Diószegi Szabó Pál: „a szó jelenti életem”

Simai Mihály új verseskötetéről

Szegeden, a magyar Költészet Napja alkalmából, április 8-án, a Somogyi-könyvtárban megtartott bemutató után kerülhetett a költészetbarát olvasók kezébe Simai Mihály: Visszhangzik a fény című új verseskönyve. A helyszín egyúttal azt is jelezte, hogy a 84 éves, József Attila-díjas, szegedi költő-doyen tizenegyedik verses kötete Szeged Megyei Jogú Város és a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriumának támogatásával, a Somogyi-könyvtár kiadásában jelenhetett meg.

Az alcím (válogatott, új és újraírt versek) a kortárs költők egyre jobban meghonosodó gyakorlatát követi. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy egy „új kötet” már nem feltétlenül kizárólag újonnan írt verseket tartalmaz. A szerző így saját maga állíthatja össze addigi életművének általa fontosnak tartott alkotásait. Sőt, a korábban megírt, kiemelt verseit újraírva/átírva új szövegkorpuszában rekontextualizálhatja. Nincs ez másként Simainál sem. A költőtől már megjelent egy válogatott verseket tartalmazó könyv (Valaki mindent elszeret, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2012). Azonban itt főként az új, újraírt vagy továbbírt versekre koncentrálunk.

A költő az alapkoncepciójáról, a bevezetőjében így vall: A kötet „Három fő ciklusa: a Pillanat, az Örök és a Soha.” A Pillanat a jelenre vonatkozó idősík, az Örök pedig az időtlenségé, amelyet az állandóan közelítő elmúlás, halál Sohá-ja egy képzeletbeli háromszög alakú alkotótérbe zár be. „Ebben a háromszögben születtek és születnek a versek.” Simai a korábbi verseinek egy jó részét e szempontok alapján rendezte újra. Itt nem valamilyen statikus pontokra kell gondolnunk, hanem állandóan változó, egymással küzdő emberi-poétikai távlatokról.

Az idős, alkotó individuum számára mindez „valóságos hadszíntér…”. Így járja be – nagy „szárnyfesztávú gondolataival” – a lét mérhetetlen mélységeit és magasságait. A versei alkotása által „életmámorban és reményrészegen” küzd velünk együtt a Sohával, a nem lét, az elmúlás kolosszusával. Az ideálja a vers Szépsége, a tiszta rímek és az asszonáncok. Ahogyan ezt az Istenhez szóló, kötetnyitó fohászában meg is fogalmazza (Tiszta rím). „Tudom én, a sor/s/ végének rímelnie kell, s most éppen itt, a sor/s/om végén állok… most nem tudom, segíts: mi rímeljen – mivel…?” A Pillanat-ciklusban is megérezzük, hogy a versírás a költőt az Isten teremtő pozíciójával rokonítja, felemeli, a vers logosz, isteni Ige is. A 2012-es kötetben is szereplő Ige című verse ezt konstatálja: „minden vers teremtett világ és vers a teremtett világ is, IGE isteni üzenet világíts!” Az ihlet is egy ilyen megszentelt pillanat, amelyet az Álomhatáron című új verse jelez: „mögém suhan egy szárny… Tudom, most megmoccanni nem szabad, mert jön az ihlet-griffmadár, s madárlelkemnek sólyomszárnyat ad.” A középkori himnuszköltők áhítatos lendületén túl, észre kell vennünk Simai verseiben a költészet Szépségének világformáló eszközjellegét. „hiszek világalakító erejében. Minden vers példaképem, ha szép és igaz” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján idézett, egykori önvallomását.

Szembetűnő az is, hogy Simai mennyire nem hódol be kortárs költészeti divatoknak, stílusoknak, destrukciós poétikáknak. A Szindbád talizmánja című verse zseniálisan kitalált kancsal rímekkel jelzi a „lét örök hullámverésén” – a Soha vidékének túlsó partja felé – úszó hajó-test elszántságát és eredményességét (hév–hív, törött–teret). A költő keze alatt, a ma csasztuskásnak mondott, népdalt imitáló, aprózó ritmikájú, magyaros ütemhangsúlyos technika sem poros (Aranykert vers-triptichon, Fohász, Napszentület felé). Ez az elevációs versnyelv még – mindig! – a valóságtól [f]elemelt Szépséget invokálja. Nemcsak a klasszicizáló verselésével, a versekben használt régies szavakkal (kél), szójátékokkal (elesett–ellesett), nyelvi játékra felépített versével (Titok, éjfél, kalap…), hanem a festők impresszionizmusával rokon nyelvi megfogalmazása által. A Pillanat-ciklusban ezzel tudja leginkább éreztetni a Lét fényességének, lobogásának dimenzióit. Ezt az expresszív hatást támasztja alá a kötetben közölt képzőművész, Virók Csilla számos, hasonló technikával készített festménye is, amely „színről-színre láttatja a világ isteniségét”. Simai, bevallottan is, – már a 2012-es kötetében is – ihlető erőt merített a festményekből: „a Te képlátomásaid ugyanazon a hullámhosszon rezegnek, mint az én versmeditációim”. A kötet címe is erre a paralel, költői–festői alkotói folyamatra utal a borítón szereplő, A folyónál című festménnyel, egy szép szinesztéziába sűrítve: „Visszhangzik a fény”. A költő válogatott még Olasz Attila, Pataki Ferenc, Papp György és Szűcs Árpád alkotásaihoz írt korábbi verseiből is.

A szem örömeinek hű tolmácsolása mellett a fülnek is adózik e költészet, a versek, versritmusok zeneisége által. Az olvasó magában eldöntheti, hogy körülötte inkább az ujjászületés ünnepi, „teremtéskori zenéjét” hallgatja-látja (Tavasz-bolero, Menyasszonytánc) vagy egy mélysötét, adys halál-tánc „parázna zenéjét” (Bálványok bálja). Ebben a világban már idegen a költő. Egyik új versében kimondja, hogy a képzeletbeli Pegazus-lovával, „földönkívüli lettem itt a földön”, ahol már csak a mechanikusan előre haladó „gépfolyam”, „géptenger” létezik, és ha a jövőbe előretekint, csak az „emberetlent” vizionálhatja (Az utolsó lovas).

Simai újabb költészetéből nem hiányoznak a magyarságot sújtó történelmi sorstragédiák sem. Így, a Trianon miatt érzett (fantom)fájdalma: „Mintha minden völgy, minden hegyorom elveszített végtagom lenne…” (Elszakított elszakíthatatlan). Az 1956-os békéscsabai eseményeinek emlékei az akkor halálraítélt és börtönöket megjárt, 90 éves Fekete Pálnak ajánlva (Töredék ’56 novemberéből).

A kötetben közzétett új versek közül kulcsfontosságú a Pillanat-ciklust a kötetzáró Örök- ciklusával keretbe foglaló a Renaissance és a Rapszódia című vers, amely az előbbinek újraírt variációja. Az a vágy, hogy a költő ne csupán művészettörténeti értelemben élje meg a maga esztétikai reneszánszát, hanem mindennapi újjászületésként a „szerelemet virágzó Élet” csodáját, amelyhez az alkotás tartja életben: „Legyen erőm kimondani a nyelvemen izzó igéket! […] a szó jelenti életem…”. Ez a mindhalálig tartó végső Titok-keresés a végsőkig hevíti az alkotót. A Rapszódia verskadenciája ebben újít: „Míg életem csonkig nem ég […] keresem a legnagyobb titkot: a Végső Égszínkék Igét!” Ugyanez, a téren és időn áthatoló „szárnyas képzelet” alkotói vágya szólal meg a Madách-torzó egyéni rímvariációjú szonettjében is: „Tán visszavesz még Isten a kezébe, s tovább csiszol, mint én ezt a csonka költeményt.” De nem felejtjük el azt sem, hogy minden költő „legelső és legvégső szerelme” „édességes tündér anyanyelve”. Simai Mihály korábban erről írt versötletét (Ballada a költő utolsó szerelméről) továbbírta. E folytatást, azonban egy Hölgyhöz címzett szerelmi vallomásként (is) olvashatjuk (Ballada az utolsó utáni szerelemről): „oly jó a Minden és úgy fáj a Semmi, hogy egyszerre kell sírni és nevetni…”.

Simai Mihály idén megjelent kötetének nemes küldetése az is, hogy felébreszti az olvasóban a vágyat – a metafizikus léthez emelt – versszépség és szóharmónia iránt.  Mi pedig, olvasók, a költő tanácsát követve, „fogjunk kezet ezzel a verssel”, hogy minél tovább éljen ez a magányos tornyú versnyelv a hazai és szegedi poétikai palettán.

Simai Mihály: Visszhangzik a fény. Szeged, Somogyi-könyvtár, 2019.

Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában