Kocsis Katalin: A Kurosawa-filmek ikonikus arca: 100 éve született Mifune Toshiro

A Somogyi-könyvtár egy elmaradt kiállítása kapcsán Mifune Toshiro (1920. április 1. – 1997. december 24.) japán színészről, aki közel 170 filmben szerepelt.

Rövid életrajz

Mifune Kínában született, és élete első 19 évét Kínában töltötte. A második világháború alatt besorozták a Japán Császári Légierőbe, ahol légifotósként szolgált. 1946-ban települt át Japánba.

1947-ben, egy a Toho filmstúdiónál dolgozó barátja unszolására jelentkezett a cég fotóművészeti osztályára, és operatőr-asszisztensi állást kapott. Egy elhúzódó sztrájk miatt a filmvállalat sok színésze otthagyta a céget, helyükre a stúdió tehetségkutató versennyel akart új színészeket találni. Mifunét, tudta nélkül, barátai benevezték a versenyre. A majd 4000 jelentkezőből negyvennyolcat hívtak be próbafelvételre, a fiatal Mifune is köztük volt. Még ebben az évben megkapta az első szerepét.

Hatásos fellépése, széles színészi eszköztára, idegennyelv-tudása és hosszú munkakapcsolata Kurosawa Akirával korának leghíresebb japán színészévé tette, és könnyedén lett a legismertebb a nyugati közönség előtt is. Gyakran alakított nyers, mogorva szamurájt vagy rónint, megváltoztatva ezzel a szamurájokról kialakult előkelő, finom képet. A hét szamurájban vagy A testőrben megformált alakjai gyakran már komikusan faragatlanok voltak, de bővelkedtek gyakorlati tudásban, bölcsességben és bátorságban. Kurosawa nagyra értékelte Mifune könnyedén ábrázolt, egyszerű érzelmeit. Egyszer meg is jegyezte, hogy Mifune egy méter film felhasználásával annyi érzelmet tud kifejezni, mint egy átlagos japán színész három méteren.

Híres volt a színész önironikus humora, amit sokszor a filmvásznon is megmutatott. Mindig sok időt fordított a felkészülésre. Mikor A hét szamurájra és A vihar kapujábanra készült, vadon élő oroszlánokról forgatott filmeket tanulmányozott, A fontos ember című mexikói film forgatása előtt pedig mexikói színészek beszédét hallgatta, hogy a szövegeit spanyolul mondhassa. Az első angol nyelvű filmjeiben, mint az 1966-os A nagy versenyben (Grand Prix, rend. John Frankenheimer), kiejtés szerint tanulta meg a szövegét. Ez nem mindig járt teljes sikerrel, ezért a hangját sokszor szinkronizálták. Csalódott volt, amiért nyugaton nem tudott nagyobb sikereket elérni. Leghíresebb angol nyelvű szerepe Iszoroku Jamamoto admirális A Midway-i csata című filmben.

Mifunét tartják számon a „kóbor harcos” karakter megteremtőjeként, amit Kurosawával közös filmjeik alatt tökéletesített. Clint Eastwood volt az első amerikai színész, aki átvette, és nyugaton sikerre vitte ezt a figurát; sok westernfilmjében, különösen a Sergio Leonéval forgatott spagettiwesternekben használta. Az Egy maréknyi dollárért A testőr engedély nélkül újraforgatott változata, ami miatt Kurosawa pert is nyert Leone ellen.

Terence Young amerikai rendező készített egy kései spagettiwesternt, aminek egyik főszerepére Toshirót kérte fel. A Vörös napban, amit egy régi klasszikus, a Django ihletett, Toshiro Charles Bronson és Alain Delon partnere volt. Az 1971-es film forgatására már jobban megtanult angolul, így a filmben az ő hangját hallhatjuk.

A legtöbb Kurosawa–Mifune-alkotásból filmtörténeti klasszikus lett. A legfontosabbak: A vihar kapujában, Veszett kutya, A hét szamuráj, Rejtett erőd, a Macbeth-et adaptáló Véres trón, A testőr és a Sanjuro. Közös munkájuk a Rőtszakállú-val ért véget, 1965-ben. A legtöbb japán színész évente több filmben is játszik. A Rőtszakállú kétéves forgatása alatt a nagy szakálla miatt nem játszott más filmben, emiatt Mifune és az amúgy is pénzszűkében lévő filmvállalat eladósodott. A Rőtszakállút telt házzal játszották Japánban és népszerű volt Európában is, de Amerikában nem tudott átütő sikert elérni.

Nyugaton a legnagyobb ismertséget a Magyarországon is sikerrel vetített Sógun című tévésorozatban játszott Toranaga szerepével érte el. (Emmy-díjra jelölték az alakításáért). A sorozatnak történelmi pontatlanságai és Japán leegyszerűsített ábrázolása miatt hazájában nem volt jó fogadtatása. Ez tovább növelte az ellentétet közte és Kurosawa között, szinte kizárva a közös munkát. Kurosawának és Mifunének egyre több rosszalló megjegyzése volt egymásra, sokszor nyíltan hangot adtak neheztelésüknek. 1993-ban, barátjuk, a Godzilla-filmeket rendező Honda Ishiro temetésén békültek ki.

1992-től Mifune súlyos betegségben szenvedett. Valószínűleg a rengeteg munkával túlhajszolta magát, és szívrohamot vagy szélütést kapott. Nagy hirtelenséggel visszavonult, 1997. december 24-én, 77 éves korában hunyt el.

Mifune legenda volt a vásznon és azon kívül is. A legtermékenyebb korszakában 27 filmet forgatott négy év alatt. Gyakran hivatkoztak rá a japán John Wayne-ként, és egyike volt azoknak a színészeknek, akiket Clint Eastwood tanulmányozott, nem véletlenül: a japán szamurájfilmek és az amerikai westernfilmek kapcsolatáról – illetve Kuroszava és a „nyugati” (európai és amerikai) filmek összefüggéseiről még lesz szó. Szóba került a neve Obi-Wan Kenobi szerepére (ez sem véletlen, A Csillagok háborúja cselekménye és fő karakterei a Rejtett erőd című Kurosawa – Mifune film motívumainak áthangszereléseként születtek meg, a sorozat pedig hemzseg a szamuráj-párhuzamoktól), és őt kérték fel először Mr. Miyagi szerepére a Karate kölyökben, de az olvasópróbán túl ijesztőnek találták a producerek.

Fiatalon kitűnt a japán nemzeti sportokban, mint a karate, az íjászat és a kardvívás, valamint remekül lovagolt; ezeknek mind hasznát vette későbbi szerepeiben. 1939-ben vonult be a japán hadseregbe. Munkája része volt, hogy elbúcsúztassa a kamikaze pilótákat bevetés előtt, és fotósként ő készített róluk utolsó fényképet. Későbbi beszámolóiban a háborút esztelen mészárlásnak nevezte, a sok fiatal halálba küldése mély traumát okozott neki.[i]

Nem remekelek mindig a vásznon, de mindig hű vagyok a japán szellemhez.

Mifune Toshiro

Kis japán filmtörténet: a jidaigeki és a chambara

 A jidaigeki múltban játszódó, kosztümös történelmi film, a chambara pedig ennek alműfaja, a szamurájfilm (a kardozós változat), amelyeknek a története az általában meseországként ábrázolt középkori Japánban játszódik.

A társadalomkritika ezekben a filmekben szinte mindig abban a kérdésfeltevéseben nyilvánult meg, hogy miként szabadulhat fel az egyén a nyomasztó csoportkötelékek, a korlátozó szabályok rendszere alól, mint a kabuki-tragédia, ami általában azon a feltételezésen alapul, hogy a kötelesség (giri) és a hajlam (ninjo) összeegyeztethetetlen: a kötelesség és az emberi vágyak konfliktusa a kabuki központi témája. A zárt társadalomban gyakran a halál az egyetlen kiút a konfliktusból.[ii]

A kabuki mellett japán filmművészet kialakulásában nagy szerepe volt a színház más formáinak is: a nó színház, a bunraku bábjáték és a később (a 17. században) kialakult kabuki mind hatással voltak rá. A huszadik század első felében készült filmek gyakran dolgoztak fel ismert színdarabokat, mint amilyen például a 47 ronin. A történet alapja egy valós történelmi esemény volt, melyet földolgoztak bunraku és kabuki formában is, majd a kabuki darab alapján megszületett az első filmfeldolgozás 1908-ban. Rengeteg filmfeldolgozás készült ezután, több mint harminc japánban, de amerikai film is készült belőle, 2013-ban. Az 1970-es, 52 részes tévéfilm-feldolgozásnak Mifune volt a főszereplője.

Az erőszőkos halál (harakiri, sepukku, kettős öngyilkosság), a rituálék, sőt egyes mozdulatok is mind a kabukihoz – annak egy-egy hőstípusához kötődnek, amiket a film is átvett. Az egyik ilyen hőstípus a tachiyaku (tateyaku), az erős és éles eszű szamuráj, aki a bushido, a szamurájkódex szellemében mindig az urához való hűséget választja egyéni érdekeivel szemben. Ebben a színészi játékstílusban az érzelemkifejezés legfőbb eszköze a test és az arc mellett legfőképpen a szem, ezt vitték át a vászonra a történelmi filmek hagyományosan tateyaku típusú főhőseinek alakítói. A filmszínészek között legismertebb képviselője Mifune Toshiro.[iii] A színházi hagyományokat Kurosawa nemcsak színészei játékában emelte át filmjeibe: a szintén Mifune főszereplésével készült Shakespeare-adaptáció, a Véres trón (1957, a Macbeth feldolgozása) a nó színházi hagyományait használja fel. Lenyűgöző képi világa van: a maszkok és a díszletek is a színházi világot idézik. Gorkij Éjjeli menedékhelyének (1957) feldolgozására is a tudatos színpadiasság jellemző, a végén a kabukira jellemző gong szólal meg, ami az előadás végét jelzi.

Véres trón: mintha színpadon játszódna a film

A háború után, a japán film fénykorát jelentő 50-es, 60-as években a közvetlen (dokumentumjellegű) tendenciák erősödtek fel (például Kurosawa vagy Kobayashi Masaki filmjeiben). Bár közvetlenül a háború után a hangsúly a kortárs témák felé tolódott el, a séma nagyjából maradt ugyanaz, mint a korábbi történelmi filmekben. Kivétel A vihar kapujában (1950), ami bár kosztümös film, mégis eltér a hagyományoktól.  Kurosawa a kötelesség – hajlam konfliktustól olyan egyetemesebb filozófiai kérdések felé lép, mint az igazság keresése, az egyént pedig nem csoportnormákkal, hanem saját gyengeségeivel szembesíti. Így tudja a rendező megértetni magát a nemzetközi közönséggel úgy, hogy közben hű marad a sajátos nemzeti kultúrához is. (A nagy múlttal rendelkező japán műfaj keretei között egyetemes kérdésekre keresi a választ).

A történelmi (szamuráj-) filmeket az amerikaiak betiltották a háború után, így azt a mondanivalót, amit addig ezzel a közkedvelt műfajjal fejeztek ki, átültették a jelenbe, és megjelentek a bűnügyi- és a jakuza-filmek (a szamurájfilmek sémájával). Mifune is ilyenekben játszott először, első szerepei gengszterek és nyomozó voltak.

Az első filmek. Mifune és Kurosawa; a sztárszínész és a rendező

Bár elsősorban a szamurájfilmekből ismerjük, Mifune számos más műfajú filmben szerepelt. Karrierjét a Snow Trail (1947) című krimivel kezdte, amelyben mindjárt főszerepet (egy bűnözőt) játszott. A film forgatókönyvét Kurosawa írta, rendezője Senkichi Taniguchi volt. Már ebben az első filmben együtt szerepelt azzal a színésszel, aki Kurosawa másik kedvence volt, és a 16 Mifunéval közös filmből 15-ben együtt is szerepeltek. Ő Shimura Takashi, aki Mifune ellenpontját képezte; az ő szubjektivitásának objektív ellenpárja lett eszköztelen, mesterien nyugodt játékával.

A filmek, melyeket Mifunéval forgattam, nélküle nem léteznének.

Kurosawa Akira

Kurosawa így nyilatkozott arról, hogy a „huligán” Mifune milyen hatással volt rá: „olyan tehetséggel volt megáldva, amivel nem találkoztam korábban a japán film világában. Mindenekfelett a gyorsasága volt meglepő, amellyel kifejezte magát. Egy átlagos japán színésznek hozzá képest háromszor annyi felvételre volt szüksége, hogy elérje a kívánt hatást. Mozdulatainak sebessége olyan volt, hogy egy egyszerű színésznek három különböző mozdulatra volt szüksége, hogy ugyanazt kifejezze. Közvetlenül, merészen dolgozott, az időzítéshez való érzéke a legélesebb volt, amit valaha tapasztaltam. Ám tempója ellenére meglepően kifinomult érzékenységgel bírt.[iv]

A rendező nyugaton is elismert filmjei avatták nemzetközi sztárrá Mifune Toshirót. Nemcsak szamurájfilmjeiben és irodalmi adaptációiban játszott főszerepet, de például 1963-ban Mifune főszereplésével forgatott egy krimit, amely a műfaj legjobbjai közé tartozik (Ég és föld között / Menny és pokol).

Kurosawa munkamódszere: mint egy kísérleti laboratóriumban, megteremti a szükséges feltételeket, lombikba helyezi, különböző hatásoknak teszi ki a figurát, és figyeli a reakcióit. Ez hozza létre a nagyfokú intellektualizmust, amely teljesen új és idegen volt a hagyományosan ösztönös és szemlélődő japán filmművészet számára. Kurosawánál az eszmék jelentik a kiindulópontot, és mert olyan létkérdések foglalkoztatják, mint a jó és a rossz harca, az emberi lét problémáinak felvetése és az egyéni reagálások megragadása jellemzi filmjeit. Sokszor nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, mintegy kívülről figyeljük őket, tanulmányozzuk, hogy miként reagálnak egyes helyzetekre (jó példa erre A vihar kapujában). Kurosawa a lét alapkérdéseit kutató, mikrorealisztikus ábrázolást mind a bűnügyi, mind a történelmi témával egyesíteni tudta. Éppen ezáltal váltak filmjei általános érvényű, mindenkihez szóló művészi élménnyé, és lettek népszerűen Európában és Amerikában egyaránt.[v] A japán filmgyártás Kurosawa A vihar kapujában című filmjével hívta fel magára a figyelmet, mikor 1950-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, majd Oscar-díjat is. A film főszereplője Toshiro Mifune volt, így lett Kurosawa a legismertebb japán rendező, Mifune pedig a legismertebb japán színész.

 A Részeg angyalban Sengoku Norikóval

Kurosawával mint rendezővel első közös filmje a Részeg angyal (1948). A film nemcsak arról híres, hogy Mifune sikeresen fölhívja benne magára a nagyközönség figyelmét, hanem arról is, hogy elsőként világít rá az addig a szamurájokhoz hasonló, Robin Hood-szerű hősökként bemutatott jakuzák és világuk árnyoldalára. Érdekessége, hogy a címben az alkotók eredetileg a részeges orvosra utaltak volna (akit Takashi Shimura alakított), de mindenki Mifune alakjára asszociált, és ő jutott mindenkinek eszébe először a filmről. A rendező egy idő után letett arról, hogy instrukciókat adjon neki, hagyta, hogy kitombolja magát. Mifune szenvedélyes játéka emeli főszereplővé a a figurát, akivel eredetileg csupán a háború után elszaporodó jakuzák ostobaságát akarta leleplezni a rendező.[vi]

Kurosawa filmjeinek történetkompozíciója, mely a realista leírás és alkalmi romantikus pillanatok kombinációján keresztül halad a tetőpont felé, klasszikus teljességet ér el olyan filmjeiben, mint a Veszett kutya (1949)[vii], melyben Mifune nyomozót alakít. Ezt a klasszikus formát a nyugati stílus – az európai és a hollywoodi módszerek elegye – hozza létre. Ez egy noir stílusú bűnügyi történet, melyben az arcról, illetve a szemről készült közeli felvételek formai szervező elemmé válnak; a filmben van egy közel tíz perces montázs-szekvencia (párbeszéd nélkül), melyben csaknem kizárólag Mifunéról készített közeliket látunk. Képes végig fenntartani a feszültséget, és még a cselekményt is előre viszi kifejező testbeszédével, mimikájával.

Veszett kutya, Shimura Takashival

Mikor egy rendező kiválaszt egy színészt, akivel többször – akár éveken keresztül – dolgozik együtt, „a színész lénye, teste, fiziognómiája a rendező szavává válik, olyasmivé, ami a mondattanban talán az ige – de ez visszafelé is igaz: a rendező olyanra formálja a szüzsét, a szerepet, a történetet, a környezetet, a szintaxist, amelyik megfelel a már megtalált arcnak”[viii], mint ahogyan Kurosawa Mifunének, illetve Mifunére írta például a Csendes párbaj főszerepét. Mifune ebben a filmben orvost alakít.

A filmről illetve a film forgatásáról írta Kurosawa az önéletrajzában: mivel Mifune addigi pályafutása során szinte kizárólag gengszterfigurákat játszott, „lehetőséget kívántam adni neki művészi horizontjának szélestésére. A skatulyákkal szembe menve éles eszű, intellektuális figurát találtam ki a számára. A Daieit [a filmstúdiót] meglepte a választás, és sokan kifejezetten aggodalmuknak adtak hangot. Mifune azonban remek előadást nyújtott a fiatal orvos szerepében. (…) Mifune testtartása és mozdulatai is gyökeres változáson mentek keresztül, és még engem is meglepett, milyen hitelesen ábrázolja e szánalmas hős gyötrelmét és félelmeit.”

A film legemlékezetesebb része a csúcspont forgatása volt. A jelenetet egyetlen, több mint ötperces snittből próbáltam meg leforgatni, ami akkoriban szokatlanul hosszúnak számított.” Már a forgatás előtt is feszült volt a hangulat, és ahogy telt az idő. A forgatás alatt egyre csak fokozódott. Végül, amikor Mifune könnyekben tört ki a jelenetben vallomása súlya alatt, „az operatőrre esett a pillantásom, és kis híján elállt a lélegzetem. Az operatőr, aki kamerája keresőjén keresztül követte a jelenetet, úgy sírt, mint egy csecsemő. Az operatőr könnyei egyértelműen tanúsították Mifune és Sugoku játékának megindító erejét, de ha a felvétel homályos lesz, mert megríkatták az operatőrt, munkájuk kárba vész.”[ix]

Mifune játszott bankrablót, gengsztert, detektívet, festőt (Botrány, 1950), orvost, 35 évesen idős öregembert (Egy lény feljegyzései, 1955). Szerepeinek megformálásában közös, hogy mindig van valamilyen fizikai vetületük. „Ezek a szakmák pontosan ugyanúgy vannak rácsatolva a színészre, mint ahogyan a fizikai gesztus majdhogynem mechanikusan ismétlődik. Ez a kiválasztott gesztus általában egy tényleges fizikai érzethez kapcsolódik, mint amilyen a viszketés vagy fájdalom, de rafináltabb formájában még az emlékezést vagy szándékot is meg tudja jeleníteni. (…) Minden foglalkozásnak megvan a történeti logikája, mondhatni teleológiája: azaz olyan típusú konfliktusokhoz vezet, melyben a társadalmi szerepnek megfelelő döntéseket kell hozni.” De semelyik eddig említett karakter megformálásában sem érte el (fizikai) játéka azt a szintet, mint A vihar kapujában banditájának szerepében.

A vihar kapujában, 1950

A vihar kapujában fiatal rablójával, a környéket rettegésben tartó banditával, a korábbi szerepek kontrasztja nem is lehetne élesebb. Mifune itt nem egyszerűen kívülálló, az a foglalkozása, hogy nincs foglalkozása, még rablónak sem különösebben nagyszabású, de ugyanakkor valami eszelős életkedv járja át, ugrál, üvöltözik (megkötözve is, a bíró előtt is, megbánásnak nyoma sincs benne), s a helyzet az, hogy – bár a prológus és epilógus visszacsempészné a világrendbe a morál valamilyen formáját – ezt az eszelősen jókedvű megszállottat úgy” lehet szemlélni, hogy egy pillanatra sem ítéljük el. Se meg. „Az esetrajz szinte természettudományos, habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szokványos ítélkezést a két kommentátor-szereplő mély metafizikai értetlensége is felfüggeszti.

A film előkészítése alatt Kuroszava azt kérte Mifunétól, hogy az általa megformált karakter olyan legyen, mint egy oroszlán, amit egy természetfilmben láttak. „És valóban ez az első Kuroszava-film, ahol Mifune kiváló fizikai adottságai maximálisan érvényesülnek, ahol teste minden porcikájával játszik. A történet is nagyjából kívül helyeződik az időn – egy japán számára, vagy a japán kultúra ismerője számára talán nem, de számomra föltétlenül valamilyen mitikus időben játszódik. Mifune pedig nem csinál semmi mást, minthogy a maga állati mivoltában embert ábrázol. látszik, hogy a játékosság, éspedig az anarchikus, tomboló játékosság mennyire fontos eleme Mifune színészetének.”[x]

Kurosawa filmjeinek különleges voltát az is igazolja, hogy több filmjét is feldolgozták (némelyiket többször is). A vihar kapujában kosztümös film, de nincsenek meg benne a kabuki jelzésrendszerei. Emelkedett az előadásmódja, de ez abból adódik, hogy a szereplők eleve nem látják magukat közönségesnek. Az atmoszféra a döntő, ebben nagy szerepet játszik az erdő, a napfény és a folyamatos kameramozgások. A forgatókönyv Akutagawa Ryunosuke két elbeszélése nyomán készült, a történet a 12. századi Japánban játszódik, filozofikus történet, „egyetlen amerikai filmzsánernek sem feleltehető meg, az átültetésének nem sok értelme látszott, leszámítva azt a szokást, hogy a filmtörténet klasszikusait rendre próbálják átszabni.”[xi] A filmet 1964-ben az amerikai Martin Ritt próbálta átültetni (Az erőszak). Ebben Paul Newman játssza a gazfickó szerepét, akinek bűntettét különböző perspektívákból mutatja meg a film. De Mifune Toshirótól eltérően, akinek sikerül a gazemberség újabb és újabb árnyalatait feltárnia, Paul Newman egy percig sem képes erre.[xii]

A megkötözött bandita a bíróság előtt

Mifune akciódús és gazdag mimikájú játékstílusa, kifejező testbeszéde Kurosawa egyéni filmstílusának ideális megtestesítője volt, olyan fokon tökéletes, amit csinál, és olyan fokon illeszkedik Kuroszava világába ebben a szerepben, hogy már ezért is gyakorlatilag átültethetetlenné teszi a filmet. A szereplők közül az átdolgozók láthatóan a bandita figurájával voltak legnagyobb gondban. Mifune az európai (amerikai) színjátszástól idegen, drasztikus, már-már hisztérikus gesztusokkal jelenti meg a rablógyilkost. Abban a közegben, ahol a Rashomon (A vihar kapujában) története játszódik, ez nem jelent gondot, hibátlanul illeszkedik  film stílusvilágába. Mifune megjelenésében, aktusaiban van valami nyers és állatias. Félmeztelen, és folyvást a testével foglalkozik, hol vakaródzik, hol a rovarokat csapkodja magán. Ritkán látni az emberi húst ilyen érzékletesen megjeleníteni a filmvásznon. A hollywoodi változatban az erre alkatilag alkalmatlan Paul Newman mexikóit játszik, feketére festett hajjal, kreol bőrrel, paródiába hajló akcentussal. Minden színész játéka külsőségesebb a japánokénál, és a fényeken és díszleteken is erősen érződik a mesterkélt stúdió-hangulat.[xiii]

A hét szamuráj. Mifune nevetségesen hosszú kardjával, a bal oldalon Shimura Takashi

A szamuráj-filmek és a western: A hét szamuráj, A testőr, Sanjuro 

Kurosawa a hollywoodi film lelkes rajongója, a western sémáját adaptálja a japán történelmi korokra (A hét szamuráj, 1954; A testőr, 1961). Filmjei világsikert arattak, és széles körben megismertetik a nézőkkel a japán chambara film műfaját, viszont inspirálva a western rendezőket remake-ek, adaptációk készítésére (A hét mesterlövész, 1960; Egy maréknyi dollárért, 1964; Az utolsó emberig, 1996), akik visszaadaptálják a témát az eredeti sémába.[xiv]

A hét szamuráj és A testőr hollywoodi újrahasznosításai sokkal jobban sikerültek, mint Az erőszak, nem utolsó sorban azért, mert Kurosawa szamurájfilmjeit az egyik legnagyobb amerikai western-rendező, John Ford filmjei inspirálták.

Mifune számos filmben nagyszerű kardvívónak bizonyul, és első osztályú japán harcost alakít. Adott esetben „nem nézni ki” belőle, hogy mi mindenre képes, mert koszos, elhanyagolt (A testőr), vagy éppenséggel az abszolút bohóc A hét szamurájban, akit, bár kezdetben kinevetnek és nem veszik komolyan, nem csupán a szamurájok és parasztok között lebegő társadalmi státusa tesz a dramaturgia legfontosabb motorjává, hanem féktelen temperamentuma és odüsszeuszi leleményessége is. Nem véletlenül nő a szamurájok tekintélyes, rokonszenves, makulátlan vezetőjével szemben is a film igazi emblémájává.[xv] Nem a szamurájok vezetője (megint Shimura Takashi) a központi figura, hanem ő: paraszti származása, de (hazugságon alapuló) szamuráj volta miatt ő az összekötő kapocs a két csoport (a parasztok és a szamurájok) között. Az övé a legszínesebb karakter, mert mindkét csoport jegyeit hordozza, csak ő képes közvetítő szerepet betölteni, hiszen a két csoport tagjai nem értik egymást. Mivel mindkettőt ismeri, ő az, aki összeköti őket, próbálja elfogadtatni, vagy legalább megértetni őket egymással. Vitézsége, merészsége, bátorsága a szamurájokhoz köti, a tőlük teljesen eltérő viselkedése, bohóckodása pedig a parasztokhoz.

A hét szamuráj forgatásán Kurosawával

Míg A részeg angyalban Kurosawa az értelmes jócselekedet és önfeláldozás révén mintegy visszailleszti az ifjú gengsztert a társadalom szövetébe, későbbi szamurájfilmjeiben (A testőr; Sanjuro) ezt már nem teszi meg; ott a főhős kívülálló marad.  A séma ugyanaz mint a westernfilmekben: a hős megérkezik, elvégzi a feladatát (megmenti a közösséget), majd magányosan távozik, ahogy érkezett. A magányos, cinikus hozzáállású hős, az „outlaw hero” figurája Kurosawa A testőr című filmjében jelenik meg először, innen veszi át Sergio Leone és Clint Eastwood az Egy maréknyi dollárért című spagettiwestern-klasszikusba, amiből számtalan filmbe kerül majd tovább.

A testőr (1961), és a folytatásának tekinthető Sanjuro (1962) ironikus hangvételű szamurájfilm, mely épp annyira különbözik az átlagos szamurájfilmtől, mint Kurosawa „bűnügyi” filmjei a kommersz krimitől. A különbség elsősorban a szamurájok deheroizálásában jelentkezett. Kurosawa a harcot nem dicsőséges akciónak ábrázolta, hanem bemutatta rettenetes és kényszerű valóságát. A valóságban a szamurájok nemcsak hűségből vállalták az önkéntes halált, hanem mert a csata után jutalmat várva családjuk létfenntartását biztosították vele. Ezért nem érdekelte a szamurájokat, hogy jó vagy rossz ügyért harcolnak-e. A testőr története a XVII. században játszódik. Sanjuro, egy gazdátlan szamuráj (rónin; Mifune Toshiro alakítja) elvetődik egy településre, ahol a selyemkereskedő felfogadja testőrnek, de Sanjuro megbízója árulásától tart, és jó pénzért átáll a másik oldalra. Élvezettel figyeli a két fél összecsapását anélkül, hogy közbeavatkozna. Végül segít a falu parasztjainak és kézműveseinek megteremteni a békés élet lehetőségét, majd távozik.

Meglepő lehet a rendkívül naturalista expozíció (ami a későbbi harci jelenteknél is megmarad) és a film ironikus, majdhogynem vígjátéki hangvétele. A film maró iróniája nemcsak egy jelenséget, hanem egy egész műfajt vesz célba: a chambara műfaját, amelyben szigorúan kötelező a hagyományosan kialakult sablonok betartása. Kurosawa éppen azzal újítja meg a nagysikerű kommersz műfajt, hogy hagyományosan felmagasztosított szamurájhőseit mulatságosan emberivé teszi. A kereskedők emberei söpredékből állnak, akikből minden hősiesség hiányzik, és maga Sanjuro is koszos, kopott figura, állandóan vakaródzik, és távolról sem viselkedik méltóságteljesen. Felismeri, hogy felesleges az állandó háborúskodás, a néző az ő szemén keresztül látja az ellenségeskedő bandát, ezért válnak azok groteszkké.

A testőr (és később a Rőtszakállú, 1965) címszerepében nyújtott játékáért a legjobb színészi alakítás díját nyerte Velencében: sok humort, öniróniát és nagy emberi mélységet vitt a két gonosz bandát egymásnak ugrasztó ravasz szamuráj figurájába (és a Rőtszakállú orvos karakterébe is). A film fekete humora az emberi magatartások negatívumait tárja fel; ez a film is, mint a rendező annyi más filmje, az emberi természetről szól. A parasztok, mint A hét szamurájban, itt is gyarló emberek, gyengék, ez az, amiben a film hőse különbözik tőlük. Ez lett Kurosawa legnépszerűbb filmje és a japán film történetének egyik legnagyobb kasszasikere, és ez szerinte is a hős figurájának köszönhető. (Mifunét az alakításért a legjobb színésznek járó BAFTA-díjra jelölték).

Sanjuro

A Sanjuróban, ha lehet, még tovább megy, mintha ebben a filmben még hangsúlyosabban szembeállítaná Kurosawa Sanjuro karakterét a hagyományos szamuráj értékrenddel. Ebben még kevesebb a cselekmény (illetve az akció), és legalább annyi a párbeszéd mint az első filmben, mikor arról van szó, hogy mit kéne csinálni.  Élvezet nézni, ahogyan folyamatosan ellene megy a „főhős” a hagyományos szamurájtípust, az elvárt normákat és viselkedést hozó többi szamuráj szereplőnek. Ha van választása, nem megy bele a konfliktusba, csak akkor ránt kardot, ha már tényleg nagyon muszáj, és legtöbbször inkább kidumálja magát a helyzetből. Talán a legviccesebb, és egyben legironikusabb jelenet Sanjuro párbaja. Tizenöt másodpercig áll egymással szemben mozdulatlanul a két párbajozó – ami a filmben nagyon hosszú időnek tűnik – majd Sanjuro szíven szúrja ellenfelét, és mindenfelé spriccel a vér, szinte már a Miike Takashi-filmeket idéző szürreális mennyiségben.

A testőrben és a Sanjuroban, amelyeket akár sorozatnak is tekinthetünk, Mifune egy kissé megfáradt, világot látott, nem egy vitatható, hanem inkább egy közelebbről nem definiálható erkölcsű figurát játszik, aki minden szamuráj-erényt megcsillogtat, miközben saját szamurájságát nem tartja valami különlegességnek. Mifune fáradtan, okosan néz: gyűrött, meggyötört, földközeli pillantással, és ha nem is mindentudóan, de mindenre készen, még annak a tanulságnak a levonására is készen, hogy létezése voltaképp fölösleges, és az ilyen típusú hősiesség voltaképp öncélú játék.[xvi]

Az amerikai film legerősebb oldala az akció, az európaié a jellemábrázolás, a japán film pedig a hangulat- és atmoszférateremtésben a leggazdagabb, abban, hogy saját környezetükben mutatja be a szereplőket. A japánok a környezetet önmaguk meghosszabbításának látják. Az európai és amerikai filmekben az ember ura marad világegyetemének, a japán filmekben soha nem az. Kurosawa hőseinek ambivalenciája hiányzik a remake-ekből, amelyek legtöbb esetben csak a történetek dinamikáját veszik át, ugyanakkor csődöt mondanak az erkölcsi és végső soron a művészi dimenzió esetében. Kurosawa filmjei emellett látványos technikai remekművek. Az első, dramaturgiailag indokolt lassított felvételt, valamint az egy időben alkalmazott több kamerát, amelyek egy előre pontosan rögzített dramaturgiát követnek, A hét szamuráj vezette be.[xvii]

Vörös nap: Charles Bronson, Alain Delon és Ursula Andress mellett

A western és az eastern talán a Vörös napban (1971) forrt össze leginkább. Terence Young rendező western-kalandfilmje színészóriásokkal: Mifune, Charles Bronson A hét mesterlövészből, és Alain Delon, Jean Pierre Melville A szamuráj című 1967-es filmjének főszereplője.

Mifune más jelentős művészekkel (Mizoguchi Kenji: Oharu élete, 1952) és neves filmrendezőkkel is dolgozott, mint Inagaki Hiroshi, akinek Szamuráj-trilógiájában a főszerepet alakította 1654 és 56 között, melynek első darabja a Miyamoto Musashi 1954-ben megkapta a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat, a Riksakuli 1958-ban, amely Velencében elnyerte a legjobb filmnek járó díjat, vagy éppen Ishiro Honda – The Man Who Came to Port (1952), aki a Godzilla-filmekről nevezetes.

Készített filmet John Frankenheimerrel (A nagy verseny, Grand Prix, 1966) és Spielberggel (Meztelenek és bolondok, 1979), főszerepet játszott a már említett Sógun című sorozatban, A banbuszgyűjtő öregember meséi című régi japán mesegyűjteményt feldolgozó Princess From the Moon című filmben (Ichikawa Kon, 1984) és benshit (színházi darabok, később némafilmek mesélője) játszott az Óceán hozott című filmben (Kayo Hatta, 1994). 2015-ben dokumentumfilm készült róla a vele dolgozó rendezők közreműködésével, Mifune: The Last Samurai címmel az Oscar-díjas dokumentumfilm-rendező, Steven Okazaki rendezésében. 2016-ban csillagot kapott a hollywoodi Walk of Fame-en.

Kurosawa és Mifune mint Sanjuro

Jegyzetek

[i] An ultra fan’s guide to Mifune Toshiro. https://mydramalist.com/article/a-stan-s-guide-to-mifune-toshiro-011013120

[ii] Berkes Ildikó, Nemes Károly: A japán film világa. Budapest, Magyar Filmintézet, 1997.

[iii] Uo. 27. o.

[iv] Steven Jay Scneider (szerk.): 501 filmsztár. Budapest, Gabo, 2008.

[v] Berkes Ildikó: Kurosawa Akira. Budapest, Magyar Filmintézet, 1991.

[vi] Berkes Ildikó, Nemes Károly: i. m. 123. o.

[vii] Új Oxford Filmenciklopédia. Gloria Kiadó, 2008, 748. o.

[viii] Forgách András: A véres Clown. Mifune Toshiro. In: Filmvilág, 1988/3.

[ix] Kuroszava: Önéletrajz. (II. rész) In: Filmvilág, 2010/6. 33–37. o.

[x] Forgách András: uo.

[xi] Báron György: A vasút kapujában. Rashomon-variációk. In: Filmvilág. 2010/5. Kurosawa 100. 7–9. oldal

[xii] Nicholaus Schröder: 50 híres filmrendező. Pécs, Alexandra, 2004, 120. o.

[xiii] Báron György: uo.

[xiv] Kárpáti György: Western. In: Zsánerben, 2009.

[xv] Forgách András: uo.

[xvi] Uo.

[xvii] Nicholaus Schröder: uo.