Pacsika Emília: „Én ide tartozom”

Beszélgetés Kimpián Péter újságíróval, rádiós és televíziós szerkesztővel

Kimpián Péter nem rég vehette át a Parlamentben a Nemzetiségekért – díjat, melyet a magyarországi románság életének, néprajzi hagyományainak, történelmi múltjának bemutatása érdekében végzett több évtizedes munkájáért kapott. 1948-ben Gyulán születetett román családba, szülővárosában a román nyelvű általános iskolába járt, majd a helyi Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1978-ben Budapesten az ELTE francia-román szakán diplomázott, utána 1990-ig tanársegédként dolgozott a szegedi tanárképző főiskola román tanszékén. 1982-ben kezdődött a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának műsorszórása, ahol − tanári munkája mellett − külső munkatársként, a román nyelvű műsorok szerkesztője lett. 1990-től a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójában főállású munkatársaként kezdett dolgozni a román szerkesztőség vezetőjeként egészen 2007-ig, nyugdíjba vonulásáig. Ezt követően a Budapesti Román Kulturális Intézet Szegedi Fiókintézet külső munkatársaként dolgozott 2019-ig.  Szegeden él, felesége francia-román tanár, lánya HR menedzser, fia adatvédelmi szakember. Kimpián Péterrel színes életpályájának élményeiből szemezgettünk, román identitásáról, a kisebbségi lét tapasztalatairól beszélgettünk.

− Gyulán olyan családba, környezetbe születtél, ahol a román és a német nyelvet is beszélték. E tudás átörökítése egy belépőt jelentett számodra anno a többnyelvű értelmiségbe?

− Igen. A Kisrománvárosban laktunk, de a németvárosi óvodába jártam, majd román általános iskolába. Az utcában a játszótársaktól a „Csilufi”( „kié is vagy te?”) ragadvány nevet kaptam, az egyik barátom magyar volt, a másik zsidó származású, engem ortodox hittanra járattak, tehát minden, ami körülvett, nagyon színes volt. A karácsonyt román hagyományok szerint ünnepeltük. Decemberben, karácsony tájékán a gyerekek a házakhoz jártak kántálni ez volt az „umblatu cu steaua”magyarul a „csillagjárás” szokása. Szenteste, mikor összejött a széles család az integráló szerep – mint templomi kórustagé –édesanyámé volt, a család kolindákat énekelt, míg a Jézuskát vártuk. Katica néni, a nagymamám sógornője sváb volt, így természetesen a Tannenbaum is elhangzott s később a feleségem magyar családja miatt magyar énekek is bekerültek a repertoárba. E sokszínű családban, már gyermekkoromban megtanulhattam a másságot megélni és elfogadni.

− Vajon miért volt fontos a családod számára ápolgatni, megtartani a román identitást?

− A nagymamám emlegette néha, hogy jártak át Kisjenőre a vásárba talán még Trianon előtt, de már ő is itt született 1893-ban, én szinte alig hallottam otthon valamit az őshazáról. A felmenőink a 18. században, a Rákóczi szabadságharc után telepedtek le Gyulán, a Körösökön sok román család érkezett akkoriban a mai Békés területére. Anyai nagyapám iparos ember, lakatos mester volt, még gőzgéppel is dicsekedhetett. Apai nagyszüleimnek földjük volt Szabadkígyóson. A nagymamám 20 hold miatt került börtönbe a kuláklistázás idején, és apám pályája is emiatt tört ketté. Ő a két világháború között útlevéllel járt át Nagyváradra a román gimnáziumba, 1945-46-ban pedig a műszaki egyetem hallgatója volt, de az említett családi háttér miatt nem lehetett mérnök. Egy, a be nem teljesült vágyait magában hordozó ugyanakkor precíz, kiváló hivatalnok lett belőle. Gyulán egy iskolázott ember akkoriban értelmiséginek számított, és e státusnak megvoltak a családi előzményei is, hiszen a felmenők is a társadalom iparos és polgári szintjén éltek. A család asszonyai teadélutánokra jártak az Otthon kávéházba, vagy az ortodox templom kórusába, nagyapám Budai János tagja volt a kisrománvárosi román közösség olvasókörének. Édesanyámat Budai Oféliának hívták, ez a keresztév is eléggé árulkodó. A mesterember nagyapám újságot járatott és esténként szívesen hegedült a nagymamának, az édesanyámat polgári iskolába íratták. Én is polgári neveltetést kaptam 63-67-ig magyar gimnáziumba jártam, és magántanárhoz járattak franciát és angolt tanulni. Diplomata szerettem volna lenni.

− Voltak otthon román tárgyi emlékek?

− Nem mondanám. Mi is Romániából hozogattunk be az ilyesmiket a Nagyváradra férjhez ment nagynénéméktől, illetve a gyakori romániai kirándulásaink során. Emlékszem gyerekkoromban egy néptáncos rendezvényen láttam és hallottam először pánsípot, előtte soha, teljesen elbűvölt.

− Semmilyen atrocitás nem érte Gyulán a román közösséget?

− Volt egyszer-egyszer egy-egy elszigetelt eset, amit fel lehetett volna nagyítani, de olyan nem volt sohasem, ami kiverte volna a biztosítékot. A többség és a kisebbség néha fokozott érzékenységgel viszonyult egymáshoz, de ez oda-vissza volt így. Nagymamám mesélte, hogy a ’19-ben Gyulára bevonuló román hadseregnek a Komló Szállóban rendezett bálján milyen fessek voltak a román katonatisztek.  Természetesen ő nagyon büszke volt rájuk, miközben a magyar lakosság nyilván nem örült a megszálló hadseregnek. Egyébként a kisebbségi lelkében mindig ott van a kisebbségi érzés, de ha az ember jól teljesít, akkor a megítélése tiszteletbe fordul. Egy biztos, ahhoz, hogy elfogadott legyél, hogy szakmailag topon legyél, ahhoz jól kell teljesíteni. Én a főiskolán, a tévénél, a rádiónál is azt éreztem, hogy a teljesítményem, a munkám miatt szeretnek a kollégáim.

− Hogy érzed, Romániához, az ottani állapotokhoz van valami közöd?

− A ’89-es változások után újságíróként részt vettem néhány túlfűtött hangú rendezvényen, nem tudtam azonosulni egyik oldallal sem. Mikor Bukarestben Domokos Gézával készítettem interjút közvetlenül a forradalom után ő azt mondta: a romániai magyarság dolga a román parlamentben dől el. Nos, az én sorsomról pedig Budapesten döntenek. Egész életem során, amellett hogy a magyar világhoz tartoztam megőrizhettem a román identitásomat is. Szerettem volna ezt a gyerekekre is átörökíteni, de nagyon nehéz a nyelvet megtartani valódi közeg nélkül. A feleségemmel kitaláltuk, hogy én csak románul beszélek a lányunkkal, de az általam generált nyelvi közeget legfeljebb napi egy órán át sikerült megteremteni, amíg vittem az óvodába, és amíg hazaértünk onnan. Ez kevésnek bizonyult és a helyzetet is nagyon mesterkéltnek éreztem.

− A szegedi tanárképző főiskola román tanszékének tanársegédeként kezdted a pályafutásodat, mit tapasztaltál, milyen volt a hallgatók érdeklődése a nyelv, a kultúra iránt?

− Ez nagyon érdekes közeg volt, hisz a hallgatók között volt magyarországi román és romániai magyar is. A nyelv mellett nekem Románia földrajzát is tanítanom kellett, s egy idő után nagyon furcsán éreztem magam, mikor a Küküllő vidékéről kellett beszélnem úgy, hogy még sohasem jártam arrafelé. A határon túlról jött magyarok jobban tudták a román földrajzot, mint én, hatalmas diszkrepancia volt egy eleki román és egy Székelyföldről átjött magyar között is.

− A nyolcvanas évek elején a tanítás mellett televíziós műsorokat kezdtél készíteni a körzeti stúdióban, mit vártak tőled a román nyelvű adásban?

− A magyarországi román kisebbségnek szántuk a műsorokat, de voltak áthallások. Romániában nem nagyon volt mit nézni, így a határhoz közeliek minket néztek. A 80-as évek végére egész felbátorodtunk, húsvét, vagy karácsony előtt egy kis csellel becsempésztünk a műsorba néhány román templomot bemutató anyagot is, a képek alatt kolindákat szólaltattunk meg. Olyan népszerűek lettünk a határon túl, hogy mikor pl. Máramarosszigeten jártam főiskolás hallgatóinkkal az ottani járókelők fölismertek engem, ’89-ben pedig mikor a forradalmat mentünk tudósítani, Aradon is beazonosítottak.

− Milyen élmény volt a ’89-es romániai eseményekről forgatni?

− December 22-én dél körül kapta a feladatot stábunk, hogy Arad, Temesvár felé induljon, ott készítsen anyagot, majd menjen el egészen Bukarestig. A korábban morcos határőrök, most mosolyogva öleléssel fogadtak minket. Jó idő volt és karácsony előtti hangulat. Mindenki az utcán tolongott és kiabált, annyi rekedt emberrel még soha nem találkoztam. Aradon felvettünk egy-két interjút, aztán tovább akartunk indulni. A városházán azt javasolták ne menjünk tovább, mert baj lehet, de mi úgy tudtuk a hadsereg a felkelőkkel van, tehát nyugodtan mentünk át Temesvárra. Ott, a főtéren este 10 körül alig voltak néhányan és az operaház balkonjáról egy mikrofonhang arra kérte az embereket, menjenek haza. Nem is értettük, mi lehet. Aztán úgy hajnali 4-5 óra között elkezdtek ropogni a fegyverek.

− Kire lőttek, ha nem volt ott senki?

− A még hatalmon lévők a lakosságot az országba bejövő terroristákkal riogatta. Az is elterjedt, hogy ezek a terroristák Magyarország felől is jönnek. Így aztán az ország belsejéből több gyár és bánya munkásait a műszakok végén vonatra ültették és elindították Temesvár felé, jó minőségű élelmet, narancsot adva nekik, hogy megvédjék a várost. Ezeket a szerelvényeket várták aztán a temesvári állomáson a felkelő egyetemisták, akik meggyőzték az odaérkező felhergelt munkásokat, hogy ilyen veszély nincs, de még magyar terroristák sincsenek. Ugye milyen érdekes lett volna a magyar tv emblémás mikrobuszával Bukarest felé robogni, ahol, mint terroristákat üldözőbe vesznek bennünket.Mi a főtér mögötti szállodában vártuk hát a reggelt, miközben eszünkbe jutott, hogy azért egy-két vágóképet csak föl kéne vennünk az ablakból a fegyverropogástól megzavarodott galambokról. Ám ahogy elhúztuk a sötétítőfüggönyt az egyik kapubejáróból ránk lőttek. Előző este hiába mondták nekünk az utcán, hogy a „hadsereg velünk van” a katonák még az előző parancsra dolgoztak, az egész országban a külső ellenségre, a „terroristákra” lőttek. Kaptunk egy rendes sorozatot, a kollégám előttem a hasra vágta magát a négy öt lövedék háromszor körbejárta a szobát. Az ablak hatalmas csörömpöléssel kitört és éreztem, hogy valami meleg lefolyik le az arcomon. Az ablaküveg egyik szilánkját ma is itt őrzöm a szemöldökömben.

− Meg is hallhattatok volna, nemde?

− Nem voltunk mi nagy hősök, mi tagadás, nagyon megijedtünk. Mondták is kollégáink egymásnak: mit nem adnának most egy jó kis Őszi tárlat forgatásért. (Csak zárójelben mondom, hogy egy év múlva, mikor ismét forgatni mentünk ugyanabban a szobában kaptunk szállást és még mindig ott voltak a golyónyomok.) A szállodai szobáinkat mindig zárva kellett tartanunk és csak jelszóval lehetett kimenni. A szobában, de a folyósókon is a fal mellett négykézláb közlekedtünk, mint az egerek. Az ismert televíziós haditudósító Róbert László is ott volt a szállodában, de ő előző életében már megszokta a lövöldözést, nekünk ez új volt. Egy másik ismert kolléga, Juszt László is megérkezett egy köteg pénzzel a kezében, nekünk viszont egy fillérünk se volt, másnapra vártunk volna muníciót otthonról, hogy tovább mehessünk Bukarestbe. Közben a forgatáshoz szükséges akkumulátorunk is lemerült, így azzal a 3-4 perces anyaggal tértünk haza, amit Aradon készítettünk. Szerencsére a Fretyán István Nagyvárad felé induló stábja tudott felvenni több anyagot is. Mi rólunk itthon két napig nem tudtak semmit, 24-én szenteste értünk haza. Úgy éreztem akkor, hogy a karácsonyt nálunk, Szegeden ünneplő szüleimmel el kell mennünk a Dómba, az éjféli misére.   

− A rádiónál a román nyelvű műsorok szerkesztője lettél, – több évig stúdióvezetőhelyettes, sőt rövid ideig stúdióvezető is voltál – közelről láthattad a délvidék régió gazdasági és földrajzi lehetőségeit. Mit gondoltál akkor, vajon születhet-e három ország közelségből valami közös haszon?

− E területen élőknek közös, monarchiás identitása van. A Bánátban kiváló földek vannak, mindig onnan jött a gabona, a tej. A svábok idehozták a mestertudásukat, a toronyórát, később a gumikerekes kocsit, a rendet, a következetességet. A 19. században kis Európának hívták ezt a területet, írott emlékek vannak arról, hogy Arad, Temesvár, Szabadka, Újvidék, Szeged gazdasági, szellemi élete valaha összetartozott. Erre a múltra épülve jött létre a kilencvenes években a Duna-Körös-Maros-Tisza Eurorégió, aminek keretében sok jó, a határokon átnyúló kezdeményezés született. Többek között hogy az eurorégió lakói számára legyen közös egészségbiztosítási kártya, elindult az együttműködés a hódmezővásárhelyi és az aradi kórház között, az árvízvédelemben is történtek közös akciók. Európában több mint 300 eurorégiós együttműködés van, náluk sajnos a politika beáldozta ezt a szerveződő kapcsolatrendszert.

− Nem mindennapi, hogy Te a magyarországi román fiú egy bukaresti magyar lányt vettél feleségül. Nem okozott ez bonyodalmat a két család között?

− A feleségem családja nagy tisztelettel viszonyult a családomhoz és hozzám is. Apósomék előzőleg Bukarestben éltek, ő a kulturális minisztériumban töltött be magas hivatalt, és mert nem volt megfelelő lojalitása az akkori ceausista román vezetéshez, lehetetlen helyzetbe került. Mikor 1971-ben családjával együtt kiebrudalták hazájából Budapestre jött, ahol a könyvterjesztő vállalatnál helyezkedett el. A feleségem akkoriban volt gimnazista. Körülötte − a szülőkön kívül – ott mindenki román volt. Nyilván a barátai is, akiktől nem lehetett könnyű megválni, ma is mély érzések fűzik bukaresti román barátaihoz. Magyarul, csak az otthon használt konyhanyelven beszélt, itt úgy tanult, hogy az apja otthon minden leckét külön elmagyarázott és megtanított neki magyarul. Mikor az áttelepülésük után húsz évvel a doktorimhoz kerestem adatokat Líviu Rebreanuról a bukaresti minisztériumban járva megemlítettem apósom nevét, jól eső érzés volt, hogy nagy szeretettel emlékeztek rá egykori román kollégái. A feleségemmel Pesten az ELTE francia-román szakán ismerkedtünk össze. Ezt a szakot választottunk mindketten, én itteni kisebbségiként, ő a határon túlról jött magyarként.

− Említetted, hogy foglalkoztál Liviu Rebreanu műveivel, ezek szerint otthon vagy a kortárs román irodalomban. Pár nappal ezelőtt együtt láttuk a Román kulturális központban Purcaréte rendezésében a Valahol Paliluában című filmet, mi a véleményed róla?

− Kicsit olyan volt nekem, mint a Tanú című magyar film, de eszembe jutott róla a 19. század nagy román drámaírója Caragiale is, aki roppant finom iróniával tudta kipellengérezni a korabeli úrhatnám román társadalom anomáliáit. Ez a leleplező szándék visszaköszönt Purcarete filmjében is.

− Az önreflexió mintha több lenne a román művészetben, mint más népekében. És úgy tűnik, hogy ez a balkáni világ a művészet mérlegén egyre nagyobb súlyt mutat. A román művészet „mágikus realizmusa” teljesen eredeti hang Európában. Tudja a román értelmiség, hogy milyen kincs ez az egzotikum?

− Tudja. A románok gyárilag ilyenek.  A nyolcvanas évek közepén jelent meg Budapesten Kányádi Sándor fordításában Ion Alexandru román költő Szeplőtelen szerelem című verses kötete.  A vele készített interjúban mondta, hogy a románok ortodox szlávosságát és az ennél racionálisabb keresztény magyarok világát össze kellene gyúrni, a kettő keveréke lenne az ideális.  A román társadalomnak egyébként van egy nagyon penge értelmisége, és van igényes kisembere is. A román sokkal könnyedebb, mint a magyar. A nyitottság, az inventivitás, a gondolati, a természeti szabadság jellemzi, ilyen értelemben nagyon különbözik az akkurátusabb, a porosz szellemben szocializálódott magyarságtól.  

− És Te milyen vagy?

− Ez érdekes kérdés. Úgy látszik, nagyon fontos, hogy milyen makrokörnyezetben nő fel az ember. A feleségem romániaiként sokkal könnyedebb maradt, mint én, aki Magyarországon szocializálódtam.

− Jó románnak lenni Magyarországon?

− Itt születtem, az elődeim ebben az országban boldogultak. Mint a szlovákoknak, szerbeknek, vagy a sváboknak nekünk is van nemzeti kultúránk, vannak szokásaink, hagyományaink, tehát egy másik kultúrkörhöz is tartozunk, de az én felmenőim éppen úgy éltek itt, mint a többség. És jó, hogy ez így lehetett. Ez a mi hazánk is. Ide fizetem az adómat. Katonaként a magyar néphadseregben szolgáltam.  Én ide tartozom, magyar állampolgár vagyok.

Megjelent a folyóirat 2020. áprilisi számában