Bátyi Zoltán: Szegedi bűnhistória: gyilkolásból meggazdagodva is nyomorban élt a rókusi sorozatgyilkos

Egy héten – két gyilkosság. Ezzel a címmel jelent meg egy írás 1968. július 14-én Szeged napilapjában, a Délmagyarországban. A cikkben előbb egy Szentesen, a Kurcából kihalászott holttest megtalálásának körülményeivel foglalkozik a szerző (Z. J.). A másikban bizonyos Varga Sándornéról tudhatták meg az olvasók, hogy rendőrkézre került. Akkor még csak nem is sejtette senki, hogy Vargánéval a magyar bűnözés történetének egyik legveszedelmesebb sorozatgyilkosát sikerült elfogni. A népnyelv elnevezte később „beléndekes asszonynak” a nőt, akit Filó Margitként anyakönyveztek 1915-ben, amikor Makón meglátta a napvilágot. És akiről máig nem tudni pontosan, hány embert gyilkolt meg.

„Tündérváros — mondta Szegedről egy izlandi politikus felesége. Először megütköztem rajta: udvariasságnak ez azért sok! De arcára őszinte lelkesedés volt írva. Megpróbáltam hát az ő szemével nézni a várost. Tudtam, hogy este érkezett, amikor az augusztus különösen szép Szegeden. Az esti fényekből kibomló házsorok, a terek, parkok, fák, a szabadtéri színpad, s a városra boruló mélykék égbolt engem is elkápráztatott. Egy szó, mint száz: elhittem neki, hogy Szeged tündérváros.”

Ezekkel a sorokkal kezdődik Fehér Kálmán újságíró vezércikke a Délmagyarország 1968. július 14-én megjelent vasárnapi számában. Ebből azt is megtudhatták az olvasók, hogy vége az aratásnak a szegedi tájon, Péter János külügyminiszter Törökországba látogat, a vasutas nap alkalmából pedig számos szegedi is kitüntetésben részesült. A piaci árak összeállításából kiderült, kilónként 5-10 forint között megvásárolható mindenféle gyümölcs és zöldség a Marx téri piacon, míg a csirke kilóját 28-30 forintért kínálták szombaton a kereskedők. A Szeged bolygói című sorozatban Kübekházát mutatták be, a kulturális rovat megnyugtatta a szabadtéri lelkes híveit, hogy állnak már a Bánk bán díszletei a Dóm előtt. A sportbarátok pedig azon bosszankodhattak, hogy a SZEAC vízilabda csapata nem bírta legyűrni a Tatabánya együttesét, 5-5-ös eredménnyel zárult a mérkőzés.

A legtöbb érdekességet a 11. oldal kínálta, ahol a bűnügyek között kapott helyet a következő írás:

„Emberölés alapos gyanúja miatt letartóztatta a Csongrád megyei Rendőr-főkapitányság Varga Sándorné 54 éves, szegedi (Hétvezér u. 38/b) lakost. Vargáné július 9-én értesítette a körzeti orvost, hogy a házában főbérlőként lakó Tóthpál Mihályné 77 éves nyugdíjas hirtelen meghalt. Az orvos a halottszemle alkalmával külsérelmi nyomokat talált, ezért a rendőrség elrendelte a nyomozást. Ennek során megállapították, hogy a halál erőszakos módon, fulladás által következett be, de ezt megelőzően az idős nő többszörös bordatörést is szenvedett. Az eddigi adatok szerint alapos a gyanú, hogy Varga Sándorné, a ház tulajdonosa a lakás körüli ellentétek miatt ölte meg főbérlőjét, aki valószínűleg nem akarta elhagyni a házat. A rendőrségi nyomozás folyamatban van.”

Hogy mennyire kavarta fel a gyilkosság híre a szegedi közvéleményt, ma már aligha lehet kideríteni. De abban biztosak lehetünk, hogy amikor bíróság elő került az ügy, és ismertté vált Vargáné, született Filó Margit életének minden fontosabb mozzanata, már elég sok rókusi nézett rémülten az ismerősei szemébe. Jesszusom, hogy mik nem történnek? És éppen itt nálunk! – csörtethetett végig a Kossuth Lajos sugárúton a hír, hogy aztán bejárja a szegény városrész minden utcáját.

Merthogy szegény volt Rókus, aligha kell különösebben bizonygatni azoknak, akik ott éltek az 1950-es és 60-as években. Bár az ipari körzet gyárainak jórésze már megépült, a munkások döntő többsége filléres gondokkal küzdve próbálta megtalálni a boldogulást. Ott, ahol sarki kútról hordták a vizet, a fürdőszobás lakás különleges látványosságnak számított, éppen úgy, mint a kikövezett út.  

Ebbe a szegénységbe érkezett egy akkoriban igencsak hatalmas összegnek számító 14 ezer forinttal a táskájában, 1949-ben, Makóról Filó Margit. Hogy honnan volt ilyen vagyona az egyébként szegény családból származó nőnek? Nos, mint a nyomozás során ez is kiderült, Margit korábban egy makói baromfitenyésztő telepén dolgozott. Összeveszésükből munkaügyi per lett, aminek eredményként jutott ilyen szép summához Filó Margit.

Ezt talán még elmondta új ismerőseinek az asszony, amikor a pénzből megvette a Hétvezér utca 38/b. számú házat. De azt már vélhetően nagy titokban tartotta, hogy 1938-ban skizofrénia tüneteivel kezelték, és ifjabb korában inkább nőkkel, mint férfiakkal esett szerelembe.  Ám ekkor már csak egy dolog tudta igazán izgalomba hozni – a pénz.

A pénz nem ért egy egész házat, ezért a Hétvezér utcai építményt lakottan írták Filó Margit nevére. Szomszédjai akár még meg is sajnálhatták a szerencsétlen asszonyt, hiszen neki ebben a házban csak egy alagsori, szoba-konyhás lakrész jutott, és éppen úgy szegénységben tengette életét, mint a környéken lakók. Szó szerint kenyéren és vízen élt, agyonmosott ruhákban járt, de gyorsan észrevette, a meggazdagodás kulcsa az albérleteztetés. Ugyanis a Szegedre beáramló falusiak a legrondább épület félig romos mosókonyháját is kibérelték, hogy munkát kínáló gyár közelében éljenek.

Persze lehet pénzhez jutni gazdag férjjel is. Filó Margit 1950-ben megismerkedett Barna Mihállyal, egy tehetősebb tanyasi gazdával, aki már kéményseprőként dolgozott, amikor Margittal összehozta a sors. A férfi kis földet vitt a házasságba, míg asszonya Barna Mihályné néven segédmunkásként helyezkedett. És oly ügyesen forgatták a pénzt, hogy Debrecenben vettek egy fél házat.

Pedig a későbbi sorozatgyilkoson ismét elhatalmasodott a betegség, ezért 1952-ben újra pszichiátriai kezelésre szorul. De férje is egyre rosszabbul lett, 1958-ban már állandó ápolásra szorult. Mivel Barnánénak nem csak férjét, hanem idős édesanyját is el kellett látnia, megkérte egyik lakóját, az akkor már 73 éves Biczó Lajosnét, gondozza a betegeket. Fizetséget nem ígért Filó Margit, de azt igen, hogy Biczóné élete végéig ingyen lakhat a házában.

A házban, ahová nem sokkal később beköltözött a halál. Nem is egyszer…

Előbb a férjet, Barna Mihályt temették el, aki talán (bizonyíték erre soha nem kerül elő…) Filó Margit első áldozata volt. Majd elhunyt az immár özvegy Barnáné édesanyja is. Újabb gyilkosság? Még csak fel sem merült ennek gyanúja.

A gyászát gyorsan feledő Margit asszony a szegedi piacon egy kiszombori parasztemberrel, Varga Sándorral barátkozott össze, aki saját földjén gazdálkodva, szép ház tulajdonosaként vállalta a vőlegény szerepét. De Filó Margit előbb még meg akart szabadulni Biczónétól. 1958 októberében segítő szomszédként vízben feloldott tablettákkal kínált enyhülést a beteg bérlő fájdalmaira. Amikor Biczóné álomba szenderült, özvegy Barnáné a magatehetetlen asszony orrát, száját befogva megfojtotta áldozatát.

A rendőrségi vizsgálat során kiderült, a fájdalmakhoz mérve túlságosan sok gyógyszert nyelt Biczóné, ám halálát mégsem ez, hanem fojtogatás okozta. A rövid időn belül immár harmadszor temető Filó Margit mégsem került rács mögé, mert a nyomozók egyetlen olyan tényt nem tudtak feltárni, ami a háziasszony bűnösségét bizonyította volna.

Biczóné, minden vagyonát Barnánéra hagyta. Az viszont csak később derült ki: a pénzről és ingóságokról rendelkező ajándékozó okiratot Barnáné hamisította, a levélre pedig a férjjelölt Varga Sándor hamisította alá a tanúk nevét. Az immár bűntárssá lett pár 1959 őszén összeházasodott, de előtte a férfi, mintegy jegyajándékként szerelmére íratta a fél házát. Margit az esküvő után arra is rá tudta venni a férfit, hogy végrendeletet készítsen, és minden vagyonának örököse ő legyen.

A közös, kiszombori élet azonban nem tartott sokáig, mert az akkorra mérgezéstanból kiokosodott Margit asszony 1959 karácsonyán maszlagos redős szirommal „ízesítette” az ura vacsoráját. Beléndeket akart ugyan használni, de a szintén atropint tartalmazó méreg hatott, de nem eléggé. A férfi ugyan nem sokkal később rosszul lett, másnapra viszont javult az állapota. Az asszony ekkor az ebédhez készített levest szórta meg beléndekkel is dúsított méreggel, és Varga Sándor két hónappal a lagzi után meghalt. Az asszony pedig a férfi minden ingatlanba és ingóságokba fektetett értékét kiárusította, majd – immár volt ura teljes vagyonával gazdagodva – újra beköltözött Szegedre.

A Hétvezér utcai halálházba visszatérve az immár özvegy Vargáné névre hallgató asszony, ki tudja miért, változatlanul rendkívüli nagy szegénységben, alkalmi munkákból tengette életét, és újabb gyilkosságra készült. A környéken lakók vagyonának ismeretében ezúttal az utca túloldalán élő 75 éves Siegel Ilonát szemelte ki áldozatul. Bizalmába férkőzött, elvállalta a bevásárlásokat, főzött, mosott rá, a lakását is rendben tartotta.

1963-ra a két asszony barátsága annyira elmélyült, hogy a hálás Siegelné megígérte: halála után mindenét Vargénéra hagyja. Ez Filó Margitban azonnal megint fellobbantotta a gyilkolás vágyát. Az immár temetésre és gyilkolásra szakosodott özvegy – hogy elkerülje a későbbi gyanúsítgatásokat – egy eltartási szerződést ajánlott Siegelnének. Az írás elkészült, közjegyzői pecsétet is nyomtak rá.

Ám Vargáné Filó Margitot ekkorra teljesen hatalmába kerítette a szerzési vágy. Eladatta Siegel Ilonával a házrészét, s még azt is kiügyeskedte, hogy a vételárat az ő kezébe tegyék le. Ám még meg sem kapta a forintokat, amikor Vargáné már meg is rendelte leendő áldozata sírkövét. A kapkodás is segített a rendőrségnek abban, hogy rábizonyíthassák ezt a gyilkosságot is a Hétvezér utcai halálosztóra.

Vargáné két héttel a sírkövesnél tett látogatás után gyógyszerezte be áldozatát, majd miután az elaludt – hasonlóan egy korábbi gyilkosságához – párnával, paplannal fojtotta meg Siegel Ilonát.

Szinte felfoghatatlan, de tény: rendőrség még ekkor sem figyelt föl a halálosztó rókusi asszonyra, aki pereskedésbe bonyolódva az elhunyt családjával végül csak húszezer forintot örökölt. Talán ennek is betudható, hogy Vargáné visszatért eredeti tervéhez, és úgy döntött, megszabadul a házában lakóktól.

A legkülönbözőbb praktikákkal próbálta meg elűzni a Hétvezér utcai épületben lakókat. Ketten ki is költöztek – négy albérlőnek adva így lehetőséget a beköltözésre –, de egy bérlője, a 77 éves özvegy Tóthpál Mihályné semmi pénzért nem mondott le otthonáról.

Ekkor Vargáné elvállalta Tóthpálné gondozását, akit aztán 1968-ban fojtott meg. Ha az idős asszonyt előtte nem veri össze, talán még évekig gyilkolt volna a rókusi rém. Ám valami rejtélyes ok előcsalta a skizofrén asszonyból a szadistát is, és az ütésnyomokat látva a halál tényét megállapító orvos azonnal riasztotta a rendőrséget.

Vargáné Filó Margit előbb mindent tagadott. Aztán egyszer csak zsíros kenyeret kért és paradicsomot. Cserébe megígérte, hogy mindent bevall. Így is lett. Később még magyarázatot is talált tetteire. Elmondta kihallgatóinak, hogy ő tulajdonképpen jót tett áldozataival éppen úgy, mint a magyar állammal. „A meggyilkoltak mind betegek voltak, további szenvedéstől mentettem meg őket, az államnak meg legalább nem kell nyugdíjat fizetni nekik.” magyarázta a vagyonosként egész életében nyomorgó, magától minden földi jót megtagadó, ki tudja pontosan hányszoros gyilkos.

Csakis elmebeteg lehet, mondták a vizsgálatban résztvevők. Ebbéli meggyőződésük csak erősödött, amikor Vargáné padlásán emberi koponyákat találtak. Mint elmondta: ezeket akkor gyűjtögette össze, amikor egy temetőben dolgozott. Azért őrizgette a csontokat – magyarázta a házkutatás után –, mert szentül hitte: a porrá tört koponyacsont, ételbe keverve, szerelemre gerjeszti majd mindazokat a férfiakat, akiket szívesen látott volna az ágyában. Mivel időközben kiderült, hogy Vargáné korábban kétszer is – mint írtam: 1938-ban és 1952-ben – elmekórtani klinikai kezelés alatt állt skizofréniás tünetek miatt, már a vádemelés időszakában az Országos Elmemegfigyelő Intézetben helyezték el a vádlottat.

A négy (?) embert másvilágra küldő asszony végül soha nem került börtönbe. Orvosszakértők, valamint az országos igazságügyi és egészségügyi tanács egybehangzó véleménye alapján elmebetegnek nyilvánították, ami büntethetőséget kizáró ok volt akkor is. Viszont mivel tartani lehetett attól, hogy az elborult elméjű asszony újabb bűncselekményeket követ el, elrendelték zárt intézeti kényszergyógykezelését. Vargáné egy ilyen otthonban, Lipótmezőn hunyt el. A Hétvezér utcai házat lebontották. Szeged Rókus városrészének legkegyetlenebb öldöklőjén pedig örökre ott ragadt „a beléndekes gyilkos” elnevezés, holott a sok áldozat közül bizonyíthatóan csupán egy volt az, akit végül mérgezésbe halt bele.

Az írást illusztráló,  régi Rókusról készült fotók Farkas Árpád gyűjteményéből valók.

Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában