Bátyi Zoltán: Szegedi bűnhistória: gyilkolásból meggazdagodva is nyomorban élt a rókusi sorozatgyilkos

Egy héten – két gyilkosság. Ezzel a címmel jelent meg egy írás 1968. július 14-én Szeged napilapjában, a Délmagyarországban. A cikkben előbb egy Szentesen, a Kurcából kihalászott holttest megtalálásának körülményeivel foglalkozik a szerző (Z. J.). A másikban bizonyos Varga Sándornéról tudhatták meg az olvasók, hogy rendőrkézre került. Akkor még csak nem is sejtette senki, hogy Vargánéval a magyar bűnözés történetének egyik legveszedelmesebb sorozatgyilkosát sikerült elfogni. A népnyelv elnevezte később „beléndekes asszonynak” a nőt, akit Elek Margitként anyakönyveztek, amikor Elek Károly gazdálkodó és Szilágyi Rozália gyermekeként 1914 nyarán ikertestvérével a Makóhoz közeli Magyarcsanádon meglátta a napvilágot. És akiről máig nem tudni pontosan, hány embert gyilkolt meg a múlt század 50-es és 60-as éveiben.

„Tündérváros — mondta Szegedről egy izlandi politikus felesége. Először megütköztem rajta: udvariasságnak ez azért sok! De arcára őszinte lelkesedés volt írva. Megpróbáltam hát az ő szemével nézni a várost. Tudtam, hogy este érkezett, amikor az augusztus különösen szép Szegeden. Az esti fényekből kibomló házsorok, a terek, parkok, fák, a szabadtéri színpad, s a városra boruló mélykék égbolt engem is elkápráztatott. Egy szó, mint száz: elhittem neki, hogy Szeged tündérváros.”

Ezekkel a sorokkal kezdődik Fehér Kálmán újságíró vezércikke a Délmagyarország 1968. július 14-én megjelent vasárnapi számában. Ebből az újságból azt is megtudhatták az olvasók, hogy vége az aratásnak a szegedi tájon, Péter János külügyminiszter Törökországba látogat, a vasutas nap alkalmából pedig számos szegedi is kitüntetésben részesült. A piaci árak összeállításából kiderült, kilónként 5-10 forint között megvásárolható mindenféle gyümölcs és zöldség a Marx téri piacon, míg a csirke kilóját 28-30 forintért kínálták szombaton a kereskedők. A Szeged bolygói című sorozatban Kübekházát mutatták be, a kulturális rovat megnyugtatta a szabadtéri lelkes híveit, hogy állnak már a Bánk bán díszletei a Dóm előtt. A sportbarátok pedig azon bosszankodhattak, hogy a SZEAC vízilabda csapata nem bírta legyűrni a Tatabánya együttesét, 5-5-ös eredménnyel zárult a mérkőzés.

A legtöbb érdekességet a 11. oldal kínálta, ahol a bűnügyek között kapott helyet a következő írás:

Emberölés alapos gyanúja miatt letartóztatta a Csongrád megyei Rendőr-főkapitányság Varga Sándorné 54 éves, szegedi (Hétvezér u. 38/b) lakost. Vargáné július 9-én értesítette a körzeti orvost, hogy a házában főbérlőként lakó Tóthpál Mihályné 77 éves nyugdíjas hirtelen meghalt. Az orvos a halottszemle alkalmával külsérelmi nyomokat talált, ezért a rendőrség elrendelte a nyomozást. Ennek során megállapították, hogy a halál erőszakos módon, fulladás által következett be, de ezt megelőzően az idős nő többszörös bordatörést is szenvedett. Az eddigi adatok szerint alapos a gyanú, hogy Varga Sándorné, a ház tulajdonosa a lakás körüli ellentétek miatt ölte meg bérlőjét, aki valószínűleg nem akarta elhagyni a házat. A rendőrségi nyomozás folyamatban van.

Hogy mennyire kavarta fel a gyilkosság híre a szegedi közvéleményt, ma már aligha lehet kideríteni. De abban biztosak lehetünk, hogy amikor bíróság elé került az ügy, és ismertté vált Vargáné, született Elek Margit életének minden fontosabb mozzanata, már elég sok rókusi nézett rémülten az ismerősei szemébe. – Jesszusom, hogy mik nem történnek? És éppen itt nálunk! – csörtethetett végig a Kossuth Lajos sugárúton a hír, hogy aztán bejárja a szegény városrész minden utcáját.

Merthogy szegény volt Szeged Rókusa, aligha kell különösebben bizonygatni azoknak, akik ott éltek az 1950-es és 60-as években. Bár az ipari körzet gyárainak jórésze már megépült, a munkások döntő többsége filléres gondokkal küzdve próbálta megtalálni a boldogulást. Ott, ahol sokan még a sarki kútról hordták a vizet, a fürdőszobás lakás különleges látványosságnak számított, éppen úgy, mint a kikövezett út.  

Ebbe a szegénységbe érkezett 1949-ben, egy akkoriban igencsak hatalmas összegnek számító 14 ezer forinttal a táskájában, Makóról Elek Margit. Hogy honnan volt ilyen vagyona az egyébként szegény családból származó nőnek? Nos, mint a nyomozás során ez is kiderült, Margit korábban egy makói baromfitenyésztő telepén dolgozott. Összeveszésükből munkaügyi per lett, aminek eredményeként jutott ilyen szép summához a nő.

Ezt talán még elmondta új ismerőseinek az asszony, amikor a pénzből megvette a Hétvezér utca 38/b. számú házat. De azt már vélhetően nagy titokban tartotta, hogy 1938-ban skizofrénia tüneteivel kezelték, és ifjabb korában inkább nőkkel, mint férfiakkal esett szerelembe.  Ám ekkor már csak egy dolog tudta igazán izgalomba hozni – a pénz.

A 14 ezer forint nem ért egy egész házat, ezért a Hétvezér utcai építményt lakottan írták Elek Margit nevére. Szomszédjai akár még meg is sajnálhatták a szerencsétlen asszonyt, hiszen neki ebben a házban csak egy alagsori, szoba-konyhás lakrész jutott, és éppen úgy szegénységben tengette életét, mint a környéken lakók. Még a környezetében lakóknál is elesettebbnek tűnt, mert szó szerint kenyéren és vízen élt, agyonmosott ruhákban járt, de gyorsan észrevette, a meggazdagodás kulcsa az albérleteztetés. Ugyanis az iparosodó Szegedre beáramló falusiak a legrondább épület félig romos mosókonyháját is kibérelték, hogy a munkát kínáló gyárak közelében éljenek.

Persze lehet pénzhez jutni gazdag férjjel is. Elek Margit 1950-ben megismerkedett Barna Mihállyal, egy tehetősebb tanyasi gazdával, aki már kéményseprőként dolgozott, amikor Margittal összehozta a sors. A férfi kis földet vitt a házasságba, míg asszonya Barna Mihályné néven segédmunkásként helyezkedett. És oly ügyesen forgatták a pénzt, hogy Debrecenben vettek egy fél házat. Közben a későbbi sorozatgyilkoson ismét elhatalmasodott a betegség, ezért 1952-ben újra pszichiátriai kezelésre szorul. De férje is egyre rosszabbul lett, 1958-ban már állandó ápolásra szorult. Mivel Barnánénak nem csak férjét, hanem idős édesanyját is el kellett látnia, megkérte egyik lakóját, az akkor már 73 éves Biczó Lajosnét, gondozza a betegeket. Fizetséget nem ígért Elek Margit, de azt igen, hogy Biczóné élete végéig ingyen lakhat a házában.

A házban, ahová nem sokkal később beköltözött a halál. Nem is egyszer…

Előbb a férjet, Barna Mihályt temették el, aki talán (bizonyíték erre soha nem kerül elő…) Elek Margit első áldozata volt. Majd elhunyt az immár özvegy Barnáné édesanyja is. Újabb gyilkosság? Még csak fel sem merült ennek gyanúja.

A gyászát gyorsan feledő Margit asszony a szegedi piacon egy kiszombori parasztemberrel, Varga Sándorral barátkozott össze, aki saját földjén gazdálkodva, szép ház tulajdonosaként vállalta a vőlegény szerepét. De az özvegy előbb még meg akart szabadulni Biczónétól. 1958 októberében segítő szomszédként vízben feloldott tablettákkal kínált enyhülést a beteg bérlő fájdalmaira. Amikor Biczóné álomba szenderült, Barnáné a magatehetetlen asszony orrát, száját befogva megfojtotta áldozatát.

A rendőrségi vizsgálat során kiderült, a fájdalmakhoz mérve túlságosan sok gyógyszert nyelt Biczóné, ám halálát mégsem ez, hanem fojtogatás okozta. A rövid időn belül immár harmadszor temető Elek Margit mégsem került rács mögé, mert a nyomozók egyetlen olyan tényt nem tudtak feltárni, ami a háziasszony bűnösségét bizonyította volna.

Biczóné, minden vagyonát Barnánéra hagyta. Az viszont csak később derült ki: a pénzről és ingóságokról rendelkező ajándékozó okiratot Barnáné hamisította, a levélre pedig a férjjelölt Varga Sándor hamisította alá a tanúk nevét. Az immár bűntárssá lett pár 1959 őszén összeházasodott, de előtte a férfi, mintegy jegyajándékként szerelmére íratta a fél házát. Margit az esküvő után arra is rá tudta venni a férfit, hogy végrendeletet készítsen, és minden vagyonának örököse ő legyen.

A közös, kiszombori élet azonban nem tartott sokáig, mert az akkorra mérgezéstanból kiokosodott Margit asszony 1959 karácsonyán maszlagos redős szirommal „ízesítette” az ura vacsoráját. Beléndeket akart ugyan használni, de a szintén atropint tartalmazó méreg hatott, ám nem eléggé. A férfi ugyan nem sokkal később rosszul lett, másnapra viszont javult az állapota. Az asszony ekkor az ebédhez készített levest szórta meg beléndekkel is dúsított méreggel, és Varga Sándor két hónappal a lagzi után meghalt. Az asszony pedig a férfi minden ingatlanba és ingóságokba fektetett értékét kiárusította, majd – immár volt ura teljes vagyonával gazdagodva – újra beköltözött Szegedre.

A Hétvezér utcai halálházba visszatérve az immár özvegy Vargáné névre hallgató asszony, ki tudja miért, változatlanul rendkívüli nagy szegénységben, alkalmi munkákból tengette életét, és újabb gyilkosságra készült. A környéken lakók vagyonának ismeretében ezúttal az utca túloldalán élő 75 éves Siegel Ilonát szemelte ki áldozatul. Bizalmába férkőzött, elvállalta a bevásárlásokat, főzött, mosott rá, a lakását is rendben tartotta.

1963-ra a két asszony barátsága annyira elmélyült, hogy a hálás Siegelné megígérte: halála után mindenét Vargénéra hagyja. Ez Elek Margitban azonnal megint fellobbantotta a gyilkolás vágyát. Az immár temetésre és gyilkolásra szakosodott özvegy – hogy elkerülje a későbbi gyanúsítgatásokat – egy eltartási szerződést ajánlott Siegelnénak. Az írás elkészült, közjegyzői pecsétet is nyomtak rá.

Az éveken át annyira óvatos özvegy Vargánét azonban ekkor hirtelen teljesen elvakította a szerzési vágy. Eladatta Siegel Ilonával házrészét, s még azt is kiügyeskedte, hogy a vételárat az ő kezébe tegyék le. Ám még meg sem kapta a forintokat, amikor a gyilkosságra készülő nő már meg is rendelte leendő áldozata sírkövét. Amikor a sírköves rákérdezett, mikor hunyt el a megboldogult, özvegy Vargáné csak annyit válaszolt: még él szegény, de nagyon beteg, a halál napját majd ráér a mester bevésni a temetés után. Ez a nagy buzgólkodás aztán sokat segített a rendőrségnek abban, hogy rábizonyíthassák ezt a gyilkosságot is a Hétvezér utcai halálosztóra.

Vargáné két héttel a sírkövesnél tett látogatás után gyógyszerezte be áldozatát, majd miután az elaludt – hasonlóan egy korábbi gyilkosságához – párnával, paplannal fojtotta meg Siegel Ilonát.

Szinte felfoghatatlan, de tény: a rendőrség még ekkor sem figyelt föl a halálosztó rókusi asszonyra, aki pereskedésbe bonyolódva az elhunyt családjával végül csak húszezer forintot örökölt. Talán ennek is betudható, hogy Vargáné visszatért eredeti tervéhez, és úgy döntött, megszabadul a házában lakóktól.

A legkülönbözőbb praktikákkal próbálta meg elűzni a Hétvezér utcai épületben élőket. Ketten ki is költöztek – négy albérlőnek adva így lehetőséget a beköltözésre –, de egy bérlője, a 77 éves özvegy Tóthpál Mihályné semmi pénzért nem mondott le otthonáról.

Ekkor Vargáné elvállalta Tóthpálné gondozását, akit aztán 1968-ban fojtott meg. Ha az idős asszonyt előtte nem veri össze, talán még évekig gyilkolt volna a rókusi rém. Ám valami rejtélyes ok előcsalta a skizofrén asszonyból a szadistát is, és az ütésnyomokat látva a halál tényét megállapító orvos azonnal riasztotta a rendőrséget.

Vargáné Elek Margit előbb mindent tagadott. Aztán egyszer csak zsíros kenyeret kért és paradicsomot. Cserébe megígérte, hogy mindent bevall. Így is lett. Később még magyarázatot is talált tetteire. Elmondta kihallgatóinak, hogy ő tulajdonképpen jót tett áldozataival éppen úgy, mint a magyar állammal. „A meggyilkoltak mind betegek voltak, további szenvedéstől mentettem meg őket, az államnak meg legalább nem kell nyugdíjat fizetni nekik.” – magyarázta a vagyonosként egész életében nyomorgó, magától minden földi jót megtagadó, ki tudja pontosan hányszoros gyilkos.

Csakis elmebeteg lehet, mondták a vizsgálatban résztvevők. Ebbéli meggyőződésük csak erősödött, amikor Vargáné padlásán emberi koponyákat találtak. Mint elmondta: ezeket akkor gyűjtögette össze, amikor egy temetőben dolgozott. Azért őrizgette a csontokat – magyarázta a házkutatás után –, mert szentül hitte: a porrá tört koponyacsont, ételbe keverve, szerelemre gerjeszti majd mindazokat a férfiakat, akiket szívesen látott volna az ágyában. Mivel időközben kiderült, hogy Vargáné korábban kétszer is – mint írtam: 1938-ban és 1952-ben – elmekórtani klinikai kezelés alatt állt skizofréniás tünetek miatt, már a vádemelés időszakában az Országos Elmemegfigyelő Intézetben helyezték el a vádlottat. Ügyét Szegeden, a Széchenyi téri bírósági palotában tárgyalták.

– Tettei alapján természetesen bitófát érdemelt volna, de az orvosszakértők érvei előtt meg kellett hajolnom: özvegy Vargánét elmebetegnek nyilvánították, ami büntethetőséget kizáró ok volt akkor is – mondta el nekem még 2008 áprilisában az ügyben ítélkező bíró, dr. Laluska Pál, aki  1960-tól 1971-ig a Szegedi Megyei Bíróság tanácsvezető büntető bírája volt. Ez idő alatt – emlékei szerint – közel 60 emberöléses ügyet tárgyalt, és két embert ítélt halálra.

Az orvosszakértők, valamint az országos igazságügyi és egészségügyi tanács egybehangzó véleménye alapján elmebetegnek nyilvánított asszony esetében viszont tartani lehetett attól, hogy újabb bűncselekményeket követ el, így nem kerülhetett szabadlábra, hanem elrendelték zártintézeti kényszergyógykezelését. Vargáné egy ilyen otthonban, Lipótmezőn hunyt el. A Hétvezér utcai házat lebontották. Szeged Rókus városrészének legkegyetlenebb öldöklőjén pedig örökre ott ragadt „a beléndekes gyilkos” elnevezés, holott a sok áldozat közül bizonyíthatóan csupán egy volt az, aki végül mérgezésbe halt bele.

A rókusi sorozatgyilkos emléke már csak a legöregebb szegediekben él. Mint például Nyári Miklósban, akire egy véletlen folytán találtam rá. A beszélgetésünk idején, 2023 őszén már 77 éves férfi igazán tősgyökeres rókusi polgárnak vallhatja magát, hiszen abban a házban született és most is ott él a Hétvezér utcában, amelyet még dédapja épített a nagy árvíz után az 1880-as években. Mint elmondta: már gyerekkorában megismerte Vargánét, akinél szegényesebb életet senki nem élt az egyébként sem gazdag lakóiról ismert utcában.

– Nagyon furcsa asszony volt, agyonhasznált hosszú, szinte talpig érő fekete köpenyben járt télen, nyáron, és még szobafestést, szénbehordást is elvállalt, csak hogy pénzhez jusson. Kinézete alapján sokan megsajnálták, és bár rideg természetű, magának való asszony volt, kapott is megrendeléseket. Bár azon sokan elgondolkodtak, hogyan lehet ennyire szegény, miközben a házának legkisebb odúját, zugát is kiadja albérlőknek, így vélhetően elég sok pénzhez is jut minden hónapban – idézte fel emlékeit Nyári Miklós.

Elmesélte azt is, hogy amikor Tóthpálné meghalt, és nagy erőkkel indult el a nyomozás, előbb az egyik albérlőre terelődött a gyanú. A szerencsétlen férfit jól el is verték a kihallgatások során, ám végül csak bebizonyosodott, hogy ártatlan az ügyben.

– Mikor az albérlőt kiengedték, néhányan éppen az utcán nézelődtünk. Ekkor a kiérkező rendőrök megkértek, legyek hatósági tanú, miközben ők átnézik a házat. Ilyen felkérésre akkoriban nem lehetett nemet mondani, meg aztán engem is hajtott a kíváncsiság, milyen lehet belülről az a ház, ahol embert öltek. Így jutottam be az épületbe, ahol aztán döbbenten láthattam, miközben Vargáné lakását a gyomorforgató nyomor és lepusztultság jellemezte, a padláson hatalmas mennyiségű, gondosan becsomagolt textiltermékeket raktározott az asszony. Volt ott minden, függöny, ruhaanyag, felsőruhától a zsebkendőkön át a sálakig. Talán több mázsát is nyomhatott az ott lefoglalt gyűjtemény, amiről, úgy tudom, soha nem derült ki, honnan származnak. De úgy véltük már akkor, hogy az a végtelen zsugori asszony nem pénzért vette, hanem – igazolva sokak gyanúját, miszerint az asszony tolvajlásból is gyarapította a vagyonát – másoktól lopkodhatta össze. A padlás másik végében pedig koponyákat és emberi csontokat találtak a kutató nyomozók. Mivel Vargáné külvárosi temetőkben is dolgozott, mint később az ítéletből megtudtam, onnan hordta haza ezeket. De hogy miért, az nem csak számomra rejtély a mai napig – egészítette ki az iratokból megismerhető tényeket Nyári Miklós a Hétvezér utcában, amit ma már szép társasházak töltenek meg, és csak egy-két elhanyagolt épület emlékeztet az egykori szegénységre.

Az írást illusztráló, régi Rókusról készült fotók Farkas Árpád gyűjteményéből valók.

Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában