Kiss Ernő: „Milyen szépnek, gyönyörűnek látszol, aranyszárnyú képzelet…”

100 éve született Vargha Róbert Liszt-díjas operaénekes

Gerald áriájának kezdősora a címnek választott idézet[1] Lèo Delibes Lakmé című operájából; az angol tiszt volt Vargha Róbert második − de voltaképp negyedik − nagy szerepe, mely emellett csak az övé volt, mind a 26 szegedi előadást ő énekelte végig. Hiszen ekkoriban nem volt nála hajlékonyabb hangú, sármosabb tenor a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatában; 1955–1979 között 65 opera– és öt operett szerepben gyönyörködhettünk hangjában és alakításaiban. Immáron 25 éve, hogy elment általa életre keltett hősei után a szférák közé.

1919. november 26-án született Rákospalotán, egy polgári család második gyermekeként. Édesapja, Varga[2] Gyula a vasútnál dolgozott, Porga Ilona háztartásbeli volt. Gyula bátyja igen rövid életet élt: katonatiszt volt, elesett a II. Világháborúban.

Nincs adatunk arról, hogy Róbert tanult-e zenét gyermek- és ifjúkorában; reálgimnáziumban érettségizett, ahol bizonyára volt ének-zene-oktatás, sőt énekkar is: a középiskolai időszak tekinthető zenei tanulmányai kezdetének. Már 1938-banmunkába állt a Pannónia Szőrmegyárban, ahol egy évig dolgozott, akkor ugyanis behívták katonának, rádiótávírász volt, zászlósi rangban. 1941-ben őt is Keleti frontra küldték, ahol 1944. december 25-én hadifogságba esett, ahonnan csak 1947. július 18-án szabadult, megjárta Iasit, Alekszejevkát stb., legtöbbet a Kaukázusban volt. Ő maga életének e hét igen nehéz évéről keveset mesélt, de nem lehet kétségünk afelől, hogy nagyon nagy megpróbáltatásokat élt. Kedves epizód − ezt ő mesélte − hogy fogolytársai szenvedéseit, amikor és amennyire erre lehetősége volt, az általa készített süteményekkel próbálta enyhíteni. Elképzelhető, hogy időnként énekelt is nekik, s lehetséges, hogy társai bíztatták: képeztesse hangját hazatérése után. Így is tett: szabadulását követően azonnal munkába állt, valószínűleg a szőrmegyárban, (1951-től a Rákospalotai Bőrkonfekció Vállalatnál dolgozott) s 1947-benlett a korszak egyik legkiválóbb énekmestere, Révhegyi Ferencné[3] tanítványa. 1953-ig tanult nála, ekkor már olyan szinten énekelt, hogy ösztöndíjasként fölvette a Magyar Állami Operaház. Itt csak egy évadot töltött, de egy fotó tanúsága szerint 1954. március 28-án Caniot énekelt a Bajazzókban. 1954. december 8-tól a Pécsi Nemzeti Színház szerződtette, színész státuszba, hiszen Pécsett ekkor még nem volt operaélet. Az 1954-55-ös szezonban három operettet játszott a pécsi színház: 1954. nov. 4-én Kálmán Imre A csárdáskirálynő című, 1955. jan. 22-án Montmartre–i ibolya című operettjét, 1955. június 4-én pedig Huszka Jenő Mária főhadnagy című operettjét mutatták be; Edvin, Raoul Delacroix és Jancsó Bálint szerepében alighanem nagy sikert aratott a fiatal tenorista. 1955. április 11-én fellépett a színház nagysikerű operett–gálaműsorán, melyről beszámolt a Dunántúli Napló is: „A Pécsi Nemzeti Színház szakszervezeti bizottsága hétfőn este Zeneszerzők szerelmei címmel igen jólsikerült operett-karnevált rendezett a színházban, ötletes rendezéssel, Pécsett még nem igen látott eredeti megoldással mutattak be részleteket, egy-egy jelenetet Lehár Éva, Offenbach Gerolsteini nagyhercegnő és Kálmán Imre Marica grófnő című halhatatlan operettjeiből Bázsa Éva, Kovács Anni, Mátray Mária, Gyapay Yvette, Péter Gizi, Szabó Samu, Boross János. Bánáti Sándor, Tomanek Nándor és Vargha Róbert. A színházat mindkét előadás alkalmával zsúfolásig megtöltő közönség lelkes és szűnni nem akaró tapsokkal jutalmazta a fellépő művészeket…”[4]

1955. augusztus 1-étől azonban már a Szegedi Nemzeti Színház művésze, operaénekesként, végig hű maradt a szegedi társulathoz, egyetlen alkalommal szerződött, másodállásban a miskolci színházhoz: 1957. március 15-től április 30-ig. Szegeden komoly repertoár fogadta, hiszen az 1949-es, hatalmi szóval elrendelt „operaszünet” után 1950-54 között Paulusz Elemér[5], majd 1954-57 között Rubányi Vilmos[6] összesen 21 operát tűzött műsorra, melyek közül jónéhányat sokáig játszott a színház. Szegedre szerződését követően így Vargha Róbert olyan kész produkciók főszereplője lehetett, mint a Pillangókisassszony (Pinkerton), a Bánk bán (Ottó), s nem utolsósorban: a Bohémélet, melynek Rodolphe-szerepe szinte pályája végéig elkísérte. 1955. október 22-én pedig első nagy, sőt címszerepében mutatkozhatott be a szegedi közönségnek: Offenbach Hoffmann meséi című operájában ő alakította Hoffmannt, a költőt. Sajnos, Szegeden ekkor még nem volt színikritika, azonban az akkori Szegedi Tükör[7] 1955. november 19-i számában közölte Vitányi János[8] elismerő kritikáját, mely a Színház és mozi[9] október 28-i számában jelent meg: „Nem egy meglepő énekteljesítményt is hallottunk. Az operaegyüttes fiataljai közül most mutatkozott be Vargha Róbert Hoffmann szerepében. Igényes feladatát szinte bravúros könnyedséggel oldotta meg…”[10] A Szegedi Tükörből azt is megtudhattuk, hogy a színház társulata az évad második felében romániai vendégszereplésre megy; várhatóan Aradon, Temesváron és Kolozsvárott lépnek majd fel. A Hoffmann meséit több, mint egy évtizedig játszotta a színház; e sorok írója a hatvanas évek közepén látta Vargha Róbertet e szerepben, aki valóban nagyszerű volt: elegáns, könnyed. Ezután az Álarcosbál következett, Verdi zseniális operája, benne Richard gróf szerepével, mely szintén összeforrott vele; bár második szereposztásban énekelte, de Megyesi Pál távozása után elsősorban vele látta a közönség. Következő szerepe Don Ottavio volt, Mozart Don Giovanni című operájában, melyet újabb főszerep követett: a bevezetőben már említett Gerald a Lakméban, melynek bemutatója 1956. október 26-án volt a Délmagyarországban megjelent műsorközlés szerint[11]. Erről azonban egyáltalán nem jelent meg kritika, így ma már csak annyit tudhatunk, hogy nagyon nagy siker volt; méltán, hiszen bizonyára ezúttal is remek volt Vargha Róbert; de énekelt e műben többek között Komlóssy Erzsébet, Bende Zsolt, Berdál Valéria, Turján Vilma és Szalma Ferenc is. Ez az opera a már említett 26 előadás után Szegeden soha nem került többé színre.

1955. március 16-án volt a legendás szegedi Manon Lescaut bemutatója, Puccini születése 100. évfordulója tiszteletére; e nappal került vissza az olasz mester remekműve a magyar operaéletbe. Vargha Róbert ezúttal kisebb szerepet kapott (Des Grieux-t Szabó Miklós énekelte, kiválóan), de Szatmári Géza[12] − nagyszabású kritikájában − szép mondatokat szentelt alakítása méltatására: „Edmund diák vonzó egyéniségét Vargha Róbertre szabták, aki lírai tenorjának friss csengésével is üde színt jelentett az együttes számára.”[13] A következő, igen nagy erőpróba a Faust volt, Gounod népszerű operája címszerepe 1958. október 28-án; Szatmári Géza ekkor sem fukarkodott dicsérő, bár tárgyilagos szavaival: „Vargha Róbert Faust-alakításában nehezebb volt a tudományok művelésébe belefáradt, életunt aggastyánt elhinnünk, mert az ő egyéniségére inkább a rajongó ifjú szerelmest szabták. Így a kerti jelenetben bontakozott ki ez a figura, amely a művész bensőjében Faustról él. Könnyed magassággal bíró lágy lírai tenorja biztosan oldotta meg igényes zenei feladatát. Kavatinájában kellő hangbeosztással elérte, hogy a zárószakasz magas fekvése sem okozott nehézséget. Szereptudása és muzikalitása segítette őt az opera változó jeleneteibe való beilleszkedésnél, amit elsősorban az együttesek pompás kivitelében kell aláhúznunk.”[14] A bőséges szegedi operarepertoár darabjaiban való fellépések, s különféle kisebb-nagyobb szerep után 1959. október 23-án fontos karakterszerepben remekelt: Beppo–Arlecchino volt Leoncavallo Bajazzók című operájában: „Hálás szerephez jutott ezúttal még Vargha Róbert, aki mint Arlecchino árult el hajlékony, kulturált énektudást és mulattató színészi képességeket.” − írta róla Szatmári Géza.[15]

1955. január 29-én mutatta be − igen kiemelkedő eseményként − Szegeden Vaszy Viktor A bolygó hollandit, melyben rövid, de igen szép szerepet kapott: a Kormányost énekelte; Szatmári Géza ekkor sem feledkezett meg róla: „A Kormányos szerepében frissen csengett Vargha Róbert könnyed lírai hangja.”[16] Nem kevésbé volt reveláció Glinka Ivan Szuszanyin–jának bemutatója 1960. november 3-án; a kritikus ezúttal az eddigieknél is jobban dicsérte: „[Antonyida] Vőlegényének, Szobinyinnak alakját Vargha Róbertre szabták, mind színészi, mind zenei vonatkozásban. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy ez a friss lírai tenor évről évre fejlődik.”[17] Másfél évvel később magyarországi bemutatóra vállalkozott Vaszy: Prokofjev Eljegyzés a kolostorban című vígoperáját vitte színre; a kritikát ezúttal Ökrös László[18] írta: „Vargha Róbert pompásan karikírozó tenorja a szerzetes [Eustach atya –K.E.] szerepében kitűnően hatott.”[19] Nagyobb és kisebb szerepekben, időnként operettek bonvivánjaként egyaránt kiváló és kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, mégis sajátos összefüggést kell megállapítanunk: legnagyobb szerepeiben rendszeresen második szereposztásba osztják be; először Szabó Miklós, később Vadas Kiss László „kerül elé”. Hiszen énekel Almavivát A sevillai borbélyban, Izmaelt a Nabuccoban, sőt Kalafot a Turandotban: de ezen alakításairól nincs kritika, mert az általában az első szereposztásnak jár. Ritka kivétel Arrigo A szíciliai vecsernyében (Verdi ezen alig játszott remekművének újrafelfedezése szintén Vaszy érdeme), ekkor ugyanis váratlan beugrásával 1962. november 28-án a televíziós közvetítést mentette meg, s erről a Délmagyarország kisebb cikket is közölt, Arrigo: Vargha Róbert címmel; ez volt az első sajtóközlés, mely teljesen róla szólt. Az történt ugyanis, hogy a második felvonás elején hirtelen berekedt Vadas Kiss László, mégsem maradt abba az előadás, „a következő jelenetben már Vargha Róbert énekelt, s a bravúros beugrás sikerrel járt: az előadás és a tv-közvetítés nézői élményt keltő érzelmekben, mondanivalókban gazdag, formailag jól felépített Arrigo-alakítást láttak.”[20] A cikk szerzője ezután még lelkesen ecseteli a beugrás rendkívüliségét, s leírja elvárását: a december 6–i rádióközvetítésben ismét Vargha Róbertnek kellene énekelni Arrigo szerepét. Aki nem egyszer, hanem még számos alkalommal mentett meg előadásokat. Hangja ugyanis nemcsak nagyon szép, hanem igen teherbíró volt, állóképessége pedig szinte egyedülállónak bizonyult; nem tudunk olyan előadásról, amely miatta maradt volna el. A jelen sorok írója nem sajtóközlésből, hanem édesanyja, Dr. Kiss Ernőné Demeter Márta személyes élményéből tud egy másik nagy beugrásról (édesanyja, mint szegedi színház énekkari művésze közvetlen tanúja volt e történetnek). A szegedi operatársulat 1963. május 28-án mutatta be Wagner Tannhäuser című zenedrámáját, melynek címszerepét egyedül Vadas Kiss László énekelte; bár eredetileg minden bizonnyal úgy volt, hogy lekettőzik Vargha Róberttel (aki ezért megtanulta a szerepet, de a színlapra már nem került: végül Heinrich von Schreiber figuráját keltette életre). A hatvanas évek közepe táján egy alkalommal a II. felvonás végén rosszul lett Vadas Kiss László, még a mentő is elvitte, s mivel Vargha Róbert csak a II. felvonásban szerepelt, így a III. felvonásban már ő játszotta Tannhäusert, egyetlen próba nélkül, így az előadás teljes egészében megvalósult.

Izgalmas esemény volt, s valóban kiváló produkció a második Prokofjev-bemutató, A három narancs szerelmese, melyben a Herceg nem könnyű szerepét alakította; a kritikus ezúttal azonban rendkívül szigorúnak bizonyult: a darab még talán, de a főbb szereplők nem annyira kaptak dicséretet. A hatvanas években szebbnél szebb főszerepeket kapott (Traviata – Alfréd, A végzet hatalma – Alvaro, Fidelio – Florestan, ill. Jaquino, Norma – Pollione, Rigoletto – A mantuai herceg), s 1966. január 23-án sor került egyetlen oratórium–fellépésére is; Liszt Prometheus-kantátája (szintén Vaszy újrafelfedezése) egyik tenor szólóját énekelte: „Kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a szólisták: Berdál Valéria, Kemény Klió, Gyimesi Kálmán, Réti Csaba, Sinkó György és Vargha Róbert.”[21]

A trubadúrban végre első szereposztásban kapta meg Manrico szerepét; a kritikus azonban szigorúan írt róla: „A címszerepet Vargha Róbert énekelte. Alakítása, bár néhány ponton erőtlennek tűnt, egészében romantikus szenvedélyességű volt.”[22] iszen énekelt

A krónikás több ízben is látta Vargha Róberttel ezt az előadást, így kénytelen kijelenteni: ebben a szerepben a tenorista teljesen tökéletes volt. A híres Strettát olyan szuggesztíven énekelte és akkora ütemes tapsot kapott, hogy − tegyük most félre esztétikai ellenérzéseinket − meg kellett ismételnie (azaz egymás után négy magas cé-t kellett énekelnie). A trubadúrral nem ekkor találkozott először: 1963-banhárom előadáson Ruizt énekelte a Szegedi Szabadtéri Játékokon; ahol ezt követően már csak egy szezonban lépett fel: 1964. július 30. és augusztus 15. között négyszer alakította Kivés betyárt, Farkas Ferenc Vidróczki című operájában.

E nyári fellépéseknél sokkal fontosabb az 1966. december 24-i dátum: ekkor kötött házasságot Laurisin Judittal. Megismerkedésük sírig tartó szerelem volt első látásra; Vargha Róbert két hét ismeretség után megkérte a kezét. Az ifjú hitves Ungvárról települt át Szegedre, s elég komoly zenei képzettséggel rendelkezett: Ungváron olyan zenei végzettséget szerzett, amely Magyarországon csaknem megfelel a felsőfokú végzettségnek. Karnagyi és zongorakísérői diplomája van, amit Magyarországon, sajnos, nem akartak honosítani. Ungváron vezetett is kórust, továbbá zongoraórákat adott; zongorakísérőként is dolgozott. Két leánygyermekük született: 1968. január 19-én Zsuzsanna, 1969. szeptember 8-án Katalin. Mindketten örökölték szüleik muzikalitását. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola I. Sz. Gyakorló Általános Iskolájába jártak, mindketten az ének-zene tagozatra. Mindketten tanultak zongorázni és a 8 év folyamán végig énekeltek az iskolai kórusokban. Zsuzsanna érettségi után évekig tanult énekelni a szegedi Liszt Ferenc Zeneiskolában Feketéné Jarosievitz Margitnál, Katalin magyar-ének-zene szakon végezte el a tanárképző főiskolát.

Különleges egybeesés, hogy Zsuzsanna pontosan a Simon Boccanegra bemutatója napján született, melyben Vargha Róbert a tenor főszerepet, Gabriele Adornot énekelte. A kritikus korrekt mondatot írt alakításáról: „[Alpár Mária – Amelia Grimald – K.E] partnerének, a szerelmes Adornonak a szerepében jól és a harmadik felvonásban különösen sikeresen valósította meg a szólam követelményeit.”[23]

1970. október 30-án már sokadszorra újította fel a színház a Bohéméletet, amelyben ekkor már másfél évtizede játszott nagy sikerrel, de most kapott először kritikát (ezen premiere is beugrás volt): „Vargha Róbert félig-meddig beugrással vállalt tenor főszerepére sem lehet különösebb panasz, hangja a felső regiszterekben szépen kinyílik.”[24] Két igazán jelentős szerep következett ezután, ráadásul néhány hónap különbséggel: 1972. január 7-én Verdi Macbethjéban Macduff, április 21-én pedig Massenet Manonjában Des Grieux lovag. A Macbeth-kritikában csak egy tagmondatot szánt rá a kritikus: „Vargha Róbert Macduff negyedik felvonásbeli nagyáriájával aratott megérdemelt sikert,”[25] Massenet − egyébként értékes − operáját merész vállalkozás volt műsorra tűzni a kétségkívül népszerűbb Puccini–változat feltámasztásának városában, hiszen igen sokakban erősen éltek 14 éve Puccini dramaturgiai megoldásai, dallamai. Alul is maradt játszottsága az olasz változattal szemben: amíg azt 31, addig Massenet művét 16-szor lehetett előadni (az utóbbiról még − itt nem idézendő − anekdota is született; egyes fordítási furcsaságairól pedig szójátékok). De éppen Vargha Róbert utolsó nagy szerepe magaslott ki a produkcióból, s ezt a némileg ellentmondásos kritika is elismerte, még ha áttétellel fogalmazott is: „Berdál Valéria megszépíti környezetét, s színes játékának vonzása jótékony hatással sugárzik át Vargha Róbert kissé mackósan indított Des Grieuxjére; a hatás fokozódik, s a hangilag most remekül diszponált tenorista az utóbbi évek egyik legkiegyensúlyozottabb teljesítményével lepi meg a közönséget.”[26]

Még egy igazán nagyszabású szerepe lehetett volna: egyes dokumentumokra fel is került neve, miszerint Lohengrin lesz, Wagner híres operájának címszereplője. Ebben az operában azonban sohasem játszott, visszaadta a szerepet, a Lohengrin összes előadásában Szabady József énekelte a címszerepet.

Karakterszerepei követik ezután egymást Puccini Triptichonjában, a magyarországi bemutató Gottfried von Einem-operában, Az öreg hölgy látogatásában, a Figaro házasságában, az 1976-ban új előadásban bemutatott Puccini: Manonban, a Borisz Godunovban. Külön is meg kell említeni Benoni alakítását Vántus István Aranykoporsó című operája ősbemutatójában (1975. április 11.), majd első több mint 20 előadásában: a zsidó varázsszerárus figuráját életpályája teljes bölcsességével keltette életre, szépen, hitelesen formálva a szólamába komponált rövid melizmatikus kadenciát is.

Az 1970-es évek közepétől kezdve kettő fő- és egy nagyobb szerepet játszott még: Ernesto volt a Don Pasqualeban, Cassio az Otelloban, Rodolphe − mely ekkor már 23 éve hozzá tartozott − a Bohémélet 1978. október 6–i új előadásában, a Kisszínházba beszorított produkcióról írva a kritikus fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Vargha Róbert rekedtséggel küszködött…

1979. április 3-án − végre! – Liszt-díjjal ismerték el 26 éves, végig sikeres operaénekesi pályáját. Ekkor kisebb fényképes cikk is jelent meg róla a Délmagyarországban, melynek első részben pályája főbb adatairól ír – többé-kevésbé pontosan: a szerző szerint 32 éve volt a pályán, pedig még csak akkor kezdte tanulni az éneklés művészetét. Az írás második részét viszont érdemes szó szerint idéznünk: „A szakmabeliek elsősorban biztos magasságról jegyzik Vargha Róbertet. Abszolút cés-tenor, az úgynevezett spinto fajtából, ami egyaránt alkalmas hősi és lírai, drámai és buffo feladatokra, tehát a zeneigazgatók álma. Bármire használható. Használták is eleget, repertoárján jó hetven figura, a legnehezebbektől az epizódokig, s közte hat operett, mert maga úgy tartja, bonvivánnak lenni sem lebecsülendő. S mégis, bár elnyűhetetlen hangmatériája annyi-annyi szolgálatot tett hosszú éveken át, az első időszak szépreményű pályaíve a 60-as évek végétől megtört, jó darabig mellőzték. Míg legutóbb egykori parádés alakításaival térhetett vissza ismét a színpadra, a Fidelioban, a Bohéméletben, az Álarcosbálban. Vargha Róbert Liszt-díja, ha kissé megkésetten is, egy feladatokban és sikerekben gazdag pálya méltó jutalma.”[27]

A pálya ezután rövidesen lezárult. Az 1979-80-as évadot még elkezdte, de − élve azzal, hogy november 26-án betöltötte 60. életévét − december 31-gyel nyugdíjba vonult.

Ettől kezdve kizárólag családjának élt. Nagyon szeretett kertészkedni: egy időben két kertjük is volt, ezek már jóval nyugdíjba vonulása előtt is a család birtokában voltak. A színházi kollégák az ilyenkor szokásos szójátékkal szórakoztatták: Robikám, te vagy a tenoristák közül a legjobb kertész, a kertészek között pedig a legjobb tenorista. Ő ezt nevetve hallgatta: világéletében közvetlen egyéniség volt, nem voltak sztárallűrjei. Nyugdíjazása után is megfordult a színházban, időnként megnézett néhány előadást is. Őt elkísérő családtagjai ilyenkor különleges élményben részesültek, ugyanis nem rejtette véka alá, ha valami nem nyerte meg a tetszését, világéletében egyenes, őszinte ember volt.

Soha nem énekelt többet, nemcsak a színházban, de máshol, még családi körben sem. E sorok írója egy ízben felkérte volna, de ő − végig sem várva a kérést − már válaszolt: még a November 7. Művelődési Házban sem![28]

Színháza nem feledkezett meg róla. 1986-bana színház újjáépítés utáni megnyitása alkalmával megkapta a Pro Theatro Szegedi Nemzeti Színház érmet, 1992-ben a Szegedi Színház Örökös Tagja lett (jelenleg is így szerepel a színház honlapján).

Nagyon szeretett fényképezni, rajzolni, festeni. Fényképeit saját maga hívta elő és másolta.

Egészsége − mint egész életében − rendben volt. Utolsó éveiben időskori cukorbetegsége volt; ennek beállítására feküdt be 1994 decemberében az egyik szegedi klinikára. December 28-án egyik szobatársa leesett az ágyról; ő nem győzte várni a segítséget, saját maga tette fel az ágyra. Ez a segítőkészség végzetesnek bizonyult: váratlanul szívinfarktust kapott (mint később kiderült: ez már nem az első volt), s rövid idő alatt, váratlanul elhunyt. Gyászközleménye január 4-én jelent meg, temetése január 9-én volt. A szegedi Dugonics-temetőben alussza örök álmát.

A Szegedi Nemzeti Színház egyszerű, talán túlságosan is tömör nekrológgal búcsúzott Tőle a Délmagyarország 1995. január 10-i számában (sajnos, a szerkesztők nem kértek ehhez fotót), szó szerint idézzük:

Eggyel kevesebb lett ismét a hűséges szegedi művészek tábora, meghalt Varga Róbert Liszt-díjas operaénekes, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja. Énektanulmányait magánúton végezte, majd az Operaház ösztöndíjasa lett. 1955-ben szerződött Szegedre, s nyugdíjba vonulásáig hűségesen itt is maradt. Vaszy Viktor zenei irányítása alatt remek tenorszerepek sorát énekelte el, Pinkerton, Rodolfo [Rodolphe – K. E. ], Kalaf, Canio, Faust, Don Ottavio, Almaviva, Hoffmann − csak néhány a remekül megformált szerepei sorából. Ha emlékét idézzük, mégis talán A bolygó hollandi szélnek feszülő, viharcserzette kormányosaként bukkan elénk az emlékek ködéből, ez az egy tömbből faragott, nagy formátumú énekes.
Most ő is elhajózott a nagy égi társulatba, ahol volt kollégái és szeretett mestere, Vaszy már vártak rá. Mert NEKIK hiányzott…
Tegnap temették.

A Társulat, Vargha Róbert nyugdíjba menetele óta teljesen, de halála óta is alaposan kicserélődött. Szeged operalátogató közönsége közül azonban még sokan élnek, akik a ’60-as, ’70-es években még tapsolhattak neki. Amikor 2008-ban megjelent a Szeged szívében − 125 éves a város színház – 1883-2008 című kötet, a 180. oldalon Dr. Gyémánt Csilla szép, fényképes írással emlékezett rá (a kötet végén pedig az Örökös Tagok arcképcsarnokában szerepel). Ennek részleteivel zárjuk a jelen tanulmányt:

„1953-ban az Operaház ösztöndíjasainak sorában találjuk a tehetséges fiatalembert. Kitűnt rendkívüli muzikalitásával, megbízható, pontos éneklésével, fénylő tisztaságú tenorjával. (…) Hangjához, színpadi habitusához a fiatal lírai hősök illettek leginkább. (…) Jól, biztos énekesi és színpadi eszközökkel formálta meg sokszínű karakterszerepeit. (…) Vaszy idejében is várják a nagy tenorszerepek, az „aranykorban” létrehozott hatalmas repertoár egyik biztos támpilléreként Puccini, Verdi, Mozart–szerepek sokaságában erősíti a társulatot. (…) [A] kisebb szerepeket is hasonlóan magas nívón s művészi alázattal oldotta meg. A leghűségesebb művészek egyike volt, sohasem hagyta el a Szegedi Nemzeti Színházat, ahonnan több évtized után nyugdíjba vonult.

1995-ben [1994-ben – K. E.] hunyt el, négy évtizedig volt Szeged város lakója, szeretett, elismert művésze.”

A szerző köszönetet mond Vargha Róbertnének és Varga Katalin Ilonának, hogy részletes interjúval, dokumentumok és fotók átadásával, Sütő Ferenc szobrászművésznek, hogy Vargha Róbert pécsi, (1954-55-ös) éve dokumentumainak elküldésével segítették a tanulmány elkészültét, valamint Dr. Gyémánt Csillának, hogy hozzájárult 2008-ban megjelent írása részleteinek közléséhez.

 

Megjelent a folyóirat 2019. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Lèo Delibes: Lakmé, Blum Tamás–Stephányi György fordítása

[2] A művész mindig Varghaként használta nevét, apja viszont nem. Máig sem tudjuk, melyik névhasználat az eredeti.

[3] Révhegyi Ferencné (1892–1987) énekművész, tanár. 1949-től a Zeneművészeti Főiskola ének tanszakán tanított, több generáció énekművészei kerültek ki hazai és nemzetközi pódiumokra tanítványai közül, többek között: Ágai Karola, Andor Éva, Andrejcsik István, Bándi János, Bartha Alfonz, Bede Fazekas Csaba, Bende Zsolt, Kováts Kolos, Melis György, Sass Sylvia, Polgár László és Vargha Róbert.

[4] (—): Zeneszerzők szerelmei. In: Dunántúli Napló, 1955. április 13., 4. o.

[5] Paulusz Elemér (1912–1969) Liszt-díjas karmester, 1950–54 között a Szegedi Nemzeti Színház első karmestere, 1954–69 között a Pécsi Nemzeti Színház zenei igazgatója, a pécsi operatársulat megszervezője (1959)

[6] Rubányi Vilmos (1905–1972) karmester, Érdemes Művész,1954–57 között a Szegedi Nemzeti Színház, 1957-től 1972-ig a debreceni Csokonai Színház zenei igazgatója

[7] A Szegedi Nemzeti Színház havi műsorfüzete 1954–60 között, a színház műsorával, a darabok tartalmával és szereposztásával, érdekes olvasmányokkal.

[8] Vitányi János (1918–1962): író, költő, színházi kritikus. 1954-től a Színház és Mozi színházi rovatvezetője.

[9] A Film, színház, muzsika lapelődje

[10] (—): Budapest hangja – a szegediekről. In: Szegedi Tükör, 1955. november 19. 4. o.

[11] Papp János: Négy és fél évtized operaelőadásai az adatok és számok tükrében, 1946–1990. Bába Kiadó, 2000. című könyvében 1957. január 6–i dátum szerepel.

[12] Szatmári (Sauerwald) Géza (1897–1978) zeneszerző, zeneelmélettanár, a Szegedi Zeneművészeti Szakiskola egykori tanára

[13] Szatmári Géza: Manon Lescaut. In: Délmagyarország, 1958. március 18. 5. o.

[14] Szatmári Géza: A Faust második premierje. In: Délmagyarország, 1958. október 31. 4. o.

[15] Szatmári Géza: Két kisopera művészi sikere az évad első operabemutatóján. In: Délmagyarország, 1959. október 27.  5. o.

[16] Szatmári Géza: A bolygó hollandi. In: Délmagyarország, 1960. február 3. 5. o.

[17] Szatmári Géza: Ivan Szuszanyin. In: Délmagyarország, 1960. november 6. 9. o.

[18] Ökrös László (1926–1988) újságíró, 1952-től a Délmagyarország munkatársa, 1961-től 1973-g rovatvezetője.

[19] Ökrös László: Eljegyzés a kolostorban. In: Délmagyarország, 1962. május 4. 5. o.

[20] (–): Arrigo: Vargha Róbert. In: Délmagyarország, 1962. december 5. 5. o.

[21] Nikolényi István: Nagyzenekari koncert a színházban. Zenei naptár. In: Délmagyarország, 1966. január 25. 5. o.

[22] Ökrös László: A trubadúr. In: Délmagyarország, 1966. november 1. 5. o.

[23] Ökrös László: Simon Boccanegra. In: Délmagyarország, 1968. január 21. 4. o.

[24] N. I. [Nikolényi István]: Bohémélet, felújítás. In: Délmagyarország, 1970. november 1., 5. o.

[25] Nikolényi István: Macbeth. In: Délmagyarország, 1972. január 9. 5. o.

[26] Nikolényi István: Manon. In: Délmagyarország, 1972. április 23. 5. o.

[27] N. I.. Vargha Róbert Liszt-díjas. In: Délmagyarország, 1979. április 3. 3.o.

[28] A mai Bálint Sándor Művelődési Ház neve 1989–ig, melynek vezetője akkor a krónikás volt.