Hegedűs Réka „Ha ráérzel a konfliktushelyzetre a történetben, jó filmet fogsz csinálni belőle”
Beszélgetés Bubryák István filmalkotóval
Bubryák István 23 évet töltött el a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójában mint riporter, szerkesztő, rendező, majd stúdióvezető. 2000 óta független alkotóként saját produkciós cégét vezeti. A Közéleti Kávéház általa vezetett filmklubja idén 13. évadát nyitotta. Az Inter-Cult Projekt mentora, amelynek keretében 50, turisztikai jelentőségű kisfilmet forgattak le a filmkészítés iránt érdeklődő fiatalokkal. Alkotókedve hosszú évek óta töretlen. Filmkészítésről, televíziózásról, egy tartalmas pályafutásról beszélgettem a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriumának idei díjazottjával.
– Hogyan fordult érdeklődése a tanári pálya felől a televíziózás irányába?
– 5 éven át Gyálon, egy évig pedig Dunakeszin tanítottam biológiát és mezőgazdasági ismereteket. 5 év tanítás után megérlelődött bennem, hogy nem akkora az elhivatottságom a tanári pálya iránt, mint ahogyan azt elvárnám magamtól. Akkoriban kezdett el a pedagógus szakma presztízse látványosan bezuhanni, s ez a folyamat sajnos egészen a mai napig tart. Szegeden közben 1976 őszén elindult a helyi televízió, a stúdiója a Sportcsarnok földszintjén kapott helyet. Ekkor döntöttem el, hogy pályát váltok, s ide fogok jelentkezni. Azért olyan messze mégsem kerültem az eredeti szakmámtól, hiszen a televíziós szerkesztői-, riporteri feladatokban fel tudtam használni a pedagógiai ismereteket. Tudni kell kérdést feltenni – akárcsak egy tanárnak – úgy, hogy arra lehetőleg ne egyszavas választ kapjunk, hogy továbblendítse a beszélgetést.
– Milyen körülmények jellemezték a körzeti stúdió első éveit?
– A körzeti stúdió első műsora 1976. november 24-én került adásba, ekkora datálódik az engedélyezési okirat. Utána 1977 májusáig kellett várni a következő adásig, addig a felkészülés, a munkaerő toborzás volt a fő feladat. ’76 karácsonyi szünetében jelentkeztem Fehér Kálmánnál, aki a tartalomért felelt és Korpás Zoltánnál, aki a gyártási folyamatokat felügyelte. Mondtam nekik, hogy szeretnék itt dolgozni, a munkakör lényegtelen. ’77 július elsején álltam munkába. Kezdetben csak tapogatóztunk, hogy is kellene ezt csinálni. A szegedi és a pécsi stúdió közel egy időben kezdte meg működését, a pécsiek azonban helyzeti előnyben voltak, hiszen egy kifejezetten tv stúdiónak szánt épületben dolgozhattak, amelyet az önkormányzattól kaptak. Ráadásul a munkatársak zöme a Dunántúli Napló újságírói gárdájából került ki. Mi, szegediek szinte egytől egyig más pályáról érkeztünk, volt, aki még főiskolai tanulmányait végezte. A Magyar Televízió két szegény rokona voltunk, s mivel a nagy falatba nem tudtunk beleharapni, egymást csipkedtük. Állandó rivalizálás ment a két stúdió között, de sosem voltak kiélesedett helyzetek.
– A jól összehangolt, közös munkával egy igazi szellemi műhellyé sikerült varázsolni az évek alatt a stúdiót?
– Az évek alatt egyre jobban összecsiszolódtunk. Kezdetben minden feladat új volt még, sok időbe telt, amíg a hátrányainkat sikerült lefaragnunk. De az biztos, hogy nagyon akartuk, s rengeteget tanultunk a pesti kollégáktól. Nagy ellentétek nem voltak a munkatársak között, drukkoltunk egymásnak. A tévesztésekre azért kellő éllel hívtuk fel a figyelmet, de ez talán még segítette is a munkát. A pécsiek a dokumentumfilmekben voltak erősek, nekünk abban még nem volt rutinunk a kezdeti időszakban, ezért a művészeti vonal felé orientálódtunk: irodalmi, zenés összeállításokban gondolkodtunk, több műsorban színészeket szerepeltettünk. Éjszaka készítettük a felvételeket, napközben ugyanis zajlottak az edzések a sportcsarnokban. Folyamatos egyeztetésben álltunk, mikor tudjuk kihasználni a csöndes periódusokat. 1983-ban aztán átköltözött a stúdió a régi úttörőházba, ahová még diákként vívni jártam Csongrádról.
– Hogyan emlékszik vissza a stúdió legendás vezetőire, a munkatársakra?
– Regős Sándor korábban híradós volt, szerette a dokumentumfilmeket és a színpadi, színházi szereplőket igénybe vevő díszletépítéses fikciós produkciókat is. Hálás ez a műfaji keveredés, hiszen a nem bizonyítható, sejtetett történelmi tényeket is el lehet általa mondani. A színészek párbeszéde viszi előre a cselekményt, alapot ad a következő dokumentumfilmes részletnek. Én is ebben a műfajban éreztem magam erősnek, Kun Zsuzsa rendezésével sorra csináltuk a műsorokat. Rengeteget tanultam tőle, színházi rendezőként pontosan tudta, hogyan kell a színészeket mozgatni. Bán János vezetésével zajlott a második 10 évem a stúdiónál. Bízott bennem, s bőven pakolt rám terheket, hamar kinevezett stúdióvezető helyettesnek. Igazi menedzser típus volt, mindig megmozgatta az állóvizet, versenyhelyzeteket teremtett, amivel motivált. Úgy vélte, minőségi cserére van szükség, új emberekre. A kilencvenes évek elején 16 embert vettem fel, akik közül 14-en még mindig a pályán vannak. Innen indult Dióssy Klári, Exterde Tibor, Kocsor Erika, Fábián Barna, Tóth István Zoltán. S ők mind büszkék a kezdetekre.
– 1997 és 2000 között Ön látta el a körzeti stúdió vezetői feladatait. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie ebben az időszakban?
– A körzeti stúdió ’96-ban élte a fénykorát: heti három híradót, hetente társadalompolitikai háttérműsort, művészeti magazint, nemzetiségi műsorokat, sorozatokat készítettünk, ment a Szieszta minden péntek délután négyórás élő műsorral. 1997-ben vettem át a vezetést, Bán nyugdíjba vonulását követően, egy meglehetősen nehéz időszakban. Létrejött a TV2, az RTL Klub, az új csatornák sok munkatársat beszippantottak, a költségesebb műsorokat be kellett szüntetni. Év végén velem vezényeltették le a televízió nagy elbocsátási hullámát. Akkor hasonlottam meg igazán, láttam, hogy pillanatok alatt tönkremegy mindaz, amit addig fölépítettünk. A munkatársak megértették, mai napig nincs haragosom emiatt, nekem azonban nagyon nehéz volt feldolgozni ezt. ’99-ben aztán a stúdióvezetőkre is sor került, közölték, nem tudnak tovább tartani, csak ha visszaminősítenek. Erre önérzetből nemet mondtam.
– 2000-ben új korszak kezdődött az életében, hiszen megalapította saját produkciós vállalkozását a Bubryák Stúdiót…
– Producerként meg kellett találnom az utat, hogyan tudnék közelebb kerülni a fazékhoz. 109-es számmal vették nyilvántartásba a cégemet, pár évvel ezelőtt már 3000-es sorszámot kapott egy kollégám. Kocsor Erika nyertes szinopszisából készült el az első film a vállalkozásom által, Moholy-Nagy László életéről. Két évig nem akadt kivitelezője, én vállaltam, hogy megcsinálom. Közben folyamatosan tanulnom kellett a pályáztatás mikéntjét. Akkoriban négy szervezetnél lehetett pályázni, mind-mind más profillal rendelkezett. Mára leszűkült a kör, egyetlen pályáztatóra.
– Hogyan lehet meglátni egy témában egy készülő film anyagát?
– Általában egyik témából következik egy új. A legjobb példa erre, a Radó Gyulával közösen elkészített, közel 30 film. Többek között a kétrészes filmünk a Löw-családról. Apa és fia, akik a zsidóság történetének megkerülhetetlen alakjai. Az ő történetük volt az, ami megismertetett a holokauszttal. Leforgattuk a filmet, de annyi téma maradt kifejtetlen, hogy újabb részeket kellett készítenünk hozzá, így interjúzhattam Raj Tamással, Schőner Alfréddal. Molnár Judit, a film egyik szakértője megismertetett a Kasztner vonat történetével, 2006-ban film készült belőle. Közben rábukkantunk a fővárosban, a Táncsics utcában egy földalatti zsinagógára. 1964-ben föltárták, majd visszatemették. Szintén 2006-ban, Radó Gyulával együttműködésben készítettük el a Rézbánya Borban című filmet, amely mintegy 6000 magyar zsidó sorsáról szól. Ha egy témában ráérzünk a konfliktushelyzetre, akkor tud igazán jó film születni belőle.
– Szeged és környéke egyébként is tartogat magában izgalmakat. Itt van például Pipás Pista, vagyis Rieger Pálné „talán igaz története”, amelyet 2012-ben le-, meg-, és átírt Bubryák István. Hogyan született meg ez a különleges szerkesztésű kötet?
– Ember Judit korábban már foglalkozott Pipás Pista történetével. Elmeséltem neki mindazt, amit Szabó László 1968-ban megjelent könyvében olvastam róla. Judit közölte, ebből semmi nem igaz. A nyolcvanas évek elején újra végigmentünk azon az úton, amit Judit már korábban bejárt. A Szeged környéki tanyavilágban előfordult minden: volt, ahol megvendégeltek, máshol ránk eresztették a kutyákat. Keresztül-kasul bejártuk a vidéket, Ruzsát, Ásotthalmot, ugyanolyan érintetlen és elmaradott volt minden, mint Pipás idejében lehetett. A történet szereplőinek leszármazottai még éltek, Pipás lányát megtaláltuk Horgoson, az unokáját Sajóbábonyban, a meggyilkolt Dobák és Börcsök gyermekeire is rábukkantunk. Mikor először levetítették a filmet, alig volt nézője, a miskolci filmfesztiválra beneveztük, az első rostán kihullott. Mégis Juditot választották az újságírók az év dokumentumfilmesének. Később felmerült bennem a gondolat, annyi a felhasználatlan anyag, legyen belőle könyv. Radó Gyulának elmeséltem a történetet és hozzáfűztem a saját megjegyzéseimet. Ő javasolta, hogy így kellene megírni. 2012-ben megjelent, volt olyan részlet, ami a filmből kimaradt, a könyvbe beszerkesztettem. Pipás Pista talán igaz története. Hiszen annyi mindennel nem lehetünk biztosak vele kapcsolatban.
– A Legenda – A szegedi diák-Hamlet című filmben egy nem kevésbé szegedi eseményt járnak körbe. Az ifjú színjátszók, Tóth Kata és Horváth István tragikus sorsát óriási érdeklődés övezte már a produkció 2011-es bemutatóját megelőzően is. Miért kellett ennyit várni, hogy film készülhessen ebből az ízig-vérig szegedi történetből?
– A téma már 1978-ban napirenden volt. De egy alig egy éve működő stúdiónak még túl nagy falat lett volna egy tévéjátékfilmet elkészíteni, ráadásul az aktuálpolitikai viszonyok miatt sem lett volna egyszerű vállalkozás. 1983-ban újra felvetetettem az ötletet: készítsünk belőle dokumentumfilmet. Horváth István mostohaanyjával, Kalmár Ilonával találkoztam is – csak később derült ki, hogy ő volt Móra Ferenc nagy szerelme – ráadásul még Sztacho Lajos is életben volt, aki Claudiust alakította a színdarabban. 2010-ben, mikor végül megnyertem a filmre a pályázatot ezek az esszenciák sajnos már nem kerülhettek bele. Ugyanakkor megtaláltuk Tóth Kata húgát, aki akkor 92 éves volt. Csak akkor volt hajlandó kamera elé ülni, amikor rávilágítottam, talán ez az utolsó lehetősége, hogy a fasisztának titulált családja becsületét visszaszerezze. Nem véletlen, hogy ilyen hihetetlen ereje van a filmben.
– 2020-ban a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriumának Gregor József díjával ismerik el munkásságát. Mit jelent ez a díj az Ön számára?
– Az az érdekes, hogy már az alapítvány létrejöttekor ott voltam társaimmal együtt, persze kamerával a kezünkben. Bán János ugyanis ráérzett, hogy készítenünk kell egy filmet ennek a három férfinak – Dr. Bódi György, Dr. Csonka István és Debreczeni Pál – az „összehajolásáról”. Nemrégiben összeszámoltam, 160-170 filmnek a létrejöttében volt részem, nem is beszélve az élő adásokról és egyéb műsorokról. Ezekben a produkciókban van életem munkája, ez a díj visszaigazolja, hogy érdemes volt.
– További sok sikert kívánva, köszönöm a beszélgetést!
Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában