Bogoly József Ágoston: A klasszicizálás íve a végtelenbe száll

Diószegi Szabó Pál kötetéről

Ráhangolódás 

A szerelmet az isteni szépség utáni vágy szüli. Mi a szerelem? Szépségben születő és gyönyörben véget érő érzés?  A szerelmi témájú vers a befogadás horizontján a szívet-lelket kitárja. Jól tudja és érzi ezt Diószegi Szabó Pál, akinek eddig megjelent versesköteteit a szerelemérzésből fakadó költői fantomfájások járják át. Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana című, legújabb verseskötetének egyes versei is a szerelmi érzés folyamatosan áramló háttérsugárzásának hatása alatt állnak.

A szerelmes vers a káoszból világgá vált lélek ékes üzenete. Még a halott dolgoknak is formát ad, tökéletesíti a tökéletlent, felmagasztosítja az érzelemből rótt töredékromokat. Olyan, mint a fénysugár behatolása. A Carmina Hungaricana című kötet olvasásában történő elmélyülés érzelmileg gazdagít. A szerelem tovafutó energiáinak újratáplálásához járul hozzá. A befogadó és a költő találkozása az olvasásban egy fellobbanáshoz hasonlatos.

Mi jellemzi a legsajátlagosabban Diószegi Szabó Pál Carmina Hungaricana című új verseskötetét? A kötetben a szépséghez kötődő klasszicizáló poétika nyomvonalán az önmagát strukturáló szerelmi érzés felidézésében az érzelmi olvasás- és alkotásmódok vannak jelen. A klasszicizált költői formák és az életideák összefüggése verssé lesz. Az érzésgomolyag esztétikai minőséggé alakul, klasszicizált formát ölt. Ez a formaminőség ragyogja be Diószegi Szabó Pál verseit. A formák antikizált míves ékessége, fennköltsége és formafegyelme némileg korlátozza a lírai teremtő erő jelenben kibontakozó szabad szárnyalását. Ugyanakkor a szerelem motívumrendszerének átrendezésére, ismétlésére, bővítésére és halmozására, de még a szerelmi túlfűtöttség visszafogására is találunk példát ebben a verseskötetben.

A klasszicizáló költészetről

Mivel klasszicizáló költészetről van szó, az antik kultúra értékideáljait felelevenítő európai múltból Marsilio Ficino szerelemfelfogására utalunk. A szerelem eredetéről írja Ficino A szerelemről című művének Első beszéd című részében, annak is a 3. fejezetében: „Amikor Orpheus az Argonautikában, Kheirón és a héroszok előtt a világ kezdetéről énekelt, Hermés Trismegistos theogóniáját követve a cháost helyezte a világ elé és Khronos, Zeus és a többi isten előtt Eróst tette ennek a cháosnak a belsejébe a következő szavakkal: „Eróst, a legidősebbet, önmagában tökéletest és leleményest.”  Ezt a megközelítést akár a huszadik századi költő, József Attila szerelemhiányos és magánytól szenvedő, jól ismert soraival is szembesíthetjük: „A semmi ágán ül szívem, / Kis teste hangtalan vacog.”

Irodalom- és művelődéseszménye szerint Diószegi Szabó Pál az ókori görög és latin irodalom motívumainak és formaalkotó időmértékes versformáinak alkalmazásával, valamint az antikizáló hangsúlyos verselés művelésével egyszerre poeta doctus és poeta eruditus. Mit jelent ez? Poeta doctus, mert kimagasló költői mesterségbeli és irodalomtörténeti tudással rendelkezik. Poeta eruditus, mert míves szöveget alkotó költő, klasszicizáló formaművészi poétikai törekvésekkel. Diószegi Szabó Pál a jelenünkben folytatója annak a tradíciónak, amit már Kallimakhosz, a hellenisztikus költő is követett, mert egy antik eredetű poétikai szabályrendszer alkalmazását tartotta fontosnak. Diószegi Szabó Pál újra alkalmazza a középkori újlatin költészetben kedvelt leoninus versformát is (Circus Maximus). Hogy mi a leoninus? Röviden így adhatjuk meg a választ: hexameterből és pentameterből álló vers, amelynek soraiban a középmetszet előtti szó belső rím gyanánt a sorvégi szóval rímkapcsolatban áll. Babits Mihály is előszeretettel élt ezzel a verselési formával (vö. Új leoninusok). A leoninus másik, ritkább előfordulási formája egy olyan hexameter, ahol a sorvégeken páros rímelés van. A rímes és időmértékes versforma, a leoninus, a játékosság, a ritmusosság és rigmusosság elérésének lehetőségét is hordozza.

Diószegi Szabó Pál legújabb verseskötetében sajátos motívumhálójának újraszövésével találkozunk. Trubadúr-szerű szereplírája, a festészeti látványképződések, antik építészeti architektúrák hatását megéneklő költői képesség kibontakozása mentén az újabb verseket még az elalvó szenvedély ébresztésére is alkalmassá teszi (Gauguin Paradicsoma; Konstancai elégia).

Szenzuális élménye folyamatos. Van illat, van női hajkorona, ami rabul ejti (Fésűd lennék!), van körülötte fény, amely csodálkozásra hívja. A szerelemben a Mars a bátorságot adja, a Vénusz pedig szelídíti a szerelem mélyen ösztönbe vésődött indulatát. A viszonzatlan szerelemben élő ember vajon az örök energiamezőben ég? A szerelem csillapítatlan rezgés- és érzésköre Diószegi Szabó Pál szinte minden versében benne van. A poeta doctus számára a hasonlóan kiművelt olvasóközönség lehet az optimális befogadói kör. Diószegi Szabó Pál minden versét áthatja a műgond, a formaérzékenység magas igénye (bravúrosak az időmértékes szonettek), de ezzel együtt jár egy sajátos kötöttség, amely a befogadói oldalon egyfajta formarabság érzetét is keltheti. A klasszikus görög és latin, valamint a reneszánsz és a neolatin irodalomban való jártassága (melynek jó példái a kötet latin nyelvű versei) költészetének erősségét alkotja, de ugyanakkor sokat elvesz az antik világ korszakküszöbén túli, a jelenben adott, mára orientált és jövőt képző költői ihletettség lehetőségeiből – amiképpen Platón írja Szókratész védőbeszéde című művében: „Nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok.”

A továbbiakban verseskötet világát leginkább jellemző három kulcsverset emeljük ki.

Kulcsversek: Gauguin Paradicsoma; Konstancai elégia; Szent-Ivánnak tér-felén

Primitiva című versében írta Juhász Gyula: „Ó, táj, Tahiti, Citere, / Álmatlan álmom szigete, / Ó vágyam ligete”. Aki jártas a költészeti képzetkörök világában, az tudja igazán, hogy Gauguin festészete Juhász Gyulát milyen mélyen érintette. Gauguin Tahiti-élményének egzotikus miliője pedig különösen elbűvölte. Juhász Gyula Primitiva című versének ihlető forrása Gauguin Tahiti nők című festménye. Gauguin: Noa, Noa című egzotikus, óceániai, francia gyarmati élményeket feltáró prózai alkotásának hatástörténeti holdudvarában költőket, írókat és egzotikus élményre éhező olvasókat találunk. Diószegi Szabó Pál Gauguin Paradicsoma című versében az egzotikum iránti költői vonzalom van jelen. Az egzotikus környezettel párosuló vágy serkentő ereje érzéskört alkot, melyből a szerelmi képzetkör elemien kitör. Az érzelmi túlfűtöttségben hullámzó, szerelemkereső érzés a Gauguin-hatással forróövi ötvözetet alkot. A költői képek a képzelet idilli, paradicsomi környezetében bontakoznak ki. A Gauguin-féle festői látványképzés hatására a pálmafás óceánpart megelevenedik. A párolgó só illatú, fűszeres emlékű és libidót fokozó illatokkal telített fövenyen, teljes nyugalomban tahiti nők éltetik az ösztöneiket. Diószegi Szabó Pál fogékony erre a látványra. Gauguin Paradicsoma című versében a szerelmi vágy képzetei merész metaforákban, színekben verssé öltöznek át. A Gauguin Paradicsoma című vers a festészet ihletésének ráhangoló lendületében az állandón szerelemre vágyó költői magatartás dinamizmusából született meg. Az első két versszakot idézzük: „Piros gyümölcsöd a tálon… / lángvörös vágy nekem nyakad. / Fekete vízesés – álom! − / a hátgerinceden: hajad! // Kezedben virág a pálma, / előlem bújik Nap-szemed…/ Tehura – Tahitim álma − / mellettem nyugszik most fejed…” A negyedik versszakban a költő bevallottan továbbépíti a látványt, közben pedig így fakad a szó: „Míg alszol, festelek, magam, / Velünk szuszog csak az erdő. / Vásznunk az Ég. Sárga arany / a Nap, a zöld, a kék: felhő…” (A Gauguin-vers párverse, az Eltűnt a virág a hajából című a kötet 69. oldalán kapott helyet.)

A Gauguin Paradicsoma című kulcsvers mellett − a szerelmi költészet jellegzetességeit kiemelő módon − érdemes még megemlíteni a Fésűd lennék! című verset. Kötetkompozíciós szempontból érdekes, hogy ez a vers éppen a Gauguin Paradicsoma című vers után következik. A múlhatatlan múzsa emlékműve felé irányuló Diószegi Szabó Pál versének megszólítottja az első versszakban újból ezt az óhajt és gyengéd vallomást kapja: „Ma fésű lennék, hajadban: / ujjaimban csak tavasz van! / Haj-szőttest hímezne vágyam… / Mint a virág, frizurádban; / ha hozzá érek – hát! – lehull, / rombolok akaratlanul!” 

A Konstancai elégia című versben az antikvitás eszményítéséből mához közelítő rejtett ars poetica nyilvánul meg. Diószegi Szabó Pál Konstancai elégia című versének alcíme: Papageorgiu Andrea: Ív a semmibe című festményére. A festőnőhöz és művéhez írt vers miért különleges? Ebben a versben az ovidiusi-poétikai száműzöttség emlékvilága elevenedik fel. A klasszicizálás íve a végtelenbe tart, és kiderül, hogy a babitsi hosszú redőzetű tóga mai költőt rejt, akiben ott lobog az antik építészet által közvetített szerkesztettség versalkotó költői vágya. Ebből a versből itt a második strófát idézünk: „Állok a téren. Ívet húzok a kék horizontra./ Körbetekintek. Látom, az ég is méri a tengert, / boldog a szívem, feldobog itt, ahogyan soraidban / szépül a ritmus. Múzeum őrzi az ókori múltat. / Kőtáblák – görögül – termekben felsorakoznak, / római közkatonák portréja üzenne a mának, / itt csak csendben lépked a látogató, ha halandó. − / Mint soraim boltívét, húzom a múltat a mához.// ”  

A Szent-Ivánnak tér-felén című vers létösszegző igénnyel lép fel. Az emberélet útjának felén felvetődő kérdések az emberi lét- és értékösszegző hangulatot közvetítik. Hölderlin: Az élet felén című költeménye is ott van abban a korábbi költészettörténeti hagyományban, amelybe ez a vers is tartozik. A vers 3-5. versszakát idézzük: „Fellobban a máglyám, / szórja a Fényt, / rövidít minden / Reményt. // Játszunk ma ketten, / Isten meg én, Szent Ivánnak / tér-felén. // „Életem múló, / melyik felén, / ugrottam át?”/ − kérdem én.//”

A költészettörténeti tradíció vonzásában

A kötetből, ismertetése alkalmával csak mintavételi szempontok szerint emeltünk ki verseket, és a teljes tematikai megközelítés és motívumelemzés igényével itt, helyhiány miatt nem léphettünk fel, de a kötet három kulcsversét megneveztük. − Diószegi Szabó Pál teremtett világa verseskötetében az olvasás során nyomon követhető.

Befejezésül hozzátesszük, már az említett Kallimakhosz, a hellenisztikus költő is a poétikai szabályrendszer alkalmazását tartotta fontosnak. Jelenünkben poeta doctusunkat, Diószegi Szabó Pált ez a költészettörténeti tradíció tartja vonzásában. Más, külső nézőpontból kérdezhetnénk, milyen dolog az, amikor az Odi et amo, a catullusi Gyűlölök és szeretek-típusú érzelmi hullámzásban élő mai költő kiegyensúlyozó, értékőrző módon az öröklött klasszicizáló stílusban, kötött versformákhoz béklyózza magát? Aki azonban hallotta már a költő verseit saját megzenésítésében, tudja, hogy a költészet számára mindig egyúttal zene és ritmika, amely megerősíti azt a tényt, hogy Diószegi Szabó Pál a szellemi örökséget őrző, korszakokon átmutató költői-versesztétikai magatartást képviseli. A klasszicizálás íve a végtelenbe száll.  

Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana (Új versek, 2017-2019). Salgótarján, Palócföld Könyvek, 2019.

Megjelent a folyóirat 2020. februári számában