Bene Zoltán: Közművelődés, identitás, közösség

Beszélgetés Hajdu Gézával

Hajdú Géza 1956-ban született Hódmezővásárhelyen, ahol az általános és középiskoláit végezte, s ahol a legendás Szilágyi Gyuri által vezetett Hódmezővásárhelyi Ifjúsági Házban érzett rá a népművelés ízére és fontosságára. Vallja, hogy csak a tanulás, a művelődés, a közösségi összetartozás élménye révén emelkedhetnek föl és teljesedhetnek ki egyének és társadalmi csoportok egyaránt. Ezért is képezi magát folyamatosan: okleveles népművelő, földrajz-történelem szakos tanár, kulturális menedzser, romológus diplomákat szerzett, közművelődési szakértő- és szakfelügyelő. Több mint 40 éve, 1979-ben került Kiskundorozsmára, mint a művelődési ház vezetője, majd 24 éven át dolgozott a szegedi Bartók Béla Művelődési Központban. 2008-tól ismét a dorozsmai művelődési ház igazgatója, melyet újjáépítettek, a régi ház pedig a Roma Tanoda otthona lett. Sokoldalú, tevékenységét a Szegedért Alapítvány az idén a Társadalmi-Állampolgári Kuratórium Debreczeni Pál díjával ismerte el.

 − A közművelődési szakmát sokféleképpen nevezték az elmúlt évtizedekben, te mégis mindmáig népművelőnek vallod magad.

− Én még abban a korban végeztem, amikor csak egyetlen típusú képzés volt, a népművelő. Akik azt elvégezték, a művelődési házakban, a közművelődés területén dolgoztak. Akkor még nem volt ennyire pluralizált a társadalom, nem volt olyan sokfajta igény, mint manapság − természetesen akadt akkor is, csak meglehetősen behatárolt keretek között. Végső soron azt gondolom, hogy teljesen mindegy, hogy andragógusnak, művelődésszervezőnek, közösségfejlesztőnek nevezzük a szakembert, hogy művelődési háznak, cselekvő közösségeknek vagy népfőiskolának hívjuk az infrastruktúrát, az a lényeg, hogy az állampolgároknak olyan kulturális, közművelődési programokat, lehetőségeket kínáljunk, amelyekkel jól tudnak élni. És itt nem csak a szellem hagyományos értelemben vett művelésére gondolok. Nekem például az is fontos, hogy azon a helyen, ahol dolgozom, ott az emberek szeressenek élni. És hogyan tud az ember a szülőföldjéhez, a lakóhelyéhez kötődni? Úgy, hogy ha végigmegy az utcán, akkor tudja, hogy ebben vagy abban a házban ki lakik, ismeri a település jelképeit, történetét és azokat, akikre büszkék lehetnek az itt lakók.

− Vagyis az identitást tartod kiemelkedően fontosnak. Jól értem?

− Igen. Az identitás erősítése érdekében minden évben szervezek, csinálok valami olyat, ami tárgyiasul. Tizenkét éve vagyok, immár másodjára igazgató Kiskundorozsmán, ez alatt az idő alatt megépítettük, a falu kemencéjét, Petőfi-szobrot és Országalmát állítottunk, fölújítottuk a Kálváriát, kőbárányos kutat avattunk, útjelző szobrot állítottunk, létrehoztuk az Összetartozás Kapuját. Ez mind-mind az idetartozás, az együvé tartozás érzését erősíti. Ezt én mind a közművelődés körébe tartozó tevékenységnek gondolom. Számomra ami nem erkölcstelen vagy nem államellenes, az mind belefér a munkámba. Egy kisebb településen, ahol nincsenek rétegintézmények, az egész településnek, vagy településrésznek át kell, hogy fogja a kulturális életét. Ebbe természetesen beletartoznak a civil szervezetek is. És ez nem azt jelenti, hogy én bele akarok szólni a civilek munkájába, sokkal inkább azt, hogy ha valakinek van egy elhatározása, hogy szeretne valamiféle tevékenységet folytatni, akkor és az infrastruktúrát mögé tegyem, s ameddig igényli, addig támogassam a munkáját! Ugyanígy azokat a kisközösségeket is, amelyek nem akarnak jogi személyiséggé válni. Egyébként huszonhat ilyen kisközösség működik a művelődési házban − igaz, Kiskundorozsma viszonylag nagy, hiszen több mint tízezren laknak itt, és meg is töltik rendre a művelődési házat az érdeklődők, nem utolsó sorban a kisközösségeinknek és a civil szervezeteknek köszönhetően.

− Bár nekem vannak dorozsmai fölmenőim, apai nagymamám leánykori neve Tombácz, ennek ellenére nagyon keveset jártam itt, s most, ahogy jöttem Hozzád, és a 36-os busz kanyargott erre-arra, meglepett, milyen nagy is Dorozsma. A Szegedhez csatolt településeken mindig számos kihívással kell megküzdeni az identitástudat vonatkozásában, de egy ekkora, városka léptékű helység esetében ez még izgalmasabb és talán még nehezebb, összetetteb kérdés lehet.

− Igen. Dorozsmát 1973-ban csatolták Szegedhez. Tudnunk kell azonban, hogy mezővárosi ranggal bírt, járási székhely volt. Sőt! Ahogyan van szegedi kirajzás, kisugárzás, úgy van dorozsmai is. Tavaly ünnepeltük Kiskundorozsma török hódoltság utáni újratelepítésének 300. évfordulóját, de azt is fontos elmondani, hogy innen kirajzott telepesek alapították Zsombót, Forráskutat, Ülést és Bordányt. Ezekkel a településekkel is megvan a kapcsolat mindmáig. És hogyha ezeket a szálakat fölvesszük és ápoljuk – cserekapcsolatokkal, beszélgetésekkel, közös kiadványokkal és rendezvényekkel −, akkor megteremtünk egy közös identitás-tudatot. Egy példát mondok: tavaly az Összetartozás Kapujához meghívtuk ennek a négy településnek a képviselőit is, akik hoztak földet, hogy elhelyezhessék a Kapunál. De ahonnan betelepítették Dorozsmát, Jászfényszaruból és Jászapátiból is érkeztek vendégek, akik szintén hoztak földet, amelyet az Összetartozás Kapujának nevezett székelykapunál helyeztünk el. Az idén itt fogunk emlékezni arra, hogy száz éve írták alá a trianoni békeszerződést.

− Trianon a magyar történelem egyik leginkább meghatározó eseménye, egyik legnagyobb nemzeti tragédiája. Ugyanakkor Trianon megítélése sem lehet homogén. Szegeden és környékén nyilvánvalóan más, mint Kolozsvárott vagy Kassán.

− Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan is fogjam meg ezt a kérdést: Trianont. Nem egyszerű. Húsz éven keresztül határon túli magyar településekkel vettem föl a kapcsolatot, Magyarné Rozi kollégámmal együtt, és próbáltunk segíteni a megye helységeinek határon túli magyar testvértelepüléseket választani, hogy onnantól önálló életet éljenek a kialakult kötődések. Legalább nyolc ilyen működik mind a mai napig. Évente rendeztünk Szegeden településtalálkozót, egy-egy héten át, amelyre határon túli magyar településeken élőket hívtunk meg, bemutattunk egy-egy helyi értéket, és beszéltünk a problémákról, lehetőségekről. Ez elősegítette azt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A mai fiatalok nem nagyon ismerik Erdélyt, pedig olyan csodálatosan szép vidék, és olyan csodálatos emberek laknak ott is, hogy érdemes megismerni. Én egy időben idegenvezetőként is jártam Erdélyt, mert hiszem, hogy ha megismerik az anyaországiak, akkor egyrészt közelebb kerülnek hozzá, másrészt lehetőségük nyílik kapcsolatok kiépítésére, ugyanis ezek a kapcsolatok azok, amelyek életben tartják és működtetik az összetartozást, és nem engedik el a határokon kívül kerülteket. Trianon. Persze, hogy mást jelent különböző vidékeken! A határon kívül rekedteknek óriási szívfájdalom. Szívfájdalom Szegednek is, de egyszersmind ennek révén vált régióközponttá, ennek révén gyorsult föl a fejlődése. Egyeteme lett, például…

− Bár egyetemet már jóideje akart a város, az azonban kétségtelen, hogy annak, hogy nem egy új alapítású, hanem egy patinás intézmény került a városba, annak Trianon az oka.

− Így van! De ezt a mai fiatalok már nem biztos, hogy értik.

− Azt hiszem, az idősebbek egy része is nehezen. Rendkívül pluralizált a társadalom Trianon kérdésében is, az árnyalt vélemények ritkán kapnak teret.

− Igen, ez is igaz. Az bennem a dilemma, hogy miként mutassuk meg a Trianon-kérdés összetettségét így, a centenáriumon. Biztosan hívni fogok határon túli vendégeket az emlékezésre, akik beszélnek majd az elcsatolt területek mindennapjairól, problémáiról, a megmaradás kérdéseiről, lehetőségeiről. Ez mindig is fontos volt számomra, a trianoni évfordulótól függetlenül is. Sok erdélyit mutattunk be az elmúlt évtizedekben Kányádi Sanyi bácsitól kezdve Szőcs Gézán keresztül Farkas Árpádig rengetegen jártak itt. De említhetném egykori kollégámat, Dálnoki Zsókát is, aki erdélyi származásúként dolgozott Szegeden, vagy Kátó Sanyit és az általa vezetett Móra Ferenc Népszínházat, amellyel szintén szoros volt az együttműködés, de Sanyi halála óta is kapcsolatban állunk a társulattal. Ezek a kapcsolati hálók arra jók, hogy ezer szállal kötődjünk egymáshoz, határokon átívelően. Mellesleg nekem is vannak erdélyi őseim, akiknek a fölkutatása nagyon fontos volt számomra. Az én két gyerekem 23 és 24 évesen az idén nyáron Erdély fölfedezésével töltik majd a nyári szabadságukat egy nagy társasággal, aminek nagyon örülök.

− Közművelődés, identitás, közösség. Ezen alapfogalmak mentén éled az életed, végzed a munkád. És tanítasz. Egyrészt a jövő „népművelőt” az SZTE JGYPK Művelődéstudományi Intézet rendezvényszervező szakán, másrészt, hiszen romológiát is végeztél, a szociális munkás képzésben veszel részt. Mikor és miért fordult az érdeklődésed a cigányság felé?

− A nyolcvanas évek elején a művelődési házak elszegényedtek. A változás szele is érződött már. Nem az volt az elvárás, hogy tömeges közösségi eseményeket szervezzünk, hanem találjuk meg azokat a jellemzőket, amelyek az adott települést, városrészt megkülönböztetik a többitől. Így találta meg Szőreg a rózsát, Tápé a hagyományőrzést – mi pedig a cigányokat mint közművelődési problémát.

− Jelentős a cigányság létszáma Dorozsmán?

− Nagyon érdekes ez: nem. Nem az a kérdés, hogy mennyien vannak, mindig a tudásszint, a civilizációs-szocializációs szint a meghatározó. Akkoriban a dorozsmai romák ebben a tekintetben kirívóan rosszul álltak. Ezért hatalmas volt az előítéletesség is. Márpedig én azt mondom, az a hitvallásom, hogy a származása, a körülményei miatt senkit nem ítélhetünk el. Ezért fordultam a cigányság felé. Jelenleg kétszázötven roma él Dorozsmán, százhúszan a telepen, a többiek elszórva a településen. Az elmúlt évtizedek alatt sikerült valamilyen szintre felhoznom, felhoznunk őket. Ezek nagyon lassú folyamatok, nem mennek egyik napról, egyik évről a másikra, itt évtizedekkel kell számolnunk. Jómagam huszonnégy éven keresztül cigány klubot vezettem, összesen huszonkilenc cigány tábort rendeztem. Miután a cigányságnak megalakultak az érdekképviseleti szervei, ezek átvették a klubot és a tábort, de a szaktudásomra mind a mai napig igényt tartanak, besegítek nekik. A szegedi cigány vers- és prózamondó verseny például itt van, Dorozsmán. Természetesen ma is vannak problémák, de azzal a fajta jól átgondolt, módszeres munkával, amelyet végeztem, végeztünk, az évtizedek alatt eredményeket lehet elérni. Hiszem, hogy amennyiben következetesen, türelmesen és szakértelemmel dolgozunk, ha a többségi társadalom és a cigányság között hidat építünk, kapcsolatot alakítunk ki, akkor a cigányságot föl lehet emelni. Ha azonban nincs meg a kapcsolat, abban az esetben semmiképpen. Mindazonáltal én tudom, hogy komoly eredményeket érünk el.

− Tehát optimista vagy ebben a kérdésben. Ugyanígy derűlátó vagy a művelődési házak jövőjét illetően is?

− Tudom, hogy Európa más országaiban másképpen működik ez. Itt ez a fajta rendszer alakult ki. Mindenki meg van győződve a maga igazáról, a népfőiskola hívei is, a cselekvő közösségek hívei is. Azt gondolom, mindannyian közművelődési munkát végzünk, s ezt akkor végezük jól, ha szolgálatnak tekintjük. Nem önmagunkat kell megvalósítani, hanem a közösségi, társadalmi igényeket kell kielégítenünk.

Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában