Sándor János: „Ha beteg nőm és gyermekem nem volna, agyonlőném magam s nem lennék mások terhére!”

Egy elfeledett komikus a 19. századból

Egészen más a színész végzete.
Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen –
Ez a jelen; csak erre számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.

 (Petőfi Sándor: Egressy Gáborhoz)

 Megdöbbentő hírt közölt a Szegedi Híradó 1863. november 7-i száma: „Döme Lajos agg színész, mint egy Szabadkáról vett levélből értesültünk, nem találva beteg neje s gyermeke táplálására semmi nemű forrást, a szabadkai városerdőben golyó által vetett véget terhes életének.[1] A boldogtalan egyik legrégibb s legszorgalmasabb harcosa volt a színművészetnek. […] Fájdalom, hogy olyan szomorú időben élünk, […] hogy nem utolsó lesz ez agg színész azok között, kik a művészetnek élve, nyomorult koldusként vesznek el hazánkban.”

A tragikus tudósítást mély részvéttel fogadta a szegedi Palánk színházkedvelő közönsége, hisz jól ismerte az újság szerint szomorú véget ért teátristát, akivel 1835 óta nyolc színi szezonban találkozhatott. A ma színháztörténésze is felkapta fejét a tudósítást olvasva, és nyomban kutatásba is kezdett, hogy megismerje szakmai életét, emberi sorsát, s megtalálja az okot, ami gyászos tettére késztette őt.

A pályakezdő

Jut még eszedbe a fiú? kivel
Együtt cepelted a vándorbotot,
Mely koldusbotnak is beillenék…

(Petőfi Sándor: Levél egy színészbarátomhoz)

Döme Lajos szülőhelyéről, fiatalságáról semmit sem tudunk, azon a bizonytalan dátumon kívül, hogy 1817-ben látta meg a napvilágot. Ez az adat azonban kutatásom folyamán tévesnek bizonyult, ezért születésének idejére később majd visszatérek. Személyéről is csak annyit jegyez fel a Schöpflin Aladár szerkesztette Magyar Színművészeti Lexikon, hogy „a komikumban jelentékeny tehetség, sokoldalú színész, ki most Ugri Miskát, majd a fiatal csikóst, majd ismét valami kedélyes öreget játszik, s mindegyikben ember a talpán.”[2] Ám addig, míg e vélemény kialakult róla, a vándorszínészek keserű kenyerét fogyasztva, hosszú utat járt végig. Hogy megismerjük őt, szegődjünk mellé és kísérjük végig rögös életútján tragikus hősünket: Döme Lajost. Különböző városok színházi előadásinak számtalan recenzióját olvastam végig, míg a cívisváros teátrumának bírálatai között első színrelépésének időpontjára leltem.

„Van a szívnek olly vágyása, mellyet más ki nem elégíthet, csak a viszontlátás. […] Thália ismét meglátogata bennünket”[3] − lelkendezett a Társalkodó levelezője, amikor Oroszfáji Pergő Czelesztin (1784-1858) és Balla Károly (1803-1881) társigazgatók együttese Kolozsvárról Debrecenbe érkezett, ahol 1832. december 20-án megkezdte előadásait, melyekről később rendszeresen tájékoztatta is a folyóirat előfizetőit. Szorgalmasan írt bírálataiban azonban sokáig hiába kerestem Döme Lajos nevét. A téli szezon már a végére járt s az újság a trupp továbbindulásáról cikkezett, amikor A lengyel király házassága című darab recenziójában a következő mondaton akadt meg a szemem: „Döme, ki nem rég lépett ki a sugó födele alól, Dideszki komornyikot jól játszá.”[4] Végre itt a bizonyíték, hogy Döme színészként először 1833. április 28-án, Debrecenben lépett a világot jelentő deszkákra. Pontosabban a világot jelentő deszkák alá, hiszen valójában a társulat súgója volt.

Nevével azonban már találkozhatunk A Magyar Játékszíni Zsebkönyv A Haza Fiainak És Leányainak című súgókönyvecskében is, mely a társulat játékrendjét tartalmazza.[5] Ebből megtudhattuk, hogy az együttes, Döme javára, – keresete kiegészítésül –, 1833. február 14-én az Órion, majd június 1-én, Miskolcon a Zsigmond király álma című nézőjátékokat adta. E két előadás bevételének meghatározott százaléka volt súgói jutalma.

Mivel ifjúkorát nem ismerjük, csak találgathatjuk teátristává levése körülményeit. Tudjuk, hogy a társigazgatók a színi évadot Kolozsváron kezdték, ezért bizonyára Döme is ott állt az együttes tagjai közé. Feltehetően valamelyik konviktus vagy teológia biztos falait hagyta el a kulisszák vonzó, ám bizonytalan világáért. Tanult embernek kellett lennie, mert rábízták a súgó felelősségteljes feladatát. A súgó, „hogy értelmesen sughasson, kénytelen volt a  művet több ízben átolvasni […] átélni azt egészében és részleteiben. […] Mert ha előadáskor megtörtént, hogy a színésznek […] egy szükséges szó, egy szükséges ige nem jutott eszébe: a sugónak kellett egy olyat rögtönöznie, s az illetőnek odamondania. Jártasság és lélekéberség kívántatott ehhez a sugó részéről.”[6]A jó súgó akkoriban ugyanis az előadás lelke volt. Nem véletlenül nevezte a kor színésze „szentlélek”-nek. A „súgó födele alól” való, 1833. április 28-i „kilépés”-ét pedig feltehetően egy színész megbetegedésének, vagy hiányának köszönhette. A minden bizonnyal váratlan „beugrás” jól sikerülhetett, mert a társulat következő állomásán Egerben, Döme neve már a játszó személyek között szerepelt.[7]

A Miskolcon keresztül Egerbe érkező „nemzeti társaság Június 15-től fogva Július 7-ig nevezetes daraboknak kellemes előadásával gyönyörködteté […] a csinosabb érzésű s izlésű közönséget.” Az előadások telt házak előtt folytak. Nagy tetszést aratott, „Czelesztinnek a nézők iránt tett azon kedveskedése, hogy a forróbb napokban a nézőhelyet” – mely a Szarvas vendéglő vagy a Casinó nagyterme volt, – körülvette „zöld gallyakkal és több szegletekben elrejtett edényekbe rakott jéggel hivesítette,” valamint az, hogy az „Ararát hegyi vízrohanás adásakor a levegő frisitése kedvéért 25 akó valóságos fris víz omladozott a mesterségesen készült kősziklákról.”[8] Bár Döme egri szerepléséről nem leltem írásos nyomot, a színésszé avanzsált súgó, minden bizonnyal megvetette lábát a színpadon.

Miközben Egerben a debreceni társulat vendégjátéka folyt, a „felső-magyarországi kassai dal és színészi társaság” egy része Rozsnyón, majd Vácon át Budára tartott, ahová július elején meg is érkezett.[9] „Előre jelezték a magyar hírlapok, hogy sz[abad] k[irályi] Buda városa a magyar nyelv iránti buzgó példás hazafiúi ösztönből, játékszínét – minekutánna abból a német színészek nem élhetének, és így önként odahagyták, könyv- muzsika- és ruhatárát minden fizetés nélkül határtalan ideig a Páli Elek igazgatása alatt lévő magyar színészeknek”[10] átadja. Csupán „az úri jog elismerése fejében” kellett évi egy körmöci aranyat lefizetniük.[11]

A Pály (Lukics) Elek (1797-1846) vezetésével Budára érkező együttes július 7-én kezdte meg előadásait. Nem volt könnyű dolga a magyar színészeknek a nagyrészt németajkú Budán, ahol még a német színház is megbukott. Sikerük a Pestről jövő magyar közönségen múlott. Ők pedig, – nem lévén sem állandó híd, sem sikló, – különösen ősszel és télen csak nagy nehézséggel jutottak el a színházba. A hajóhídon átkelve, a mai Szarvas téren keresztül, a várkert mentén kellett a várba felkapaszkodniuk a Szent György-téri teátrumhoz. „Jégzajlás esetében pedig, midőn a hajóhidat kiszedték, a közlekedés csaknem teljesen megszűnt s csak csolnakok útján volt fenntartható, melyek néha órákon át bujkáltak a jégtáblák közt, míg czéljukat, a túlsó partot elérhették.”[12]

A Budán színre lépő társulat tagjairól Bayer József (1851-1919) színháztörténész készített listát. Pálynak nyolc színésznője volt, köztük a drámai hősnő szerepkörét betöltő Kántorné (1791-1854), és a realista magyar színjátszás úttörője Laborfalvi Benke Róza (1817-1886), aki később Jókai felesége lett. A tizennégy férfiszínész legnevesebbje a komikus szerepekben rendkívüli sikereket arató Megyeri (Stand) Károly (1799-1842). A zenés produkciókat 15 tagú zenekar szolgálta. A 43 tagú együtteshez tartozott még egy gyermekszereplő; két ruhatáros; Könyves Máté (1780-1866) ügyelő, a Játékszíni koszorú[13] kitűnő szerzője és két súgó, akik közül az egyik Döme Lajos![14] Nem tudjuk, hogy ő miként és mikor került Pály társulatába, mert július 7-én, amikor az első budai előadás színre került, a Czelesztin-féle trupp még éppen utolsó előadását tartotta Egerben. Bayer listája valószínűleg az október elseje utáni társulatról készült. Ugyanis szeptember 29-én Buda város tanácsa valamint a Nemzeti Játékszín társigazgatói „az 1833. évi Mihály hava 9-i, 5594 sz. határozat következtében […] kötésre léptek.”[15] A szerződésben – számos egyéb mellett – az is szerepel, hogy a színházat anyagilag támogatják s ennek fejében, a művészeti vezetés érintetlenül hagyása mellett, igazgatóknak október elsejétől Fáy András-t (1786-1864) és Döbrentei  Gábor-t (1785-1851) teszik meg. Márpedig a Bayer-féle névsor élén ez a két név áll. S ez csak annyit bizonyít, hogy Döme október elsején már a Nemzeti Játékszín tagja volt. Sőt, azt is tudjuk, hogy súgói szerződése ellenére már szeptember 2-án színészként is fellépett „mint Borsos Miklós, földmíves és Szapáry jobbágya, s tetszőleg mutatá a jobbágy hívségét, ura megszabadításában való szorgalmát, urához való szeretetét.”[16]

Azt, hogy Döme miért bújt vissza a súgólyukba, nem tudjuk. Talán a két város, Buda és Pest pezsgő élete vonzotta? Vagy a nagyobb társulatban gyorsabb érvényesülést remélt? Ez utóbbiban nem is csalódott, mert az 1833. december 18-án életbe lépő „Magyar Játékszíni igazgatásnak módja” elnevezésű működési szabályzat alapján fontos megbízatást kapott. A „játékcédulák” vagyis színlapok nyomtatását, esetleges javítását bízták rá.[17] A kétség kívül fontos, figyelmet, műveltséget igénylő tevékenység a rendezőkkel való szoros kapcsolatot is megkövetelte. Ennek ellenére, – talán mert színészként nem számoltak vele, – egy év multán, 1834 szeptemberében elhagyta Budát és Könyves Mátéval együtt Komlóssy Ferenc (1797-1860) Dunántúli Színjátszó Társaságához szerződött színésznek.

Először Szombathelyen akadtam nyomukra, ahol a Pápáról érkező társulat[18] 1834. szeptember 11-én mutatta be nyitóelőadását. Színház nem lévén, a Zöldfa vendégfogadó adott helyet a színésztársaságnak. „A színterem a […] fogadóban levő tánczteremből idomittaték a színészet díszes csarnokává. Nem nagy ugyan az, s nem igen szellős, de még is elégséges, hogy a buzgó magyar közönséget elfogadja.”[19] A nézőre nem is volt panasz. Minden előadásra „oly számosan jelent meg, hogy a színterem egészen tömve lőn.” Az előadásokban azonban gyakran okoztak zavart a szcenikai hibák. Szeptember 16-án például a Hamlet-ből a „színlepel leszakadása” miatt jeleneteket hagytak ki. Szerencsére a „zavart minden nyugtalanság nélkül kegyesen elnézte a t. közönség.”[20] Bár az előadásokat tetszéssel fogadták, Könyves és Döme a nézők szívét nem nyerte meg. Ők „a közönség itélete szerint […] nem alkalmazhatók magosb lelkezetek (caracterek) előtüntetésére; ők csak apróbb szerepekre illenek.”[21] Dömét pedig a kis karakterszerepek nem elégítették ki. Ő többre vágyott. Ám úgy tűnik, nem találták meg neki azt a szerepkört, amelyikben otthonosan mozogva bizonyíthatná színészi tehetségét.

Komlóssyék szeptember végéig maradtak a városban, aztán tovább vándoroltak Győrbe, majd kilenc előadás után október 25-én, Pápán birtokba vették a német színészektől elhagyott színpadot. „Nézőhely”-nek a gyönyörű barokk épületekkel körülölelt téren álló Griff Szála nagytermét alakították át. „A pápai színteremben […] nincs öltözőszoba, hanem amúgy cigányosan egymás nyakán öltözik mindkét perszonázs.[22] Az illedelmesebbek legalább hátat fordítanak egymásnak. […] De azután, mikor a sugó már a második jelt is megadta a játék kezdésre, […] mint valami fölbolygatott hangyaboly, mindenki kapkod ide-oda, se lát, se hall. […] A pápai színterem öltözőjének még az a nyomorúságos oldala is volt, hogy a színpad felől nem vezetett ki más közlekedési lyuk, mint a vendéglő udvarára nyíló ablak. A személyzet már játék előtt a színfalak közt hering módra összepréselődött, a bátrabbak egy padláslétrán másztak le és föl, mely nyaktörő útra a nők is vállalkoztak olykor.”[23]

A dolgozat írója itt egy pillanatra megáll, hogy örömmel nyugtázza: a Griff túlélte a történelem viharait, ma is áll és szállodaként működik. Így van ez jól, hisz nevezetes épület. Itt mulatott Mikszáth Kálmán regényhőse Noszty Feri, itt lobbant szerelemre 1842-ben egy színésznő iránt Petőfi Sándor és itt írta meg Szín és való című versét. De most térjünk vissza a mából 1834-be.

Döme Pápán sem ismerhette meg a siker ízét. Már az október 25-i nyitóelőadás fiaskó volt számára. A kritikus szerint „A két borzasztó siklósi éjszaka czímű nemzeti szomorú játékban” ráosztott szerepét, „a főnemest nem adta elégítőleg szerepének nem tudása, helytelen öltözete s ügyetlen testhordozása miatt.”[24] Máskor népieskedéséért marasztalták el. Már végéhez közeledett a vendégjáték, amikor egy részeges őr komikus szerepében mellé szegődött a siker. Úgy tűnik, a vígjátéki szerepek illettek legjobban színészi alkatához. A közönség tapsa magabiztosságot adott neki, és november 14-én megnyugodva indulhatott volna a társulattal a téli állomásra. Ám nyughatatlan természete tovább űzte újabb kihívások, újabb próbatételek felé. Így történhetett, mert mikor a Kolozsvári Nemzeti Színész Társaság 1835. április 20-ra Székesfehérvárra érkezett, tagjai között találtuk Döme Lajost is.[25]    

Visszaszállt a kolozsvári fészekre, ahonnan alig három éve repült ki. De a társulatnak már más igazgatója volt: Pály Elek. Őt jól ismerte, hisz a budai Nemzeti Játékszínben korábban találkoztak. Pály nagyhatású, művelt színész volt. Kortársai szerint színpadra termett jelenség. Magas termetű, vállas, göndör, barnahajú, daliás férfi, csengő tenorhanggal. Ám, – mint Déryné írta naplójában, – „hidegen, minden tűz nélkül markírozta el szerepeit” és „hidegebb volt, mint a jégcsap.” Nem is színészi, hanem szervezői képessége hatott Dömére pályájának későbbi szakaszán. Az együttes egy másik tagja is maradandó nyomot hagyott benne: a fiatal Dancz Róza (?-?), aki hosszú évekkel később felesége lett. A színtársulat öt előadást tartott a Pelikán fogadó színházzá alakított nagytermében, majd tovább vonult egyhónapos pécsi vendégjátékára.

Pály nem volt ismeretlen a pécsi közönség előtt, hisz Kilényi Dávid (1791-1852) vándortársulatának oszlopos tagjaként, korábban már többször járt a városban. Nem csoda, ha igazgatóként is nagy várakozással tekintettek színészei fellépése elé. Nem csalódtak. A Fehér Hattyú Szála alkalmi színpadán május 3-án bemutatott első előadásuk nagy tetszést aratott. „Az egésznek jó öszvefolyása, sebes menetele kettőzteté örömünket, s a félig telt színtermünkben volt nézők, megelégedéssel mentek haza” – írta elégedetten Alkonyi, a kritikus. A siker részese volt Döme is, mert „megfelelt szerepének” és „jó szövegtudással”, valamint „csinos öltözetben jelent meg.”[26] Ám a közönség tetszését nem ruhatárával, hanem  egyre fejlődő színészi eszköztárával vívta ki. Így azután neve, „az előadásban kitüntették magukat” felsorolásban mind többet szerepelt. Neki is köszönhető, hogy alig fél hónap alatt „a 16 tagból álló színész társaság […] annyira megnyerte a közönség tetszését, hogy köz ohajtássá vált e jeles társaságnak” Pécsen „történendő megtelepedése.”[27]

Döme társulaton belüli helyzetének megerősödését jelzi, hogy a május 20-i előadás az ő jutalomjátéka volt. Ez a kiváltság pedig, csak a közönség kedvenc színészeinek járt. Ilyenkor nem csak a bevétel egy meghatározott része illette a jutalmazandót, hanem rajongóitól még ajándékokat is kapott. Drága csipkéket, selymeket, illatszereket, sőt értékes ékszereket is a nők, a férfiak pedig, pénzt, ruhát, csizmát, tajtékpipát, esetleg vendéglői ingyen kosztot. Jutalomjátékának a Garabonciás diákot választotta.[28] Döntésében volt némi fortély, mert a darab „muzsikáját népdalokból,” – pontosabban népszerű dallamokból, – igazgatója, Pály Elek állította össze. A címszerepet zsúfolt nézőtér előtt játszotta, és közben egy más irányú művészi tehetségének is bizonyságát adta. Ugyanis a színpadot díszítő, „Tarkertet ábrázoló függöny Döme úr által festetett, s első megpillantása alkalmával tapsot nyert.”[29]

A Pály vezette együttes május utolsó napján fejezte be pécsi játékait. S mintha az ég is megsiratta volna távozásukat, 30-án a „játék kezdetével hirtelen jött zápor” eredt el s ez sok nézőt elriasztott Kisfaludy: Csalódások című darabjának megtekintésétől. Kár, mert tapasztalhatták volna – sajnálkozott a Honművész levelezője –, „hogy derék színészeink nem csak akkor iparkodnak, mikor nagy a nézők száma, hanem kevés közönség előtt is éppen úgy megfelelnek kötelességőknek, mint tömött színteremben.”[30]

A színészcsapat Pécsről Szeged felé vette az útját. Pály 1827-ben Kilényi színészeként járt a Tisza-menti városban és tudta, hogy van ott a színház számára alkalmas játszóhely. A pompás színházterem már az 1800. november 25-i avatáson nagy gyönyörűséget szerzett a szegedi polgároknak. A nézőtér fényei, „melyet a legjobb ízléssel választott függőgyertyatartókon (Luster) és falgyertyatartókon (Wandleichter) égő viaszgyertyák és a falakon egymás ellenébe függő tíz tükör visszaverő sugara okozott, nem különben ezen szálának végében lévő játékszínnek is egész megvilágítása a jelenlévőkben nem csekély bámulást s egyszersmind – nagy örömet” eredményezett – lelkendezett a Magyar Kurír levelezője.[31] A teátrumnak 80 kulisszája volt kulisszakocsin, valamint rendelkezett szuffitákkal és kortinákkal is. A színpadon tíz gyertya és két lámpa adta a világítást. A hatás fokozását három süllyedő segítette. A színpad mellett két kis szoba szolgált a jelmezek, illetve az öltöző számára. A zsinórpadlás azonban fedetlen volt, a világot jelentő deszkákról egyenesen a tetőt lehetett látni.

Csakhogy az eltelt 35 év szomorú nyomot hagyott az egykor pompás játékhelyen. „A N[agyságo]s Város Színháza és illetőleg színpadján (Bine) lévő Decoratiok és Machinák részint elavultságuk miat elkopva, szakadva és törve”[32] voltak. A nézőtér is szörnyű állapotot mutatott: „a Casino Egyesület által készíttetett padok olly rosszak, hogy nyaktörés nélkül azokra senki sem ül.” Nem csoda, hogy ilyen mostoha körülmények között a közönség nem látogatta az éppen ott állomásozó Balla Károly (1803-1881) társulatának előadásait. Az ő segítségükre sietett Pály, mert a két igazgató remélte, hogy az egyesített, 35 tagra növekedett társulat majd becsábítja a publikumot. Nem így történt. Ezért Pályék három előadás után sorsukra hagyták Balláékat és átvonultak a közeli Hódmezővásárhelyre. A Szegeden maradt színészek még július 3-ig próbálkoztak a közönség megnyerésével, azután ők is továbbálltak.

Ám Szeged nem sokáig kényszerült nélkülözni Thália papjait. „Elragadó örömmel lepett meg minket” – írta július 18-án Csendvári, a Honművész levelezője –, „midőn a nálunk volt Balla Károly társaságát három darabok előadásában segélt – s innen a szomszéd Hold Mező-Vásárhelyre által-költözött Pály igazgatása alatt levő színész-társaság ismét hozzánk leendő térésével huzamosabb időre ohajtja (ha elegendő pártfogást nyerend) közönségünket gyönyörködtetni.”[33]

Az együttes 1835. augusztus 19-éig maradt a városban, és „dicséretére kell mondanom, hogy közönségünknél jó előadásaival elegendő pártolást nyert” – állapította meg Csendvölgyi. – „Látjuk, hogy hazai nyelvünk, noha azok által, kik annak természetét nem ismerik, keménynek s durvának állíttatik, bár milly érzés kifejezésére alkalmas, és bármilly tárgynak s állapotnak előmutatására fordítható.”[34] Pály és színészei bebizonyították, hogy átgondolt műsorral úrrá lehet lenni még a mostoha körülményeken is. Vígjátékok, Schiller adaptáció, Victor Hugo dráma, operarészletek, Weber daljátéka a Bűvös vadásza, no meg Cselei (?-?) magyar táncai becsalták a szegedieket a színházba.

A recenziók azt mutatják, hogy Döme Lajos volt a vendégjáték egyik legsikeresebb színésze. Július 22-én a Világ divatjában „igen jelesen bohóskodott” egy szolga szerepében. 27-én az Őrültek háza Dijonban című darabban egy részeget játszva igazolta, hogy neki „a bohóskodás, ittasság mindenkor jól állott, s ebben kitünteté magát, […] és akadozva tett beszédével sok kaczagást szerzett.”[35] A következő nap –, szintén egy vígjátékban –, a Vallomásokban „bebizonyítá, hogy az illyes szerep egyenesen neki volt készítve.”[36] Más darabok kritikáiban pedig neve után, a „kielégíté várakozásunkat” a „köz elégedésre mutatta magát” és az „igen jól játszott” megjegyzések állotak. Tehetsége mellett fizikai alkata is alkalmassá tette a komikus szerepek eljátszására. A Honművész szerint „kisded test-alkotású”, azaz apró, törékeny emberke volt, sebes mozgással, basszus hanggal. Hangjának és termetének bizarr ellentéte mindig mosolyra fakasztotta a közönséget. Nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy rájöjjön, miként kamatoztassa ezt az adottságát vígjátéki szerepeiben.  Így azután Szegeden már teljes színészi eszköztárával állt a publikum elé. Ezért jelentős állomás művészi pályáján a város. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy személyében egy szakmailag érett, tehetséges komikus jelent meg vidéki színpadjainkon.  

Szegedi előadásaikat befejezve, a társulat folytatta vándorútját és augusztus 23-án beköszönt Nagyváradra. „Magyar színésztársaságot 1832-dik év óta színpadunkon nem láttunk. Ily hosszú idő után Pály Elek jött meg színész társaságával” – jelentette a jeles eseményt a Honművész. Nem sokáig időztek a városban. A Fekete Sas fogadóban adott hét előadás után, szeptember 3-án elindultak „Erdélybe Kolozsvárra téli állapodásra.”[37] Előbb azonban még szeptember 5 és október 21 között Lugost, október 26 és november 1 között Dévát, majd Nagyenyedet is felkeresték, ahol november 8-ától előadásokat tartottak, és onnan csak a hónap végén vonultak be kolozsvári téli játszóhelyükre.[38]

Pály Elek három évre bérelte ki az 1821. március 11-én megnyitott Farkas utcai színházat. Ez a teátrum volt az első állandó magyar színház. S hogy mégis az 1823-ban felépült miskolcit nevezik az ország „első kőszínházának”, az annak köszönhető, hogy Erdély 1848-ig külön fejedelemség volt! Az erős, hatalmas épület „szép sem volt, kényelmes sem volt. […] Öltözőről egyáltalában nem gondoskodott az építőmester. Déryné elkeseredve panaszkodott, hogy a színpadról egy fából ácsolt keskeny csigalépcsőn kellett a pincébe leszállani s ott valami közös ürgelyukban öltözködtek a színészek.”[39] Az 1280 személyt befogadó nézőteret 50 páholy ölelte körül. A színészek rendelkezésére pedig, nagy és tágas színpad állt.

A téli szezont november 29-én kezdték el Raupach Ördög Róbertjével, „közép számú nézők” előtt. Nehéz évad várt rájuk, mert a közönség nem igen látogatta az előadásokat, s míg ők elmaradtak, azzal vádolták a színészeket, hogy „commodusok” azaz kényelmesek. Előfordult az is, hogy „némely karzat-hősek illetlen magaviseletükkel” megzavarták az előadást.[40] A „kicsapongó karzat” sok nehéz percet szerzett a színpadi személyzetnek. A legnagyobb gondot azonban a hideg, rosszul fűtött színházterem jelentette. Januárban még azt is fontolóra vette „Pály és társasága”, hogy a „hideg körülmények miatt csak a bérlet lefolytáig [sic!] szándékozik Kolozsvárott maradni.”[41]

A nyitóelőadáson Döme Lajos is fellépett. Partnere, későbbi felesége D. Róza, vagyis Dancz Róza, akiről a kritikus csak ennyit írt: „bátortalan, szerepére teljesen alkalmatlan”[42] Ez az egyetlen bírálat, ami megemlítette személyét. Sem előbb, sem később recenziókban nem fordul elő a neve. Döme Lajosé azonban annál többször. Nem kétséges, hogy a kolozsváriak kedvence volt. Magabiztosan mozgott komikusi szerepkörében, és „a legkomolyabb is aligha menekedheték a mosolytól, olly nevettető alakú vala.”[43] Nem csoda, hogy gyakran „előtapsoltaték.” Ám szerepköre gazdagodott. „Carakteristikai alakban” sikerrel vitt színre jól megformált kisebb figurákat is. A téli idény végéhez közeledve vitathatatlanná vált, hogy ő a társulat vezetőszínészei közé tartozik. Erre utalt „szorgalmas színészünk” 1836. február 5-i jutalomjátéka is, amire Beaumarchais vígjátékát, a Figaró házasságát választotta. „A víg szeszélyű jutalmazott (Figaró), s közkedvességű Erdélyinénk (Zsuzsanna) kedves jelenség voltak színpadunkon.”[44] A koronát a társulat február 28-i búcsúelőadásán tette fel sikeres szerepléseire, mert a Zsigmond király álma, című vitézi játékban „az iskolamestert felülmúlhatatlanul” játszotta.[45]

Február végén Pály társulata útra kelt, hogy elfoglalja új játszóhelyét a nagyváradi Fekete Sas fogadó báltermét. Hosszú vendégjátékra készültek, őszig szándékoztak Váradon maradni.  Március 5-én kezdték a sikeresnek remélt, ám tragikus véget ért színi szezont. Az első előadásnak választott Donizetti-opera, a Borgia Lucrezia nem nyerte el a közönség tetszését. Nem volt alkalmas a társulat ilyen bonyolult zenemű előadására. A húsvéti szerződtetési idő közeledtével megindult a szokásos színészvándorlás is és az eddigi fegyelem meglazult. Színészek mentek, színészek jöttek, egységes, összeszokott együttesről már nem beszélhetünk. Javult a helyzet májusban, amikor a megmaradt társulatba beolvadtak az Éder-féle trupp legjobb színészei és általában másnaponként játékokat adtak. A hetenkénti egy opera és néhány romantikus dráma mellett főleg német és osztrák bohózatok kerültek színre. Június 16-ig összesen 59 előadást tartottak. Mivel a kolozsvári színtársulatot kedvelték a nagyváradiak, a siker sem maradt el.[46]

Döme számára fontos tanulsággal szolgált ez a vendégjáték. Az eddigi legnagyobb sikeréről, a Zsigmond király álmában játszott Óros Balázs alakításáról írt bírálat leckéztette meg. „Dömétől többet reménylénk” – így a recenzens. – „Éppen azon a napon érkezett a Honművészben Kolozsvárról Zsigmond király álmára jött észrevétel, melly napon az itt is adatott. Meg kell vallani, éppen az ellenkezőt tapasztaltuk. Tisztátlan öltözet, érthetetlen lassú morgás beszéd helyett, ha szinte részeget ábrázol is a színész, nem színpadra való.”[47] A véleményt, szerzője a váradi közönség nevében fogalmazta. Döme, aki feltehetően olvasta az írást, először döbbenhetett rá, hogy a siker mennyire illékony. A még csak 19 éves fiatalember szembesült a felismeréssel: a sikernek ára van. A sikerért minden nap, minden városban újra meg újra meg kell küzdeni. A három éve még súgólyukban kucorgó apró ember ekkor vált igazán színésszé.

Bár az együttes sikere júniusban is tovább tartott, az előadásoknak egy szörnyű tragédia véget vetett. 1836. július 19-én hatalmas tűzvész pusztított a városban. Leégett az Újváros nagy része, a lángok martaléka lett a görögkatolikus püspöki palota, a kapucinus kolostor a templommal és az előadásoknak helyt adó Fekete Sas fogadó. S vele együtt veszett oda Pály Elek társulatának szinte minden felszerelése: a ruhák, a könyvtár, a díszletek.

Azonban Döme ekkor már nem volt Nagyváradon. Április végén, mielőtt az Éder-féle társulat színészei Nagyváradra érkeztek, Demjén Mihály (?-1886) együttesébe szerződött színésznek, talán súgónak és díszletfestőnek is. Távozásának okát nem ismerjük. Váradi szerényebb sikere sarkallta erre? Vagy újabb kihívás próbatételére vágyott? Kérdéseinkre ma már nem kapunk választ.

Új színésztársaival május 15-én vonult be Gyulára, a Korona vendégfogadó udvarán álló „szín-sátor zöldfa ágas oldalai közé.” Az első előadások nem sok jót ígértek. Publikum szép számmal volt, „csak fájdalom! sok avatlan a legérzékenyebb jeleneteket harsogó kaczajjal akarta tenni […] semmit érőkké.” A színészek pedig, nem tudták szerepeiket, ezért „a sugó […] fáradtsággal dolgozott.”[48] Nem csoda, ha a közönség elmaradt az előadásokról. Május 20-án, amikor „a várakozásnak jobban megfelelve […] játszani törekedett a társaság, […] néző felette gyér volt.” Kár, mert ekkor debütált Döme „szerepét jól megtanulva” a Házi orvos című vígjátékban, melyben derűt keltve, otthonosan mozgott.[49] Azonban ő hiába játssza „köztetszésre” mulattató szerepeit, az előadások továbbra is összecsapottak, készületlenek. Felháborodva írta a Honművész nézőtéren ülő levelezője, hogy „bár deszkás sátor ez, […] itt a színészet lakja, de ennek lealacsonyítása az igazgatóság érdeméből s valódi méltánylásából mázsákat von le. A számos néző elégedetlen maradt.”[50] Jóllehet az előadások fegyelme később némileg javult, a szövegtudás továbbra is állandó problémát jelentett. Ennek ellenére „általános véleménye a publicumnak, hogy négy tag” – köztük Döme is, – „természetökhez illő és megegyező szerepeknek szorgalmas tanulása” és eljátszása után „más jelesebb társasághoz adván magukat a színészi pályán előre haladhatnának” – állt a Honművész vendégjátékot lezáró bírálatában.[51] A 22 tagból álló társaság „sok baj közé bonyolódva” végül június 27-én elhagyta a várost „Aradnak, vagy Békés felé” véve útját.

Az ilyen bizonytalanság teszi nehézzé a vándortársulatok útjának követését. A kis, alkalmi társulások csak ritkán választottak játszóhelynek nagyobb városokat. A korabeli lapok levelezői pedig, csak a jelentősebb városok színházi eseményeiről tudósították folyóiratukat. Ezért azután ezek a truppok és a benne játszó színészek néha, mint a búvópatak, eltűnnek szemünk elől és csak jóval később, a legváratlanabb időben és helyen bukkannak fel újra.

Így történt ez Döme Lajossal is. 1837-ben, Szegeden, még ott találtuk Abday Sándor (1800-1882) társulatában, majd hosszú időre eltűnt szemünk elől és csak 1840-ben, Nagyszebenben tűnt fel újra, Pály Elek tagjaként. Vendégjátékukat április 20-án kezdték, és hat darabot mutattak be. „Édes keveset váránk, előadásuk annyival meglepőbb” volt – írta a helyi alkalmi kritikus. Az együttesből megkülönböztetésre méltatta Kántorné-t, Pályné-t, Feleki-t és Dömé-t.[52] Ezután Brassóban május 10-e és december 2-a között 44 előadást adtak. Közben a nyári szünetben, úttalan utakon Bukarestbe szekereztek, ahol magyar, német és román nyelven előadott darabokat mutattak be. Arról, hogy ez utóbbi két városban Döme velük volt vagy sem – nem tudjuk.[53]

Nagyszeben után ismét elveszítettük Döme nyomát, és csak három év elteltével, 1843 márciusában bukkantunk rá Marosvásárhelyen, az 1820-ban épült Apolló-ház színpadán. Itt mutatták be előadásaikat a Kolozsvárról érkezett Kilényi Dávid-féle társulat színészei, akik az ökörszekérrel négy stációban megtett útért 7 rhénes forintot és 38 krajcárt fizettek. A társulat csillaga a Kolozsváron még ünnepelt, de Pestnek már „öreg” Déryné (1793-1872). Itt van Johanna, Déryné húga, Kilényi felesége és az új, realista játékmód fiatal vígjátéki színésznője, egy máramarosszígeti nyergesmester leánya, Prielle Kornélia (1826-1906). Mások mellett a tagok között találjuk még Dömét, Döménét és gyermekszerepekre leányukat, Döme Marit is.[54]

Döme Lajos tehát családot alapított. Ez az egyértelmű megállapítás azonban a továbbiakban – hitelt érdemlő adatok hiányában –, dokumentált tények közlése helyett, a kutatót csupán feltételezésekre kényszeríti. A korábban már idézett Schöpflin-féle Magyar Színművészeti Lexikon szerint Döme Lajosnak két felesége volt. A lexikon szerinti az első: „Bálint Rozália, született 1833-ban és 1873-ban halt meg”, a második: Dancz Róza, aki „1836. november 20-án lépett színpadra és 44 évig működött a pályán.” Ám az állítólagos első feleség, Bálint Rozália ekkor még csak 10 éves, tehát nem lehetett a kis Mari anyukája és feleség sem! Az első feleség csakis Dancz Róza lehetett, akivel Döme 1835-ben (!) Pály kolozsvári társulatában már találkozott. Ezt erősíti Bényei József Debreceni színházművészek 1798-2000 című katasztere is, aki művében az 1845 előtt Debrecenben fellépő Döme Lajosnét Dancz Róza névváltozattal is (!) közli.

Egy augusztus 19-i, kézzel írt színlap tanúsága szerint Marosvásárhelyről a társulat Kézdivásárhelyre vándorolt tovább. A Szigligeti Ede Troubadour vagy A külföldi lantos című szomorújátékát hirdető színlapon a szereplők között Döme és felesége neve is szerepel.[55] A házaspár 1843-as tevékenységéről mindössze ennyit tudunk.

A következő, 1844-es évben, a Szerdahelyi József (1804-1851), Szabó József (1816-1875) és Havi Mihály (1810-1864) vezette, Erdélyi Dalszín Társaság Szegedre érkező tagjai között találtuk a Döme famíliát. A feleség hol Róza, máskor pedig, Döméné néven szerepelt a társulati névsorban. A truppban két szegedi születésű komédiás is volt: a piarista diákból lett bassz-bariton énekes Temesváry Antal (1825-1900 körül) és cimborája Hódi János (1820-1866) basszista.[56] A nagyképességű társulatnak fő erőssége az opera és a népszínmű. Döme, aki a zenés műfajban kevésbé otthonosan mozgott, talán ezért nem csak színészként, hanem „gépészként” is hasznosította magát az együttesben.[57]

A Dalszín Társaság Szegeden április 8-án Szigligeti: A szökött katoná-jával kezdte meg előadásait. Ez volt az első valódi népszínmű bemutató a Tisza partján. E fontos műfaj jelentőségére a kitűnő színész, Egressy Gábor (1808-1866) mutatott rá: „A magyar népéletet, népjellemet, népszokásokat, különböző vidékek szerinti elágazásaikban, alaposan kell ismernie annak, ki ezeket műtárgyává teszi. […] Népszínműben a népélet és drámai cselekmény egyazonos és elválaszthatatlan. Hol a népszokások és erkölcsök csak mint sallangok aggatván ide-oda, helyen, időn és szükségen kívül: az nem népszínmű.”[58] Egressy tehát a nemzeti önismeret egyik eszközének tekintette a népszínművet.

A nyitóelőadás olyan sikert aratott, hogy ittlétük alatt még nyolcszor kellett műsorra tűzni! Bár az előadások állandóan „tömött, sőt néha fulladásig telt” nézőtér előtt folytak, a Társaság, – hogy korábbi kötelezettségeinek eleget tegyen, – június 17-én befejezte előadásait és rövid aradi, majd nagyváradi tartózkodás után, július 27-án Kolozsvárra érkezett.[59] Ám a rekkenő meleg elvette a publikum színházlátogató kedvét, ezért már augusztus 6-án, nevüket Szegedi Dalszínész-társaságra változtatva, visszaindultak Nagyváradra, mert ott több közönséget reméltek előadásaikra. Nem is csalódtak. Szeptember 4-ig szakadatlanul telt házak előtt sikert sikerre halmoztak. Közben augusztus 24-én levéllel fordultak a szegedi városatyához: „Azon szíves pártfogás mellynek társaságunk a Szegedi közönség, de legkivált a T[ekintetes]. N[agyságos]. Városi Tanács részéről örvendett; felbátorít bennünket, hogy az őszi holnapokra a szegedi színházért − úgyis már mint Szegedi Dalszínész-társaság –; melly névvel büszkélkedünk – újra könyörögjünk.”[60]

Szeged örömmel fogadta a visszatérő színészeket, akik szeptember 9-től október 21-ig, huszonnégy, „naponkint egyre nagyobb tetszést arató” előadással hálálták meg a város nagylelkű gesztusát. A tél közeledtével azután a Dalszínész-társaság befejezte művészileg és anyagilag is eredményes vendégjátékát, búcsút vett Szegedtől és rövid nagyváradi tartózkodást követően,[61] november 17-én beköltözött téli állomására, Kolozsvárra. Ám a sikeres napok feletti örömükbe üröm is vegyült. Szeptember 24-én, Szegeden elhunyt Vasady József súgó. A fájdalmasan korán megboldogult pályatárs mindössze 21 évet élt.

Az igazgató

Miénk a hatalom
Az emberszív felett:
Idézni egyaránt
Mosolyt vagy könnyeket.

        (Petőfi Sándor: Színészdal)

Döme Lajos ekkor már 11 éve szolgálta Tháliát. A 19. század első harmadában állt papjai közé, akkor, amikor még csak vándortársulatok járták a két hazát. Amolyan „pálcás színész” lett. „Pálcás színészek voltunk” − írta Deréki Antal (1849-1931), Petőfi Zoltán (1848-1870) hajdani színésztársa −, „mely találó elnevezés onnan eredt, hogy szezon végén összecsomagoltuk egy szivaros skatulyába a poggyászunkat, kimentünk −, természetesen jelentős adósságok hátrahagyásával −, a község szélére, levágtunk a legközelebbi fáról egy megfelelő vastagságú ágat, kifaragtuk vándorbotnak, azután feldobtuk kalapunkat a levegőbe és amerre a szél hajtotta, abban az irányban indultunk el gyalog, más hazát, más tanyát, új direktort és új hitelezőket keresni.”[62]

S ha találtak egy új truppot, kezdődött az időjárás szeszélyének kitett, fárasztó vándorlás játszóhelytől játszóhelyig ekhós vagy ökörszekéren. A magasra tornyozott, lécekre szerelt kulisszák, lugasok, bokrok és ládák megtöltötték a szekerek derékalját. „Az asszonyok a ládák tetején ágyneműkből üléseket rögtönöztek, és úgy ültek nagykendőkbe burkolózva a trónjaikon, mint a búbos tyúkok, a férfiak meg a gyalogösvényen pipázgatva, némán bandukoltak […] s a csendet olykor-olykor csak magyaros káromkodás zavarta meg.”[63]  A teátrum se volt pompás épület, hanem pajta, kocsiszín vagy a kocsma ivója, ahol hordókra rakott deszkák szolgáltak színpadul a vándortársulatok előadásainak.

De nem csak a körülményekkel kellett megküzdeniük. „Küzdeni kellett az erkölcsi létezésért, egy parányi helyért a társadalomban, szemben a balítéletekkel; küzdeni az anyagi létezésért, szemben a közönyösséggel, mely a pillanatokra fellobbant lelkesedést követte” – írta Egressy Gábor, majd hozzátette: – „A vándorpálya oly iskolája az életnek, melyet a színésznek végig kell tanulnia szükségképen. Minél dúsabb e pálya hányatásokban, viszontagságokban, ínségben és nyomorban: minden bizonnyal dúsabb lesz tanulságokban is.”[64]

Bár 1844-re már épültek kőszínházak − 1821: Kolozsvár, 1823: Miskolc és 1837: Pest −, a színészet helyzete nem sokat változott. Annak ellenére sem, hogy a harmincas évek végére a pallérozott elmék már felismerték, hogy „a vándorszínész-társulatoknál szolgálni nem bűn, nem hiba, nem szégyen: sőt a vándorszínész-társaságok – miután a magyar nemzet Európa közepén van, valóságos szükséges testületek, kiknek a haza köszönettel tartozik.” A Honművész A vándorszínész-társaságokról című írásában leszögezte, hogy a színház „az eszem-iszomnál s tobzódásnál egy nemesebb lelki mulatság” s a teátrumok „nyelvterjesztők és tanítók”, valamint „nyelvtisztítók és szépítők.”[65]

Ám hiába volt a felismerés, ha – Pest kivételével − még a nagyobb városok sem tudtak eltartani állandó társulatokat. 1842-ben a Regélő Pesti Divatlap 8 középtársulatról tudósított, és mellettük még 30-35 kis- és törpetársulatot is feltételezhetünk. S ezek az együttesek a játszóhelyek közötti állandó vándorlást továbbra is folytatták. Az 1844-es évben Döme és családja április 8-a és november 17-e között, hét hónap alatt a Dalszín Társasággal mintegy 1100-1200 kilométert tett meg a Kolozsvár – Nagyvárad – Szeged háromszögben. Tiszteletreméltó teljesítmény volt egy-egy „elmozdulás.” A társulatok naponta általában 30-35 kilométert haladtak, de Balogh István (1790-1873) úttörő színész naplójából tudjuk,[66] hogy nem volt ritka a napi 50 kilométer megtétele sem.

Most azonban, hogy a 30 tagú együttes fél évig, 1845. május 2-ig kolozsvári téli állomásán maradt, a színészeknek lehetősége volt az elmúlt hónapok fáradalmait kipihenni. Az 1845-ös év elején a társulathoz csatlakozott Déryné, és január 12-én már fel is lépett a Notre Dame-i toronyőrben, Esmeralda anyjának szerepében. „Ma Déryné, a kolozsvári közönség hajdani kedvence lépett fel sűrű taps kíséretében. Dérynének a múltban több fényoldalai vannak és e fény jelenére is visszasugárzik. Ő most is szorgalmas színésznő, bár a jelenség azon fokáról, melyen egykor állott, hanyatlani kezd” − írta alakításáról az Erdélyi Híradó.[67]

Döme Lajos feltehetően ismerte az óvatos bírálatot, mely ismét a siker illékonyságával szembesítette. Valószínű elgondolkodott. Mint minden művész, ő is maradandót akart alkotni, s mire jutott? Már több mint tíz éve van a pályán, jónevű vidéki komikusnak tartják, mégis kiszolgáltatottan vándorol családjával városról városra, a mindennapi betevő falatért. Mit hagy majd maga után? Talán megérezte, amit a költő pályatárs olyan pontosan tudott: a színész, „Ha a jelennek biztos fövenyébe / Le nem bocsátá híre horgonyát / Elmegy nevével az idő hajója.”[68] S meglehet, e töprengése közben jutott arra a gondolatra, hogy direktorként maradandó nyomot hagyhatna. Így volt? Nincs rá bizonyíték. De lehetett így is.

S miközben a fűtési gondokkal küszködő színházban folytak az előadások Döme felmérte társulatalapítói esélyeit. Jó érvek szóltak mellette. Nevet vívott ki magának a szakmában, tehetséges képzőművészként jártas volt a díszletek festésében és elkészítésében, valamint értett az élőképekhez nélkülözhetetlen tűzijátékok rendezéséhez is. Ez három olyan erény, ami elég ahhoz, hogy társulatot szervezzen. 1860-ig ugyanis a társulatszervezés nem járt nagy anyagi követelményekkel. Néhány nagyobb „fixumos”, azaz előre meghatározott fizetést adó együttes kivételével országszerte csak „proporcióra”, vagyis osztályrészre szervezett truppok működtek. „Az igazgató megszervezhette társulatát minden anyagi kockázat nélkül; volt két-három rendbeli díszlete: szoba, erdő, falu és egy előfüggöny, többnyire ezzel a felirattal: ˝Nyelvében él a nemzet˝; ezenkívül valamelyes kis ruhatára, könyvtára és néhány forintja a szükséges útiköltségre a tagok számára.”[69] A szerződés szerint az igazgató „kikölcsönözte” a társulatnak díszlet-, ruha- és könyvtárát „direktori diurnumért” azaz igazgatói napidíjért, viszont, ha nem volt jövedelem, előlegezte a tagoknak a kosztra, lakásra és mosásra való költséget. Minden kiadás a társulatot terhelte. Egy ellenőrzési bizottság kéthetente számadást készített a kiadásokról és bevételekről, és ha „nyereség” mutatkozott, azt nem egyenlően, hanem érdem szerint, előre megállapított „proporcionális kulcsnak” megfelelően osztották szét. E feltételek szerint Döme kész volt igényes műsorral rendelkező társulatot szervezni, s már csak az alkalmat kereste terve megvalósításához.

Nem kellett soká várnia. Amikor elérkezett 1845 május eleje, a kolozsvári társulat nyári vándorútra indult Nagyváradra, majd Debrecenbe. Döme a cívisvárosban találkozott Tóth Istvánnal (1792-1867), volt budai színházi kollégájával, akivel a nyáron szétszéledő együttes szerződés nélkül maradt tagjaiból megszervezték a Döme-Tóth truppot − létszáma alapján kis társulat volt −, s azzal először Aradra, majd novemberben a Szerdahelyi társulattal együtt, kolozsvári téli állomásra vonultak.[70] Döme számára november 29-e nevezetes nap volt, mert azon az estén a színház, a jutalomjátékául választott Bánk bánt adta. A telet a Szamos-parti városban töltötték, majd 1846 áprilisában a Döme-Tóth társulat a nyári játszóhelyekre indult. Állomásaik: Deés, Torda, Marosvásárhely és Debrecen voltak.[71] Ám mire beköszöntött az ősz, a Feleki Miklós (1818-1902) és Gyulai Ferenc (1817-1866) vezette együtteshez csatlakozva ismét visszatértek Kolozsvárra, hogy a telet ott töltsék.

A téli évad alatt előadott darabok sorában 1847. január 23-án Döme jutalomjátékára, Schiller: Stuart Máriájára került sor. Bár a drámában eljátszott szerepét nem ismerjük, a darabválasztás azt jelzi, hogy a jutalmazott már szűknek érezte komikusi szerepkörét és új színészi utat keresett.

Az 1847-ben folytatott igazgatói tevékenységéről csak igen kevés hiteles adattal rendelkezünk. Ferenczi Zoltántól tudjuk, hogy truppjával április 11-ig Kolozsváron maradt, majd Felekiékkel egyesülve, mint kolozsvári társulat, Debrecenbe mentek.[72] Ott néhány színész, Döme és Tóth vezetésével, kivált az együttesből és nyári turnéra indult, melynek végeztével, novemberben Nagyváradra érkezett. A turné feltehetően balul ütött ki, mert Váradra érkezésükkor a társigazgatók anyagilag a teljes csőd határán álltak. Helyzetüket az is nehezítette, hogy mivel a truppban kevesen voltak, csak akkor kezdhették meg előadásaikat, amikor Láng Lajos (1799-1872) Szatmárról Váradra érkező társulata csatlakozott hozzájuk. 1848 január elejéig közösen tartottak előadásokat, azután útjaik elváltak. Lángék Szilágysomlyóra, a Döme-Tóth-csoport pedig Szatmárra ment.[73]

Szatmáron ekkor fejeződött be a Friedl Lajos tervezte új színház 1847-ben megkezdett építése. Döme 150 forintért kibérelte a teátrumot, és kötelezte magát, hogy az első két előadás bevételét a színház tulajdonosának, a városnak adja. A nyitóelőadást pompás ünnepség keretében 1848. március 20-án tartották.[74] A nagy alkalomra vendégszínészt is hívtak: id. Lendvay Mártont (1807-1858).

Talán éppen ő volt az, aki elhozta Szatmárra a pesti események hírét. Hallatára felbolydult a város. Az emberek színház helyett a népgyűlésekre siettek, s ha voltak is előadások, a teátrum is politikai fórummá változott. A forradalmi láz a színházakat országszerte nehéz helyzetbe hozta. Sepsy Károly színigazgató 1848. május 23-i Fegyverre, vidéki színészek! kezdetű felhívását követően a színpadok elnéptelenedtek, a színészek jelentős része nemzetőrnek, sőt később honvédnek állt. Volt olyan társulat is, amely teljesen feloszlott.

Szinte Sepsy felhívásával egyidőben a Debrecenben tartózkodó Döme Lajos levéllel fordult Szemere Bertalan belügyminiszterhez, s abban a színészek ellentmondásos helyzetére világított rá. A vidéki színészek ugyanis „örömmel fognának fegyvert, de mi lesz hátrahagyott, vagyontalan családjukkal; mi lesz a sorsa az öregebb, a katonai szolgálatra már nem alkalmas színészeknek?”[75] A levélből a szakma és a színészek féltése árad s ez azt mutatja, hogy Dömét, az igazgatót nem csak a siker és a bevétel érdekelte, hanem a társulatok színészeinek szociális helyzete is.

Az egyre kaotikusabb színházi helyzettel megküzdve, Döme alkalmi társulatával, késő ősszel Nagyváradra vonult be. Az együttes tagjai a különböző játszóhelyeken állástalanul maradt, illetve a forradalmi események miatt Váradon rekedt színészekből verbuválódtak, s mert tagjai állandóan változtak, előadásaik rendszertelenül folytak. Mivel létszámhiánnyal is küzdöttek, műsoruk kevés szereplős darabokból állt, ráadásul a korabeli feljegyzések szerint díszletekkel, kellékekkel és jelmezekkel sem rendelkeztek.[76] Néhány előadásukon az éppen a városban tartózkodó Prielle Kornélia is fellépett. Ő így emlékezett vendégjátékára:

Emlékszem, Döme Lajos volt ott társaságával. Játszottunk, amikor lehetett. Voltunk mikor hányan, a kik innen, onnan odaverődtünk. Arra jól emlékszem, hogy játsztam az Angyal és démon vígjátékot és Moliere Tartuffe-jét ezt Döméért, ki különben közepes színész volt. Míg végre Lendvay, az I-ső jött hozzánk vendégeskedni és adtunk vele […] kevés személyzetű darabokat. […] De az előadásokat félbe kellett szakítani, mert a Zöldfa termét át kellett engedni a horvát foglyok elhelyezésére. A Fekete Sas terme szintén valami országos üggyel-bajjal volt elfoglalva. Úgy emlékszem, hogy […] oda jártunk vásznat szabni, varrni a honvédek részére.[77]

Nem elég az, hogy a sorsüldözött direktor kénytelen volt a műsort az alkalmanként összeverődött színészekre szabni, még a játszóhelyeket is a pillanatnyi helyzethez kellett hogy igazítsa. Egy fennmaradt 1848. december 3-ára szóló színlap azonban azt bizonyítja, hogy minden nehézség ellenére az alkalmi társulat még decemberben is Váradon adta előadásait. Azután végképp ellehetetlenülve, játszóhely és közönség hiányában feloszlott.

Döme Lajossal legközelebb 1849 koranyarán, Szegeden találkozunk. Ekkor már ott volt korábbi direktora Havi Mihály is, aki a város új lapja, a Szegedi Híradó kiadása körül bábáskodott. Az ő hívására érkezett a Tisza partjára. Mert Havi, bár az újság szerkesztője volt, mint egykori színigazgató, a színházról se mondott le. A Szegedi Híradó május 9-iki számában egy közleményt jelentetett meg: „Egy a szegedi mívelt közözönség ízlésének megfelelő s eddig sokaktól nehezen nélkülözött Nyári Színházra 40 részvény bocsájtatott ki s eddig az aláírók száma a felét meghaladja. Így is illik, fegyvert a katona kezébe, szelídítő és lelkes művészetet az otthon maradt nővérek és szülőknek. A színház a sétatér tiszai oldala mellett fog épülni, s a társaság, mely benne opera-, balett- s színmű-előadásait adja e nemben egy és a legjobb.”

Július végére el is készült a színkör. A vár déli oldalán bújt meg, közel a kapuhoz, a kazamaták tövében. A Szegedi Hírlapban megjelent hat színlap alapján ismerjük a társulat 14 férfi és 11 nőtagjának nevét. A színész-igazgató Havi Mihály és a „komikumban jelentős tehetségű” Döme Lajos mellett köztük volt Fehérváry Antal népszínműénekes, a szegedi Hódi János énekes színész, Latabár Endre komikus, Török Béni színész-rendező, és mint állandó vendég, Szentpétery Zsigmond a pesti Nemzeti Színház művésze. A színésznők névsora is imponáló. A legnevesebbek: Latabárné Mária komika, Körösy Mimi szubrett és a fiatal, szépséges tehetség, Munkácsy Flóra. Az ország hét városából toborozta őket Havi.

A Magyar Színpadnak elnevezett színkör július 24-én nyitotta meg kapuit a radikális közhangulathoz igazodva, A szerelmes pap című francia vígjátékkal. A történelem szeszélye folytán csupán hat napig működő teátrum műsorán Benedix, Scribe, Hirschfeld, valamint Szigligeti darabjai szerepeltek. A színház zsúfolt házak előtt, nagy tetszés mellett működött, ám amikor augusztus 1-én a magyar hadsereg elhagyta Szegedet, a közeledő vereség fenyegető árnya ráborult Thália templomára is. A színészek július 30-án tartották utolsó előadásukat, azután a színkör ajtajára lakat került. Havi társulata feloszlott, ment ki merre látott.[78]

Döme és Latabár Endre (1811-1873) azonban együtt maradtak, majd a később hozzájuk csatlakozó Tóth Józseffel (1823-1870) színészeket gyűjtve maguk köré, társulatot alakítottak. Hogy a társulatalakítás hol történt, arról ellentmondásos adatokkal rendelkezünk. Szathmáry Károly (1835-1916) színész, igazgató hivatalos életrajzában az áll, hogy „1849. október 10-én felcsap színésznek Kecskeméten, ahol Latabár Endre, Tóth József és Döme Lajos egyesített színtársulata működött.”[79] Csakhogy Joós Ferenc alaposan adatolt színháztörténetí könyve szerint a társigazgatók 1849 őszén nem voltak Kecskeméten. Ott szeptember 2-tól 1850. február 3-ig – mint azt színlapok is igazolják − folyamatosan Mátray István együttese működött.[80] Szathmáry viszont valóban a három igazgatóhoz szerződött, mert mikor a társigazgatók 1850. június 16-án, Szegeden megkezdték előadásaikat, az ő neve már a játszó személyek között volt.

Az igazgatók között a vezéregyéniség, Latabár Endre, az ötvenes évek majdani legendás direktora. „Társulatát rendben tartotta, műsorát mindig a kor színvonalán álló művek töltötték be. […] Az ő igazgatása mintegy reformáló volt a magyar színészetre, melynek figyelmét a németről a franczia színi irodalom felé fordította; igazgatói jeles administrácziója is jótékony hatással volt a vidéki magyar színészetre, mely példára is buzdított és többeket fixum igazgatások kezdésére bátorított.”[81] Ma már kideríthetetlen, hogyan oszlottak meg a vezetői teendők a társigazgatók között, így Dömének csak színészi tevékenységét ismerjük. Néhány komikus szerep alakítása mellett főleg karakterfigurák színrevitele fűződött nevéhez.

A 26 tagú társulat ekkor két ízben játszott Szegeden. Első alkalommal június 16- és július 30-ika között, majd másodszor december 2-tól 1851 március végéig. A „közbeeső idő alatt – körülményei miatt kényszerülvén elutazni – Kecskeméten működött a társulat” – áll a Játékszíni Emlékkönyvben, mely a tagok névsorát is tartalmazza.[82] Mik voltak ezek a „körülmények”? Nem sikerült nyomára jutnom. Szmollény Nándor (1860-1915), a szegedi színészet első történetírója a közönség részvétlenségében látta az okot, ennek azonban ellentmond téli visszatérésük.

A nyári másfél hónap alatt 29 előadást tartottak s főleg zenés- és vígjátékokat adtak. Az igazgatók nyilván el akarták kerülni az összetűzést a mindenben lázadást és lázítást gyanító, a színészek közt megbújó honvédek után örökösen szimatoló új hatalommal. A téli szegedi tartózkodásukról roppant kevés adat áll rendelkezésünkre. Azt tudjuk, hogy december 2-tól 28-ig 14 előadást tartottak, de 1851 januárjától működésükről mindössze két fennmaradt színlap tájékoztat. Az egyik arról tudósított, hogy a Latabár és Döme vezette társulat – Tóth József pesti szerződése miatt már eltávozott −, 1851. február 25-én a városháza nagytermében a Párizsi éjjel című francia népszínművet adja. A másik a Hamlet 1851. március 22-i előadását hirdette, melyben a két igazgatónak is jutott szerep. Döme Lajos Güldenstert, Latabár Endre pedig az első színészt adta. Ez utóbbi színlap a bizonyíték arra, hogy Döméék március végéig Szegeden maradtak. Távozásuk előtt áprilisra a makói főbírótól kértek és kaptak 12 előadásra játékengedélyt, majd vendégjátékuk végén, Pécsre vándoroltak tovább. Oda azonban Döme már nem társigazgatóként, hanem csupán egyszerű színészként vonult be. Felhagyott az igazgatással. Miértjét csak találgathatjuk.

Színházvezetőként mindig társigazgatókkal működött, kis vándortársulatok élén. Ennek nyilván anyagi okai voltak. Egyedül nem rendelkezett megfelelő felszereléssel és annyi tőkével, amellyel némi biztonsággal működtethetett volna egy színésztársaságot. Márpedig ő, – mint Szemere Bertalanhoz írt leveléből is következik –, nem megélhetési igazgató volt, hanem szociálisan érzékeny vezető. Ezért is volt szüksége anyagiakkal rendelkező társra.  Színigazgatói koncepciójára, társulatának játékrendjére forrásanyag hiányában csak következtethetünk. Nyilván műsorra tűzte a kor divatos érzékeny-, énekes- és vígjátékait, valamint a színjátéktípust pótló tablókat. Ám ez nem elégíthette ki. Feltehetőleg megkísérelte kitágítani a faluzgató vándortársulatok megszokott darabjainak körét. Legalábbis ezt az igényét jelzi a jutalomjátékának választott Bánk bán, Stuart Mária és Tartuffe. Igazgatóként egy színvonalasabb, a kolozsvári színház mintájára kialakított repertoárról álmodott. Ám hamar a valóságra kellett ébrednie. Állandóan változó, alkalmilag verbuvált, kevés színészből álló együttese nem volt alkalmas önálló műsorpolitika kialakítására. Játszotta hát a bevált sikerdarabokat s igazgatói teendője kimerült a társulat fennmaradásához szükséges napi bevétel előteremtésében. Levonta a keserű tanulságot: üzlet és kulturális misszió nem fér meg együtt! Az ország akkori legjelentősebb direktorának társaként felismerte, hogy ő soha nem rendelkezett és nem is fog rendelkezni annyi tőkével és felszereléssel, művészi lehetőséggel és szervezői képességgel, mint direktortársa. S ami a legfontosabb: talán rádöbbent arra is, hogy igazgatói talentuma sem éri el Latabárét. Mindezek együttesen indíthatták őt arra, hogy felhagyjon az igazgatással.

„E finita la commedia”[83]

Születtél volna boldogabb hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az ég…

(Petőfi Sándor: Egressy Gáborhoz)

Latabár Endre társulata 1851. április 21-én Szigligeti Liliomfijával kezdte meg pécsi vendégjátékát. Az igazgatásról lemondott Döme most már minden energiáját a színészetre fordíthatta. Volt játszanivalója bőven, hiszen a műsor jelentős részét társalgási vígjátékok és egyéb vidám darabok tették ki, így azután valósággal lubickolhatott a komikus szerepekben június 10-ig, turnéjuk befejezéséig.

Pécs után Győr következett, ahol játszóhelyük, a Rába szigeti sétatéren álló színház „igen rossz állapotban” várta őket. A teátrumot ugyanis az előző évben elöntötte a víz s az épület még mindig magán viselte ennek nyomát. A falakon penészfoltok éktelenkedtek, a nézőtér dohszagot árasztott, a kárpitok nyirkosak színevesztettek voltak. Nem csoda, hogy elmaradt a közönség. „A színház rendszerint üres” – írta a Hölgyfutár –, „pedig Latabár Endre bizonnyal megérdemelné a pártfogást. […] Tagjai közül” – a felsorolásban Döme is szerepelt –, vannak „olly színi képességgel bíró egyének, kik bár milly vidéki színpadon együtt működve, lehetetlen, hogy méltó tetszést ne arassanak!”[84] Jobbnál jobb alakításaival Döme újra bizonyította, hogy a vidék egyik legjobb komikusa. A Pesti Napló szerint „bármely színpadon is megállhatna.”[85] A társulat a telet Győrött töltötte s produkcióikról, etikai tartásukról az „emberek csak jót beszélnek, különösen dicsérettel és méltánylattal említik az egyes tagoknak rendes, józan magaviseletét.”[86] Előadásaik színvonala és ez a vélemény is azt bizonyította, hogy Latabár gondosan szervezett társulata a vidék legjobbja volt.

1852 áprilisának elején Latabárék nyári állomásaikra indultak, előbb Pécsre, majd onnan Füredre, ám Döme nem tartott velük. A Hölgyfutár levelezője írta Komáromból: „A győri színháztól Döme úr most érkezett közibünk vendégszerepekre, s először is a Peleskei nótáriusban lépett fel. Azt írhatom, hogy jól adá elő ezt s tetszett.”[87] Az Erzsébet szigeti nyitott arénában, ahol Ujfalusy Sándor (?-?) társulata tartotta előadásait, Döme egycsapásra „kivívta a közönség elismerését.”  Júniusban Szabó Károly (1820-1890) és színészei váltották Ujfalusyékat. Színházi jelentés-ük szerint a 24 tagú trupp június 8-án kezdte meg működését. A Jelentés érdekessége, hogy kétnyelvű. A szabadságharc bukása után ugyanis a városban ismét megerősödött a német nyelvű színjátszás, mert megszaporodott az osztrák hivatalnokok és katonatisztek létszáma. Ezért Szabó direktor úr „németül ˝esedezett˝ benne a cs. és kir. tisztikar, valamint minden ˝rendű és rangú˝ közönség pártfogásáért. Az előadásokra ˝Borghese Károly úr Elefánthoz címzett fűszerkeresdésében˝ lehetett előfizetni.”[88] Döme vendégjátékra érkezett, ám minden valószínűség szerint leszerződött Szabó társulatába, hiszen a Pesti Hírlap levelezője még augusztus elején is így írt róla :”sok élvezetes estét köszönhetünk neki.”[89] Az együttesről nem sok adatunk maradt, csupán azt tudjuk, hogy a műsorukon levő színművek egyhatodát Szigligeti Ede írta! Szabóék vendégjátéka szeptember 6-ig tartott, majd Döme Lajossal együtt elhagyták Komáromot.

Ezután – forrásanyag hiányában – Döme évekre eltűnt szemünk elől. Legközelebb 1855-ben, Pázmán Mihály (?-1873) társulatában bukkantunk rá Szegeden, ahol november 3-án kezdték meg a játékot, megkísérelve feledtetni a város polgáraival az október 29-i szörnyű tragédiát, amikor „a dühöngő szélben tűzvész pusztított el 12 házat, s emberélet is esett áldozatul.” A 25 tagú társulat 10 férfi, 6 női színészből, 2 gyermekszereplőből és 7 kisegítő személyből állt. Döme Lajos ezúttal nemcsak színészként működött, hanem ő volt az együttes rendezője is. A színésznők között találtuk Döméné Dancz Rózát is és a gyermekszereplők egyike feltehetően az ő kisleányuk, Döme Marika.

Bár Pázmán mindent megpróbált, a szegediek alig látogatták az előadásokat. Decemberben már vendégjátékokhoz kellett folyamodnia, hogy némi bevételre tegyen szert. Ez bevált, a közönség megindult a színházba. Különösen Szerdahelyi Kálmán (1829-1872) fellépéseire tódult a nép. „Szerdahelyinek mindig tömött színháza volt, pedig még az is megjegyzendő, hogy a szegedi színház a város közepétől száraz időben is jó tova van” – írta Vajda János (1827-1897) költő. – „Sáros úttal pedig annyira van, mint Pesthez Nagy-Körös vasúton. […] Egyébiránt Szeged tán éppen most van a fordulópontnál […] van kitűnő – de kevés számú értelmisége, s a nagyszámú gazda és kereskedő osztályban meg van a képesség és eszköz, hogy rövid időn a század-míveltség illő színvonalára emelkedjék.”[90] A vendégszínészeknek köszönhetően a társulatot sikerült szanálni s 42 megtartott előadás után, 1856. január 7-én befejezték szegedi szereplésüket. Áttelepedtek Nagykörösre majd onnan Kecskemétre, ahol 1856. márciusáig előadásokat tartottak.

Döme elégedetlen lehetett Pázmánnál betöltött rendezői és színészi szerepével, mert húsvétkor, az új szerződéskötések idején, feleségével a Havi Mihály és Hegedűs Lajos (1818-1860) igazgatása alatt működő társulathoz írtak alá kontraktust és velük vonultak be a Tisza partjára, április elején. A március végi hirtelen olvadás vízivárossá változtatta Szegedet. „Utcáink és udvaraink minden városrészben tavakként tűnnek fel” – írta a Magyar Sajtó levelezője. – „Pinczéink vízzel telvék, némely régibb épületek összeomlással fenyegetnek. […] Utaink járhatatlanok, […] töltéseinket szakadatlanul erősítik.”[91] Ám az özönvíz ellenére is épült már a Nőegylet könyök-utcai telkén az új nyári színkört. A 40 művészből és 17 technikai személyzetből álló népes társulat április 5-én kezdte meg előadásait, ám a „felső városi kocsmabéli kis színházunkat igen kevesen látogatják” – állt a Hölgyfutár tudósításában. – „Derék színészeink addig is míg díszes színkörünk elkészül, kedves szomszédainkhoz a lelkes szabadkaiakhoz rándultak át.”[92] A színkörön még az utolsó munkálatokat végezték, amikor május végén a társulat visszatérve a szomszéd városból, újból megkezdte előadásait. Az ünnepélyes színháznyitásra azonban csak június 10-én került sor. A mai Kelemen utcára nyíló „színkör födött színpadból és magas kerítésű födetlen nézőtérből állt” – írta Reizner János (1847-1904), Szeged történetének krónikása. – „Kétoldalt emeletes páholysor, hátul mély karzat húzódott körül, a földszinten pedig a zártszékek padsorait helyezték el. Az egész alkotmány fából készült.” Az új játszóhelyen a két direktor a hazafias érzelmű drámák műsorra állítását szorgalmazta, ám az osztrákokhoz húzó felsőbb körök a politikailag semlegesnek vélt látványos előadások, vígjátékok, operák, balettek bemutatását igényelték. Így a komikumban erős Dömének bőven akadt játszanivalója. A társulat október közepéig maradt Szegeden, azután Szabadkára távozott, ahol az 1856. december 16-án megnyitott új színház biztonságos téli játszóhelyről gondoskodott számukra.[93]

Talán ez a Szeged és Szabadka nyújtotta biztonság indította a Döme-családot arra, hogy ehhez az együtteshez szerződjön. Belefáradtak az örökös vándorlásba. Biztonságosabb, nyugodtabb életre vágytak. Lassan gondolniuk kellett a fenyegetően közelgő öregségre is. Mintha az ő gondjukat fogalmazta volna meg majd tíz éve, 1847-ben kollegájuk Sepsy Károly (1822-1853): „A kitűnőbb vándorszínész és színésznő ha megöregszik, miután annyit küzdött, olly sokat szenvedett zarándok útjában nemzetségünkért, hová hajtsa le fáradt fejét élte végnapjaiban, hol találjon nyughelyet, midőn e pályán a legnagyobb szorgalommal is mit sem tudnak gyűjteni? A kormány által kinevezett igazgatók minden évben tartoznának egy-egy előadás jövedelmét egy intézetnek adni s az intézet a tőkét kamatokra osztaná; s kész lenne a nyugdíj alapítvány néhány év alatt minden erőlködés nélkül egészen.”[94] Ám ez a vágy akkor még elérhetetlennek tűnt. A vidéki színész egyet tehetett: ha már vagyont nem gyűjthetett, legalább az állandó vándorlás terheit igyekezett csökkenteni.

A sikeres szabadkai téli szezon után „a számos jeles tagból alakult színi személyzet” 1857 áprilisában ismét Szegedre érkezett és 27-én megkezdte előadásait. A tavaszi újabb szerződtetések következtében az együttes „dalszíntársulattá” alakult, így Dömére csak kisebb szerepek eljátszása várt. Ő azonban ezeket is legjobb tudása szerint oldotta meg. „Döme oly nagy szorgalommal adta kis szerepét, hogy a közönségnek nem csak teljes megelégedését, de meglepetését is kivívta” – nyugtázta színészi munkáját a Hölgyfutár recenzense.[95] Az előadásokat azonban alig látogatta a publikum, mert a mostoha időjárás elriasztotta őket a fedetlen színkörtől. „A nyári előadásokra nézve van színkörünk, ez csak megjárná, kivált, ha a fellegekkel szerződni lehetne, ne űzné szét a szépen egybegyűlt nézők seregét” – írta a Napkelet. – „A szegény színészek panganak s azon törik fejöket, miként lehetne e gyér jövedelem elől becsülettel megszökni, pedig Havy és Hegedűs társasága több részvétet is igényelhetne.”[96] Nyár végére az időjárás kegyesebb lett s a még hátralévő időt a pénzük után futó direktorok vendégjátékokkal színesítették, majd végül október elején a századik előadásukat is befejezve, társulatukkal elhagyták Szegedet és Győr felé vették az utat.

Döme Lajos ismerősként érkezett Győrbe és nem érte meglepetés. A színház ezúttal is nyirkos falakkal, még a múltkorinál is rosszabb állapotban fogadta a színészeket. „Esős időben a páholyokban esernyőt kellett feltartani, a hideget kiállani alig lehetett, a borzasztó léghuzat miatt a színészek rendre megbetegedtek.”[97] A házaspár már az első fellépésével elnyerte a nézők tetszését. „Döme ügyes komikuma által sok műgyönyört nyújtott” a Műveltség és természet október 20-i előadásán, a Csikós november 3-i előadásában pedig „Döméné oly klasszikus részeg asszony, hogy párját nehezen lehetne találni.”[98] Humoros alakításaik egycsapásra közönség-kedvencé tették őket.

Döméék talán nem is figyeltek fel a társulatban gyermekszínészként fellépő Kölesi Lujzára, aki később Blaha Lujza (1850-1924) néven a „nemzet csalogánya” lett, s aki ott kapta élete első színikritikáját. A Koldusnő című darabban játszott alakításáról írta a Győri Közlöny: „Dicsérettel kell ma megemlítenünk a kis Kölesi Lujzát, ki Mari, a gyáros kis lányának meglehetős nagy szerepét meglepő színpadi otthonossággal, természetességgel s minden akadozás nélkül játszá, miért méltán megtapsoltatott. Ajánljuk szüleinek e kis gyermek további szorgalmas kiképzését, mert ily rejtett bimbókból nyílnak később a büszke rózsák.”[99]

Bármilyen jók voltak a színészek s akármilyen változatos műsort adtak, a tél beálltával a közönség megritkult, majd szinte teljesen elmaradt. Nem csoda, hiszen a fűtetlen, hideg színház elriasztotta még a legelszántabb színházlátogatókat is. A színészeknek valósággal megpróbáltatás volt minden előadás végigjátszása. A társulatot betegség tizedelte. Ilyen mostoha körülmények között került sor 1858. február 6-án a Döme-házaspár jutalomjátékára. Az alkalomra választott darab a Szeged vár ostroma című dráma volt. Szerzője Emődy Pál, a nemzeti színésztársaság súgója. Nem volt szerencsés választás. „Ezen új eredeti színmű fájdalom sem Döme úrnak, sem a közönségnek nem volt javára, miután a színház igen üres volt, a nézők pedig szinte üres darabot láttak.”[100] A közönséget nemcsak az ilyen sikerületlen színművek, hanem a konkurens német színház előadásai is alaposan ritkították. Végül is a téli szezon balul ütött ki Hegedűs számára. Az üres házak anyagilag a csődhöz vezettek, a sikertelenség a színészeket egymásnak ugrasztotta és március végére felbomlott a társulat. A bukást követően a távozók Szuper Károly (1821-1892) vezetésével Pápára, a Hegedűssel maradók, – köztük Döméék is –, Pozsonyba mentek.

A húsvéti szerződtetések alkalmával újjáalakított, továbbra is a Szegedi Színtársulat nevet viselő együttes április elején érkezett Pozsonyba és 6-án a Csikós nagysikerű előadásával megkezdte előadásait. A Kottaun Lipót német színigazgatótól bérelt pozsonyi városi színházban minden másnap játszottak a népszínműveket és vígjátékokat különösen kedvelő, szépszámú közönség előtt. Mivel ezek a darabok gyakran kerültek műsorra, a Döme-házaspárnak volt alkalma komikusi tehetségét bizonyítani. Hegedűs színészei másfél hónap alatt 24 előadást adtak Pozsonyban.[101] Vendégjátékuk fénypontja az április 29-i Bánk bán előadása volt. Bár a tragédia tartalma sérthette a labanc érzelmű publikumot, mégis óriási sikert aratott. A társulat 1858. május 16-án tartotta utolsó előadását, majd távozott a városból. „A közönség oly számos tetszésnyilvánítással és előhívással búcsúzott a magyar színészektől, hogy tíz más színház két esztendőre el lenne látva a lelkesítéssel” – állt a helyi német lapban. – „Ilyen erőkkel aztán lehet a színművészetben diadalokat aratni. […] A magyar előadások sorozata fénypontot jelent színházunk történetében; azok tovább fognak élni emlékezetünkben és a magyar színművészet minden barátjának jelszava: Viszontlátásra jövőre! Isten veletek!”[102]

Ezután Döme Lajost rövid időre ismét eltűnt szemünk elől. Csak 1860-ban, Kalocsán bukkantunk rá újra, volt igazgatója, a színháztól köztudottan visszavonulni készülő Pázmán Mihály társulatában. Döme talán ismét az igazgatás gondolatával kacérkodott? Vagy újra rendezői tiszt után vágyott? A kérdésre ma már nem tudunk megfelelni. Csak az a biztos, hogy a házaspár ott volt a Városi Casinóban fellépő színészek között, mint a társulat erőssége. „Mindketten országszerte ismeretesek, s jól is játszanak” – írta róluk a Nefelejts. – Sőt azt mondta egy bécsi ember, hogy olyan jót, mint Döméné még Bécsben sem látott.”[103] Az előadások sorát február 25-én kezdték, majd a nyári turné után ismét visszatértek Kalocsára, téli tartózkodásra. Ekkor azonban már Pázmán helyett Balogh Alajos (1831-1885) igazgatta a társulatot. A Nefelejts szerint az új összetételű truppban „a női személyzet általában hasonlíthatatlanul jobb” – a kiemelt nevek között Döméné is ott van! – „mind jó és mind tehetség.” A férfiak közt pedig „a köztük levő öregek a jobbak,” mint például Döme.[104] Lám, már az öregek közé tartozott, de még mindig a vidék legjobbjai között említették.

Döme nevével legközelebb az 1861. június 8-i, szegedi tanácsülésen találkoztunk. A tanácsülés Havi Mihály színigazgató és Döme Lajos színész kérését tárgyalta, akik „az újszegedi sétaligetben népszínkör engedélyezéséért nyújtottak be kérelmet.” Talán az 1849-es legendás napok emléke hozta újra össze a két művészt, mert egyéb kapcsolat ekkor már nem volt közöttük. A városatyák a kérést a szépítő bizottmányhoz küldték és ezzel megkezdődött az irat vándorlása a bizottságok között. Hosszas bolyongás után a kérvény kiegészítve és már Döme Lajos aláírása nélkül (!) augusztus 8-án a Szeged város Bizottmányi Közgyűlése elé került. Havi ebben már „egy nyári színi előadásokra alkalmas eleven színkör felállítására” kérte az engedélyt, és azt, hogy a népkerti kertész ingyen adjon számára facsemetéket, bokrokat és virágokat. A kérelem tehát ismét visszakerült a szépítő bizottmány asztalára, és mivel lassan beköszöntött az ősz, az egész ötlet aktualitását vesztve, feledésbe merült.[105]

Míg az aktákat tologatták a nyári színház ügyében, a Szegedi Híradó világgá röppentette a hírt: „Nyíry (Kerék) György (1820-1905) színitársasága pár nap óta körünkben van.” Kellett is a figyelem felkeltése, hiszen megérkezésüktől, 1861. július 27-étől az előadások üres házak előtt zajlottak. Hiába kapott 1858 nyarán tetőt a színkör, most nem az eső, hanem a hőség vette el a szegediek kedvét a színháztól. Ha pedig egy-egy néző mégis betévedt a fullasztóan meleg nézőtérre, hamarosan kiűzte őt onnan a csillár füstölgő lámpáinak bűze. Nem csoda, ha az augusztus 10-ei, jótékony célú előadás után megkezdődött a társulat szétesése. Áldhatta a szerencséjét Döme Lajos, az együttes tagja, hogy kútba esett az újszegedi színkör felállításának terve! A balszerencsés Nyíry még két hétig kísértette a sorsot, azután augusztus 27-én maradék színészeivel eltávozott Szegedről.

Szakítsuk most meg Döme Lajost követő utunkat, és fordítsuk figyelmünket élete − hiteles adatok hiányában −, ma még feltáratlan két eseményére: házasságaira. Mint korábban már megírtam, a lexikon szerinti első felesége nem lehetett Bálint Rozália (1833-1873), mert ő 1843-ban –, amikor Döméné nevét először olvastuk Kilényi társulatának tagjai között –, még csak 10 éves. Tehát az első feleség minden bizonnyal Dancz Róza volt, akinek születési dátumát ugyan nem ismerjük, ám a Honművész 1835. december 13-ai recenziójából tudjuk, 1835-ben már kolozsvári színésznő és Döme Lajos színpadi partnere![106] Fogadjuk hát el azt a feltételezést, hogy 1843-ban ő az első feleség, amit megerősít, az is, hogy Szerdahelyi József Erdélyi Dalszín Társulatának 1844 évi névsorában Döméné Róza, Havi Mihály 1857-58-as győri társulati névsorában pedig, a Döméné Dancz Róza név állt. Nyíry 1861-es, rendelkezésünkre álló, nem teljes színészlistájában nem találtam a „Döméné” nevet, ellenben először találkoztam a színésznők között Bálint Rozáliával, aki ekkor már – ha hitelesek születési adatai –, 28 éves. Ő volna a leendő második, vagy másik felség? Talán később feleletet találunk a kérdésre. Térjük hát vissza Döme Lajos életútjához, mely ekkor vett tragikus irányt.

Döme 1861 őszén kénytelen volt elhagyni Nyíry rohamosan felbomló együttesét és feleségével – vajon melyikkel a kettő közül? – Szigeti (Tripámer) Imréhez (1831-1902) szerződött, aki 1862. február 15-én a Szegedi Híradóban jelentette be, hogy „42 tagú drámai társulatával március első napján megkezdi [szegedi] működését.” Sajnos az előjelek rosszak voltak. A bérletezés gyengén sikerült, alig néhány páholyt és zártszéket jegyeztek csak elő. A tartózkodás érthetetlen, hiszen a társulat remek erőkből állt és a direktor gazdag díszlettára és gondosan összeválogatott ruhatára híres volt a szakmában. A házaspár régi, győri ismerősökre is lelt az új társulatban, mert a tagok közt volt Kölesi Antal színész – díszletfestő, kórust erősítő feleségével és fogadott leányával, Lujzával – a nemzet leendő csalogányával –, aki 12 évesen már rendszeresen alakított kisebb szerepeket. Lujzika azonban nem sok emléket vitt magával Szegedről, mert erről az időről csupán ennyit jegyzett fel naplójába: „Egyszer így szólt rám az akkori direktorom Szigeti Imre: ˝Eredj innen, te csámpás!˝ Nem is bocsátok meg neki soha.”[107] Dömére se várt sok jó az elkövetkező szezonban. Csak egy beugrás maradt számára emlékezetes, amikor „nem volt ideje szerepére készülni”, meg a Viola, az alföldi haramia című előadás, melyben, mint a Híradó írta: „a legsikerültebb alakítás Döme kezében volt.”[108]  Szigeti színidirektor is „balszerencsés évad”-ként emlegethette pályájának ezt a szakaszát, mert hiába voltak jók a társulat előadásai, a közönség elmaradt róluk. Így végül keserves négy hónap után június 18-án, kiürült kasszával távozott a városból.

A Döme-házaspár valószínűleg Szegeden maradt, és bár az augusztustól október végéig a városban tartózkodó Hubay-féle társulattól nem kapott szerződést, a téli idényre ideérkező trupp igazgatója Láng Boldizsár (1822-1890) kontraktust kínált nekik. Nem lehetett valami fényes szerződés, mert Döme nemcsak színészként, hanem – ma úgy mondanánk −, „technikai személyzet”-ként is közreműködött az előadásokban. Méghozzá a közönség és kritika nagy megelégedésére, amit a sajtó így nyugtázott: az előadásból a „Döme által rendezett görögtüzet és aranyesőt […] említhetjük dicsérettel.”[109] A társulat 1862. november 8-tól 1863. március 23-ig, távozásuk napjáig, négy bérleti ciklusban és bérletszünetben összesen 78 előadást tartott. Ám a színház iránti érdeklődés roppant csekély volt, az együttesnek folytonosan az anyagi bukás rémével kellett szembenéznie. A görcsös, kedélytelen előadásokon csak „Döme túlzástól ment játéka nevettette meg néhányszor a közönséget.”[110]

1863 januárjától már nem csak a közönség közönyével, hanem a kritika szüntelen ostorozásával is meg kellett küzdeniük. Ugyanis új recenzens, Szabados János (1839-1891) – később városi tanácsnok, majd helyettes polgármester, akkor a Szegedi Híradó szerkesztője –, írta az előadások kritikáját. Fölényesen lekezelő bírálatai még jobban elriasztották az amúgy is érdektelen közönséget, és egymásnak ugrasztották a színészeket. Aki jobb kritikát kapott, azt fúrni kezdték a ledorongoltak, a társulat egysége megbomlott, mindennaposakká váltak a viták, veszekedések. Az elkeseredett igazgató ekkor szokatlan lépésre szánta el magát. Február elején, a piacon egy szekérről tüzes szónoklatot mondott színészei védelmében. „Referens úrnak nem kellett volna bírálatában megfeledkeznie, hogy anyagi szükséggel küzdő, s a mindennapi bevételekből élő vidéki színtársulattal van dolga,” – mondta egyebek között, – „mely egyenkint és összevéve a bizonytalansághoz van szerződve, mely egy éven át három vagy négy hóig tartó keresetéből alig gyűjthet össze annyit, hogy azután nyolc hóig legyen mit zálogba tenni vagy eladni. Ezen egész éven át folyó anyagi küzdelem mellett majd minden tagnak pihenés nélkül naponkint folyamatosan (gyakran új szereposztással vagy új színművekben) fel kell lépni.”[111] Láng Boldizsárt és társulatát azonban a keserű szavak sem mentették meg az anyagi bukástól, és néhány bérleti előadást elhagyva, megmaradt színészeivel március 23-án távozni kényszerült Szegedről. Csupán egy hirdetés maradt utánuk a Híradóban: „Folyamatos üres házak alatt összehalmozódott napi deficitek miatt elmaradt előadások befizetett bérletéért esendő járandóságaikat Döme Lajos színésztől átvehetik.”[112]

Ugyanis a házaspár Szegeden maradt, mert az asszony akkor már hosszabb ideje a Milkovits Antal (1803-1866) könyvkötő mestertől bérelt szállásukon betegen feküdt. Döme azt remélte, hogy az április elején Szegedre érkező, – az Erdélyi Dalszín Társaságból már ismerős – Szabó József igazgató és társa Philippovits István (1822-1885) majd szerződteti őt. Csalódnia kellett. Szerződés nélkül maradt. Siralmas állapotukról a szegedi újság adott hírt. „Egy szegény színész, a szegedi közönség által jól ismert öreg Döme él, vagyis inkább nyomorog itt közöttünk családjával, neje súlyos betegségben fekszik, az öreg színész helyzete, ki még a napi élelmet sem képes neje és gyermeke számára előteremteni, valóban szánalomra méltó. S hányan vannak ily szerencsétlenek, kik már ifjú korukban is, sok küzdelem és nélkülözés közt mint vidéki színészek szolgálták a művészetet, s nyújtottak szellemi élvet a közönségnek: öreg napjaikra koldusbotot szorítanak markukba, s mint a nemzet koldusai halnak el.”[113]

Megint feleletre váró kérdések előtt állunk. Nem tudjuk milyen betegségben szenvedett Döme felesége s azt sem, ki az a gyermek, akinek táplálásáról az „öreg Dömé”-nek gondoskodnia kellett? A Kilényi Dávid-féle társulat 1843-as névsorában szereplő Döme Marika – ha él még –, már húsz éven felüli hölgy. Róla nem lehet szó. Volt egy másik, egy kisebb testvére is? De melyik asszonytól? Dancz Róza 1863-ban már 45-46 éves volt, annyi mint az „öreg Döme.” Talán az eltartásra szoruló gyermek a lehetséges második feleség, az 1861-ben feltűnt, akkor még csak 30 éves Bálint Rozália kicsiny gyermeke? A kérdés válaszra vár, ám mivel hitelt érdemlő adatokat nem találtunk, így nem adhatunk rá feleletet! Térjünk hát vissza a tragikus helyzetben levő család történetéhez.

Döme Lajos, miután helyzetét reménytelennek tartotta, szeptemberben felkereste a Szegedi Híradó szerkesztőségét s arról tudakozódott, tudnak e közelben lévő társulatról, ahová elszerződhetne. A szó most legyen a sajtóé.

Panaszkodott, hogy sem Szabó, sem [a szeptemberben Szegedre érkező] Latabár nem fogadta be társulatába, mert helye (a komikum felé hajlott) be volt töltve. ˝Ha beteg nőm és gyermekem nem volna – tört ki keserűen – agyon lőném magam! s nem lennék mások terhére. De így vonszolnom kell az életet azon reményben, hogy majd csak nyílik tér, hol legalább a napi élelmet megkereshetem számukra. […] Szégyellem elfogadni az alamizsnát – szólt hozzánk – a míg a legcsekélyebb erőt és képességet érzek magamban a munkára.[114]

A lap – a színész tudta nélkül – pénzgyűjtő akcióba kezdett a bajba került család megsegítésére. Szállásadójuk, Milkovits Antal könyvkötő mester elengedte 5 forint 50 krajcár házbértartozásukat, neves és névtelen adakozók pedig, forintokkal s krajcárokkal szaporították a lassan gyűlő könyöradományt. A legnagyobb összeget, 3 forintot Kovács Mihály (1834-1904) jegyezte a gyűjtőíven. Különös ember volt a jótékonykodó. A város csak Színházi Miska néven emlegette. Kőműves volt a tanult mestersége, de művészetszeretete a teátrumhoz vonzotta és a „Bódészínház” felügyelője lett. Módos lakodalmak vőfélyeként, báli termek avatott díszítőjeként nélkülözhetetlen volt. A deszka színház függönyét – erdei tájkép oszlopos csarnokú kéjlakkal, előtte hattyúk úszkálnak a tóban, – a színház lebontásakor magával vitte, végül eldarabolta a maga rendezte műkedvelői előadások számára.

Még javában folyt az adományok gyűjtése, amikor a Szegedi Híradó közölte a megdöbbentő hírt: Döme Lajos „a szabadkai városerdőben golyó által vetett véget terhes életének. […] Úgy látszik a szegény öreg lemondott még a reményről is, s kétségbeesésében maga ellen fordította kezét. Az agg színész büszke koldus volt; azt a nehány forintot, melyért e lap útján köszönetet mondott, tudtán kívül szereztük össze számára,”[115]

A Palánk színházszerető polgárai még fel sem ocsúdtak a színész haláláról közölt hír döbbenetéből, amikor egy újabb jelentés látott napvilágot a Szegedi Híradóban. „Döme Lajos, kinek legközelebb szabadkai tudósítás folytán halálát jelentettük, ugyanonnan jelenti, hogy él, épp erőben és egészségben. Mi célból íratott tehát az alább közölt és aláírással ellátott levél?” – tette fel a kérdést a szerkesztő, majd szó szerint közölte azt. „Tisztelt Szerkesztő úr! […] Most hozzák a város erdejéből Döme Lajos vidéki színész holttestét ki is, mint mondják, […] golyóval vetett véget terhes életének. Nem tudván családja hol tartózkodását, azért kívánom hírlap útján tudatni a gyászos eseményt. […] Blond János, hatodik oszt. tanuló m. k.”[116]

Ismét egy fel nem deríthető rejtély! Ki volt Blond János, hatodik osztályos tanuló? Mi volt a célja a levéllel? Az „elhunyt színész” családja javára akarta adakozásra bírni a szegedieket? Esetleg a korát megelőző reklámfogás ez, mellyel a Döme családra akarta a figyelmet irányítani? Vagy csupán hamis hírrel szándékozott olcsó szenzációt kelteni? Kérdések, amelyekre csak akkor adhatnánk feleletet, ha tudnánk ki állt a Blond János név mögött és miért adott ellenőrzés nélkül hitelt a sajtó egy „hatodik oszt. tanuló”-nak.

Nem tudjuk, a Döme család hogyan került Szabadkára, de az biztos, hogy az 1864-65-ös szezonban Sipos Károly (? -?) szabadkai színigazgató tagjai voltak. Ismét találkoztak a már jól ismert Kölesi Lujzával, aki naplójában így emlékezett az ott töltött napokra: „Szabadka, október havában, 1864-ben. […] Itt már nagyobb szerepekhez jutok, és vidámabb az életünk. Nagyobb város, szebb város, mint Fehérvár; a színház is megtelik gyakrabban, különösen a tiszt urak járnak el gyakorta az előadásokra. Szeretek itt lenni, és a dalos szerepeimet is nagyon szeretem, amelyekből sűrűn juttat a direktor úr. Társaságba is gyakran járunk: engem sokan invitálnak ebédre, ozsonnára.”[117] Nem csoda, hogy jó emlékeket vitt magával Szabadkáról Lujzika, hiszen itt ismerte meg Blaha Jánost (1829-1870), a Lichtenstein herceg dzsidás ezredének karmesterét, aki nemsokára feleségül is vette őt.

Döme Lajosnak és feleségének azonban nem lett „vidámabb az élete.” Bár szerződéssel rendelkeztek, anyagi körülményeik továbbra is katasztrofálisak voltak. Ráadásul szakmailag sem kerültek jó helyzetbe. Döméné csak jelentéktelen szerepeket játszott és Döme is elveszítette komikusi szerepkörét, amit már a budai Népszínházból érkezett fiatal, kirobbanó tehetségű Kassai (Kossitzky) Vidor (1840-1928) – Jászai (Krippel) Mari (1850-1926) leendő férje – töltött be a társulatnál. Természetes, hogy Kassai Emlékezései-ben szívesen gondolt az ott töltött napokra. „Szabadka nagyon mulatós város […] csak nagy fortéllyal tudtam kikerülni a dínom-dánomokat, amelyeken az volt a szokás, hogy akinek eszébe jutott (ilyen mindig akadt bőven), egy tálcára helyezett 8-10-12 poharat, tele töltötte borral, a jelenlévő vendégek közül elébe állt valamelyiknek, reá köszöntötte, s kiitta mind, ekkor a másiknak folytatni kellett ugyanígy.” Különös dolgot jegyzett fel a teátrumról is. „Érdekessége volt a szabadkai színháznak, hogy minden egyes páholya más-más színű szövettel volt kárpitozva, ezt a színház építésekor a páholyok tulajdonosai saját ízlésük szerint díszítették így.”[118]

A Döme-házaspár nem élt mulatós, vidám életet Szabadkán. A társulat kevésbé jelentős és kevésbé népszerű tagjainak szerepét nagyon nehezen viselték. Egy a Hölgyfutárban megjelent szabadkai levél mindkettőjüket a „megemlítendők még a társaságnál” kategóriába sorolta és nem a vezetőszínészek közé. „Döméné mint vén mama” és „Döme mint apaszínész […], ha elődjeiket szakmáikban nem egészen pótolják is ki, mégis színi képességük s részben előretörő igyekezetük által nem csekély részben folynak be a társaság kiegészítésébe…”[119]

Ez utóbbi írás ismét gondolkodásra késztet bennünket. Azt még csak elfogadjuk, hogy – a lexikon születési évszáma szerint, – közel ötven éves Döme apaszínész, de a „vén mama” nem lehet a 32 éves Bálint Rozália, csak a Dömével egykorú Dancz Róza. Ezt erősíti meg Gerold László (1940-2016) irodalom- és színháztörténész is, amikor a Sipos Károly társulatában lévő Döménét Dancz Rózaként azonosítja.[120] A kérdés most már az, mikor született valójában Bálint Rozália és mikor volt, vagy volt-e egyáltalán Döme Lajos felesége? A kérdésre csak egy további kutatás adhat, ha ad, feleletet.

Keserves időt tölthetett a házaspár Szabadkán, tetejébe az ott tartózkodás vége sem hozott semmi jót. Sipos ugyanis „1865 tavaszán megbukott. Szabadkán a közönség csak az első 3 hónapon látogatott bennünket szorgalmasabban;” – emlékezett Kassai –, „amint a farsang beköszöntött, nem járta a színházat. Sipos bukása nagy zavarba hozta a társulat tagjait.” Ekkor a vezértagok vették kezükbe az együttes irányítását, és Szigeti Imre kölcsönvett színházi kellékeivel „elindítottak bennünket Székesfehérvárra úgy, hogy poggyászainkra pénzt vettek föl.[121] Hát bizony Fehérváron is rosszul ment. Ott volt a poggyász, de nem bírták kiváltani; úgy szedegették ki belőlük naponkint az előadáshoz nélkülözhetetlen darabokat. […] Székesfehérvárról Komáromba mentünk. I. Napoleon nem vette be híres Komáromot, – minket meg Komárom nem vett be. […] De a társulat egy része még mindig együtt maradt és Esztergomba ment. Micsoda színkör volt ott. Valami mulató kertben, az élő fák közé, maguk a színészek tákolták össze, deszkából meg lécekből; gyatra alkotmány volt nagyon.”[122] Ott, Esztergomban azután véget ért az együttes kálváriája. Hogy ebben a kanosszajárásban Döméék részt vettek-e, vagy Fehérváron maradtak, nem tudjuk.

Ezután Döme Lajos ismét évekre eltűnt szemünk elől. Csak Miklósy Gyula (1839-1891) színigazgató kéziratban maradt visszaemlékezései segítettek nyomára lelni. 1869-ben „Székes-fehérvárott […] volt egy szegény öreg pár Döme és Döméné társulatomnál” – áll emlékirataiban. – „Mindkettő valamikor igen jó színész volt – de akkor már öregek és tehetetlenek voltak – volt egy lányuk is – mind a három rövid időre, hogy társulatomat elhagyták meghaltak. Az öreg Döme még 60-70 éves korában is híres gyalogló volt – ha utaztunk soha föl nem ült a kocsira. ˝Sietek˝ szokta mondani és csakugyan mindig előbb ért a statiora mint mi.”[123]

Tehát Döme és felesége 1869-ben Székesfehérváron, Miklósy társulatának tagjai voltak. A november 4-től 1870. február 27-ig Fehérváron tartózkodó együttes két plakátján találtam meg Döme Lajos nevét. Csakhogy nem a színészeké között! Az 1869. december 11-én bemutatott Tóth Ede darab, a Próféta színlapján ez áll: „az új jelmezeket készítette Tóth Mihály ruhatárnok – az új díszleteket festették Döme és Gyulay díszmesterek”; Lukácsy 1870. január 8-án színre került A zsidóapácájáén pedig ez: „az új díszleteket festette Döme Lajos.”[124] Következésképpen az öreg színész ekkor már csak díszmesterként kapott kegyelemkenyeret Miklósytól. Nyilván idős felesége sem színészi, hanem jegyszedői, vagy öltöztetőnői státuszban lehetett a társulatnál. Az is figyelemreméltó, hogy az emlékező direktor 60-70 évesnek teszi meg Döme Lajost! Ez pedig arra utal, hogy születésének dátumát fenntartással kell kezelnünk.

1870 március 6-tól, az új színi évad kezdetétől, Döme volt kalocsai igazgatója, Balogh Alajos vette át a fehérvári társulat vezetését. Az új szerződéseket már ő kötötte meg, majd az április 26-i utolsó előadást követően a truppot Zalaegerszegre telepítette át. Döme és felesége is velük tartott, mert mint tudjuk, ez a város lett Döme Lajos pályájának utolsó állomása. Az idős színész már nagybetegen érkezett Egerszegre, és néhány hónappal később, 1870. augusztus 4-én a jótékony halál megmásíthatatlanul véget vetett „terhes életének.” A „mellbaj”-ban elhunyt színész halotti levele segített egy tévedés kiigazításában. Az okmány szerint Döme 61 éves korában hagyta el az árnyékvilágot. Ez pedig azt jelenti, hogy a lexikonokban közölt, 1817-es születési dátuma téves, valójában 1809-ben született![125] Ezért tekinthették őt a század hatvanas éveiben már öreg színésznek.

A vándorszínészeket „azon nemesen küzdők sorában tiszteljük” – mondta Egressy Gábor –, „akik nélkülöznek, de nem élveznek, kik vetnek, de nem aratnak.” Ilyen művész volt Döme Lajos is. Sorsában, pályaképében a „pálcás színészek” minden erénye és hibája, sikere és bukása megtestesült. Vállalta a vándorélet keserveit, megpróbáltatásait, mert hitte, hogy a színház a nemzeti nyelvet, a nemzettudatot szolgálja s a teátristák a nemzet szolgái. Bár életének még sok ismeretlen eseménye, személyes és családi titka vár felderítésre, mégis elmondhatjuk, becsülettel teljesítette önként vállalt szolgálatát, mert megérezte azt, amit Petőfi Sándor a Színészdalban oly pontosan megfogalmazott:

Ha meg nem tesszük azt,
A mi föladatunk:
Akkor gyalázat ránk.
Színészek nem vagyunk!

Megjelent a folyóirat 2019 decemberi, 2020. januári és februári számaiban

A kiemelt kép forrása a Pannon Enciklopédia a képen Nagy gnác Tisztújítás című vígjátékának előadása látható 1843-ban.

Jegyzetek

[1] Kiemelés a Szegedi Híradó szerkesztőjétől.

[2] Idézi a Schöpflin A. szerkesztette Magyar Színművészeti Lexikon, a Hölgyfutár tudósítójára hivatkozva.  Kiadja az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, Budapest, 1929.

[3] Társalkodó, 1833. január 5.

[4] Társalkodó, 1833. május 8. A lengyel király házassága Hassaureck vígjátéka.

[5] Zsk 0332 OSzK SzT

[6] Egressy Gábor: A színészet iskolája, Bp. Nyomatta Hornyánszky Viktor 1889, 25-26. o.

[7] v. ö. Honművész, 1833. augusztus 1.

[8] u. o. Az Ararát hegyi vízrohanás c darab ismeretlen szerző ismeretlen műve

[9] v. ö. Honművész, 1833. július 4.

[10] Hasznos Mulatságok, 1833. július 10.

[11] Dr. Országh Sándor: Budai színházak és játékszín 1783-1895, 10. o. Bp. Kozmos Müinézet Nyomása, 1895.

[12] u. o. 64. o.

[13] Forrásműként használt része „A nemzeti színésztársaság eredete Magyarországon”

[14] A társulat névsorát Bayer József: A Nemzeti Játékszín története című könyve közli. Bp. Hornyánszky Viktor Akadémiai könyvkereskedése, II. kötet 107-108. o.

[15] Bayer i.m. II. kötet 94.p.  Kötésre léptek, azaz szerződést kötöttek.

[16] Hasznos Mulatságok, 1833. szeptember 14.

[17] A „Magyar Játékszíni igazgatásnak módja” elnevezésű működési szabályzatot Bayer idézett műve ismerteti. II. kötet 203-210.p.

[18] v.ö. Nádasdy Lajos: A pápai kőszínház története, 23.p, és Honművész, 1834. augusztus 28.

[19] Honművész, 1834. szeptember 21.

[20] Honművész, 1834. október 2.

[21] Honművész, 1834. szeptember 24.

[22] perszonázs annyi mint személyzet

[23] Molnár György: Világos előtt, 70-73. o. Idézi: A borzasztó torony, 223-24. o. Bp. Magvető Könyvkiadó 1979.

[24] Honművész, 1834. november 27. Chr. Zedlitz darabját Komlóssy Ferenc fordította.

[25] v.ö. Dr. Czenner Mihály: Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében, 129-30. o.  Székesfehérvár 1972.

[26] Honművész, 1835. június 18.

[27] Honművész, 1835. május 28.

[28] Honművész, 1835. augusztus 6. A Garabonciás diák a Lumpáciusz vagabundusz mintájára írt tündérbohózat.

[29] u. o.

[30] Honművész, 1835. augusztus 16.

[31] Magyar Kurír, 1800. 56. sz.

[32] SzTV ir. 1213/1837.sz.  decoratiok – díszletek, machinák – gépezetek

[33] Honművész, 1835. augusztus 6.

[34] Honművész, 1835. szeptember 3.

[35] Honművész, 1835. augusztus 20. Az Őrültek háza Dijonban Béraud és Camberrousse darabja, ford. Deáky Fülöp Sámuel

[36] Honművész, 1835. augusztus 23. A Vallomások Bauernfeld darabja, ford. Mérey Károly

[37] Honművész, 1835.szeptember 24. Erről a vendégjátékról sem Kelemen István: Várad színészete, sem Indig Ottó: A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798-1944) c. könyve nem tesz említést!

[38] v.ö. Enyedi Sándor: Színészek, színházak, városok, 140-45. o. Nagyenyed magyar színészete, Balassi Kiadó, Budapest 2005.

[39] Janovics Jenő: A Farkas-utcai színház, 56-58. o.  Singer és Wolfner 1941 Bp., Janovics (1872-1945) a színház rendezője és igazgatója volt. A színházat az 1930-as években lebontották.

[40] Honművész, 1836. január 14.

[41] Honművész, 1836. február 18.

[42] Honművész, 1835. december 13.

[43] Honművész, 1836. január 24.

[44] Honművész, 1836. március 20. Jünger német átdolgozását Szilády Károly fordította.

[45] Honművész, 1836. március 31. C. Börnstein darabját Komlóssy Ferenc fordította.

[46] v. ö. Kelemen István i.m. 56. o. és Indig Ottó i.m. 57. o.

[47] Honművész, 1836. június 12. A nagyváradi előadás április 4-én volt.

[48] Honművész, 1836. június 12.

[49] Honművész, 1836. június 26. Ziegler darabja

[50] u. o.

[51] Honművész, 1836. augusztus 28.

[52] Honművész, 1840. május 14.

[53] Ebben a színi évadban Pály együttese még Zalatna, Szászváros, Szeben, Kézdivásárhely, Déva, Dés, Előpatak, és Nagyenyed színpadjain is fellépett. Színháztudományi Szemle, Bp. 1982 9. sz. Enyedi Sándor: A kolozsvári kőszínház első korszaka és az erdélyi vándorszínészet.

[54] epa.oszk.hu/01400/01464/00013/pdf/633-639.pdf, letöltés: 2019. március 30.

[55] Theátrumi könyvecske, Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában, Scientia Kiadó,

   Kolozsvár, 2002, 156. o.

[56] Életükről bővebben: Sándor János: Százados színházkrónika, szegedi színházi és színészeti kataszter,    Szeged, Ariadne Press Bt. 1994

[57] ZsK 0559 OSzK SzT

[58] Egressy Galambos Gábor emléke, Pest, Nyomatott Emerich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál, 1867, 234. o.

[59] Aradon az új nyári színházban június 22-től július 10-ig; Nagyváradon július 13-tól 23-ig tartottak előadásokat

[60] SzVT ir. 3242/1844 sz.

[61] Október 28-tól november 11-ig előadásokat tartottak. Az elsőn, a városon átutazó Szigligeti Ede is fellépett.

[62] Deréki Antal: Pálcás színészek, Bp. Nyomda és lapkiadó Rt. 1914, 8. o.

[63] Deréki i.m. 25. o.

[64] Egressy: A színészet iskolája, 23-24. o.

[65] Honművész, 1837. október 12. A vándor-színész társaságokról

[66] Balogh István naplója, sajtó alá rendezte és kiadta Barna János, Makó 1928. Úttörő színész – a legelső magyar társulatok tagjait nevezték így.

[67] Erdélyi Híradó, 1845. február 4.

[68] Petőfi Sándor: Egressy Gáborhoz

[69] Deréki i.m. 92. o.

[70] A vándortársulatok nagy évtizede Kolozsváron (Színlapok 1837-1847) kiállítás tanúsága szerint.

[71] Múlt és Jelen, 1846. 53. sz.

[72] Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színház és színészet története. 369. o.

[73] v.ö. Indig i.m. 67.p. és Kelemen i.m. 60-61. o. Kelemen István szerint a Láng-Döme-Tóth társulat már

   korábban felbomlott és csak néhány színész fogta össze januárig az együttest.

[74] Borovszky Samu – Sziklay János: Magyarország vármegyéi és városai, Szatmár,Bp. 1896-1914. A nyitás dátumát az Akadémia Kiadó 1994-ben megjelent Magyar Színházművészeti Lexikon-a január 22-re teszi.

[75] Magyar színháztörténet 1790-1873, Akadémiai Kiadó, Bp. 1990 353. o. A kiadvány Döme Lajost tévesen teszi meg debreceni színigazgatónak, 1848-ban Debrecenben Abday Sándor volt a direktor.

[76] v.ö. Indig i.m. 69-70.p és Kelemen i.m. 62-63. o.

[77] Vasárnapi Újság, 1900. október 14. Prielle Kornélia Nagyváradon, írta: Naményi Lajos

[78] Szeged 1848-1849-es színházi életéről bővebben: Sándor János: A szegedi színjátszás krónikája Theszpisz szekerén 1800-1883, Szeged, Bába Kiadó 2007, 271-291. o.

[79] v.ö. Magyar Színművészeti Lexikon 1931., és Magyar Színházművészeti Lexikon 1994.

[80] Joós Ferenc: A vándorszínészettől az állami színházig, Kecskemét színészetének krónikája, Kecskemét

   1957, 24.p. és 112. o.

[81] Molnár György (1830-1891) színész, rendező, igazgató: Világostól Világosig, Arad 1881, 150. o.

[82] Játékszíni Emlékkönyv az 1851-iki újévre. Színházi zsebkönyvek OSzK 0969

[83] „Vége a komédiának” Régi olasz szokás szerint e szavakkal jelentették be az előadás végét a közönségnek.

[84] Hölgyfutár, 1851. november 26.

[85] Pesti Napló, 1852. január 14.

[86] Hölgyfutár, 1852. április 8.

[87] Hölgyfutár, 1852. április 27.

[88] Tóth László: „…miként hajdan az apostolok” A komáromi magyar színjátszás története, Lilium Aurum. Dunaszerdahely, 1997, 55-56.p. A fellépő társulatok sorrendjéről ellentmond egymásnak a könyv 55. o.

   és a függelék 161. oldala!

[89] Pesti Hírlap, 1852. augusztus 9.

[90] Magyar Sajtó, 1855. 134.sz. Idézí: Vajda János összes művei XI. Sajtó alá rendezte Bene Kálmán

[91] Magyar Sajtó, 1856. március 30.

[92] Hölgyfutár, 1856. május 27.

[93] v.ö. Garay Béla: Az ekhósszekértől a forgószínpadig, Testvériség Egység Könyvkiadó, Újvidék 1953, 41. o.

[94] Pesti Divatlap, 1847. szeptember 9. Sepsy: Levelek a vidéki színészet köréből

[95] Hölgyfutár, 1857. június 27.

[96] Napkelet, 1857. július 19.

[97] Dr. Koltai Virgil: Győr színészete, Fischer István könyvnyomdája, Győr 1890, II. kötet, 4.p.

[98] Győri Közlöny, 1857. október 22. és november 5.

[99] Győri Közlöny, 1858. január 7.

[100] Győri Közlöny, 1858. február 11.

[101] A vendégjátékról bővebben l. Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar színészet története 1867-ig, Clara Design Studio, Pozsony 2002, A szegedi színtársulat, 189-194. o.

[102] Pressburger Zeitung, 1858. május 18. Idézi u. o.

[103] Nefelejts, 1860. április 15.

[104] Nefelejts, 1860. december 9.

[105] SzVT ir. tanácsülési jkv. 3064/1861. sz. és 3881/1861. sz.; valamint Szeged város Bizottmányi Közgyűlésének iratai 625/1861 jkv. sz.

[106] A Schöpflin-féle Magyar Színművészeti Lexikon színrelépésének dátumát 1836. november 20-ra teszi!

[107] Blaha Lujza naplója, Gondolat, Budapest 1987, 31.p.

[108] Szegedi Híradó, 1862. április 30.A Viola, az alföldi haramia szerzője Szigeti József, Szigeti Imre testvére.

[109] Szegedi Híradó, 1862. november 19.

[110] u.o.

[111] A beszéd egy részlete a Szegedi Híradó 1863. február 7-i számában található.

[112] Szegedi Híradó, 1863. április 1.

[113] Szegedi Híradó, 1863. július 15.

[114] Szegedi Híradó, 1863. november 7.

[115] Szegedi Híradó, 1863. november 7.

[116] Szegedi Híradó, 1863. november 14.

[117] Blaha Lujza i.m. 42. o.

[118] Kassai Vidor Emlékezései, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, évszám nélkül

[119] Idézi: Gerold László: Száz év színház, Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1990. 45-46. o.

[120] u.o., 291. o.

[121] Dr. Czenner Mihály: Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében, című, Székesfehérváron

     1972-ben kiadott könyvében ez a vendégjáték nem szerepel!

[122] Kassai i.m. Az idézetek a 171-176. oldalakról.

[123] Miklósy Gyula: Élményeim, OSzK SzT fénymásolat, fond 11/6

[124] Frigyik Katalin: Tipis Számmerianis, 38. o.

[125] Döme Lajos halotti anyakönyvének adatait Tóth Tamás temetőkutató osztotta meg a szerzővel. Az okmány szerint születési helye Cegléd volt, ám ott Tóth Tamás nem találta meg a nevét.