Bátyi Zoltán: Taxisblokádtól a fedett műjégpályáig

Beszélgetés dr. Lippai Pállal, Szeged rendszerváltozás utáni első polgármesterével

Dr. Lippai Pál apai ágon tősgyökeres szegedi családba született 1944. augusztus 30-án, igaz, születése helyeként a ma Szerbiához tartozó Zombort jegyezték be. Jogász édesapja az akkor magyar fennhatóság alá tartozó Bácskapalánkán volt ugyanis járásbírósági elnök. A front elől menekülve csecsemőként 1945 februárjában érkezett először Szegedre. A 75. születésnapjára készülő ügyvédet, Szeged rendszerváltozást követő első szabadon választott polgármesterét életútja legfontosabb állomásairól kérdeztük. Így természetesen a 80-as évek végén, 90-es évek elején lezajlott politikai küzdelmekről, és Szegedről, a városról, amely munkássága elismeréseként 2008-ban díszpolgári címet adományozott a modern Szeged kialakításában fontos szerepet játszó dr. Lippai Pálnak.

– Az 1980-as évek végén már elismert ügyvédként dolgozott Szegeden. Mi késztette mégis arra, hogy pályát váltson, és politikusként méresse meg önmagát?

– Mielőtt erre kitérnék, úgy érzem fontos arról is szót ejteni, hogyan lettem jogász, a közélet kérdései iránt mindig is érdeklődő ember. Édesapám a II. világháború után Kiskunfélegyházán járásbírósági elnökként dolgozott, ám 1951-ben nem csak munkájától fosztották meg, de még a városból is el kellett költöznünk. Ekkor tértünk vissza Szegedre, ahol apám az 1956 eleji rehabilitálásig csak segédmunkásként dolgozhatott. Később ügyvéd lett, így jogi környezetben éltem gyerekkoromat, ami meghatározta pályaválasztásomat is. Persze tudtam, rengeteget kell tanulnom ahhoz, hogy bekerülhessek a jogi karra. A szegedi Radnóti gimnáziumban kitűnő eredménnyel érettségiztem 1962-ben úgy, hogy a kötelező tárgyak mellett négy nyelvből, latinból, oroszból, németből és angolból is vizsgát tettem. Summa cum laude minősítéssel végeztem 1967-ben a József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi karán is, majd 1970-től lettem gyakorló ügyvéd a szegedi 2-es számú ügyvédi munkaközösségben, amit 1988-től már én vezettem. Mindig is politikus alkat voltam, de a Kádár-rendszerben, amelynek sem nézetrendszerével, sem politikai gyakorlatával nem tudtam azonosulni, nem találtam olyan utat, ami elvezethetett volna a politikához. Viszont az 1980-as években, különösön a lengyelországi Szolidaritás mozgalom megalakulása után, már egyre nagyobb figyelemmel kísértem a nemzetközi és a hazai politikai élet alakulását. Feleségem, Gróf Róza a Szegedi Egyetem című lap főszerkesztőjeként napról napra szállította a friss híreket arról a 80-as évek második felében, hogyan aktivizálódik az egyetemi ifjúság, milyen élénk viták zajlanak az úgynevezett „keleti blokk” helyzetéről. Hozzáteszem: Pali fiam 1988-tól Budapesten dolgozott, kapcsolatba került az akkor alakuló Fidesszel, és tájékoztatott a legújabb hírekről és küldte a szamizdat irodalmat. Szegeden pedig forrás indult be a politikai életben. Ennek egyik mozgató ereje a rendkívül progresszív Tiszatáj című folyóirat volt, míg a másik, az egyetem reformkörös mozgalom, dr. Géczi József és társainak baloldali, de rendszerkritikus munkálkodása. Számomra is nyilvánvalóvá vált, ideje, hogy szakítsak azzal a politizálással, ami annyira jellemző volt a kádári érában, és tulajdonképpen ki is merült a rendszer szidásában. A Magyar Nemzet cikkeit olvasva, Pozsgai Imre népfront elnök – aki bejelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés – megnyilatkozásait is figyelve, tudomást szerezve a lakiteleki találkozón elhangzottakról, majd Kurcz Béla sorozata a „301-es parcella” feltárásáról, végül  Nagy Imre június 16. újratemetése nyilvánvalóvá tette: ami olyan hosszú ideig elképzelhetetlen volt: a Kádár-rendszer végóráit éli.

– Felidézné a rendszerváltozás idején, Szegeden uralkodó közhangulatot, és azt az utat, amely végül a Fideszhez vezette?

– Mint az eddig elmondottakkal is igyekeztem érzékeltetni: 1956 óta nem tapasztalt pezsgés indult meg a városban, az emberek már nem titkolták szembefordulásukat a fennálló rendszerrel szemben. De tudtam, ennek a lendületnek csak akkor lehet helyes irányt szabni, ha az értelmiség elfogadja a rá váró szerepet, és az elégedetlenkedők élére állva vezeti a különböző mozgalmakat. Ez alól én sem vonhattam ki magam, igaz, nem is akartam. Pontosan éreztem, hogy 1989-ben már a politika sokkal inkább leköt, mint az ügyvédi munkám. Egyre közelebb kerültem azokhoz a körökhöz, akik a mielőbbi rendszerváltozást szorgalmazták, így például Pordány László mellett, aki akkor már a helyi MDF egyik jelentős személyisége volt, jogi tanácsadói feladatokat láttam el, részt vettem a Jurta színház előadásain. A sarkalatos törvények elfogadása után eljött a parlamenti választás ideje, 1990 márciusa. Két oka is volt annak, hogy az Fideszhez kapcsolódtam. Az egyik az, hogy közben a fiam az akkor még liberális Fidesz választmányának tagja lett, így családi szálon is közel kerültem ehhez a párthoz. A másik: jómagam is abban hittem 1990-ben, hogy egy diktatórikus, tekintélyelvű szocializmusból a liberális eszmerendszerre épülő pártok kormányozhatják ki legsikeresebben az országot. Az akkori pártszabályzat szerint azonban, bármennyire is kötődtem a fiatalok pártjához, nem lehettem a Fidesz tagja, mert oda csak 35 évnél fiatalabbakat fogadtak be, én pedig már negyven is elmúltam. Ahhoz, hogy egy párt országos listát állíthasson a választáson, a megyei választó kerületek 2/3-ában jelöltet kellett állítani. Így aztán, a Fidesz felkérésére – párton kívüliként – lettem jelölt Csongrád megye 3-as számú választási körzetében. Bevallom, nem nagy sikerrel! Azon a választáson Szegeden az MDF tarolt, de a ránk adott szavazatok is hozzájárultak ahhoz, hogy az SZDSZ mellett a másik liberális párt is alkothatott parlamenti frakciót. A rég várt többpárti választás történetéhez tartozik az is, hogy kérésemre Temesi Ferenc barátom is szerepelt a mi listánkon, majd mikor a választás után megkérdeztem, hogy kire szavazott, büszkén kivágta: az MDF-re! 

– Mikor merült fel először, hogy Ön lehet Szeged polgármestere? Milyennek ítéli meg az első szabad önkormányzati választásokat megelőző politikai harcokat?

– Bár az országot a választásokat követően az MDF-kereszténydemokrata-kisgazda koalíció irányította, míg a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP ellenzékbe szorult, érezhető volt, hogy a liberálisoknak főleg a nagy városokban lehet esélyük az önkormányzati választásokon. Az országgyűlési választások idején végzett munkámmal mindkét pártban elégedettek lehettek, mert június végére körvonalazódott – ha vállalom, engem kérnek fel a polgármester-jelölti posztra. Pontosan tudtam, hogy iszonyatosan sok munka vár az első rendszerváltozás utáni polgármesterre. Mint ahogy azt is: az elvi politizálás nem lesz elég, gyakorlati, hétköznapi gondokat kell megoldani. De ez nem rettentett meg, hiszen ügyvédként nem elméletekkel, hanem nagyon is gyakorlati problémákkal szembesültem. Megismertem a társadalom szinte minden rétegébe tartozók problémáit, ezért igent mondtam a felkérésre. Ami a választások előtti politikai harcokat illeti, én nem is beszélnék harcról. A kampánygyűlések közönsége rendkívül békésen és figyelmesen hallgatta a szónokokat, akiknek eszükbe sem jutott, hogy a másik párt jelöltjének lejáratásával próbáljanak előnyhöz jutni. Akkor még az is természetes volt, hogy mondjuk a Fidesz gyűléséről az MDF összejövetelére mentek tovább az érdeklődők, netán éppen fordítva, és mindenféle nézetet megismerve döntötték el, kikre fognak szavazni. Mi a város 27 egyéni kerületében az SZDSZ-szel közös jelölteket indítottunk, de az önálló létet és politizálást hangsúlyozandó külön pártlistákat állítottunk. Az 53 tagú önkormányzati testületbe a választás eredményeként az MDF, kereszténydemokrata és kisgazda képviselők 24, míg a liberális tömörülés 21 képviselői székhez jutottak, a szocialistáknak listáról 2 képviselői hely jutott, míg a fennmaradó helyeket foglalhatták el a függetlenek. Én, mint a Fidesz listavezetője jutottam be az önkormányzatba, s végül október 23-án, az alakuló ülésen Borvendég Bélával, a konzervatívok polgármester jelöltjével kellett megmérkőznöm. Akkor ugyanis még nem közvetlenül választották a polgármestereket az állampolgárok, hanem a testület tagjai szavazhatták meg, ki legyen a főnökük. Az önkormányzati törvény megalkotóit ugyanis az az elgondolás vezérelte, amikor ezt a megoldást alkalmazták, hogy a polgármesternek nem kelljen ellenzéki többséggel viaskodva, „béna kacsaként” vezetnie egy települést, amire aztán, a közvetlen polgármesteri választás bevezetésével számos példát láthattunk is. De visszatérve ahhoz az októberi naphoz: a versengést 28-22 arányban nyertem meg, és így lettem Szeged polgármestere.

– Milyen állapotú várost örökölt elődeitől, az utolsó tanácselnököktől? Gondolok itt Szeged anyagi helyzetére, a városházi apparátus felkészültségére, a megoldásra váró feladatokra.

– Mielőtt bármilyen iratba alaposabban betekinthettem volna, szinte azonnal megtudtam, milyen váratlan problémákkal szembesülhet egy város vezetője. Ugyanis a taxisok, az október 23-át követő hétvégén szinte az egész országot megbénították blokádjukkal, ezzel tiltakozva az október 25-én bejelentett 65%-os benzináremelés miatt. Szegedet ez különösen súlyosan érintette, hiszen akkor még nem vezették el a hatalmas átmenő forgalmat a város mellett azóta felépült autópályák, így olyan kavarodás támadt, ami nem csak a város közlekedését bénította meg, hanem a Balkánról Nyugat-Európa felé és vissza irányuló forgalmat is. A taxisok szervezettek voltak. Főembereik, így például Veszprémi Karcsi (ma a Suzuki autószalon tulajdonosa) vittek egyik lezárási ponttól a másikig. Egyeztettünk a városban rekedt turistabuszok kiengedéséről vagy a várost ellátó élelmiszer szállítmányok beengedéséről. A harmadik nap után a budapesti tárgyalások eredményeként a taxisok folyamatosan visszavonták az útzárat, de helyüket a rohamosan növekvő munkanélküliséggel, emelkedő rezsiköltségekkel, és más újfajta problémákkal először találkozó emberek, főleg „a lakótelepek népe” foglalta el. Velük kellett tárgyalnom, közreműködésüket kérnem, miközben panaszaikra nem igen tudtam mit mondani. Hatalmas tapasztalatokra tettem szert a blokádokon, amihez hasonlók megszerzését nagyon ajánlanék mindenkinek, aki politikával akar foglalkozni. Azzal is szembesülnöm kellett, hogy a mintegy 300 fős városházi apparátusban elterjesztették, mindenkit ki fogok rúgatni. Ezért összapparátusi értekezleten nyugtattam meg az embereket, immár saját munkatársaimat, hogy szó sincs tömeges kirúgásokról, csak az számít a szememben, hogy ki, milyen munkát végez mennyire felkészült. Ekkor szűnt meg a városi kétszintű igazgatás, a kerületek, hatáskörök kerültek át az újonnan alakult „köztársasági megbízotti”, azaz a mai kormányhivatalhoz. Ezért a városházán új szervezeti modellt alakítottunk ki, a vezetői állásokat megpályáztattuk. De a város egészét érintően is adódtak feladatok bőven. Az egyre gyorsuló infláció közepette kellett megőrizni a város működőképességét. A testület, a hivatali apparátus és a városi cégek közös erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a város nem állt le, az önkormányzati cégek biztosítani tudták az alapellátásokat, működtek a közintézmények, az iskoláink, a tömegközlekedés. Eközben a városházát is takarékosabb üzemmódra kellett átállítani. Az osztályok helyén irodák jöttek létre, megszüntettük a párhuzamosságokat.

– A kilencvenes évek elején Szegedet mintha átok sújtotta volna. Szinte összeomlott a város ipara, szembesülni kellett a munkanélküliséggel, a szomszédban dúlt a délszláv háború, megnövekedett a bűncselekmények száma. A Marinko-banda gyilkosságai miatt még világhírre is szert tett Szeged, amit az országos sajtóban már a bűn városaként emlegettek.

– Valóban sorra zártak be a szegedi gyárak, és olyan mértékű lett a munkanélküliség, amilyet korábban a legrosszabb álmainkban sem mertük volna elképzelni. De ez országos, nem csak Szegedre jellemző jelenséggént idézhető fel. Sajnos, az önkormányzat kezében nem volt semmilyen lehetőség arra, hogy új munkahelyeket teremtsem. Sőt mi több, a joggal elvárt fejlesztésekre sem jutott elegendő pénz, mert míg 1990 előtt a város költségvetésének 30-35%-át tudta a városvezetés beruházásokra költeni, a rendszerváltozást követően ez a pénz visszaesett 10-12%-ra. Próbáltunk ugyan nyugati tőkét csábítani a Tisza partjára. Igyekeztünk minél jobban kihasználni testvérvárosi kapcsolatainkat, nyugat-európai lapokban is hirdettünk annak érdekében, hogy vonzóvá tegyük a tőke számára Szegedet, de túl sok sikerrel nem jártunk. Ennek két oka is volt. Az egyik az Ön által most említett délszláv háború. Mi, szegediek ugyan tudtuk, hogy a városban nem kell attól tartani, hogy átcsapnak a közeli jugoszláv határon a harcok, de ezer kilométeres távolságból ezt másként látták a befektetők. A Dunántúl sokkal biztonságosabb terepnek tűnt számukra. Már csak azért is – és ez a második ok –, mert oda autópályán el lehetett jutni. Sajnos, a sztráda Szegedre csak másfél évtizeddel később jutott el, és ez nagy versenyhátrányt jelentett Nyugat-Magyarországgal és a budapesti körzettel szemben. Az is igaz, hogy a határok megnyitásával a bűnözés is megnőtt a déli végeken. Jómagam is láttam a valutapörgetőket a Nagyáruház passzázsán, a testüket áruló lányokat a budapesti út mellett, hallottam, milyen méreteket öltött a benzincsempészés a Vajdaság irányába. Mégis azt mondom: a bűn városa cím inkább hangzatos újságírói kitaláció volt, mint valóság. Persze, az tény, hogy a híres szegedi cukrásznak, Z. Nagy Bálintnak és családjának megölése rettenetes, máig feldolgozhatatlan bűnügye a városnak, mint ahogy Magda Marinko és bandájának bűncselekmény sorozata is részben Szegedhez köthető. Ám rendszeresen konzultáltam a megyei rendőr-főkapitánnyal, a városi kapitánnyal, sőt megkaptam a pontos országos bűnözési adatokat, amelyek azt igazolták, hogy Szeged semmivel sem „fertőzöttebb” város, mint bármelyik magyarországi nagyváros. Mindenesetre erőnkhöz mérten segítettük a rendőrség munkáját épület biztosításával, és gépjárművek beszerzésével.

– Az elmondottakból kiderül, nem volt könnyű helyzetben Szeged vezetése a 90-es évek elején. Ilyen háttérrel milyen nagyobb beruházásokat lehetett megvalósítani?

– Polgármesterként tisztában voltam, hogy első számú feladatunk az itt élő emberek kiszolgálása, akik mielőbb európai mércével mérve is fejlett, élhető várost vártak el tőlünk. Úgy érzem, megtettünk minden tőlünk telhetőt, amit az akkori körülmények lehetővé tettek.  Ha a sikereket akarjuk leltározni, időben első volt, hogy szétbontattuk az összerozsdásodott, a Dóm teret egész évben csúfító szabadtéri nézőteret és kizárólag saját, városi erőből építtettük meg az új, korszerű, gyorsan össze- és szétszerelhető mobil nézőteret. Megemlíteném azt a tornacsarnok építési programot, amelynek keretében, pályázati segítséggel nyolc korszerű, a diákságot szolgáló létesítményt adhattunk át. Addig összesen nem volt ennyi sportolásra alkalmas fedett létesítménye Szegednek. Egyik kedvencem volt a harmadik körút Kálvária sugárúttól a Szabadkai útig tartó szakaszának megépítése, ami lehetővé tette, hogy a Szerbia felé irányuló átmenő forgalom elkerülje a Nagykörutat. Megemlítem, hogy még a környezetvédők igényeire is figyeltünk, amikor a Sancer tavakat kettéosztó út alá átjárási lehetőséget építettünk a békák számára. De ebben a ciklusban láttunk hozzá az 1980-as években épült műjégpálya megmentéséhez is azzal, hogy a már pusztulásnak indult létesítményt befedtük, átépítettük. A felsoroltakra, azt hiszem, joggal lehetünk büszkék. Ugyanakkor nagy kudarcként éltem meg, hogy a volt orosz laktanya, amely területének hasznosítását már mi szerettük volna megkezdeni, végül állami kézbe került, mert egy minisztériumi osztályvezető felülbírálhatta az egyetem rektora és a polgármester által aláírt, a testületek által jóváhagyott megállapodást, ami a területek megosztására és fejlesztésre vonatkozott. Eredményeként az a terület több mint negyedszázadon át ott éktelenkedett a város határában, egészen a lézerközponthoz köthető nagyberuházás megindulásáig.

– Végül miért döntött úgy – nagy meglepetést okozva sok szegedinek –, hogy másodszorra már nem indul a polgármesteri székért?

– Először is: nagyon elfáradtam! De ki ne fáradt volna el, ha eleve kisebbségben lévő képviselőcsoportra támaszkodhat négy éven keresztül? De nagyon megtanultam: a döntések a költségvetés, az új beruházások, a személyi kérdések és sok más csak abban az esetben lesznek jól kiérleltek, megfontoltak, ha minden oldal, nemcsak, hogy elmondhatja véleményét, aggályait, javaslatait, hanem ha ténylegesen is megegyezéses, kompromisszumos döntések születnek. Rájöttem, hogy senki sem lehet olyan bölcs, hogy függetleníteni tudja magát a „feltétlen támogatók” szirén- hangjaitól! Az „audiatur et altera pars” 2000év elteltével is érvényes, sőt a többpárti demokráciában meg inkább az. De a szolidaritás, a rászorulók segítése, mások személyiségének tiszteletben tartása is legalább ilyen fontos tulajdonsága kell, hogy legyen egy közösség vezetőjének. Mindezek napi gyakorlása a felmerülő problémák megoldása mellett, bizony fárasztó feladat. Mindenesetre úgy éreztem: megtettem a város érdekében, amit elvállaltam. A város jól működött, és ha rendszeres képviselő-testületi  vitákkal kísérve is, de a rendszerváltás idején a helyi igazgatásra kidolgozott elvek szerint valóban „ön-kormányozott”. A pénzügyi helyzet is stabilizálódott annyira, hogy 12.5 milliárdos költségvetés mellett egymilliárd pozitívummal tudtam átadni a város kasszáját utódomnak, dr. Szalay István polgármester úrnak. Már a polgármesteri ciklus felénél látszódott, hogy a családi és a polgármesterséggel járó rengeteg tennivaló alig egyeztethető össze, hiszen még a ciklus végén, 1994-ben is, 6 és 9 évesek voltak kisebb gyermekeim, ezért, a család mellett döntve léptem vissza a polgári életbe, és folytatom azóta is ügyvédi munkámat. Hozzáteszem: a döntésemet egy percig sem bántam meg! Ezért is utasítottam vissza minden olyan felkérést, mert volt ilyen, amely azt célozta, hogy térjek vissza a politikába. Nem utolsó sorban így folytathatom hobbymat, a bélyeggyűjtést, ezen belül a Kiegyezés kori magyar postatörténettel való foglalkozást.

– Lassan 25 éve, hogy átadta a polgármesteri széket, de biztosra veszem, hogy naprakészen követi az országos és a szegedi történéseket is. Milyennek ítéli meg a város rendszerváltozás utáni fejlődését, mennyire elégedett a mai Magyarországgal és Szegeddel?

– Teljesen természetes, hogy az ország, ezen belül Szeged minél sikeresebb boldogulása ma is szívügyem, mint minden patriótának. Nagy lendületet adtak a fejlesztéseknek az uniós támogatások is, még ha nem is mindig, és mindenhol a leghatékonyabban használták fel ezeket a forrásokat. Ugyanakkor nagy gondnak tartom, hogy a rendszerváltozás óta nem áldozott egyik kormányzat sem elegendő pénzt az egészségügy és az oktatás fejlesztésére, még akkor sem, amikor a GDP kedvező alakulása ezt lehetővé tette. Ami Szegedet illeti: csak mi, a helyiek nem vesszük észre a fejlődést! Beszéljünk csak valakivel, aki 5-10 éve nem járt nálunk! Persze, a helyiek mindig türelmetlenek és ez így is van rendjén! Én is az vagyok:. Elég csak kinéznem az irodám ablakán, hogy lássam, milyen gyönyörű lett a Szent István tér. Ugyanakkor azt is észreveszem, hogy mennyire elcsúfítják a kihasználatlan kék építmények. Vagy ott a Petőfi sugárút, ahol dicséretesen elkészült a kerékpárút, ami viszont véget ér a Konzervatórium előtt a körforgalomnál. Nem lehetett volna átvezetni a derék drótszamarasainkat a Feketesas utcáig? Csak arra szeretnék utalni, hogy miközben a nagy projektek alapvetően jól haladnak, jobban oda kéne figyelni a részletekre, bevonva a civil szerveződéseket is egy-egy városi beruházás megkezdése előtt. Igaz ez Szegedre éppen úgy, mint az egész országra.

Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában