Tóth Gábor: Szeged városszerkezetének, épített környezetének és társadalmi rétegzettségének története az egyéni emlékezet terében, Temesi Ferenc: Por című regényében

Temesi Ferenc Por című regényében megjelenő Szeged-ábrázolás urbanisztikai, filozófiai és esztétikai (irodalmi) jelentésrétegeit vesszük szemügyre. Elemzésünk a városi térszerkezet és a városban egzisztáló és azzal eredendő kapcsolatban álló individuum kölcsönhatására irányul. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy az egyedi kognitív észlelési mechanizmusokban kialakuló szubjektív „városélmények” milyen kapcsolatban állhatnak a város földrajzi, építészeti és urbanisztikai jellegzetességeivel. Fontos problémaként jelenik meg, hogy a várost mindig a saját szubjektív nézőpontjából érzékelő és értelmező egyén által megteremtett „város-imázs” hogyan hozható összefüggésbe a város lényegét az egyéntől függetlenül meghatározó „objektív” társadalmi viszonyokkal? A gondolatmenetet továbbszőve feltehető az a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán „objektív”, a priori szempontok alapján leírható városi valóság, meghatározható és megítélhető-e egy nagyváros lényegi karaktere a városlakó(k) egyéni nézőpontjaitól elvonatkoztatva? Álláspontunk szerint kiolvasható, hogy a szöveg fiktív világában konstituálódó „város-képek” az egyedi, egyszeri és megismételhetetlen szubjektív tapasztalatokon alapulnak, és ezek közvetítésével utalnak az objektív történeti- társadalmi viszonyokra. Ebből következik, hogy a modern nagyváros „lényege” nem tekinthető egységes és ellentmondásmentes fogalmi képződménynek, hanem olyan sokféle formában jelenik meg, ahány egyéni megközelítést vagy értelmezési módot veszünk alapul.

Temesi művének urbanisztikai szempontú vizsgálatakor megkerülhetetlen az egyéni emlékezet funkciója: a város szerkezetének, arculatának és életének egyedisége – azon tulajdonságainak összessége, melyek a város megkülönböztető karakterét adják – az egyéni emlékezet terében szerveződik egységes egésszé. Emiatt magától értetődő, hogy Temesi „Szegedje” minőségi értelemben sokkal több, mint a térképen pontosan megmérhető területet kitöltő, utcák és épületek rendezett egymásba kapcsolódásából létrejövő település. A városi tér adott pontjait és helyszíneit kizárólag valamely személyes emlék vagy benyomás ruházza fel jelentéssel: nagyon fontos vonása ezeknek, hogy mindig az individuum éppen aktuális hangulati „diszpozícióját” közvetítik: az érzelmi hangoltság mindig együtt jár a város tapasztalásával és értelmezésével. Szeged egyes – sajátos történetű és hangulatú – városrészei az egyéni emlékezetben konstituált terekként jelenítődnek meg.

„Például ülök a vonaton, vagy állok az utcán; nézem a házakat (a városi tájat […] )”[1] A városnak az épített környezet térbeli elrendeződésében feltáruló szerkezete mindig egy szubjektív, azaz a saját egyéni kritériumai és szempontjai szerint működő értelmezési folyamat eredményeként jön létre. A „városi táj” sajátos karakterjegyei emiatt az individuum érzelmi és gondolati attitűdjeinek projekciói. E kivetülések, illetve kivetítések leglényegesebb jellemzője, hogy időbeli természetűek: a szubjektum múltbeli, jelenbeli és jövőbeli dimenzióit jelenítik meg. Láthatjuk, hogy az időbeliség – elsősorban az emlékezésben feltáruló múlt –konstitutív elem Temesi „irodalmi urbanisztikájában”. „[Kukoricaváros] Régi, gúnyos elnevezése volt ez Rókusnak, amely városrészt Szótáríró gyerekkorában már csak »sötét Rókusnak« csúfoltak. […] A fölsővárosi szegények is idehúzódtak. A zsidóknak is jelölt ki helyet a város a régi időkben; de itt volt a kaszárnya, a börtön, a szegényház, a sintér (régebben a hóhér) lakása […]”.[2] A narrátor a városrész történelmi múltjának feltárásához a saját személyes múlt-tapasztalatát hívja segítségül, amely maga is a város egyes konkrét térbeli részéivel történő interakciók során formálódik meg. A város szövetével való szerves egybefonódás élménye – egy olyan állapot, melyben a város és a város lényegére reflektáló egyén valójában nem választható el határozottan egymástól – akkor jelenik meg a szubjektumban, ha a Walter Benjamin „flaneur” terminusával jelölt „kószáló” attitűdjével rendelkezik. Temesi narrátora a várost nem csupán a fizikai térben, az utcák, sugárutak, terek és épületek alkotta univerzumban bolyongva hódítja meg, hanem intellektuálisan is birtokba veszi azt az emlékezet visszapillantó aktusában: a város jelenlegi képe egy tükör szerepét tölti be, melybe belepillantva felfedhető a múlt lényege. A regény szövegterében a város narratív identitását az egyén és a város viszonyának múltbeli kivetülései szervezik meg. A városi térszerkezet és a városi szubjektum életvilágához kötődő épített környezet a személyes emlékezésben kibontakozó múlt-tapasztalatban alakul konzisztens egész-struktúrává: a város létének egységét – amely anyagi és szellemi alkotóelemei dinamikusan egymásba kapcsolódó összessége – az individuum emlékező aktusa tartja fenn. A szerző az individuumot eredendően a város szövetébe „belevetett” létezőként tematizálja, aki térbeli értelemben mindig a városi tér valamely meghatározott szerkezeti helyén található meg. Térbeli pozíciója ugyanakkor sohasem önmagában, elszigetelten áll fenn, hanem mindig egy konkrét lelkiállapottal vagy hangulattal együtt értelmezhető. Egy olyan pszichikai attitűd jelenik meg, melyben a szubjektum teljes mértékben belevonódik a város téridőbeli folyamataiba, és e szituációban arra törekszik, hogy a városhoz való viszonyának egységes értelmet adjon. Temesi a „regény a regényben – elbeszélés az elbeszélésben” irodalomtechnikai elvét alkalmazza e szemléletmód gyakorlati kivitelezésekor. Egy személyesen, külső szemlélőként átélt tragikus baleset látványa és az egyén érzelmi világára gyakorolt hatása így épülhet be közvetlenül a város „objektív” történetének átfogó egészébe. „András […] ott állt a Berlini körút és a Csongrádi sugárút sarkán, […] és arra várt, hogy átmehessen a túloldalra. A férfi kerékpáron karikázott, […] Kenyeret vitt a hóna alatt. Mögötte egy teherautó közeledett. A férfi hirtelen balra fordult, a teherautó már nem tudott fékezni.”[3] Az eseményt a szótár-formában szerkesztett regény egy későbbi szócikke egy másik elbeszélés-egységben újra felidézi: ekkor részletesen feltárulnak a baleset körülményei, valamint az áldozat személyes életének fontos mozzanatai is: »Rendes ez a Jóska, igaz, csak félórára, de elengedett. Úgyis csak ülni tudnék, amíg megjön az anyag… Így legalább meg tudtam venni a kenyeret is. […] Ha tudnák, hogy most hazajövök… Otthon kell, hogy legyenek...«[4]

A regényben a nagyárvíz történeti tapasztalata autentikusan tárja fel Szeged múltját az árvízi pusztítás dekonstruktív és az újjáépítés teremtő folyamatai tükrében. „A mélyebb fekvésű helyekről – s ilyen volt a Palánk egyes részeinek kivételével az egész város – a nép igyekezett a biztosabbnak vélt helyekre menekíteni vagyontárgyait és élelmét. A házak pinceablakait, kapuit a remélhető vízmagasságig befalazták. […] A vasútállomástól nem messze, a töltés tövében egy lyuk keletkezett, s mire észrevették, már egy nagy tó terült el a város felőli oldalon. »Buzgár«-nak nevezi majd el a porlódi népnyelv ezt a jelenséget jó kilencven év múlva, az akkori árvízkor.”[5]

Temesinél az árvíz urbanisztikai és városfilozófiai vonatkozása abból a szempontból érdekes, hogy a város történetében egy olyan esemény volt, amely alapjaiban formálta át Szeged azt megelőző városszerkezetét. Az épített környezet korábbi elemeinek pusztulása bizonyos mértékig a városi társadalom átalakulását is előidézte. Az objektív történelmi hátteret az 1879. márciusi tiszai árvíz jelenti, amely a város korábbi térbeli-építészeti formáját teljes mértékben megszüntette, és ezzel együtt – paradox módon – megalapozta a körutakkal és sugárutakkal átszőtt modern európai Szeged megszületését. Ezáltal lehetőség adódott egy modern, európai értelemben is polgárosodott város kialakulására, amely a jövőbeli fejlődés új pályáit járhatja be: „Ha a Tisza nem mossa el 265 kivételével Porlód [Szeged] hatezer házát, […] még ma is olyan kesze-kusza lenne, mint a többi alföldi porfészek. A víz ugyanis csak a falut vitte el Porlódból [Szegedből], a város megmaradt belőle.”[6]  A várost sújtó katasztrófa minden szempontból korszakhatárt jelentett: a lakóknak az újjáépítés nem pusztán az épített környezet megváltozását, hanem egy új időszámítás kezdetét is jelentette. „Nyugalomra harangoznak, szólott dédöregapám […]. A városháza harangja ma sé dicsérte a delet, mondta erre dédanyám, a pipafüstöt hessegetve. […] A városháza öreg harangja a víz betörtéig minden áldott délben megszólalt, miként a pápa rendeletére a katolikus templomok harangjai szerte Európában[…].”[7] Az újjászülető város merőben új térszerkezete a szubjektum és a város viszonyában is olyan összefüggéseket tárt fel, amelyek korábban ismeretlenek voltak.

Temesi ábrázolásában a 19. századi Szeged – beleértve az árvíz után kialakuló „új” települést is – egy belülről is komoly társadalmi ellentétek által feszített, ellentmondásos városként jelenik meg, amely egyszerre hordoz magán provinciális és kozmopolita-nagyvárosi jegyeket. Lehetséges a regényrészlet olyan szimbolikus értelmezése, mely szerint a nagy árvíz előtti Szeged lényegét e két egymással szemben álló tulajdonság küzdelme határozta meg, amely bizonytalanná tette a város jövőbeli sorsát: kérdéses volt, hogy az országon belüli fontos gazdasági és társadalmi szerepkörei ellenére egy marad csupán az inkább kisvárosi-mezővárosi jellegű alföldi települések között, vagy sikerül a városhierarchia egy magasabb fokára kerülnie. A város árvíz általi pusztulása e szemszögből e „harc” végső lezárulását és egy minőségileg új várostörténeti és -fejlődési korszak kezdetét jelentette. Reális lehetőséget teremtett ahhoz, hogy Szeged társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt modern európai város legyen. Fontos hangsúlyozni, hogy e fejlődési folyamat – melynek az átmeneti megtorpanások és visszaesések is integráns részei – napjainkig nem zárult le: a város jelenlegi állapotát éppen úgy meghatározzák az aktuális társadalmi problémák (elsősorban a városi lakosság elöregedése), mint a dinamikus fejlődés tendenciái, melyek az előnyös földrajzi helyzetből és a szellemi tőke kiemelten magas fokú koncentrációjából származnak. Temesi Ferenc műve ebből a szempontból is különösen aktuális napjaink városfejlődési és urbanisztikai folyamatainak megértése szempontjából.

Szeged újjászületését szintén lényegre törő és a történeti valósághoz hű szövegrészekben követhetjük nyomon: „Lechnert [Lechner Lajost] azonban a szó szoros értelmében semmi sem akadályozta Porlódon [Szegeden], hogy körzőjét zavartalanul forgathassa: kanyarított is olyan szabályos, eklektikus kis-nagy várost, hogy csuda. Egy nagyobb és egy kisebb körutat tervezett, melyek a Tiszára szolgáltak. Négy nagy és három kis sugárút küllői kötötték össze eme félkereket, amelyből már csak a kerékagy, az Új-Porlódra [Újszegedre] vezető híd[8] hiányzott.  […] A vashíd építésére kitűzött pályázatot – mit ad Isten – egy Eiffel nevű francia mérnök nyerte meg, aki tíz évvel később egy monumentális giccset, egy 300 méter magas vastornyot emel Párizs közepén […].[9]Temesi véleményünk szerint túlzottan szarkasztikus éllel mutatja be a magyarországi – és konkrétan a szegedi – városépítési folyamatok nehézkességét és hátráltatottságát, mert a város árvíz utáni újjáépítése Európában is példaszerűen gyorsnak számított, aminek az lett a következménye, hogy a városkörnyék jobbára rurális jellegű területei nem voltak képesek ezzel lépést tartani. A regény gondolati árnyaltságát jellemzi, hogy a vidékiség-városiasság oppozíció az újjáépülő, modernizálódó Szegeden továbbra is tényként volt jelen: a belvárosi híd – az első állandó folyami átkelőhely – építésének körülményei pontosan tükrözik a modern polgári fejlődés kelet-közép-európai megkésettségét és a nyugat-európainál szerényebb és töredezettebb jellegét: „Egyetlen szépséghibája csak az volt a tervnek, hogy nem Eiffel, hanem Feketeházy János, egy magyar senki készítette, aki – miután tervével együtt kidobták – eladta azt a franciának, hogy némi pénzhez jusson.”[10]  Ez nyilvánvalóan nem csupán Szegedre, hanem valamennyi kelet-közép-európai, az európai „félperiférián”[11] elhelyezkedő városra jellemző sajátosság.

Temesi szövegében a város megnevezésére használt „Porlód” kifejezés szuggesztív módon érzékelteti az alföldi vidék relatív elmaradottságát, amely leginkább abban nyilvánul meg, hogy a mezőgazdaság túlsúlya miatt a szellemi és technikai újdonságokat nehezen fogadja be. E környezetből emelkedik ki szigetszerűen Szeged városa, melyet sokszálú kapcsolat fűz vidékéhez. Egy olyan – az épített környezet térbeli tervezettségét és esztétikai minőségét tekintve is – figyelemre méltó város jött létre, melynek közvetlen vonzáskörzete megmaradt a magyar Alföld tradicionálisan vidékies keretei között. „Nem csoda hát, hogy […] Porlód kezdett olyan külsőt ölteni, mint ahogy egy rendes, eklektikus, barokk alapokra épült, de romantikusan neoklasszicista (majdan szecessziós) európai város kinéz.”[12] Ily módon egy korszerűen megtervezett európai város állt szemben a teljes mértékben rurális környezetével. E kettősség jelentős mértékű feszültséget generált a város és „vidéke” között, amely a későbbiek során mindig determináló tényező maradt Szeged történetében. A város építészetileg és funkcionálisan különnemű lakónegyedei a társadalmi rétegzettség széles spektrumát mutatták fel a különböző történelmi korszakokban és tükrözik napjainkban is. Álláspontunk szerint e jellemvonás alapján sorolható Szeged a tulajdonképpeni értelemben vett nagyvárosok közé: a város területén a legkülönbözőbb társadalmi, életformabeli és jövedelmi helyzetű-csoportok a városi tér szerkezetének megfeleltethető övezetekbe rendeződve találhatók meg. „Szegeden […] már az 1800-as évek végén egy olyan városközpont alakult ki, mely képes volt arra, hogy akár egy 100-200 ezres lélekszámú település központjaként funkcionáljon. A városi övezetek tulajdonságait három dolog determinálja: a lakásosztály szerinti összetétel, funkcionális jellemzőik, és a történeti egységük.” [13] Ez a társadalmi struktúra – amely e szociográfiai „mintázattal” írható le – Temesi regényében kulcsszerepet tölt be. A belvárosban és a belső lakóövben található kocsmák, egyetemi hallgatók és egyéb alternatív társaságok találkozóhelyeinek szociokulturális világa, valamint a külváros (főként Rókus és Móraváros) leromlottabb állapotú, a társadalom „peremén” egyensúlyozó, bizonytalan státuszú egyéneket vonzó utcái, terei, lakóházai és kocsmái a városban „otthonra lelő” térbeli és társadalmi sokféleségről tanúskodnak. A városi társadalom szerkezetéről szóló posztmodern diskurzus egyik legfontosabb – filozófiai gyökerekre visszavezethető – kérdése az, hogy milyen mértékben tekinthetők e városrészek szegregált területegységeknek az ott élő, illetve az adott területen rendszeresen társadalmi interakciókban részt vevő egyének csoportjaival együtt? A társadalmi szegráció jelensége – illetve annak mértéke – hogyan alakítja a város egészének lényegét? „Kritikus aggodalommal kell tehát megkülönböztetnünk a városi előnyökből kevéssé részesülő, még inkább a leromló városrészek gondját, amelyek tükrözik és egyszersmind fönntartják a városi lakosság társadalmi egyenlőtlenségét.”[14]   A belső és a külső tér felfogását egyaránt olyan társadalmi kódok irányítják, melyek radikálisan különböznek a valóság – konkrétan az emberi környezet – értelmezésének korábbi mintáitól. E problémák átgondolása és problémaérzékeny filozófiai megközelítése elősegítheti a város jövőjének pozitív irányú alakulását. A posztmodern városépítészet minden erőfeszítése a konzisztens és egyértelműen meghatározható eseményekre visszavezethető múlt-tapasztalat eltörlésére irányul. E gondolkodásmód mindenekelőtt a hagyomány legitimitását és annak a jelen tapasztalata szempontjából érvényesülő minta-, illetve törvényadó szerepét kérdőjelezi meg. „A posztmodern építészet mindenfajta jelentésrendszer végét deklarálja. Az elemek olyan keverékét teremti meg, amely transzhisztorikus stílusbeli provokációk révén törekszik a formai harmóniára. […] A posztmodernizmus valójában nem más, mint az új domináns ideológia szinte közvetlen kifejeződése: eszerint itt a történelem vége, és ideje, hogy az áramlások terében megtörténjen a helyek trónfosztása.”[15] A korunkban érvényesülő várostervezési koncepciók az átmenetiség, a töredezettség, a kollázs és az eklekticizmus szempontjaihoz igazodva formálják – folyamatosan építik, valamint rombolják – az emberi interakciók keretét jelentő városi teret.[16]

Megjelent a folyóirat 2019. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Temesi Ferenc: Por. Budapest, Magvető, 1986. 258. o.

[2] Temesi Ferenc i. m. 465. o.

[3] Temesi Ferenc i. m. 47. o.

[4] Temesi Ferenc i. m. 93. o.

[5] Temesi Ferenc i. m. 260-261.

[6] Temesi Ferenc i. m. 281. o.

[7] Temesi Ferenc i. m. 287. o.

[8] A regényben szótári szócikként jelenik meg.

[9] Temesi Ferenc i. m. 299. o.

[10] Temesi Ferenc i. m. u. o.

[11]A kifejezést Enyedi György terjesztette el a magyarországi urbanisztikában. A fogalmat az általa megadott jelentésben használom. Lásd Enyedi György: Városi világ. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2012. 65. o., 148-149. o.

[12] Temesi Ferenc i. m. 307. o.

[13] https://www.elib.hu/01300/01390/01390.pdf.(2019. 10. 05.)

[14] Szelényi Iván: Nagyvárosi társadalmi egyenlőtlenségek. Tanulmányok. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. 134. o.

[15] Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. Budapest, Gondolat-Infonia, 2005. 541. o.

[16] Ld. Harvey, David: The condition of postmodernity. Malden, Massachusetts, 1990. 98. o.