Bátyi Zoltán: Trianon szegedi sebei

És akkor láttuk mi, szegediek az első szerecsent a városban – mesélte szép emlékű tanár nénink. Igen, szerecsent említett, amivel igencsak felvillanyozta kíváncsiságunkat. Kiszakított minket, maszatos lurkókat a sáros utcákon, tereken lélegző Rókus szürkeségéből, így kíváncsian hallgattuk, hogyan élte át szülővárosunk az első világháború végét, miként szállták meg a franciák Szegedet, a szerbek Újszegedet, és örüljünk, mondta a tanár nénink, hogy egyáltalán Magyarországon maradhatott Szeged, mert szerbek is, románok is maguknak követelték ezt a gyönyörű várost.

És igen, azon az órán hangzott el először osztálytermünkben a Trianon szó.

Aztán kiöregedtünk az 1960-as évekből, kamaszként, egyetem padját koptatva mind többet tudtam meg a trianoni békediktátumról. És egyre jobban átéreztem, mekkora fájdalom is élt a magyarokban, így a szegediekben is a Párizs melletti palotában aláíratott békeszerződés miatt. Szeged most már félmilliós város lehetne, ha nem szakítják el legalább a környező magyarok lakta területeket, magyarázta valaki a JATE klub dohányfüstös kistermében. De még mogorvább lett bennünk a fájdalom, amikor egy vak zongorista, mit sem törődve a „magyarkodást” keményen tiltó Kádár-kori paranccsal, azt énekelte a Szent István téri Búza kocsmában, hogy „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”, vagy azt, „Ott, ahol zúg az a négy folyó…”

De valóban annyira megszenvedte Szeged az ország csonkítását?

Kozma Ferenc, a Szeged-Csanádi Takarékpénztár vezérigazgatójának szavaiból az igen választ olvashattam ki.  Ő így sorolta a szegediek gondjait, a város vészhelyzeti területté nyilvánítását kérve:

 „A legnépesebb magyar vidéki városok között különösen kettőt sújtott a trianoni szerencsétlenség. Az egyik a nyugati határszélen fekvő Sopron, a másik a mostanában igen csendes, s fennmaradásáért súlyos harcokat vívó Szeged. Alig heverte ki ez a 140 ezer lakosú alföldi nagyváros az 1879-iki szörnyű tiszai áradás okozta teljes gazdasági összeomlást, máris bekövetkezett a világháború, melynek a magyar glóbuson a legnagyobb vidéki városok kőzött Szeged a legsajnálatraméltóbb áldozata. Néhány kilométerre a román és jugoszláv határtól, déli Hinterlandjától teljesen megfosztva, hét aszályos esztendő és egyéb elemi csapásoktól sújtottan szenved, vergődik, erőlködik, küzd ez a jobb sorsra érdemes nagy alföldi magyar város, hogy saját és szegényes környéke életét fenntartsa, lakosságát, valamint azokat a nagy gazdasági és kultúrértékeket, melyek benne együtt vannak, megmentse.”

A cikk nem egy-két évvel a Trianon után, hanem Délmagyarország 1936. április 26-i számában jelent meg. Vagyis mély és elhúzódó válságot kellett Szegednek elviselnie. De arról se feledkezzünk meg, hogy amikor ezeket a gondolatokat a vezérigazgató úr kifejtette, Szeged már korántsem csak a veszteség rovatban könyvelhetett el tényeket. Városunk Trianonnak köszönhette, hogy egyetemet kapott a kolozsvári egyetem ideköltöztetésével. Emellett egyházi székhely lett, mivel a csanádi püspököt 1923-ban kiutasították Romániából, és Szegedet jelölték ki a püspökség központjának. E két „betelepülés” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szeged nem csak oktatási, de egyik kulturális és művészeti központja lett a vidéki Magyarországnak. Temesvár elcsatolásával még közlekedési csomóponttá is vált a város a déli országrészben. E címtől a vasúti híd felrobbantásával fosztották meg.

De ez már egy másik háború másik sebe. Ránk vár a feladat, hogy ezt is begyógyítsuk…

Megjelent a folyóirat 2020. május-júniusi számában