Szilvási Katalin „Az ad erőt, ha tudom, hogy van, aki szeret”

Beszélgetés Deák Tibor zongoraművész-tanárral 80. születésnapja alkalmából

Deák Tibor tanár úr, a Zeneművészeti Kar egykori oktatója az az ember Szegeden, akiről mindenki szeretettel beszél. „Tibi semmit nem változik!”  − szokták mondogatni, és valóban, születésnap ide vagy oda, rajta mintha nem fogna az idő. Ajtót nyit, azzal a régi, táncoló szemöldökmozdulattal, amit mindenki ismer, majd a levendulák és hortenziabokrok között bevezet a házba. „Az öreg medve barlangjába” − ahogyan ő szereti hívni. Leülünk a cserépkályha mellé. Előkerülnek a megbarnult családi fényképek. Mesél. Gyermekéveiről, a korabeli szegedi életről, a város ikonikus polgárairól, zenéről, a jampikról és a divatról, na és országos huncutságokról. Egyszóval mindarról, amire érdemes emlékezni. Anekdotái nem fogynak, csak szaporodnak egyre. Meséi felérnek egy helytörténeti és kortörténeti dokumentummal, de mégis jóval többet jelentenek annál. Vele együtt utazom az időben, oda, ahol én még nem éltem, de ahová ő magával tud vinni.

− A II. világháború kitörésének évében születtél. Az egész gyermekkorodra rányomta a bélyegét a háború. Mire emlékszel belőle?

− A háború mindenkit érintett. Apám Kárpátalján volt katona. Anyámmal egyszer elmentünk meglátogatni őt. Útközben többször megállt a vonat a nyílt pályán, riadóztatták a vonaton ülőket, és be kellett rohanni az erdőbe, amíg le nem fújták a légiriadót. Kisgyerek voltam még, nem volt félelemérzet bennem. Amikor apámat behívták erre a szolgálatra, érezte, hogy ez az út nagyon sokáig fog tartani, mivel a katonai behívásokat bizonyos hadmozdulatokhoz alakították. Búcsúzáskor mondta anyámnak, hogy ha bármire szüksége lesz, a szmokingja szivarzsebében talál majd valami kis meglepetést. De anyám nem nyúlt sosem apám zsebeibe. Akkor se tette. Amikor már itthon volt édesapám a háború után, akkor került elő a zsebből hat darab ropogós Mátyás királyos százpengős, ami a háború előtt rettenetes nagy pénz volt, de közbejött az infláció, és mire megtalálták, már semmit sem ért.

− Érdekelt téged a katonaság?

− A katonaság nem éppen az én profilomba vág. De a fegyverek érdekeltek, van is egy légpuskám. Viszonylag tűrhetően tudok célba lőni, bár azért nem úgy, mint Takács Károly sportlövő annak idején.

− Van egy fotó, amelyen a szüleid a belvárosi híd előtt állnak…

− Nagyon szerették egymást az első perctől az utolsóig. Az életem nagyobb részét velük éltem, nálunk a családi harmónia mindig megvolt otthon. Anyám élete végéig magázta apámat, apám eleitől fogva tegezte anyámat. Mucurka volt anyám beceneve, de ez a megszólítás apám privilégiuma volt. Így hívta, ha kedveskedni akart. Számára nem létezett más nő a világon, csak anyám. Ezen a fényképen a háború előtti, régi belvárosi híd előtt állnak. Ezt a hidat felrobbantották a németek, hogy ne tudjanak az oroszok átkelni a Tiszán. Amíg nem volt híd, kompon közlekedtünk Újszegedre, utána pontonhíd lett. A negyvenes évek végén felépítették a mai acélszerkezetes hidat, villamos is járt rajta. A szegedi és az újszegedi oldalon is nagy betűkkel ráírták, hogy „Rákosi Mátyás híd”. Aztán eljött az idő, amikor lekerültek a személyi kultuszos elnevezések a középületekről és a hídról is. A mai generáció szerencsésnek mondható, hogy ezeket a borzasztó mocskos időket, amiket a mi generációnk a szocializmus hajnalán megtapasztalt, nem kellett, hogy átélje.

− Melyik volt a legrettenetesebb korszak Magyarországon?

− Kettő volt: a Szálasi-korszak meg a Rákosi-korszak. A Rákosi-korszak sokakat megnyomorított testileg, lelkileg, erkölcsileg főleg. Kisiskolás koromban a Juhász Gyula utcai iskolából (akkori Fodor utca), ami korábban Klarisszeum névre hallgatott, majdnem elvitt az AVH. Papírrepülőket hajtogattunk a gyerekekkel, és különböző felségjelzéseket rajzoltunk rájuk, én az angol zászlót, más meg ötágú csillagot. Volt a tanári karban egy tanárnő, egy magas rangú AVH-s tiszt felesége. Azonnal feljelentett minket, mi meg a tanáriban vártuk, hogy jön értünk az AVH. Meg is jelent egy tiszt, aki megállapította, hogy nem történt politikai cselszövés. Az igazgató urat viszont ez a megalázó helyzet annyira megviselte, hogy röviddel ezután meghalt bent az iskolában. Érdekes idők voltak, sose jöjjön vissza!

− A Juhász Gyula utcában, a költő háza szomszédságában laktál gyerekkorodban. Milyen különleges embereket ismertél meg abban az időben a régi Szegeden?

− Anyám még találkozott Juhász Gyulával. Amennyire az elbeszélésekből tudom, a költő egy különös, magába zárkózó ember volt. Az egyik földszinti lakást lakta, és mindig ott állt a résnyire nyitott spaletta mögött az ablakban, onnan nézte a járókelőket. Sokan féltek tőle. Akivel én személyes ismeretségben voltam a családból, az Juhász Bandi barátom, Juhász Gyula testvérének a fia. Ő jazz-zongorista lett. Juhász Margitot is ismertem személyesen, a költő testvérét, az első szegedi zeneiskola-igazgató, König Péter feleségét: végtelenül kedves idős hölgy volt. A zsinagóga közelében lakott egy szép polgári lakásban. Csodálatosan másolt kottát tussal, szebb volt, mint a nyomtatott. Gyakran jártam hozzá gyerekkoromban kottát másoltatni. Szégyenletesen kevés volt az a pénz, amit ő egy oldal lemásolásáért kért. Akkoriban, amikor még tanultam, kottát elvétve lehetett venni. Egyetlen könyvkereskedés volt Szegeden, a Dugonics tér sarkán a Szukits-féle könyvesbolt és kölcsönkönyvtár. Szukits bácsi annyira ismerte a zenei kiadókat, az opuszokat, a szerzőket, hogy bármilyen kottát beszerzett nekem. Szintén a Juhász Gyula utcában lakott Szigethy Vilmos, jó tollú újságírója a megyei sajtónak. Nagyon jól öltözött öregúr volt. Akkoriban hozzátartozott az eleganciához, hogy ne látszódjon ki a cipőből a zokni. A kamásli fedte a zoknit a félcipő fölött. Az elegáns öregurak – így Vili bácsi is – a korzón sétálva az elegancia fokozására spanyol nádpálcát fogtak a jobb és bal kezükben a hátuk mögött, és nem maradhatott el a nagyszélű művészkalap sem. Gyerekkoromból emlékszem még két különleges emberre a szimfonikus zenekarban: Erdélyi János, aki brácsázott, első zongoratanáromnak, Erdélyi Ilonka néninek a testvérbátyja, és Papp Román, a hárfás, ő tanította a konziban a hárfát. A két öregúr állandóan ugratta egymást. A hárfaszólamnak rengeteg generál pausája van egy darabban. Amíg Romi bácsi kiment a generál pausa alatt a társalgóba, addig János bácsi lehangolta a hárfát. Erre jött a retorzió: János bácsi brácsáján a fogólapot és az áll-lapot a szünetben Romi bácsi megpreparálta egy kis pálpusztai sajttal. Ilyen tréfákat űztek egymással pro és kontra.

− Mikor szerettél bele a zongorázásba?

− Anyámnak volt egy barátnője, akinek a férje zenész volt. Náluk jártunk vendégségben, amikor a vendéglátó meghallotta, hogy a másik szobában pötyögtetem a billentyűket. Volt abban Strauss is, népdal is, gyermekdal is. De akkor még csak pipiskedve értem el a klaviatúrát. A vendéglátó ajánlotta anyámnak, hogy ezt a gyereket taníttatni kellene.

− A szüleid pedig hamarosan megleptek egy zongorával, amin a mai napig gyakorolsz…

− A zongora meglepetés volt. Annyit tudtam, hogy éjjel-nappal dolgozott apám valami rettenetes nagy munkán. Cserkésztáborból jöttem haza, amikor anyám nagy titokzatosan bekötötte a szememet, és bevezettek a szobába. Akkor még három egybenyíló szobás volt a lakásunk, később az ötvenes években ebből elvettek egyet. Bent anyám leoldotta a szememről a kötést, és ott állt a zongora. Ez a hangszer addig a szegedi gyufagyár igazgatójának volt a tulajdona, hiszen akkoriban sok család adott magára, és tartott otthon zongorát.

− Mesélted egyszer, hogy édesapád egy nagyszabású munkán dolgozott, mi volt ez?

−  Apám, betűvésnökként, a Bolyai utcai Fischer-Fellegi sírkőüzem üzemvezetője volt. A főnöke, Fellegi Andor zsidó származású volt. Hívta is apámat családostul Izraelbe, jómódot biztosítva odakint. De apám nem akart külföldre szakadni. A zsinagóga kőtábláit a Fischer-Fellegi cég készítette ajándékba az izraelita hitközség számára, a holokauszt áldozatainak emlékére, apámat megbízva a betűvéséssel. Már nem tudnám megmondani, hány ezer betűt vésett be apám, de minden név kétszer van beleírva: magyar és héber betűkkel. Több hónapig dolgozott ezeken a táblákon. Otthon a szobában a földön voltak kiterítve a pauszpapír tekercsek, amelyeken logarléccel tervezte meg a táblák tipográfiáját. Fellegi Andor, aki egy abszolút finom úriember volt, azt mondta, ő ezen a munkán nem akar keresni, de apámat jól megfizette. Ebből lett a zongorám.

− Ez a kép édesapád munkahelyén készült?

− Akkora kőtömbök voltak ott felhalmozva, mint egy szekrény háromszor. A kövek fölött volt egy futó darurendszer, amivel fel tudták emelni, kocsira tenni, mert ezek emberi erővel mozdíthatatlan tömbök voltak. Ide rejtette apám Erzsébet királyné szobrát a kommunisták elől.

−  A Sissi-szobrot?

− A szobor ott állt eredetileg is a Stefánián, amikor el akarták bontatni. Még mielőtt a kommunisták lebonttatták volna a szobrot, apám eltüntette. Szét akarták ugyanis szedetni, majd lapokra fölszeletni. Ezt megelőzően apám szakszerűen visszabontotta a szobrot, és a sírkőüzem területén darabokban elrejtette. Amikor csillapodott a hangulat Magyarországon, épségben elő tudták venni, és fel tudták építeni újra a szobrot.

− És elérkezett 1956. Milyen volt Szeged a forradalom idején?

−  A Széchenyi tér platánfái föl voltak hangszórózva, mert a torony alól intéztek szózatokat a néphez. Egy alkalommal hallottuk, hogy aznap délután a Klauzál térre egy busznyi gyereket hoznak Budapestről, akiknek a házát lakhatatlanná tették vagy szétlőtték az oroszok. Átmenetileg kellett lakhatást biztosítani ezeknek a gyerekeknek. Miután testvérem nem volt, elmentem, hogy hozok haza gyereket. Megláttam egy óvodáskorú testvérpárt, ők voltak a Jutka meg a Peti. Nem volt szívem elválasztani őket egymástól, éppen elég lehetett nekik a szülőktől meg a nagyszülőktől való elszakadás, így hazavittem mindkettőt. Hónapokig éltek nálunk, azután még sokáig tartottuk a kapcsolatot.

− Ezekben az években gimnazista voltál a Radnótiban. Felidézed kicsit ezt az időszakot?

− Akkor jött be a rock-and-roll! A szünetekben a folyosón próbálgattuk a lépéseket. Sokáig én is hátrafésült hajat hordtam – mondja nevetve, és mutat egy jampifrizurás fényképet.  ̶  Coca Colával az egyik barátom kínált meg először. Behozta az uszodába egy edzésre, mindenki kapott egy kortyot kóstolóba. Addig csak vicclapokból ismertük a Coca Colát, mint az imperialisták cselszövését, de hogy mi volt ebben az ördögi, a mai napig sem tudom.

− Érettségi után Budapestre kerültél, a Zeneakadémiára…

− A diplomakoncertem ’63-ban volt, aznap, amikor egy unokatestvérem férje, Marián István alezredes, ’56-os elítélt szabadult a börtönből. A Műszaki Egyetem Páncélos Tanszékének volt ő a vezetője, és az egyetemisták élére állt a forradalomban. Életfogytiglanra ítélték. Aznap délelőtt szabadult, és este már ott ült a Zeneakadémia nagytermében. Apósom egyszer megjelent értem a fasori kollégiumban, és azt mondta, most elviszlek egy óriási zeneszerzőhöz. El is mentünk az Akácfa utcába, a Három Huszár című szurtos kis kocsmába, ahol személyesen maga Seres Rezső ült egy rozzant pianínó mellett, és ontotta a népszerűnél népszerűbb dalait. Úgy tudtunk belépni, hogy két kézzel szétsöpörtük magunk előtt a cigarettafüstöt. Akkoriban Majakovszkij névre hallgatott a Király utca, ott is volt egy irdatlan kocsma, úgy hívták, Aranyfácán. Ott játszott egy kétszemélyes Big Band: egy filézve százhúsz kilós zongorista néni óriási lila orral, és volt hozzá egy szál prímás, a sztenderd hangzás végett. Ami nekünk, zeneakadémistáknak különleges volt, hogy a hegedűs „d” tonalitásban, keresztes hangnemekben játszott szívesen, de akármiben játszhatott, a mama következetesen C-dúrt játszott alá. Néha-néha fehérneműt kellett volna váltanunk a nevetéstől.

− Milyen legendás zongoristákat hallottál élőben?

− Cziffrát láttam zongorázni kétszer Szegeden, egyszer Budapesten is, és nem sokkal disszidálása után a BBC által leadott koncertjét is megnéztem. A műsora mindig rettenetesen nehéz volt, és még utána jöttek a ráadások. Káprázatosan játszott preklasszikusokat, Couperint, Rameaut, Philipp Emanuel Bachot. Élményszerűen játszotta a kis formákat. Úgy zongorázott, mint senki rajta kívül.

− Kik voltak akkor a legnagyobb csillagok a zongorázás egén?

−  Fischer Annie volt a zongora nagyasszonya! Hihetetlen előadói készsége volt, méltóság, fennköltség áradt belőle. Köztudottan szenvedélyes dohányosként volt egy pódiumsegítsége, aki két szám között odakínálta neki a cigarettát. Szívott két-három slukkot, és folytatta a műsorát. Zeneileg mindenevő volt: a klasszikusokat éppen olyan jól játszotta, mint a legbravúrosabb romantikus darabokat. Ami miatt ráadásul mindenki imádta, az a póztalansága volt. Bejött a színpadra, meghajolt, bevárta a csöndet, aztán csodálatosan zongorázott. És nagyon megnyerő megjelenése volt a pódiumon. Noha a legszebb és legdivatosabb zongoraművésznőnek akkoriban Jeanne-Marie Darré számított, aki egy koncerten két-három toalettet is felvonultatott. Neki a virtuóz romantika volt az igazi területe.

− Ha Höchtl Margit nevét említem…  

− Höchtl Margit! Az édesanyja úgy nevelte az ifjú Margitkát, mint a hímes tojást keltegetik ki: a húst is felvágta a tányérján, nehogy a keze megsérüljön, szóval abszolút ki volt kímélve. Ennek következtében, amikor belecseperedett az érett korba, teljesen hétköznapi dolgokról nem volt tudomása. Például, hogy a ruha akkor illatos, ha nem három hétig hordják egyfolytában, de még alvásra is. Ugyanakkor, amikor leült a zongorához, szellemileg és technikailag egyaránt a legbravúrosabb műveket eljátszotta. Amikor befejezte a koncertműsorát, megkérdezte a közönséget: „Na, mit játsszak még nektek?” Akkor jöttek a kívánságok, az obligát ráadások, amivel más hónapok készülése után mert volna kiállni. Akár egy Liszt-Paganini La campanellát bármikor kapásból melléütés nélkül eljátszott. Manci néni egy csoda volt! Volt, hogy olyan neves társaság tisztelte meg az otthonunkat a Juhász Gyula utcában, mint Höchtl Margit, Sebők György és Kollár Pálné.

− Utóbbiak ketten is jeles tanáregyéniségek. Tőlük mit tanultál?

− Kollár Pálné Klári néni volt a tanárnőm Szegeden. Tragikus sorsú asszony. Ami emberi fájdalmat halmozva meg lehetett élni, azt ő nagyon rövid idő alatt átélte, úgy, hogy az embersége nem szenvedett károsodást. Tiszta és kiváló vezető volt. Az első férjét, Dr. Kertész Andort a zsidó törvények idején elhurcolták, sosem került elő. Ezután Klári néni sokáig özvegyen élt. A második férje, Kollár Pál, kiváló zongoratanár volt. Az esküvőjük után hat héttel Pali bácsi heveny szívroham következtében meghalt. Klári néni csodálatos jellem volt, és ez a sok sorscsapás emberileg csak egyre nemesítette. A halálos ágyáig kapcsolatban voltam vele. Amikor tanított, odaült a zongorához, mindent megmutatott, mindent elmesélt, és részletekbe menően megkívánta a zenei szöveg tudását. Igazi tanáregyéniség volt. Emlékszem egy hangversenyre, amelyen Szerdahelyi László hegedűművésszel Cezar Franck legendás szonátáját játszották fantasztikusan.

− Összefügg az, ki hogyan zongorázik és hogyan tanít? A jó zongoristák jobb tanárok, vagy nincs ilyen párhuzam?

− Egy jó tanártól a növendék is elvárja, hogy meg tudja mutatni a darabot. Az biztos, hogy ha az ember tanít, és ad valami komoly művet, illik, ha előtte előveszi, megtanulja, kielemzi, kiujjrendezi, és úgy megy a zongoraórára.

− Sebők György nevét is említetted…

− Igen, Klári néni mellett tőle tanultam talán a legtöbbet. A zeneakadémiai felvételimre készített fel. Fantasztikus bravúrjai voltak: a 3. és a 4. ujja között tartva a cigarettát is képes volt a legnehezebb futamokat bemutatni. Azután a Zeneakadémián szintén nagyon sokat tanultam Horusitzky Zoltántól. De még földszintes koromban volt egy hittanárom, aki óriási igazságot tanított! Az osztályunkban  ̶  mint afféle kis kamaszodó bakkecskék között  ̶  állandóan ment az erőfitogtatás. Akkor jött a tisztelendő atya ezzel a hozzánk intézett tanulságos mondattal: „Tudjátok gyerekek, nem az az igazi erős ember, aki a legnagyobb fülest adja, hanem aki önmagát le tudja győzni.” Ha a saját indulatainkon úrrá tudunk lenni, az már valami.

− Soha nem fordult meg benned, hogy ne zongorista legyél?

− Semmi más hangszer nem érdekelt, de egy időben szerettem volna színész lenni. Nyolcvanötször voltam a József Attila Színházban Arbuzov Tánya című darabjának szereplője, olyan nevekkel együtt, mint például Törőcsik Mari, Bara Margit, Básti Lajos, akiket akkoriban személyesen ismertem. A darabban egy baráti társaság összejövetelén egy buta kis szovjet dalocskát kellett játszanom a pianínón, az ünneplő fiatalok pedig énekeltek.

− Kiket ismertél meg a színészóriásokon kívül a budapesti éveidben? Biztosan sok művészemberrel találkoztál.

− Volt egy bölcsész barátom, aki Szentendrén lakott, és néha neves asztaltársaság jött össze nála, köztük olyanok, mint Kazimir Károly filmrendező vagy Barcsay Jenő festőművész, aki a szomszédságában élt, és akiről azt beszélték, nem nagyon engedett be senkit magához. Egy házvezetőnő látta el. Nagyon jókedélyű öregúr volt, egyszer láttam csak megsértődni, amikor valaki megkérdezte tőle: „És Jenő bácsi szokott-e még festegetni?” Jenő bácsi fölhúzott orral válaszolta: „Én nem festegetek, hanem festek.” Ifjúkorom kedves ismerőse volt Antal Imre. Már a szegedi konziban, ahol Kollár Pali bácsi volt a tanára, úgy néztünk rá, mint az óriásra, mert ő volt a nagy Antal Imre, a bálvány. Erőteljes komikusi és színészi véna élt benne, amit a magyar filmipar később kamatoztatott. Ha bement az Akadámiára, a foyer-ben vagy húsz-harminc ember azonnal köréje gyűlt. Száz viccet tudott elmondani egy lélegzetre. A társaság doppingolta. Imrének az általános iskola első osztályától a diplomáig csak jeles osztályzatai voltak. A Zeneakadémia után évekkel később találkoztunk csak újra, amikor itt Szegeden, az idegklinikán kuruzsoltatta a megbénult kezét. Megkérdeztem tőle: „Van kedved meglátogatni engem?” „Örömmel, Tiborkám”. Édesanyám nagyon boldog volt, hogy a nagy Antal Imrét üdvözölheti hajlékunkban, annál is inkább, mivel Imriske édesanyjával jó viszonyban volt, miután a szülői munkaközösségben együtt tevékenykedtek. Imre kifogástalan társasági ember volt.

− Hosszú ideig dolgoztál Németországban, évtizedekig jártál Juist szigetére, a Keleti-Fríz-szigetek egyikére zongorázni. Sosem gondoltál arra, hogy ott telepedj le?

− Nem akartam, bár a lehetőségem megvolt rá. A juisti csapatban volt egy bizalmas jóbarátom, egy pest környéki sváb család fia, aki anyanyelvi szinten beszélte az irodalmi németet. Itthon az Operettszínház zenekarának első klarinétosa volt. Fölvette a kapcsolatot a mönchengladbachi zeneiskolával, ahol éppen szükség lett volna egy klarinéttanárra és egy zongoratanárra. Engem is fogadtak volna. Ez a barátom egy hétvégén lóhalálában hazaszaladt, betette a Volvójába a három gyermekét meg az egyszem feleségét, és elmentek Mönchengladbachba.

− Mi tartott vissza?

− Egyrészt nem akartam hazátlanná válni, másrészt egyszülött gyereke voltam anyámnak, apámnak, akik mindent megtettek értem. Ismered a verssort: „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!” Én nem akartam se szívet, se hazát cserélni. Volt egy konzistársam, aki a nagy disszidálási hullámban kiköltözött Brémába. Amikor meglátogattam, az arcáról egy őszinte örömöt nem tudtam leolvasni. „Nézd – mondta –, itt van ez a gyönyörű ház, ez a gyönyörű terasz, a fenyők. A fákat nem én ültettem, a házat nem én építettem, mi közöm nekem ezekhez a dolgokhoz? Akkor érzem jól magam, amikor hazamegyek a mátrafüredi kis faházamba két hétre.” Nem tudott örülni a német otthonának.

− Nyolcvan éve élsz ebben a hazában, ebben a városban. Mikor volt a legjobb Szegeden élni? Mikor voltál a legboldogabb?

− Amikor fiatal voltam. Minden akkor a legszebb, amikor az ember fiatal. Bár az öregkornak is megvan a maga szépsége. Amikor az ember már ott van a célegyenesben, nagyon tudja, minek mi az értéke, mi lett volna hanyagolható, mire kellett volna jobban vigyázni.

− Mi ad neked erőt?

− Az ad erőt, ha tudom, hogy van, aki szeret.

Megjelent a folyóirat 2019. októberi számában