Képiró Ágnes: Olasz Sándor és a Tiszatáj-ügy

70 éve született a Tiszatáj egykori főszerkesztője

Olasz Sándor (Hódmezővásárhely, 1949 – Szeged, 2011) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és egyetemi tanár idén nyáron lenne 70 éves.  1973-tól haláláig a Tiszatáj folyóirat munkatársa volt, 1996-2011 között főszerkesztője. A kommunista diktatúra idején szabadszellemű lapként működő Tiszatájnál töltött tevékenysége során a mindenkori élő irodalommal tartós és közvetlen kapcsolatban állt.

A magyar szellemi élet kiemelkedő alakjaival való kapcsolattartásáról tanúskodik az a több ezer levelet és egyéb dokumentumot tartalmazó gyűjtemény, melyet Olasz Sándor egykori lakhelyén özvegye és fia őriz. A kor legkiválóbb hazai és emigráns íróinak, költőinek leveleiből – számos esetben baráti hangon fogalmazva – képet kapunk az alkotók közérzetéről, az értelmiségi ellenállásról, vagy legalábbis a hatalomnak nem behódoló magatartásról, különösen az 1986-os folyóirat-betiltásra érkezett szolidaritási levéláradatból.

Olasz Sándor 1949. július 19-én született Hódmezővásárhelyen, általános és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Érettségi vizsgáját 1967-ben tette le a Bethlen Gábor Gimnáziumban. 1968-tól a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának lett hallgatója, ahol 1973-ban szerzett magyar-francia szakos középiskolai tanári diplomát. Ugyanebben az évben a szegedi Tiszatáj folyóirat főállású munkatársa, majd 1978-tól 1986-ig, a lap betiltásáig főmunkatársa volt. Feladata – az olvasószerkesztői tennivalók mellett – elsősorban a vers, a tanulmány és a kritika rovat szerkesztése volt. Egyetemi doktori értekezését Németh László és a régi magyar irodalom címmel írta, melyet 1978-ban védett meg.

Olasz felsőoktatási oktatói tevékenysége 1979-ben kezdődött, kezdetben óraadóként a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd 1986-tól 1988-ig főállású adjunktus volt a szegedi főiskolán. 1988-ban Grezsa Ferenc tanszékvezető meghívta a JATE II. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszékére. Ettől kezdve a 20. századi magyar irodalom tanítása éveken át szinte kizárólagosan Olasz Sándor feladata volt az egyetemen. 1992-ben védte meg Nyugat-európai minták Németh László regényszemléletében című kandidátusi értekezését. 1993-ban egyetemi docensnek nevezték ki, 2000-ben a Szegedi Tudományegyetemen habilitált. 2005-ben a Magyar Tudományos Akadémia doktora lett.

A Tiszatáj folyóiratnak 1973-tól volt munkatársa, majd 1978-tól főmunkatársa. 1989-től a Tiszatáj főszerkesztő-helyetteseként, 1996-tól haláláig főszerkesztőjeként tevékenykedett. Fontos szakmai eredményként tartotta számon e lap szerkesztését, s az ezzel összefüggő tudományszervező munkát.     Tíz önálló kötete jelent meg, és közel harminc könyvet szerkesztett. Tagja volt több irodalmi és tudományos társaságnak, így a Magyar Írószövetségnek, az MTA köztestületének, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak is. Munkásságáért számos díjban, elismerésben részesült.

A munkásszülőktől származó, tehetséges ifjúra nagy hatást tett Grezsa Ferenc irodalomtörténész, aki középiskolai tanára, később egyetemi munkatársa volt. Grezsa 1957-1975 között tanított a Bethlen Gábor Gimnáziumban, 1962-től igazgatta is; Hódmezővásárhelyen valóságos szellemi szigetet alakított ki maga körül. A Bethlenre a hatvanas években − így Olasz Sándor tanulmányai idején is − szabadszellemű légkör volt jellemző. Az intézmény az államszocializmus idején szálka volt a helyi hatalom szemében, következetesen “Betlehemnek” gúnyolták. Grezsa nem kereste az akkor regnáló hatalommal a konfrontációt, de nem volt lelkes kiszolgálója sem. 1975-től a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Irodalom tanszékének irányítására kapott megbízatást. Ekkor választotta kutatási témájául a tiltás és tűrés határára szorított Németh László életművének monografikus feldolgozását.[1] Kivételes intelligenciája, szakmai felkészültsége távol tartotta minden látványos oppozíciótól − nem lett hős, de mások − esetleg miatta − áldozatok sem.[2]

Grezsa Ferenc mintegy szellemi atyaként erősen hatott Olasz Sándorra, aki nemcsak szakmailag követte a Grezsa-vonalat − amely különösen érződik Németh László életművét feldolgozó munkásságukon −, hanem a hatalommal szembeni magatartásában is. Olasz irodalomszemléletének kialakulásában és kikristályosodásában Németh Lászlónak meghatározó szerepe volt: igen korán oktatói, pedagógiai és tudományos tevékenysége középpontjába került Németh László munkássága. Olasz Sándor a Nyugat-európai mintákat tekintette mérvadónak, szinte minden újítást képes volt befogadni és méltányolni.[3]  Szerkesztőségi munkássága alatt, de főleg főszerkesztősége idején igyekezett a Tiszatáj folyóiratot távol tartani az irodalmi klikkektől és a politikától. Ez is egybecsengett Németh László felfogásával. Tévesnek és károsnak minősítette azt az elemzési szempontot, amely az életműveket sietne megfeleltetni „az éppen kurrens elméleti-esztétikai doktrináknak”.  „Az irodalmi mű az embert fejezi ki, az emberi állapotot a világgal szemben” − vallotta Olasz Sándor.[4]

Olasz Sándor és a Tiszatáj

„Bár a Tiszatáj vidéken jelenik meg, mégsem vidéki lap, hiszen nem csupán helyi értékrendben gondolkodik, hanem az egész magyar irodalomban” – nyilatkozta Olasz Sándor a Katolikus Rádiónak 2006-ban adott interjújában.[5]

A Tiszatáj folyóirat 1947-ben indult Szegeden, elsősorban a szegedi irodalmi hagyományok feltárásához járult hozzá. A periodika már indulásakor is az egyetemes magyar irodalom értékrendjében gondolkodott, de az 50-es 60-as évek szűk mozgásterű irodalompolitikai légkörében ezt még nem lehetett megvalósítani. 1956 októberétől – a legtöbb hazai irodalompolitikai folyóirathoz hasonlóan – hónapokig nem jelenhetett meg. A folyóiratok újraindítására 1957 tavaszától került sor, amikor a hatalom többé-kevésbé visszaszerezte a kulturális élet feletti ellenőrzést. A kiadási kérelmekkel a pártközpont több osztálya foglalkozott (TKO, APO, PTO), de a 13 beérkező kérelemből csak négy folyóirat jelenhetett meg 1957-ben, ezek egyike volt a változatlan néven továbbfutó Tiszatáj. Az 1956-os forradalom és szabadságharc okozta szüneteltetést követően az első időkben a lapban számos irodalompolitikai állásfoglalás jelent meg, egészen a hatvanas évek elején bekövetkező irányváltásig: a szerkesztők elvetették a realizmus-antirealizmus szembeállítást és egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a kelet-európai és határon túli magyar irodalom is.[6] Utóbbi a Tiszatáj egyik legfontosabb jellemzőjévé vált. Az irányváltással párhuzamosan csökkent az országos irodalompolitikai kérdésekről szóló cikkek száma. A hatvanas évek végétől egyre gyakrabban érte bírálat az országos és helyi kultúrpolitika vezetői részéről a lapot, a megyék közül itt működött az egyik legkonzervatívabb pártvezetőség, élén a Komócsin családdal, s a helyi vezetők, akik nagyon érzékenyen reagáltak a megyeszékhely kulturális életének minden eseményére, igyekeztek minél jobban korlátozni a Tiszatáj mozgásterét. A lapnak az a profilja, hogy a helyi, az országos és az európai irodalmi értékrend egyaránt szerepet kapjon, már a hetvenes évek elején kialakult: Ilia Mihály főszerkesztősége óta jellemző ez a hármasság. A hetvenes évek elején megkétszereződött a lap példányszáma, egyúttal nőtt a határon túli olvasóinak száma is. 1974-ben lemondott Ilia Mihály, akit Vörös László követett a főszerkesztői székben. A lap új szerkesztőgárdája továbbra is tudatosan vállalta a szomszédos országok irodalmának és kultúrájának megismertetését. 1975-1986 között sorozatosan ismétlődtek a bírálatok a lappal szemben. A lap hasábjain továbbra is rendszeresen megjelentek az államszocializmus idején tabunak számító témák, például a határon túli magyarságról, vagy a magyar társadalom halmozódó feszültségeiről. Megfogalmazódott az írásokban mindaz, ami annak a kornak az emberét, a közérzetet jellemezte.

A kommunista diktatúra éveiben a Tiszatáj egy szabad szellemű lap volt. Viszonylagos szabadságát azon körülmények között is meg tudta tartani, hogy vidéki lap lévén a kor irodalompolitikai életének irányítói folyamatosan azt kérték számon, miért nincs több helyi szerző, ideológiailag frekventált alkotó. A provincializmussal szinte nap mint nap szembesülniük kellett a szerkesztőknek, jelentéktelen műveket, alkotókat kellett volna felértékelni vagy túlértékelni, amelyre nem vállalkoztak.

Az 1986-os folyóirat-betiltás

A hatalom türelmének poharában az utolsó csepp Nagy Gáspár A fiú naplójából című verse volt, mely az 1956-os forradalom 30. évfordulójára íródott 1986-ban. Az 1986. júniusi szám 8-10. lapján Nagy Gáspárnak négy verse jelent meg: Februárius, Kérdések Kérdése, Félelmen túli… és A fiú naplójából.

„Senki nem számított arra, hogy 1986-ban ez még megtörténhet. Ez a kacsintgatós diktatúra néha pofozkodott ugyan, de lapokat már nem tiltott be a nyolcvanas évek közepén. […] Jó példája ez az 1986-ban jó félévig tartó folyamat annak is, hogy az irodalom és a folyóiratok milyen szerepet vállaltak a rendszerváltás előkészítésében” – nyilatkozta Olasz Sándor 2006-os rádióinterjújában.

A folyóirat féléves betiltását Kádár János kezdeményezte, mivel valaki felhívta a figyelmét a költeményre és elhitette vele, hogy őt jelképezi a versben szereplő „júdásfa”. A „júdásfa” nem a múltra utal, hanem a nyolcvanas évek közállapotait jelölő kollektív szimbólum, amely a konszolidáció morális válságát állítja pellengérre^[7]. Az MSZMP KB Titkársága 1986. június 23-án döntött a folyóirat fél éves szüneteltetéséről és a szerkesztőség tagjainak pártfegyelmi elé állításáról. Erről értesülvén a szerkesztők előbb azt gondolták, a júliusi számba készülő Pozsgay Imre-interjú kavarta fel az állóvízet, amely a hazai színházi életről szólt és keményen bírálta az akkori kultúrpolitikai gyakorlatot.^[8] 1986. július 4-én, délután 2 órára beidézték a szerkesztőség tagjait^[9] a Csongrád megyei pártbizottságra, ahol közölték a megjelentekkel a megyei párt végrehajtó bizottságának aznap délelőtt meghozott határozatát: különféle közléspolitikai hibákra hivatkozva a szerkesztőség működését felfüggesztik, a lap megjelenését szüneteltetik és pártvizsgálatot rendelnek el a szerkesztőség ellen. Sorozatos közléspolitikai hibának három esetet neveztek meg: az 1981-es „lengyel számot”^[10], az 1982-es Lancranjan-ügyet^[11] és az 1986- Nagy Gáspár-verset.^[12] A szerkesztők ezt követően a szerkesztőségbe bemehettek, de ott érdemi munkát nem végezhettek, később le is pecsételték a szerkesztőség bejáratát. A felfüggesztés után a szerkesztőség tagjait egyenként berendelték “elbeszélgetésre”, de a beidézettek egyike sem határolta el magát a szerkesztőség eddigi munkájától és vállalták a szolidaritást társaikkal.^[13] Bár ezek az események helyi szinten zajlottak le, a Tiszatáj jelentősége országos üggyé vált, melyről a nyilvánosságot 1986. augusztus 9-én értesítették a Magyar Nemzetben, interjú formájában.

A hatalom Tiszatáj elleni támadása hamarosan a magyar irodalom elleni támadássá szélesedett. Kádár János a Politikai Bizottság 1986. szeptember 9-i ülésén foglalkozott a Tiszatáj-üggyel, ahol a szegedi folyóirattal szolidaritást vállaló Írószövetséget is támadta. Vörös Lászlót elmozdították főszerkesztői pozíciójából, a vers közléséért felelős két szerkesztő, Annus József és Olasz Sándor ellen pártfegyelmi eljárás indult, melynek végén, 1986. október 15-én a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat vezetősége közölte velük, hogy november 1-jétől nem tartanak igényt a munkájukra, de felmondó levelet nem adtak a kezükbe.^[14] Ezt követően Annus József a szegedi Móra Ferenc Múzeumban gyűjteménykezelőként, Olasz Sándor a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Irodalom Tanszékére került, ahol korábban óraadóként dolgozott.

1987-től új szerkesztőbizottsággal indult újra a lap, melyet a régi szerkesztőgárda visszaállításáig a magyar irodalom számos szerzője bojkottált. Irodalmi lapok betiltására a korszakban máskor is sor került, de a Tiszatáj 1986-os betiltása volt az egyik legszélsőségesebb esete a hatalom kulturális életbe való beavatkozásának.

A magyar értelmiség reagálása a Tiszatáj betiltására

A nyaralási szezon ellenére a folyóirat felfüggesztésének híre gyorsan terjedt, 1986. július 23-án a Nemzetközi PEN Klub A kifejezés szabadsága című körlevelében tiltakozott, szeptember 8-án pedig az Írószövetség rendkívüli választmányi ülésén a 62 tagból megjelent 40 fő mindegyike kiállt a Tiszatáj mellett. Mivel az Írószövetség ezen és soron következő lépései sem jártak eredménnyel, november 12-én 114 író, művész és más értelmiségi fordult az MSZMP Központi Bizottságához és a Minisztertanácshoz., de választ ezúttal sem kaptak. „Azt hiszem, utoljára történt meg, hogy egy nyilatkozatot aláír mondjuk Csoóri Sándor is, meg Konrád György is. Aláír Csurka István is, meg Mészöly Miklós is.” – nyilatkozta Olasz Sándor 2006-os rádióinterjújában.

A folyóirat új szerkesztősége ellen bojkottot hirdettek a Tiszatáj eddigi szerzői és szolidaritásuk kifejezéseképpen számos levelet küldtek a leváltott szerkesztőknek. 1987 elejére megszűnt ügy lenni a sajtóban a Tiszatáj, 1987 márciusában pedig megjelent az új szerkesztőség gondozásában az első szám. A meghurcolt szerkesztők két évvel később, az 1989-es év politikai változásai következtében kerültek újra vissza a szerkesztőségbe. 1989 júliusától a szerkesztőség elnöke Vörös László, a főszerkesztő Annus József és a főszerkesztő-helyettes Olasz Sándor lett. 1996 júliusától 2011-ig Olasz Sándor volt a folyóirat főszerkesztője, a szerkesztőbizottság elnöke 2005-ben bekövetkezett haláláig Vörös László maradt.

Olasz Sándor levelezés- és dokumentumgyűjteménye

A gyűjtemény több ezer levélből, kiadatlan kéziratokból, újságcikkekből, kiadott könyvekből és archív hangfelvételekből és digitális és papíralapú fényképekből áll. Megtalálhatóak benne a Tiszatáj bekötött számai, köztük a betiltott szám egy, a bezúzástól megmenekült példánya, egybekötve a többi 1986-ban megjelent Tiszatájjal. Olasz Sándor 1973-tól, amikor a Tiszatájhoz került, tudatosan gyűjtötte a hozzá érkező leveleket, melyek különösen értékes részei a gyűjteménynek. A levelek egy részét 2010-ben átválogatta és személyekre lebontva elkülönítette egymástól. A gyűjtemény létrejötte Olasz Sándor értelmiségi, szerkesztői attitűdjének, valamint a levelező felekkel való személyes jó viszonynak is köszönhető. A leveleket kronológiai elven tekintve, az idő előrehaladtával egyre jellemzőbb a személyes és privát gondolatok megjelenése, olykor egybemosódása a hivatalos tartalommal. Különösen erős hatással bírnak a kultúrpolitika döntését keményen bíráló és a meghurcolt szerkesztők mellett szolidaritást vállaló sorokat tartalmazó levelek 1986-1987-ből. Olasz Sándor özvegye és fia az érzelmi-személyes kapcsolódáson túl irodalmi, társadalomtörténeti forrásértéke miatt is fontosnak tartja a gyűjtemény megőrzését és további rendszerezését. Nem kizárt, hogy Olasz Sándor a levelek válogatásához és rendszerezéséhez egy forráskiadvány megszerkesztési szándéka miatt látott hozzá 2010-ben.[15]

2010-11-ben került összeállításra Olasz Sándor irodalomelméleti tanulmányaiból álló posztumosz kötet, a Kalliopé útkeresései, melynek 2014-es megjelenését a szerző már nem érhette meg. A gyűjtemény jelenlegi gondozóinak célja a közeljövőben megjelentetni egy újabb kiadványt a rendkívül gazdag levelezésből válogatva. Az özvegy és a jogutód tovább kívánja rendszerezni a gyűjtemény elemeit, segítve ezzel a leendő kutatókat Olasz Sándor életművének feldolgozására és közzétételére.

Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Cs. Varga István: Grezsa Ferenc emlékezetére. In: Tanári példaképeink voltak: Hommage a Grezsa Ferenc és Kiss Ferenc. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2002. Szerk. Madácsy Piroska és Bene Kálmán. 25-40. 29.

[2] 1986-ban Tiszatáj betiltásakor a lap és szerkesztői mellett a helyi értelmiség prominensei közül Grezsa Ferenc állt ki a leghatározottabban. (Cs. Varga 2002., 38.)

[3] Olasz Sándor: Kalliopé útkeresései. Mai prózánkról. Nap Kiadó, 2014. 195.

[4] Uo. 206.

[5] Interjú Olasz Sándorral. Katolikus rádió, 2006. Az interjút Olasz Sándor jogutódja bocsátotta rendelkezésre.

[6] Varga Péter: A Tiszatáj és az irodalompolitika. In: Múltunk 1997. 75-88.76.

^[7] Gyuris György: A Tiszatáj fél évszázada. 1947-1997. Szeged, 1997. 139. o.

^[8] Uo. 140. o.

^[9] A beidézettek név és pozíció szerint: Vörös László főszerkesztő, Annus József főszerkesztő-helyettes, Olasz Sándor belső munkatárs és Tóth Béla, a szerkesztőség tagja.

^[10] 1981 júniusában a lap tematikus számban foglalkozott Lengyelországgal. Bár az írások nem voltak provokatívak, ám a Szolidaritás mozgalom csúcspontján megjelenő lengyel témájú írásokat provokációnak tekintette a vezetés.

^[11] Vörös László főszerkesztőt és Annus Józsefet az MSZMP Csongrád megyei ideológiai titkára szóban felmentette posztjukból, többek között azért, mert leközölték Köteles Pál kritikáját Ian Lancranjan magyarellenes pamfletjéről. A főszerkesztő elmozdítására többek között az Írószövetség kiállása miatt sem került sor.

^[12] Gyuris György i. m. 141. o.

^[13] Uo.  142. o.

^[14] Uo.  145. o.

[15] Interjú Olasz Sándornéval és Olasz Attilával. Szeged, 2017. október 10. A hangfelvételt rögzítette Képiró Ágnes