Gömör Béla: Karády István, a kórélettan legendás szegedi tanára

Az alábbi írás egy orvosprofesszorról szól, akit a szerző szegedi egyetemi tanulmányai alapján közelebbről is megismerhetett. Karády István professzor alakja legendává emelkedett és több mint két évtizeden át legendaként élt a szegedi orvostanhallgatók körében. De nagy jelentőségűek Karády külföldi szereplései, kitüntetetten pedig a Selye Jánossal kialakult kapcsolata. Erről és tudományos fölfedezéseiről még szakmai körökben is kevés szó esett.

Karády István 1904. augusztus 20-án, Jászberényben született, ahol édesapja gimnáziumi tanárként tevékenykedett. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1929-ben szerezte meg orvosi diplomáját. Komoly alapokat jelentett számára, hogy az egyetemi évek alatt anatómiai, majd kórbonctani intézetben dolgozott. Végzése után három éven át a Herzog Ferenc (1887−1952) vezetésével működő budapesti, Szentkirályi utcai belgyógyászati klinikán dolgozott. 1932-ben jött Szegedre, ahová Rusznyák István (1889−1974) egy évvel korábban nyert kinevezést a belgyógyászati katedrára, a Tisza-parti új klinikai épületbe.

Mi is volt a helyzet a Szegeden az egyetemi építkezéssel? A Kolozsvárról 1921-ben Szegedre került egyetem belgyógyászati és sebészeti klinikáját és elméleti intézeteit nem tudták máshol elhelyezni, mint a Kálvária tér 5/b alatt, a Déri Miksa Szakgimnázium és Szakközépiskola mai épületében. Ezt eleve iskolának építették, de az I. világháború alatt már nem kezdte meg működését és így kézenfekvő volt az épület egyetemi célra történő átadása.

Magyarországon 1922-től gróf Klebersberg Kunó (1875−1932) volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter. Egyértelműen az ő nevéhez fűződik Szeged város egyetemének nagyszabású építkezése, az elméleti intéztetek csodás Dóm-téri elhelyezése és a Palánk kis házainak, utcáinak a felszámolásával a klinikák létrehozása a Tisza partján.

El lehet képzelni, hogy a sors milyen nagy ajándéka lehetett a 28 éves Karády István számára, hogy 1932-ben az ország legújabb és legmodernebb belgyógyászati klinikájára kerülhetett. 

A klinika második embere, az előző professzor, Jancsó Miklós tanítványa, Engel Rudolf (1894−1945) adjunktus volt. Ekkor még nem léteztek társprofesszorok, sőt még docensek sem. Karády 1934-ben szerzett szakképesítést − akkor még belgyógyászatból és ideggyógyászatból együtt! 1937-ig az akkor Ferenc József Tudományegyetem névre hallgató intézmény klinikai gyakornoka lehetett. Azonban az akkori szokás szerint, és nyilvánvalóan Rusznyák professzor aktív közreműködésével, Karády István hamarosan külföldre mehetett tanulni, dolgozni. Először a bécsi Collegium Hungaricumban töltött el fél évet, majd 1937 és 1939 között a montreali McGill Egyetem Rockefeller-ösztöndíjasa. Itt megismerkedhetett a nála három évvel fiatalabb Selye Jánossal. Selye (1907-1982) apai részről magyar származású, Komáromban nevelkedett, Prágában szerezte orvosi és vegyész diplomáját, majd 1932-ben került a kanadai McGill egyetemre. Karády Istvánnak a Selyével közösen írt első közleménye már 1938-ban jelent meg a The Journal of Immunologyban. A vészreakciónak az anafilaxiás sokk kialakulásában játszott szerepéről szólt, s még abban a cikk magyar variánsa is megjelent[1]. Ez a munka már Selye nagy ívű elképzelésének, az „általános adaptációs szindróma”-nak a kezdeti megjelenítésének tudható be, mely aztán a híres stressz-elmélet kifejtéséhez vezetett. Egyébként a továbbiakban még sok közös dolgozatuk született meg. Selye a stressz tárgyköréből 1770-nál több cikket és 39 könyvet írt. A II. világháború befejezése után Selye professzor a város másik felsőoktatási intézményében, a Montreali egyetemen működött, egészen az 1977-es nyugdíjba vonulásáig. 1949 és 1956 között 17 (tizenhét!) alkalommal kapott Nobel-díjra jelölést, de sajnos soha nem kapta meg a medált. Selye 1979-ben hozta létre az International Institute of Stress intézményt és a Hans Selye Foundationt. Említésre méltó, hogy a szlovákiai Komáromban 2003. október 23-án (!) megkezdte működését a magyar nyelvű egyetem, mely Selye János nevét viseli.

Érdekesség, hogy Karády István még a háborús évek alatt, 1939-1942 között is dolgozhatott az USA-ban, közelebbről a rochesteri Mayo Klinika vendégkutatója lehetett.

Karády István 18 éven át dolgozott városunkban a belgyógyászati klinikán, ahol 1940-ben, az allergiás betegségek kór- és gyógytana tárgykörből szerzett magántanári címet.

Ne söpörjük a szőnyeg alá a belgyógyászati klinika megbízott vezetőjévé történt kinevezését. Ugyanis nem egyszer lehetett hallani negatív szóbeszédet Karády István megbízott klinikavezetői mivoltáról. Az történt, hogy 1944-ben, Rusznyák István klinikaigazgató deportálása, majd Korányi András katonai behívója után, az egyetem vezetése őt tartotta érdemesnek megbízni a klinika vezetésével[2]. A rangidősnek ítélt klinikus nem marasztalható el vezetői megbízatása miatt. Ezt a szerepét egyébként 1947-ig töltötte be, amikor Hetényi Géza (1894−1959) került a szegedi klinika élére.

1948-tól három éven át a gyógyszertani intézetben működött, majd 1951-ben egyetemi tanárnak és a kórélettani intézet vezetőjének nevezték ki.

Az egész világon ritkaság számba megy, hogy 1948-ban Magyarországon létrejött a kórélettan, mint tantárgy. Budapesten Sós József, Pécsett Donhoffer Szilárd, Debrecenben Kesztyűs Loránd, míg szegeden Karády István lettek az első igazgatók. A kórélettan a medikusképzés III. évében elméleti tárgy, de Karády professzor, a belgyógyászati énjét meg nem tagadva, abszolút gyakorlatiasan oktatta a tantárgyat. Ez igen nehézzé, de egyben igen hasznossá tette a stúdiumot a hallgatók számára. Karády István különleges egyénisége által Szegeden, az általános orvoskaron a kórélettan két évtizeden át a legnehezebb tárgy volt. A professzor briliáns előadásokat a tartott, amelyek olyan élvezetesek voltak, hogy még azok is eljártak őt hallgatni, akik nem arra az évfolyamra jártak. Viszont a számonkérés, az évzáró szigorlat rémálom volt a medikusok számára.

Rengeteg anekdota van még ma is közforgalomban a teljesen szokatlan és egyéni tanári hozzáállásáról. Az előadásain megjelent hallgatók arcából sokat megjegyzett magának, és számos alkalommal az utcán, vagy az általa gyakran látogatott SZUE uszodában „leszólította” − a majd egyszer vizsgára hozzá jövőket. Kérdéseket tett fel nekik, amire persze általában nem tudták a válaszokat. Egy ízben a hídon együtt ment át az uszoda felé egy hallgatóval, aki végezetül reménykedve érdeklődött a kérdésekre adott válaszai értéke felől, de professzor megnyugtatta „Fiam, Te már a híd felénél megbuktál”. A szegedi hőségben a szigorlatra várakozó halálsápadt jelölteknek, amikor megérkezett az intézethez már a bejárat előtt kérdéseket tett föl. Gyakran kezdte így a kérdést: „…és mit csinálsz akkor, ha a beteg…”  − mert belgyógyászati gondolkodását soha nem adta föl. Megtette, hogy a regnáló rektor lányát buktatta meg a szigorlaton.

De sokszor alkalmazta az egyetemen párját ritkító eljárását. Akiknek a tudását nem tartotta elegendőnek nem buktatta meg, nem írta be az elégtelen osztályzatot a hallgató indexébe, hanem arra buzdította az illetőket, hogy még tanuljanak tovább és jöjjenek újra. Ezért aztán sokan nem is egyszer-kétszer, hanem többször járultak Karády professzor elé, s volt, akinek 1-2 év kellett a kórélettan szigorlat abszolválásához. Viszont egy életre megtanulták a szervek kóros működését. A tananyag elsajátításához akkoriban tankönyv még nem állt rendelkezésre. Szegeden az orvostanhallgatók több generációja, egészen a 80-as évek beköszöntéig, a nevéhez fűződő legendás „Karády-jegyzet”-ből tanult.

Tulajdonképpen érdekes adat, hogy bár Karády István, noha az állampárti szocialista rendszernek egyáltalán nem volt elkötelezett híve, a nehéz időkben is többször, hosszabb időszakokra kijutott Nyugatra. 1958-ban Londonba tudott menni, mint Rockefeller ösztöndíjas, majd 1964/1965-ben újra a brit fővárosban lehetett és már mint 60 éven fölötti életkorú, 1967-1968-ben a Bécsi Egyetem Általános és Kísérletes Kórtani Tanszékének vendégprofesszora volt. 

A magyar származású Selye kanadai intézetében, a későbbiekben hosszabb-rövidebb ideig több magyar kutató is tevékenykedhetett. Többször is visszatérve Montrealba, a leghosszabb ideig Karády István lehetett a stressz-elmélet atyjának a munkatársa. De jóval később mások is dolgozhattak ott Szegedről, így Gábor Miklós (1918−2018) a gyógyszerészeti karról, illetve 1971-72-ben Lázár György (1934−2016) a kórélettanról. Utóbbi meleg szavakkal közölt emlékezést egykori mesteréről[3]. A későbbiekben is jelent meg hálás visszaemlékezés a kiváló pedagógus professzorról az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent folyóiratban[4].

Karády István állandó tagja volt a szegedi Szakorvosképesítő Vizsgabizottságnak és 1968-tól a szegedi Akadémiai Bizottságnak.

1974. szeptember 21-én halálozott el. Sírhelye a szegedi Belvárosi temetőben található. Nekrológjában az egyetem szülész-nőgyógyász rektora meleg szavakkal méltatta a váratlanul eltávozott tanártárs érdemeit[5]. Egyetlen utóda, ifjabb Karády István követte atyját az orvosi pályán, megbecsült háziorvos Szegeden. Az őtőle szerzett információ sajnálatos módon arról szól, hogy Karády professzor 45 évvel ezelőtti elhalálozását követően az intézeti dolgozószobájából semmiféle iratanyag, dokumentum nem került haza. Egyáltalán nem tudni, hogy a helytörténeti és orvostörténeti szempontból föltehetően jelentős dokumentumok − például levelezés Selye Jánossal − hová kerültek. Megkeresésemre a Szegedi Tudományegyetem Klebesberg Könyvtárának igazgatója, Keveházi Katalin és munkatársai példamutató alapossággal megvizsgálták a jogelőd könyvtárak állományváltozásait, de sajnálatos módon semmi érdemlegeset nem találtak. − Milyen hasznos lenne, ha ez a szerény dolgozat megindíthatná ennek homályba veszett közérdekű kérdésnek a tisztázását!

Megjelent a folyóirat 2020. februári számában

Jegyzetek

[1] Karády, I., Selye, H., Browne, J. S.: Az „alarm-reactio” hatása a kísérleti anaphylaxia lefolyására. In:     Orvosi Hetilap 1938/82., 681–683. o.

[2] Lonovics János, Fazekas Tamás, Varró Vince (szerk.): A Szegedi Tudományegyetem Belgyógyászati Klinikájának története. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003. 85. o.

[3] Lázár György: Karády István (1904−1974). In: Lege artis Medicinae 1999, 610-611. o.

[4] Gömör Béla: Karády István (1904−1974). In: MediArt 2012/4. 3. o.

[5] Szontágh Ferenc: Dr. Karády István. In: Szegedi Egyetem 1974. október, 3. o.