Miklós Péter A Hunyadi-kultusz a két világháború közötti Magyarországon

A Hunyadi-kultusz politikai dimenziója és eszmetörténeti megjelenése a két világháború között sajátos lendületet kapott. A Hunyadi család tagjai – Hunyadi János kormányzó és Hunyadi Mátyás király – Magyarország vezetőinek sorában a nagy államférfiak között vannak számon tartva. Mátyás király mint az állam területét növelő, az ország határait védő, a gazdaságot stabilizáló és a politikai megosztottságot megszüntető uralkodó kapott helyet a magyar történeti emlékezetben.

Egyrészt Mátyás alakja a humanista hagyomány révén jelen volt a közgondolkodásban, az udvari kultúrában, s később a ponyvairodalmunknak is kedvelt hőse lett. De nem csak az udvari, vagy az elit kultúra, hanem a népi hagyományvilág is magáévá tudta tenni Hunyadi Mátyás karakterét. Részben balkáni, részben közép-európai gyökerű vándormotívumokból épülő történeteknek vált hősévé (amelyeknek vagy van valóságalapja, vagy nincs), de a magyar „néplélek” is azonosulni tudott ezekkel a történetekkel, s népdalok, népballadák, népmondák, népmesék alakjává vált. A tizenkilencedik–huszadik századi néprajzi gyűjtők és folkloristák fölismerték, hogy némely Mátyás-történet később II. Józsefhez (főleg az eredetileg németek lakta Bánságban), vagy éppen Kossuth Lajoshoz kapcsolódott a népi emlékezetben.

Mátyás tehát „népi hősként” és „jó királyként” maradt meg a történeti emlékezetben, amely tartalmat csak erősítette az oktatás tizenkilencedik századi intézményesülése. Az elemi iskolahálózat kialakulásával a nemzeti történelmi narratívák már az iskola színterében is megjelentek (s minden korábbinál szélesebb tömegekhez értek el), s ebben fajsúlyos helye volt Mátyás királynak, az államalapító Szent István, vagy a „honszerző” Árpád nagyfejedelem mellett.

Olyan történelmi szereplő volt Mátyás király, akit az 1870-es évektől mindenki ismert, aki járt iskolába. Az 1920 után létrejövő politikai kurzus éppen ezért tudott alakjában „előképet” keresni és találni magának. Hiszen mi a jó politikai kommunikáció és jó hatalmi reprezentáció alapja? Olyan tudati tartalmakra – esetünkben olyan történelmi előképekre és párhuzamokra – kell építeni, amelyet mindenki ismer. Hiszen minél többen tudnak róla, annál könnyebben el lehet helyezni az „új tartalmat” is – történelmi háttérrel és a múltbéli állapottal állítva analógiát.

A magyar történelmi narratívák és a magyar nemzeteszme alakulása szempontjából nagyon fontos cezúra az 1920. év. A Horthy-korszakban az állami reprezentációban a politikai elitnek a Hunyadiakhoz való viszonya alapvető kérdés lett. 1920-ban ugyanis létrejött a független Magyarország – közel fél évezred után. Hiszen a török megszállás, később a Habsburg-birodalom részeként való, majd Osztrák–Magyar Monarchiában megvalósult korlátozott szuverenitás után hazánk független állammá vált. Azonban ennek a független államiságnak súlyos volt az ára: megszűnt az egykori történelmi Magyar Királyság.

A történelmi magyar állam szétesése, Magyarország gazdasági erőforrásai jelentős részének elvesztése, a magyar lakosság jókora hányadának szomszédos, idegen uralom alá való kerülése traumatizálta az egész magyar társadalmat. S nagyon hamar „nemzeti hősök” és „nemzeti példaképek” után kellett néznie a kiépülő rendszer propagandájának. Nemcsak a tankönyvekben, nemcsak a történetírásban, nemcsak az utcanevekben, a cserkészcsapatok elnevezésében, az iskolák és egyéb oktatási intézmények névválasztásában, hanem aztán később a hivatalos állami reprezentációban is igen fontossá volt a Hunyadi család (és ezzel párhuzamosan a Rákóczi dinasztia is, amelynek tagjai szintén a nemzeti függetlenséget jelenítették meg). Hiszen egy frissen függetlenné vált, de az állam területének jelentős részét elvesztő ország, egy a nemzeti függetlenség politikai programját megjelenítő és megtestesítő történelmi igazodási pontot keresett. Ezt meg is találta a Hunyadi dinasztiában – s kifejezetten Hunyadi Mátyás karakterében.

A Hunyadi családnak számos tagját ismerjük (Hunyadi László, Corvin János, Szilágyi Mihály, Szilágyi Erzsébet történelmi, népi és irodalmi tradíciónkban fontos szereplők), de Hunyadi János – aki a magyar államot és a magyar kereszténységet védte – és Hunyadi Mátyás – aki az ország területét gyarapítani tudta, aki a magyar államot, ha nem is európai nagyhatalommá, de közép-európai nagyhatalommá tudta tenni – személye egyúttal politikai program is volt.

A Trianonra és az 1918–1920 közötti időszakra – ahogy Salamon Konrád történész nevezi: „nemzeti önpusztításra” – való válasznak a programja. Hiszen 1920-ban két dolgot fogalmaztak meg az akkor újraszerveződő politikai életnek a reprezentánsai. Egyrészt, hogy Magyarországot független és – ismét – „történelmi méretű” országgá kell tenni, másrészt, hogy Magyarországot meg kell védeni a „pogányságtól”. Nem az Oszmán Birodalomtól, mint a tizenötödik században, Hunyadiék idején, hanem a korabeli jobboldali nyelvezetben „vörös pogányságnak” nevezett kommunizmustól. Ekkorra ugyanis már túl volt a magyar társadalom az első kommunista diktatúra, az 1919 márciusa és augusztusa közötti tanácsköztársaság terrorján.

Politikai program tehát a Hunyadi család emlegetése, tartalma pedig elsősorban a nemzeti függetlenség és az állam területi gyarapodása. Emellett – s ez sem hagyható figyelmen kívül – nemzeti dinasztia is a Hunyadi, ráadásul magyar történelmünk egyik legjelentősebb uralkodódinasztiája (Mátyás magyar és cseh királysága mellett Hunyadi János a bolgár király, Corvin János pedig a Bosznia királya címet viselte). A Rákócziak – akik a magyar királyi méltóságot részben politikai okokból, részben hatalmi okokból soha nem viselték – és a történeti emlékezetben nem túl pozitív konnotációt hordozó Szapolyaiak, s természetesen az Árpádok mellett.

A Hunyadi család volt az a dinasztia, amely politikájában Magyarország nem a többedik tényező volt. A Jagellók inkább Csehországra, annak révén pedig a Német-Római Birodalomra fókuszáltak. Ugyanez igaz a Habsburgokra is, akik az ausztriai örökös tartományokra (majd inkább a gazdaságileg fejlettebb cseh államra) és a német birodalmi érdekeikre koncentráltak. A Hunyadiaknak Magyarország volt az első.

Emellett más történelmi analógia is kínálkozott: Horthy Miklós a Magyar Királyság kormányzója volt éppúgy, ahogy Magyarország kormányzója volt – igaz, egy fiatalkorú király mellett – Hunyadi János is. Ez aztán jelentőséget kapott később, a korszak végén, amikor a kormányzói jogkör bővítésre került, s amikor a közvéleményben – ugyan a kormányzói család támogatása nélkül, de lehet, hogy bizonyos kormánykörök támogatásával – a dinasztiaalapítás gondolata téma volt. Akkor Hunyadi János kormányzó és Hunyadi Mátyás király alakja jó analógiát szolgált Horthy Miklós kormányzó unokájának, Horthy Istvánnak, ahogy a korszakban emlegették: „Istvánkának”, az esetleges magyar trónra léptetésére (amelynek politikai realitása ugyan nem volt, de a közvéleménybe bizonyos röpiratokon, újságcikkeken és egyéb informális módokon mégiscsak eljutott).

A független Magyarország fogalma mellett és a nemzeti dinasztia dicsőséges múltjának a jelenben való értelmezése mellett a Hunyadiak állami kultuszának szempontjából fontos volt – s ezzel a két világháború közötti magyar tudománypolitika és kultúrdiplomácia tökéletesen tisztában is volt –, hogy a magyar történelemnek talán egyetlen, de mindenképpen legfajsúlyosabb világtörténelmi szereplője nem más, mint Hunyadi János. Mégpedig a nándorfehérvári sikere és a nagyszámú, Kapisztrán Szent János vezette és szervezte európai keresztény sereg élén megszerzett pozíciói (amelyekkel lényegében fél évszázadra véget vetett a török hódításnak balkáni, vagy legalábbis észak-balkáni színtéren) révén.

Hunyadi János világtörténelmi szerepére és emlékezetére két huszadik századi példát említek. 1938-ban Eugenio Pacelli – a későbbi XII. Piusz pápa – amikor pápai legátusként az Eucharisztikus Világkongresszuson volt Budapesten, akkor hivatkozik a magyar keresztények seregére, akik megvédték a támadó iszlámtól Magyarországot. S beszédében két kortárs „pogányságot” is említett – a középkor és a kora újkor embere az iszlámot a pogányság világába utasította – az egyik a „vörös pogányság”, amely Keletről jön, a másik pedig a „faji újpogányság”, vagyis a nácizmus, amely Nyugatról támad, hiszen 1938-ban – Ausztria bekebelezése után – már Magyarországgal szomszédos a hitleri Németország.

Eguenio Pacelli – immár XII. Piusz pápaként – alig két évtizeddel később 1956 júniusában és októberében a Hunyadiak példájára hivatkozott két körlevelében. Egyrészt a börtönben lévő magyar egyházfőnek, Mindszenty József bíboros, esztergomi érseknek és valamennyi közép-európai, a hite, a kereszténysége, a katolicizmusa miatt üldözött papjának és hívének azt tanácsolta, hogy vegyenek példát a Hunyadiakról, akik ötszáz évvel korábban sereget tudtak gyűjteni, s a közép-európai népek összefogása meg tudta állítani a törököt a Balkánon. Másrészt, hogy viseljék el a szenvedést és küzdjenek a pogányság ellen. Ekkor a „pogányság” már csak a „vörös pogányság” és a kommunizmus. XII. Piusz pápa tehát ismert kódrendszerre, Hunyadi János emlékezetére hivatkozott 1938-ban is és 1956-ban is.

Hogyan jelent meg a mindennapokban a Hunyadiak alakja a két világháború közötti Magyarországon? Elsősorban – mint már említettem – a tankönyvek lapjain, az egyesület-, intézmény- és közterület stb. elnevezésekben, de ott volt abban a struktúrában is, amit mindenki használt: a pénzrendszerben. A bankjegyeken mindenki láthatta Mátyás királyt, mégpedig a százpengősön bevezetésétől kezdve egészen 1945–1946-ig.

Az állam reprezentációjában a Hunyadiak hangsúlyos pozicionáltságának egy fontos megnyilvánulása volt a kitüntetések rendjében a Corvin-lánc, -érem és -koszorú bevezetése. A második legmagasabb állami kitüntetés volt 1930 óta Magyarországon a Corvin-lánc, amelyet kezdetben tíz, később tizenkét, majd tizenöt személy viselhetett egyszerre. A magyar kultúra és szellemi élet reprezentánsai közül választották ki őket először Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára, s a magyar állam függetlenségét – hiszen akkor volt tíz éve független Magyarország – és a Hunyadiak dicső korszakát idéző tartalommal és külsőségek között adták át a Corvin-láncokat. Ügyelve arra, hogy a magyar szellemi élet és kultúra számos területe – a képzőművészettől a zenén át, a tudomány- és oktatáspolitikától a vallási életig – megfelelő módon reprezentálva legyen. Ennek jegyében Ravasz László református püspök, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter (mint tudós történész), Berzeviczy Albert egykori miniszter, akadémiai elnök, vagy Dohnányi Ernő zeneszerző egyaránt a Corvin-lánc első tulajdonosai között volt.

A Hunyadiak kultuszához csak marginálisan csatlakozik ugyan a két háború közötti Szent Korona-tan, amely történelmi előképét részben Hunyadi János kormányzóságában fedezte föl. 1921-ben ugyan a magyar törvényhozás, a nemzetgyűlés döntött arról, hogy Magyarország királyi trónját nem tölti be, sőt a Habsburg-Lotharingiai házat megfosztja a királyság betöltésének jogától, azonban Magyarország történeti alkotmányának és ezer éves hagyományának megfelelően, Magyarország államformája királyság maradt, s csak ideiglenesen választottak kormányzót az állam élére.

A Szent Korona – mint a magyar állam és alkotmányosság szimbóluma – fölértékelődött és a korszak alkotmányjogászai dolgoztak ki konstrukciókat a Szent Korona nevében való alkotmányos hatalomgyakorlásra és jogalkotásra, vagy éppen a bírósági ítéletek kimondására. A Szent Koronának a nevében a tizenötödik században Hunyadi János kormányzó adott ki okleveleket – és erre a történeti előzményre természetesen a két világháború között is hivatkoztak.

A föntieken kívül jó analógialehetőséget kínált a Hunyadi Jánossal való párhuzam vonása az ország államfőjének, Horthy Miklós kormányzónak. Horthy személyében is – derül ki Turbucz Dávid nemrég megjelent monográfiájából is – az állami kultusz tárgya volt. A körülötte működő politikai kommunikációs csapat nagyon hamar belátta azt, hogy a tizenötödik századi Hunyadi család és a huszadik századi Horthy család közötti több párhuzam lehet analógiának az alapja. Ráadásul mindez hamarabb megkezdődött, mint első pillantásra gondolnánk.

1919 nyarán, amikor Horthy a Nemzeti Hadsereget megkezdte Szegeden szervezni, akkor találkozott Zadravecz István páterrel, aki 1914-től kezdődően a szeged-alsóvárosi ferences rendháznak a házfőnökeként tevékenykedett. Itt nagyon erőteljesen jelen volt Kapisztrán Szent János kultusza, hiszen 1456 nyarán a kolostor környékén gyülekeztek a keresztény seregek a vezetésével. Zadravecz erre hivatkozva elkezdte szervezni az egykori függetlenségi és negyvennyolcas hagyományokra fogékony Szeged környéki, alsótanyai és alsóvárosi gazdatársadalom férfijait, akik össze is gyűlnek időről időre a ferences rendházban és – mint ahogy a ferences rendház Historia domusába maga Zadravecz páter feljegyezte – ezek a férfiak mind összefogtak, hogy hajlandóak tenni a független Magyarországért.

1919 júliusában – még Magyarország „tanácsköztársaság”, Szegeden a francia antant haderő teszi lehetővé, hogy más politikai hangok is megjelenjenek – hangzott el először Zadravecz szájából, hogy bizony, ahogy a Hunyadi keresztesei elindultak 1456-ban Szegedről a pogány ellen, úgy a kommunizmus, a „vörös pogányság” ellen kell szintén Szegedről elindulni. És ha már van egy – és aztán később a kormányzóvá választás ennek az analógiának még nagyobb fundamentumot szolgált – egy „Hunyadink” – Horthy Miklós személyében – a huszadik században – szólt a zadraveczi érvelés – akkor kell mellé egy „Kapisztrán” is. S maga Zadravecz István volt annyira szerénytelen, hogy erre a szerepre ő magát szánta, a korabeli sajtóban 1919–1920-ban egyre többször „szegedi Kapisztránként” említették meg. Nem sokkal később ő maga, mint tábori püspök, az önálló magyar tábori püspökségnek éppen Kapisztrán Szent Jánost választotta a védőszentjéül.

Horthy tehát 1919 augusztusában az ellenforradalmi kormány hadügyminisztereként a patinás szegedi Kass Szálló egyik első emeleti részében rendezkedett be. Egyik fő támogatója a már említett konzervatív Zadravecz páter – és a vezetése alatt álló alsóvárosi parasztpolgári réteg – volt. A későbbi kormányzó szinte minden nap ellátogatott Szeged-Alsóvárosra, ahol Zadravecz Istvánnal ideológiai kérdésekről, politikai tendenciákról és perspektívákról beszélgettek.

A nagyhatású szónok Zadravecz nyilvános beszédeiben és írásaiban később is gyakran párhuzamot vont a Szegedről való indulás hasonlatából kiindulva a kormányzó Hunyadi János és Horthy Miklós, valamint – eléggé szerénytelen módon – a ferences Kapisztrán Szent János és saját maga között. Egyik ima- és elmélkedőkönyvében a következőképp fogalmazott – „a tizenhárom vármegyés csonkaságban” lévő Magyarország kapcsán – magyar nemzet harcairól. „A létért folyt a harc – de hányszor. Magyarország, Regnum Marianum létéért… Török-, tatárdúlások és egyéb veszedelmek idején. Különösen a másfél százados török viaskodásban… Akkor láttunk Hunyadiakat rózsafüzéres karddal harcolni, akkor vonultak Budáról, Szegedről, Duna-Tisza tájairól Kapisztrán seregei…”

Ezt az analógiát – a tizenötödik századi nemzeti uralkodócsalád sikereinek hosszú sorolásával – a harmincas évek végén, negyvenes évek elején is hangoztatták, így kísérelve meg történetileg megalapozni Horthy dinasztiaalapítási kísérletét. Zadravecz István és Horthy jó kapcsolatának jele volt, hogy a kormányzó később a katolikus tábori püspöki székbe ültette szövetségesét (akinek aztán a frankhamisítási botrányba való belekeveredése miatt kellett távoznia a főpapi stallumból 1927-ben). „A Hunyadiak óta nem volt még nemzetség, amely annyit szolgált volna a nemzetnek, amelynek annyit köszönhettünk volna, mint nekik. Nem volt még család, amely annyira hozzánk nőtt volna, amelyik annyira vér lett volna vérünkből, lélek a lelkünkből: vigaszunk, büszkeségünk, reménységünk.” – olvashatjuk egy 1942 októberéből származó pamfletben, amely a kormányzó unokájának VI. István néven történő trónra lépését javasolja. Azt nem tudni, hogy ez a gondolat a kormányzó köreiből származott-e (s a közvélemény „tesztelésére” jelent meg), vagy éppen ellenfelei igyekezték ezzel lejáratni Horthyt, bizalmatlanságot ébreszteni iránta s ezzel politikai instabilitást generálni a háborúba sodródott országban.

Végezetül adódik a kérdés: miért volt könnyű helyzetben a két világháború közötti magyar hivatalos állami politikai kommunikáció akkor, amikor a Hunyadi-kultuszra épített? Elsősorban azért, mert olyan tartalomra kellett hivatkoznia, amely akár a néphagyományban, akár az elemi iskolai tananyag révén, akár pusztán az irodalmi élmények és az úgynevezett elit kultúra humanista gyökerű tartalmai révén benne volt a köztudatban. Hogy Hunyadi János és Hunyadi Mátyás nemzeti történelmünk olyan alakja, aki megvédte az országot a töröktől, aki nyugati keresztény – és hangsúlyozottan katolikus, hiszen Mátyás ugyanúgy viselt „keresztes hadjáratot” a csehországi „eretnekek”, a történelmi magyar állam területén is megjelenő husziták, mint a törökök ellen. A hitet védő Hunyadi János, a nemzeti függetlenséget erősítő és az állam területét gyarapító Hunyadi Mátyás alakja kiemelten fontos akuálpolitikai üzenetet is hordozott. Hiszen a két háború közötti irredenta politika „Mindent vissza!” jelszavának, illetve a legalább valamilyen részleges revízióra való törekvésének jó történelmi előképe volt a két Hunyadi karaktere.

Az írás előadás formájában elhangzott az Európai sorsközösség a kereszténység védelmében – a Hunyadiaktól napjainkig címmel a Magyar Országgyűlés, a Magyarországi Görögök Országos Önkormányzata, a Görög Szószólói Iroda és a Pro Patria Egyesület által szervezett konferencián a Parlament felsőházi termében 2018. november 14-én.

Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában