a szegedi kormányok nélkül, amelynek elengedhetetlen szerepe volt a következő évtizedekben stabilitást adó rendszer létrejöttének. Az árnyoldalakat sem hallgathatjuk el: az ország területén augusztusban elszabaduló fehérterror már hetekkel korábban Szegeden elindult pusztító útján, a politikai irányzatokkal kapcsolatban pedig kiderült, csak nehezen kényszeríthetőek kompromisszumra, együttműködésre még olyan esetben is, amikor a cél közös. Talán ez utóbbinak köszönhető, hogy a szegedi kormányok csak közvetve gyakoroltak befolyást a jövő Magyarországára.

Megjelent a folyóirat 2019. júniusi számában

Jegyzetek

[1] A szegedi és aradi előzményeket bővebben taglaltuk az alábbi írásban: Tóth Marcell: A forradalom és az ellenforradalom városa. In: Szeged, 2019. május. 30–38. o.

[2] Kelemen Béla dr.: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez. (1919.). Szeged, 1923. 197–198. o. Pálmai igazságügyi minisztersége ügyében Kelemen saját magát és Henczet nevezte meg mint kifogásolókat, Paál Zadraveczet vádolta ezzel.

[3] Paál Joób: A száz napos szegedi kormány. Az ellenforradalom története. Budapest, 1919. 47–48. o.; Kelemen Béla dr. i. m. 199–201. o.; Bölöny József: Magyarország kormányai. 1848-1992. Budapest, 1992. 184–185. o. Bölöny József szakmunkája szerint Hemmen közélelmezési miniszter. Tévedése feltételezhetően abból ered, hogy Kelemen egy helyen, pont a miniszteri eskütétel leírásánál, tévesen annak nevezi. A mellékelt dokumentumokban azonban már nemzetiségi miniszterként szerepelt Hemmen, ezért ezt fogadtam el.

[4] Kelemen Béla dr. i. m. 209–210. o.

[5] 31. sz. melléklet. Jegyzőkönyv. Közli: Kelemen Béla dr. i. m. 209–210. o.

[6] 32. számú melléklet. Közli: Kelemen Béla dr. i. m. 212. o.

[7] Kelemen Béla dr. i. m. 211–212. o.

[8] Uo. 212–213. o.

[9] Bokor Pál: Szegedországtól Magyarországig. Budapest, 1939. 93. o.

[10] Nagy Miklós: Francia megszállás Szegeden. In: Szeged, 2019. 49–50. o.

[11] Kelemen Béla dr. i. m. 239–241. o.; Ujlaki Antal: Szeged a forradalomban és a nemzeti föltámadásban. Szeged, 1921. 42–44. o. A kötet valódi szerzője Polgár Péter szegedi ügyvéd, és nem Ujlaki Antal újságíró, ennek ellenére a későbbiekben is Ujlaki munkájaként fogok hivatkozni a műre.

[12] Kelemen Béla dr. i. m. 213. o.

[13] Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Budapest, 1984. 313. o.

[14] Halász Ernő: Így történt Szegeden húsz évvel ezelőtt. A szegedi ellenforradalom és a nemzeti hadsereg születésének vázlatos története. In: Ujsag, 1939. augusztus 6. 13. o.

[15] Horthy Miklós: Emlékirataim. Toronto, 1974. 112. o.

[16] Kelemen Béla dr. i. m. 242. o.

[17] Miklós Péter szerint két Károlyi Gyula vezette ellenforradalmi kormány volt Szegeden, míg Bölöny József csak kormányátalakításként tekint a június hatodikai eseményekre. Én, Kelemen Béla kötetét is figyelembe véve, az utóbbi álláspontot fogadtam el.

[18] Kelemen Béla dr. i. m. 195–245. o.

[19] U. o. 251–252. o.

[20] Prónay Pál: A határban a Halál kaszál… Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből. Budapest, 1963. 69–70. o.

[21] Halász Ernő i. m. 13. o.

[22] [sz. n.] Beszélgetés gróf Teleki Pál külügyminiszterrel. Délmagyarország, 1919. június 24. 3. o.

[23] Ablonczy Balázs: A miniszterelnök élete és halála. Budapest, 2018. 85–86. o.

[24] Kelemen Béla dr. i. m. 251–265. o.

[25] A legtöbb magyar szakirodalom a Protics névalakot használja, de véleményünk szerint a szerb nyelvben a ћ (ć) hang kiejtése közelebb áll a ty-hez, mint a cs-hez. (Ellentétben a horvát nyelvvel.)

[26] Ablonczy Balázs i. m. 86–87. o.; Horthy Miklós i. m. 113. o.; Kelemen Béla dr. i. m. 286. o.

[27] Tonelli Sándor: A franciák Szegeden 1918 december – 1920 március. Szeged, 1939. 13. o.

[28] 57. számú melléklet. Parancs. In: Kelemen Béla dr. i. m. 279. o.

[29] Gaál Endre (szerk.): Szeged története 3. Szeged, 1991. o.; Tonelli i. m. 14. o.

[30] Kelemen Béla dr. i. m. 302–306. o.

[31] Paál Jób i. m. 51–52. o.

[32] Kelemen Béla dr. i. m. 313–333. o.

[33] Uo. 313–356. és 398–399. o.

[34] Ablonczy Balázs i. m. 88. o.; Kelemen Béla dr. i. m. 355–380. o.

[35] Kelemen Béla dr. i. m. 407. o. Paál szerint Éber pénzügyminiszter volt, de ezt más források nem erősítik meg.

[36] Ujlaki Antal i. m. 143. o.

[37] Paál Jób i. m. 55. o.

[38] Nagy Miklós i. m. 59. o.

[39] Ablonczy Balázs i. m. 87. o.; Kelemen Béla dr. i. m. 392–401. o.

[40] Kelemen Béla dr. i. m. 409–439.; 473–480. o.

[41] Tóth Marcell: Németi Lajos, a „vörös Forrest Gump”. Képek, kérdések, kiegészítések, kritikák egy kommunista életútjához. Hódmezővásárhely, 2019. 56–61. o.

[42] Kelemen Béla dr. i. m. 416–417. o.

[43] Uo. 424–432. o.

[44] Gaál Endre i. m.

[45] Horthy Miklós i. m. 114–116. o.; Kelemen Béla dr. i. m. 451. o.; Prónay Pál i. m. 101–122. o.

[46] 115. számú melléklet. Közli: Kelemen Béla dr. i. m. 470. o.

[47] Ablonczy Balázs i. m. 89–90. o.

[48] Délmagyarország, 1919. augusztus 13. 1. o.