Hegedűs Réka: Mesterek és tanítványok, kis zenei unokák

Interjú a 65 éves Szecsődi Ferenc hegedűművésszel

Szecsődi Ferenc nem egy hétköznapi művész. Képességei alapján világhírű koncerthegedűsnek szánták – s meg is járta a nemzetközi hangversenytermeket – ő mégis csak egyet akart kezdetektől fogva: tanítani. A fővárosban töltötte gyerekkorát, a Zeneakadémia nagydíjával a zsebében, mégis Szegedre költözött. Intézményi átalakítások sokasága zajlott körülötte, mégis 42 éve dolgozik élete első munkahelyén. Szervez, értéket ment, muzsikál. 65. születésnapja alkalmából beszélgettünk sokszínű életpályájáról.

– Zenekedvelő családból érkezett, így nem meglepő, hogy korán „megfertőződött”. De mégis mi volt a legelső pillanat, amikor találkozott a zenével?

– 1951-ben, nagy államosítások idején édesapám ezüstművesként dolgozott. A háború után nagy volt a szegénység, a szüleim egyik napról a másikra vesztettek el mindent, ráadásul a testvérem is akkor született. Édesapámnak munkát kellett találnia, s akkoriban alakult meg a Zeneműkiadó Vállalat ahová ügyes kezű, zenéhez értő embereket kerestek kottagrafikusnak. Igazi művészi munka volt ez, hiszen mindent kézzel készítettek. Apám híres kottagrafikus lett, kortárs művek kiadásakor zeneszerzők jöttek hozzá konzultálni. Amikor testvérem elkezdett zongorázni tanulni, a család legnagyobb meglepetésére négyévesen a zongorához pattantam, és eljátszottam azokat a darabokat, amiket a nővérem hetekig, hónapokig kínkeservesen gyakorolt. Aztán egyszer Weiner Leó zeneszerző volt nálunk vendégségben, ő ismerte fel, hogy abszolút hallásom van, ami ritka kincsnek számított, s beleültette a bogarat a szüleim fülébe, hogy érdemes lenne zenélni tanulnom.

– Ez a ritka kincs segítette a zenei fejlődésben? Miért döntött végül úgy, hogy hangszert vált és hogyan került éppen a hegedű a kezébe?

– Minden olyan könnyen ment a számomra, hiszen hallás után játszottam le a darabokat. Talán éppen ezért nem tudtak rávenni a fegyelmezett munkára, hogy például kötött ujjrendeket és skálákat játsszak a zongorán. Úgy muzsikáltam, ahogy éppen jött. Közöltem, inkább Beatlest játszanék a klasszikusok helyett, mert az nekem nagyon megy. Minden évben ment a harc, mert nem akartam órákra járni. El is tanácsoltak a suliból. Egy-két év szünet után aztán valaki azt javasolta, hogy vonós hangszerrel próbálkozzak, mert az inkább fegyelemre szoktat. Beírattak a csepeli zeneiskolába, ahol rám nézett az igazgató, látta a vékonyka gyereket maga előtt, aki a csellót biztos, hogy nem bírná el, jobb lesz neki a hegedű. Hegedűn játszani merőben más, mint zongorán, ahol adottak a billentyűk, amelyek bármilyen körülmények között megszólalnak, ha leütöd őket. A hegedűn már megszólaltatni sem könnyű egy hangot. Azt szoktam mondani, hogy csak az első ötven év a nehéz. Olyan ez, mint a sport, állandó napi tréningben kell lenni, különben elsatnyulnak az izmok. Amúgy is későn érő típus voltam, nehezen álltam át az új hangszerre. 14 éves koromban az akkori szakfelügyelőm közölte is édesapámmal, hogy soha nem lesz hegedűs a fiából. Ahhoz képest azért elég jól ellavíroztam idáig…

– Akkor kijelenthetjük, néha nem hátrány, ha minden erővel igyekeznek eltanácsolni valakit a pályáról, mert így nem bízza el magát olyan könnyen?

– Nekem rengeteget segített, hogy a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában csodálatos tanárra leltem Bodonyi István személyében, aki mindenre megtanított szépen lassan, ami a szakmához kell. Türelmes volt velem, amire nagy szükség volt. Utolsó helyen csusszantam be a Konziba, az Akadémiára azonban már az elsők között vettek fel. Fontos dolgot tanultam meg ebben az időszakban, amit a mai napig vallok: csínján kell bánni azzal a kijelentéssel, hogy „tehetséges vagy”. Mert bizony vannak jó adottságú növendékek, akik azt csinálják, amit a tanár mond, s így ráéreznek arra, hogyan szól jól a hangszer. A tehetségesek pedig mennek a saját fejük után, járják a saját útjukat. Sokszor én is ezt tettem. A kamaszkor a legfontosabb időszak. Mert ha egy zenész érzelmileg nem fejlődik, akkor megragad a mesterember szintjén, művész azonban csak azokból lesz, akik megfelelő érzelmi töltettel rendelkeznek. Kell hozzá a megszállottság.

– Önnek ezek szerint jót tett a megszállottság, hiszen a diploma megszerzésének évében elnyerte a Zeneakadémia nagydíját. Hogyan emlékszik vissza erre az óriási elismerésre?

– Az esküvőm két nappal a diplomakoncertem után volt. Benevezetem a versenyre, de közben elutaztunk nászútra, ahol nem a gyakorlás volt az elsődleges. Az esélytelenek teljes nyugalmával estem be a versenyre, de kétségkívül sok élménnyel gazdagodtam friss házasként, ugyanis beválogattak a döntőre. Ekkor már rájöttem, hogy nem ártana komolyan venni, nekikezdtem gyakorolni, s meg is nyertem a versenyt.

– A fővárosban számtalan lehetőség adódott volna, mégis a tanári pályát és Szegedet választotta. Miért döntött úgy, hogy vidéken próbál szerencsét?

– Már az akadémiai felvételi elbeszélgetésen közöltem, hogy én tanítani szeretnék. A vizsgabizottság pedig megdöbbent, mert mindenki más nagyszabású koncertekről, hangversenyekről álmodott. Léteznek még olyan csodabogarak, akiket a tanári pálya vonz? Az meg aztán végképp elvetemült, aki egy akadémiai nagydíjjal a zsebében, a fővárosból képes vidékre költözni. Fordítva szokott lenni, Budapest az ígéret földje a művészek szemében. Weninger Richárd, a szegedi főiskola igazgatójának segítsége nélkül azonban nem sikerült volna. Hosszú heteken át tárgyalt, hogy kiharcolja nekem ezt az állást. 1977-ben kerültem Szegedre, s azóta is itt tanítok. 42 év alatt soha nem dolgoztam máshol, ez az első munkahelyem.

– Közben azért jó párszor átalakult az intézmény. Ez milyen változásokat hozott magával? S mi a véleménye a jelenlegi formáról? 2019 júliusától ugyanis már a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karáról beszélhetünk…

– Az tény, hogy mióta én itt dolgozom, négyszer változott az intézmény neve. Működés tekintetében azonban kevésbé voltak érezhetőek a változások. A tanórák legalábbis ugyanolyan formában zajlanak, s büszke vagyok arra, hogy akárhány hangversenyem is volt, az óráimat sosem hagytam el. Szerencsés módosulás a mostani, ugyanis a világban mindenhol az összművészetiség irányába igyekeznek elmozdulni a művészeti karok, s ez igazán előnyös társulásokat hoz.

– Hogyan látta a várost az itt töltött legelső éveiben?

– Soha nem jártam előtte Szegeden, ráadásul miután elnyertem a nagydíjat három hónapra Németországba utaztam. Közben a feleségem már leköltözött. Az első években Újszegeden laktunk egy garzonlakásban. Gyalog jártam haza a munkából és mindig rácsodálkoztam a Széchenyi-téren, a platánfák alatt üldögélő emberekre. Kártyáztak vagy sakkoztak, közben beszélgettek. Különleges nyugalom áradt a környékből, amit sokszor még ma is érzek. Az itt élő emberek magukénak érzik a várost, s ez látszódik is rajta.

– Hamar bele is vetette magát a helyi zenei élet szervezésébe. Közben pedig több zeneszerző is megtisztelte azzal, hogy az Ön számára komponáltak darabokat…

– Amikor Szegedre kerültem, híre ment, hogy van egy ambiciózus hegedűs, aki jó koncerteket ad. Akkoriban Vántus István szervezésében zajlottak a Kortárszenei napok – amely azóta már az ő nevét viseli. 1979-ben jött a felkérés, hogy játsszam el Durkó Zsolt hegedűversenyét, amelyet a nyitókoncertre komponált. Kívülről megtanultam a művet, ami igazi szenzációnak számított.

– Kedves tanítványa, Szirtes Edina Mókus is ezt a különleges képességét emelte ki a mestere 65. születésnapjára készült portréfilmben…

– Edinát 12 éven keresztül tanítottam. Szinte kislány volt még, mikor először találkoztunk, s egészen a diplomaszerzésig kísértem. Ő is megküzdött az eltanácsolással, sokat kellett érte harcolni, de megérte. 20 éves kora körül meghirdették a Juventus Pop-Rock Fesztivált, s tudtam, hogy jelentkeznie kellene. Nem akart. Kifizettem a nevezési díjat, mondtam neki, hogy ha megnyered, majd visszafizeted. Rózsa csokorral vártam az állomáson, ő meg a nevezési díjjal, ugyanis megnyerte a versenyt. Óriási művész lett belőle, mégis ugyanolyan szerény és kedves most is, mint a kezdetekkor volt. De ez valamennyi egykori tanítványomról elmondható. Szűcs Máté 14 évesen került hozzám Debrecenből. Magas fiú volt, nagy lapát kezekkel. Amikor először a kezébe adtuk a brácsát, rögtön tudta, hogy ezzel tudna mit kezdeni. 18 évesen már felvételt nyert a brüsszeli zeneakadémiára, öt évvel később a diplomakoncertjére pedig már Kocsár Miklós, Kossuth-díjas zeneszerző komponált a számára brácsaversenyt. A legtehetségesebb diákok a leghálásabbak. Elmondhatatlanul büszke vagyok rájuk.

– Miben rejlik a módszerének a sikere?

– Meggyőződésem, hogy tanárnak születni kell. Minden növendék külön egyéniség, mindegyikhez másképp kell hozzáállni, megismerni a belső lelkivilágát, kitapasztalni a gyengéit, erősségeit. Ehhez különleges beleérző képesség kell, amit nem lehet megtanulni. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a tanítványaim közül kiből lett igazi pedagógus. Mondják, ha valaki nem annyira jó hegedűs, attól még lehet jó tanár. Ebben nem hiszek. Csak azt tudom tanítani, amit ismerek, amit átéltem. S fordítva: az se biztos, hogy ha egy nagy művész megmutat két hangot a hangszeren egy növendéknek, az többet ér, mint bármi. Ha nincs meg benne a pedagógiai érzék, akkor mit sem ér az egész. Még az is lehet, hogy egy életre elrettenti a pályától. Nem hiszek a csodagyerekekben. Hiába ügyes a keze valakinek, ha fejben nincs rendben, akkor mit sem ér az egész. Tanárként nem az a lényeg, hogy mit nem tud a diák, hanem hogy miért nem tudja. Mi az, amiben segítenem kell neki. Hubay Jenő hegedűiskolájának vagyok a követője, amelynek megvannak a maga szigorú szabályai. De úgy érzem, sikerrel alkalmazom már jó ideje. A növendékek sikerei minősítik a mestert.

– Szólózenésznek tartja magát. Emiatt érte is kritika: miért nem helyezkedik el egy szimfonikus zenekarban? Két együttes felkérésére azért mégis igent mondott. Miért tett kivételt?

– 25 éven keresztül minden nyaramat Németországban töltöttem és egy nyolcfős kamarazenekarban játszottam. Amikor véget ért a tanév, akkor indultam, amikor pedig befejeződött a szezon, siettem vissza tanítani. 25 év alatt egyetlenegyszer engedtem meg magamnak egy 10 napos nyaralást. De megérte, az egzisztenciát így megalapozhattam. Aztán egy zseniális muzsikus, Bogár István, a Budapesti Strauss Zenekar karmestere kért fel, hogy csatlakozzak az együtteséhez koncertmesterként. Először nem akartam elvállalni, még sose csináltam előtte ilyet. De ő bíztatott, bele fogok jönni. Így is lett. Hosszú éveken keresztül, feledhetetlen koncerteket adtunk, eljuthattam olyan hangversenytermekbe, ami minden zenész vágya: a párizsi Pleyel terembe, a zaragozai Auditoriumba, ahol maga volt a csoda játszani. Szoktam mondani, hogy az amatőr zenész magának játszik, a profi a közönségnek. De ott még én is elégedett voltam magammal és élveztem, hogy muzsikálhatok.

– Miben más külföldön egy koncertévad, mint itthon?

– Nálunk még mindig egyik évről a másikra terveznek. Nyugaton már hosszú időre előre lekötik a hangversenyeket. A művész több alkalommal is eljátszhatja a megtanult zeneműveket, itthon fél évet dolgozik egy darabbal és jó esetben egyszer tudja közönség előtt előadni. Ráadásul, a szegedi közönség hosszú ideje meg van fosztva az igazi koncertélményektől, mert nincs a városnak olyan hangversenyterme, amelyben megfelelő lenne az akusztika és úgy szólna a zene, ahogyan tényleg szólnia kellene. Ez egy óriási szívfájdalmam, csak abban reménykedem, hogy az iskola felújítása során ez az álom is megvalósul végre.

– Említette már, hogy Hubay Jenő módszereit követi az oktatásban. Mondhatjuk, hogy igazi szívügye, hogy az elfeledett mestert végre visszahozza a köztudatba?

– Erre fontos küldetésként tekintek. Hubayt a háború után tiltólistára tették, azt a munkát, amellyel a Magyar Királyi Zeneakadémiát világhírűvé tette, senki nem volt képes olyan minőségben folytatni, ahogyan kellett volna, ezért inkább megkérdőjelezték a módszerei hatékonyságát és elkezdték az orosz hegedűiskolát erőltetni – ami amúgy szintén egy magyar hegedűművész, Auer Lipót munkássága nyomán indult útjára. Hubayt igyekeztek elfelejtetni. Sokan úgy gondolták, még nincs itt az ideje Hubay rehabilitációjának, ennek ellenére 1987-ben, halálának 50. évfordulóján az idősebbik Kiss Ernő kollégám ötlete nyomán szerveztünk egy emlékkoncertet a tiszteletére a Bálint Sándor Művelődési Házban. 1996-ban pedig Kassai István zongoraművésszel elkezdtük lemezfelvételre feljátszani a műveit. Tizenhárom részes sorozattá bővült és hiánypótlónak bizonyult, hiszen Hubay-szerzeményeiről mindaddig nem készült hangfelvétel. Rengeteget utaztam Pestre a próbák, a felvételek, a vágás miatt, de ha már csak ezért éltem, akkor is megérte.

– A Hubay Jenő Társaság is alapvetően ezzel a rehabilitáló céllal jött létre?

– A Társaság még Hubay életében létrejött a tanítványai, művésztársai és tisztelői jóvoltából. Aztán a tiltás időszakában szünetelt. 1998-ban alakult újjá Kovács Dénes hegedűművész vezetésével, akinek sajnálatos korai halála miatt 2005-ben engem választottak a társaság elnökének. Az alapvető cél mellett fontos küldetésünk, hogy nemcsak a fiatal tehetségeket mutassuk be a közönségnek, hanem kerek évfordulók alkalmával megköszönjük azoknak a művészeknek a munkáját is, akik sokat tettek a magyar hegedűoktatásért. Megható pillanatok ezek. Hamarosan éppen Konrád György brácsaművész tiszteletére, 95. születésnapja alkalmából rendezünk koncertet. Reméljük a 100. születésnapján már az új szegedi koncertteremben köszönthetjük őt.

– Úgy véli sikeres volt a törekvés? Hubay Jenő munkássága a megérdemelt helyére került?

– Egy fát kivágni egy pillanat műve, de még ha újat is ültetünk helyette, hosszú évekbe telik, mire megnő és árnyékot ad.

– Hogyan jött a Mester és tanítványa koncertsorozat ötlete?

– 1992-ben volt egy zseniális fiatal tanítványom, Faragó Márk, akit nagyon szerettem volna bemutatni a fővárosi közönségnek. De mivel ismeretlenül csengett a neve, nem kaptunk rá lehetőséget. Aztán kipattant a fejemből az ötlet, hogy együtt lépjünk fel az Óbudai Társaskörben. Pándi Marianne zenetörténész úgy fogalmazott: „Szecsődi Ferenc mint Mozart papa bemutatta a kis Amadeust a közönségnek”. Ez az első koncert akkora sikert aratott, hogy végül sorozat lett belőle, ami a mai napig is működik Óbudán.

– S ha már a kritikáknál tartunk. Az egyik éppen úgy fogalmazott, hogy Ön a magyar Paganini…

– Valóban írtak ilyet. A kritika igencsak kétélű fegyver. Svájcban játszottam egyszer egy Bach hegedűversenyt. Utána két különböző kritika jelent meg. Az egyik szentségtörésnek tartotta azt, ahogyan játszottam, mert nem az akkor divatos historikus előadásmódot alkalmaztam. A másik pedig éppen ezt méltatatta, hogy végre van valaki, aki meri a megszokottól eltérően megszólaltatni Bachot. Büszke vagyok arra, hogy a Gramofon című kritikai újság a legmagasabb minősítést adta a Hubay lemezfelvétel sorozatunkra. Úgy fogalmaztak, velem kellene felvenni a Bartók hegedűversenyt is, amit nem vállaltam volna el, hiszen rengeteg jó minőségű felvétel létezik már belőle, nincs szükség egy sokadikra. A hiánypótlás a fontos, ez viszi előre a világot.

– Zenei karrierje során többféle hegedűn játszott. Hogyan találta meg végül a tökéletes hangszert?

– Sok jó hegedűm volt, de egyik sem volt tökéletes. Aztán 2006-ban rábukkantam egy fiatal hegedűkészítő mester, Székely Márton műhelyére, s megvásároltam az egyik hegedűjét. Rögtön utána egy nemzetközi kamarazenei fesztiválon léptem fel és megrohamoztak: milyen olasz hegedűn játszol? Senki nem akarta elhinni, hogy ez a hangszer egy magyar mester keze munkáját dicséri és ilyen gyönyörűen szól. Aztán megismertem több hangszerkészítő mestert, akik már új módszerekkel, technikákkal dolgoztak. Úgy gondoltam meg kellene ismertetni ezeket a hangszereket a közönséggel, mi lenne, ha minden darabot más-más hegedűvel játszanánk el egy koncerten? 2008-ban a régi Zeneakadémián volt az első ilyen hangverseny, azóta pedig hagyománnyá vált, kibővült más művészeti ágakkal. S ezt az ötletet továbbgondolva a Magyar Hegedű ünnepe is létrejött, amelyet 2013 óta minden évben megrendezünk és két évre előre le is van fixálva az időpontja a Pesti Vígadóban. Ennek köszönhetően a Magyar Hangszerész Szövetség elnökének is megválasztottak.

– Idén ünnepli 65. születésnapját. Mit tartogatott Önnek ez a különleges évforduló?

– Ugyanazt csináltam, amit eddig is. Azt szoktam mondani, a kor nem érdem, hanem állapot. Igyekszem magam karban tartani, sokat biciklizek, sétálok. Fizikailag úgy érzem, rendben vagyok, s talán még az agyam is a helyén van. Mindig mondom a kollégáimnak, hogy csapjanak rá a kezemre, ha már nem úgy megy a zenélés, ahogy kellene. Nem szeretnék úgy kiállni a közönség elé, hogy bárki úgy érezze, mi még hallottuk Szecsődit fénykorában, de ez már nem az igazi. A legnagyobb öröm számomra, amikor a tanítványaim sikeresek lesznek. Az meg még nagyobb öröm, amikor a növendékeim növendékei – a kis zenei unokáim – sikereket érnek el. Látom, hogy boldogan muzsikálnak, mert megtanulták azokat az alapokat, amitől örömmé tud válni a zenélés. Ezektől a pillanatoktól tudok igazán meghatódni.

Megjelent a folyóirat 2019. decemberi számában