Mód László: Tiszai óriásharcsák az 1920-as, 1930-as évek fordulójáról

A kapitális méretű halak kifogása nemcsak manapság, hanem a múltban is nagy érdeklődésre számot tartó eseménynek számított, amiről a korabeli sajtó is rendszeresen közölt tudósításokat. Így volt ez az 1920-as, 1930-as évek fordulóján is, amikor Bitó Antal halászmester halászaival óriási harcsákat zsákmányolt. A halakat Rudolf téri halcsarnoka előtt közszemlére is kitette, a szegedi lakosság testközelből is megismerkedhetett a hatalmas „vízi szörnyetegekkel”. Az óriási méretű harcsák a tudományos érdeklődést is felkeltették, nemcsak a helyi újságokban talált visszhangra a Tisza folyóból történő kiemelésük. A szenzációs halfogások tényén kívül az írott és vizuális források ugyanakkor azt is lehetővé teszik, hogy jobban megismerhessük a város két világháború közötti halászati technikáit, a halászati bérleteket és az értékesítési viszonyokat.

A halászati viszonyokat Szeged térségében a két világháború közötti időszakban alapvetően meghatározta a halállomány drasztikus mértékű csökkenése, ami jelentős mértékben befolyásolta a halfogás lehetőségeit, valamint az ágazatból származó jövedelmet. A város által birtokolt halászóvizek két csoportra tagolódtak, amelyek közül a megközelítőleg 12 km hosszúságú tiszai szakasz az ún. porgányi zsiliptől az államhatárig terjedt, az állóvizek a bel- és külterületen található tavakat és holtágakat foglalták magukban. Az 1920-as évek folyamán a városi tanács több alkalommal is kísérletet tett arra, hogy a halászatot házi kezelésben tartsa. Az illetékesek az akciótól a piaci árak mérséklését, a kifogott zsákmányból pedig nagyobb bevételt reméltek. A halmennyiség csökkenésének köszönhetően Szegeden már az 1890-es évektől kezdődően több alkalommal felmerült olyan halastavak, halgazdaságok létesítésének a gondolata, amelyekben a helyi fogyasztói igényeket messzemenően kielégítő halmennyiség szaporítására és tenyésztésére nyílt volna lehetőség.

Az óriás harcsákat Bitó Antal halászmester, halkereskedő alkalmazottai fogták ki a Tiszából. A Bitó halászdinasztia legismertebb tagja Bitó János (1859–1932) volt, akinek fordulatokban bővelkedő életútját a Szegedi Új Nemzedék hasábjain folytatásokban megjelenő önéletírásából ismerhetjük meg.[1] Szilágyi Miklós a „Halászóvizek, halásztársadalom, halászati technika” című kötetében Bitó életpályájára sajátos karriertörténetként tekint, ami azt példázza, hogy miképpen emelkedett halászati bérmunkásból a legvagyonosabb halkereskedők közé, megalapozva ezzel a család domináns szerepét ezen a területen. Bitó János mellett a halászmesterséget bátyja, Bitó Ferenc[2] is gyakorolta, akinek tizenhárom gyermeke született. Halálát követően egyik fia, az 1896-ban született Bitó Antalnak édesanyjával arra kényszerült, hogy átvegye a halászati üzem és a halértékesítés irányítását. Miután besorozták katonának, az első világháború idején a hídépítő zászlóalj kötelékében Kremsben, illetve az olasz harctéren teljesített szolgálatot. 1918-ben került haza, de halászati felszerelésük teljesen tönkrement, ezért újra kellett szervezniük vállalkozásukat. Bitó Antal a szegedi fisérek[3] egyik utolsó képviselője volt, aki kiterjedt halászati bérleteire alapozva tudta sikeresen működtetni halcsarnokát, ahonnan nagy mennyiségű hallal láthatta el a város lakosságát. Halászati bérletei az 1940-es évek első felében teljesedtek ki, amikor egymással párhuzamosan gyakorolta a halászati jogot a Maros és a Tisza bizonyos szakaszain. Az 1930-as évek végétől ingatlanok és földbirtokok vásárlásába próbálta befektetni a halkereskedelemből származó hasznot. Nagybátyjával, Bitó Jánossal ellentétben egyidejűleg működtette halászati bérletein alapuló halkereskedését, irányította földbirtokai művelését, amelyekhez alkalmanként a vendéglátói tevékenység társult.  A halkereskedelem számított a legfontosabb jövedelemforrásnak mindaddig, ameddig a második világháborút követően a halászat lehetőségei Bitó Antal számára fokozatosan beszűkültek. Ilyen helyzetekben mutatkozhatott meg a több lábon állást követő vállalkozói stratégia sikeressége, hiszen a földbirtokokról származó termények, illetve az ingatlanok bérbeadása kompenzálhatta a kieső bevételeket. Az 1940-es évek végén a társadalmi-politikai változások már nem tették lehetővé a halászati bérlő, halkereskedő számára azt, hogy tovább folytassa a halászatra és a kifogott zsákmány értékesítésére alapozó üzleti vállalkozásaikat, a család tagjai ezért az 1950-es évektől teljesen más foglalkozást választottak maguknak.

Az írásunkban közölt, fekete-fehér fényképen[4]  a kapitális méretű, felfüggesztett harcsa mellett csizmában és kalapban Bitó Antal is feltűnik, aki a halat Rudolf téri halcsarnoka[5] előtt közszemlére tette ki abból a célból, hogy minél többen láthassák a Tiszából kifogott zsákmányt. Szerencsénkre a fénykép hátoldalán a dátumot is rögzítette, ami nagy mértékben megkönnyíti a halfogás körülményeinek feltárását. A szegedi újságok közül a Délmagyarország és a Szegedi Új Nemzedék részletes híradást közölt az eseményről, amiből megtudhatjuk azt, hogy a harcsát december 22-én délelőtt 11 óra körül fogták ki a vasúti híd és a Boszorkány-sziget közötti folyószakaszon. Bitó Antal és halászai, Asztalos Ferenc, Hódi István, Ungváry Ferenc és László György napi útjukat járták be a Tiszán, amikor a kapitális méretű hal a hálójukba akadt. Délelőtt 10 órakor a közúti híd alatt horgonyzó halászbárkáktól ereszkedtek lefelé két ladikkal, amelyek közé egy lapsoló hálót feszítettek ki.[6] A Boszorkány-sziget közelében befejezték a halfogást, a halászszerszámot összevonták, majd visszatértek oda, ahonnan elindultak. Amikor megkezdték a háló kiemelését, akkor vették észre, hogy annak súlya szokatlan mértékben megnövekedett. Mindannyian elcsodálkoztak azon, hogy „egy óriás harcsát fogtak, egy valóságos szörnyeteget.” Nagy nehézségek árán sikerült kiemelni a vízből, a hálót össze-vissza szaggatta, végül kötelekkel sikerült megfékezni a méretes zsákmányt. A halászok gondosan lemérték: a súlya 105 kilogrammot nyomott, a hal hossza pedig elérte a 280 centimétert. Sikamlós testén csak úgy fürtökben lógtak a piócák. A harcsát Bitó Antal december 24-én és 25-én délelőtt 9 és 11 óra között a Rudolf téren, a halcsarnoka előtt közszemlére tette, ahol az érdeklődők megtekinthették a zsákmányt. A halat nem helyben mérték ki, hanem elszállították Budapestre, ahol kilóját 5 pengő 50 fillérért értékesítették. Ennek oka az volt, hogy a hal hátán négy ujjnyi zsírréteg halmozódott fel, ezért csak hideg ételek elkészítésére bizonyult alkalmasnak.[7]

Bitó Antalnak és halászainak nem ez volt az egyetlen kiemelkedő harcsafogása, hiszen a rákövetkező év, azaz 1930 telén és tavaszán újabb nagy halak akadtak a hálójukba. Februárban a tiszaugi híd közelében egy 110 kilós harcsát fogtak, melyet nagy nehézségek árán a jégzajlás ellenére Szegedre szállítottak. Ezt a halat is kiállították a Rudolf téren, nem vitték a fővárosba, hanem helyben mérték ki. Áprilisban újabb óriási harcsát fogtak, melyről fénykép is készült. Hátoldalán Bitó Antal a fogás körülményeit, illetve a hal további sorsát a következőképpen örökítette meg: „1930. ápr. 10-én lett fogva a boszorkány szigetnél, hálóval 120 kg-mos harcsa 2.70 hosszú. Szegeden ki volt állítva két napig. Feje levágva 30 kg volt. A Természettudományi Intézet vette meg, és preparálta. A csontváza üveg alatt van az Intézetbe. Hódmezővásárhelyen is lett kiállítva (…) 1929 ősszel is fogtunk egy 111 kg-mos harcsát annak a fejét is az Intézet vette meg, így mind a két harcsafej a Természettudományi Intézet birtokában van.”

A Tiszából kifogott halak felkeltették Gelei József (1885-1952) zoológus[8] érdeklődését is, aki alapos tudományos vizsgálat alá vette a harcsákat. Eredményeiről 1930. február 5-én a Ferenc József Tudományegyetem Baráti Egyesületének természettudományi szakosztályi ülésén számolt be az érdeklődőknek: „Tudományos szempontból három érdekességet emlitett a professzor az óriásharcsával kapcsolatban. A harcsa kopoltyúlemezeiből kiszámították, hogy a lélegző felület két négyzetmétert tesz ki, ezzel szemben egy 75 kilogram sulyu ember tüdejében kétszáz négyzetméter légző felület van. Ebből az következik, hogy az emberek elevenségi foka százszor nagyobb, mint a harcsáé. Alig másfél centiméter széles volt a harcsa szeme, pedig más halaknak hatalmas, nagy szemük van. Ennek az a magyarázata, hogy az ilyen nagy harcsa fenéklakó, a homályban él, úgynevezett szürkületi állat, amelynek nincs nagy szüksége fényre. Annál jobban hasznát veszi hatalmas bajuszainak, amelyekkel tapogatózik és oda csalogatja a táplálékot, mert ugy lógatja a vizben, mint valami gilisztát. A kifogott harcsa életkora különböző találgatásokra adott alkalmat, Gelei professzor megállapította, hogy a harcsa életkora pontosan 23 év.”[9] Gelei József nemcsak előadást tartott, hanem a legfontosabb eredményeket írásban is összegezte a Szegedi Alföldkutató Bizottság Könyvtára sorozatában megjelent kiadványban, melynek a szerző „A szegedi óriás harcsák” címet adta. A dolgozat bevezetőjében a következő indokokat sorakoztatta fel a halakra vonatkozó legfontosabb ismeretek közzétételét illetően: „Helyén valónak találtam ennélfogva, hogy tetemes méretű lényekről néhány adatot följegyezzek, életkoruknak, táplálkozásuknak és lélegzésüknek kérdésével részletesebben foglalkozzam, egyuttal az aránylag drága pénzen megkapható fejüket intézetemnek megszerezzem s a fej csontvázát a tudomány számára véglegesen megmentsem, illetőleg róluk néhány fényképfölvételt közöljek.”[10] Gelei József a kiadványban mindkét halnak részletes jellemzését adta, fotókat is közzétett a fejvázaikról, kopoltyúikról, mellúszóikról illetve fogaikról.

A két világháború között nagyméretű harcsákat nemcsak Bitó Antal, hanem a Szeged környéki halászatban ebben az időszakban fontos szerepet betöltő Antalffy-család halászai is fogtak, ám ezekkel kapcsolatban a rövid híradásokon kívül más források nem maradtak fenn.

Megjelent a folyóirat 2019. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Az önéletírás először 1930-ban a lap kiadójában látott önálló formában napvilágot, majd az 1990-es évek elején Papp György rendezte ismét sajtó alá. Forrásértékét Bálint Sándort követően Szilágyi Miklós aknázta ki leginkább, folklorisztikai szempontú elemzése azonban még nem történt meg, jóllehet ebben a műfajban az Alsó-Tisza-vidéken több hasonló alkotás (pl: Danicska József mindszenti, Maszlag János csongrádi halászok munkái) született. Bitó János: Az én kiskirályságom. Egy tiszai halász élete. Szeged: Betli Bt, 1993.

[2] Az 1858-ban született Bitó Ferenc, Bitó János (1859–1932) bátyja Délmagyarország hasábjain megjelent családtörténet szerint 1921-ben hunyt el, fia, Bitó Antal önéletrajzában halálának dátumaként ezzel szemben az 1912-es esztendő szerepel.

[3] Bálint Sándor szerint Szeged társadalmán belül a halkereskedők elkülönült csoportot alkottak, akik között szép számmal akadtak német származású elemek is. Különösen jellemzőnek tekinthető ez a foglalkozási réteg olyan településeken, ahol jelentősebb halpiac alakult ki, mint például Apatinban, Budán, Komáromban vagy éppen Pesten. A 19. század végére Szeged környékén a halászó vizek egyre inkább az Antalffy, a Bitó és a Bárkányi családok érdekkörébe kerültek, amelyek egymást váltották, mígnem más folyószakaszok bérlésére kényszerültek. Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete 1. Szeged, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvei. 1974/75. 2. o., 1976. 419–429. o.; Szilágyi Miklós: Halászó vizek–halásztársadalom–halászati technika. A tiszai halászat történeti-néprajzi elemzése. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1992. 135. o.; A népies halászat, vadászat és gyűjtögetés lexikona. Magyar Néprajzi Könyvtár. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, 2008. 82. o.  

[4] A Kogutowicz Károly által készített felvétel Bitó János (1939-) a tulajdonát képezi, aki megörökölte apai nagybátyja, Bitó Antal személyes iratait, fényképeit.

[5] A halcsarnokban az élő halakat nagyméretű üvegmedencéből kínálta a vevőknek, akik igényeiknek megfelelően az áruból egy félig bádoggal fedett pultról is válogathattak. A halkereskedő az értékesítendő halzsákmány súlyát mérleggel határozta meg. A halcsarnokban hűtőládát is tartott, amiben jéggel tartósította áruját. Az üzletben irodahelyiséget is kialakított, ahol telefon is felvehette a megrendeléseket, és lebonyolíthatta az ügyleteit. A halcsarnokba a bárkából hordták fel a halakat, amelyek között gyakran az 5–8 kilogramm súlyú példányok is előfordultak.

[6] A halászszerszámot a tápai halászok ismerték ezen a néven, inkább a laftoló kifejezés vált elterjedtté. Szabályos, téglalap alakú, 35–70 méter hosszú, 10–14 méter széles hálófajta, melynek kezeléséhez 4–6 személy szükséges. Az eszközzel a folyók közepét halászták. Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete 1. Szeged, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvei 1974/75. 2. o., 1976. 432. o.

[7] Délmagyarország 1929. december 24. 6. o.

[8] A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett természetrajz-vegytan szakon diplomát, majd külföldi tanulmányait követően az állattani intézetben dolgozott. 1924-ben hívták meg Szegedre az általános állattani és összehasonlító bonctani tanszék professzorának. Lisztes László-Zallár Andor (szerk.): Szegedi egyetemi almanach 1921-1970. Szeged, Hungaria, 1971. 150. o.

[9] Délmagyarország 1930. február 6. 5. o.

[10] Gelei József: A szegedi óriás harcsák. Szeged, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1930. 3. o.