Farkas Csaba: Emlékezés az 1970-es szegedi árvízre

1970 májusában, kilencvenegy évvel a Víz után Szegedet ismét fenyegette a Tisza. Az ötven évvel ezelőtti árvízhelyzetet Farkas Csaba írásával idézzük föl.

Magyarország délkeleti részének emberi életkörülményekre ható vízrajzi viszonyait évszázadokon át a Tisza és mellékfolyói természetes kialakulású és állandóan változó nyomvonala határozta meg. A sík terület, a lejtés hiánya azzal a következménnyel járt, hogy a folyók a lefolyás irányától hatalmas kanyarokkal kitértek. Ezzel jelentősen megnőtt a víz útja, annak levonulási ideje, amely azonban bizonyos védelmet is adott a vízszint ingadozások csökkentésével. A XIX. sz. első felében meginduló folyószabályozási munkálatok a Tisza nyomvonalát jelentősen megváltoztatták, a kanyarulatok levágásával a víz útja gyorsabbá vált, ami azonban a vízszint ingadozásokat megnövelhette. Ennek ellentételezéseként már a vízrendezés időszakában mintegy 4 ezer km tehermentesítő csatorna építése valósult meg. A XIX. század második felében pedig kiépültek a magyar államszervezet azon intézményi struktúrái, amelyek az árvizek elleni védekezést szervezték és végrehajtották.

Munkájukra nagy szükség volt, a térséget, így Szegedet is több, jelentős árhullám is fenyegette. Az 1879-es európai nevezetességre szert tett árhullám után Szeged gyakorlatilag alapjaiban máig működő körtöltés védelmi rendszere a városkép átformálásával egyetemben kiépült, s ennek következtében a múlt század első felének nagyobb árhullámai, például 1912, 1932, 1940, 1941 nem tudtak kárt tenni a városban, a védőgátak ellenálltak.

A kommunista pártállam idején a magyar árvízvédelmi hálózat struktúrája átalakult, az 1060/1953. ME. sz. rendelet alapján létrejött az Országos Vízügyi Főigazgatóság, amely még ugyanabban az évben felállította az alárendelt intézményeit, a Szegedi Vízügyi Igazgatóság illetékességi területe a Tisza-völgy déli részére terjedt ki, azaz Csongrád megyén kívül Békés megyére, Bács-Kiskun keleti részeire, valamint a Hármas Kőrös bal partján fekvő 2 Szolnok megyei településre.

Ebben az árvízvédelmi struktúrában Szeged helyzete annyiban volt sajátos, hogy 1955-től kedve a város megkapta az önálló szervezettel való védekezés jogát, a városi tanácsi vb elnök vezetésével városi árvízvédelmi bizottság alakulhatott. Ezt a sajátságos helyzetet az 1964. évi vízjogi törvény (IV. tc.) és a végrehajtására kiadott 32/1964. Korm. sz. rendelet is megerősítette.

El kell azonban mondani, hogy a kommunista pártállam intézkedései bizonyos mértékben nehezítették az árvízvédelem helyzetét. Bár Szeged jogi lehetőségei adottak voltak, anyagiak hiányában a vízügyi szolgálat modernizációját a város nem volt képes kellő mértékben elvégezni, a védelem eszközei még 1970-ben is jelentős részben elavultnak minősültek. Egyes gazdaságpolitikai intézkedések pedig az árvízvédelmi szempontok figyelembevétele nélkül kerültek megvalósításra, például az agráriumban a szövetkezetesítés, a tsz-táblák kialakítása, a tagosítások számos árvíz- és belvízvédelemmel kapcsolatos csatornát semmisítettek meg. A problémák ellenére az ötvenes-hatvanas évtizedek viszonylag szárazabb időjárása miatt komolyabb megterhelés nem érte a védelmi rendszert, ámbár 1962-ben, 1966-ban és 1967-ben harmadfokú árvízvédelmi készültséget kellett elrendelni.

Az 1970-es évek elején azonban csapadékosabb időszak következett, és már 1970-ben egy jelentősebb belvizesedés alakult ki a folyó mentén, valamint 1970 tavaszán három kisebb árhullám is végigvonult a Tiszán, amely ugyan nem okozott nehézségeket, de a töltéseket átáztathatta.

1970 májusában azonban komolyra fordult a helyzet. Először a Maros folyó kezdett el áradni, május közepén a romániai Gyulafehérvár városát árasztotta el, aminek következtében Dégen Imre elrendelte a legmagasabb fokú árvízvédelmi készültséget. Annyira súlyossá vált a helyzet, hogy Csongrád megye védekezését irányító Csongrád Megyei Árvízvédelmi Bizottság május 20-án elrendelte Apátfalva, Magyarcsanád, Maroslele, Óföldeák községek, valamint Makó város (részleges) kiürítését. Május 20-án éjszaka például Hódmezővásárhelyre telepítették át Makóról a 186 ápoltjával és alkalmazottjával együtt, a szociális otthont, a gyermekotthont és a gyógypedagógiai intézetet. A lakosságot május 21-én szállították el, 15600 fő Makóról, a környező községekből 3900, valamint még Tápéról is 730 személy került zömében Hódmezővásárhelyre. A Maros menti községekből még később is evakuáltak embereket, Klárafalváról Kistelekre 201, Tiszaszigetről Domaszékre 500, Kübekházáról Bordányba 222, Kiszomborról Szentesre 240 gyermeket nőt és idős embert szállítottak. Összességében mintegy 25 ezer ember kellett kitelepíteni, ebből kb. 14 ezer fő Hódmezővásárhelyre került, akik 1970. június 3-tól kezdve települhettek vissza eredeti lakóhelyükre.

A Maros menti árhullám eleinte még a Tiszába tudott szakadni, de május végén más oldalba kapta a tiszai nagy árhullámot, és így Szegeden is veszélyes helyzet alakult ki. A veszély akkora lett, hogy május 20-án harmadokú árvízvédelmi készültséget, május 22-én pedig a kitelepítésre való felkészülést is el kellett rendelni, ami Újszegeden pánikszerű hangulatot váltott ki a lakosság körében. Részleges kitelepülés Szegedről is történt főleg iskoláskorú gyermekek mentek el az ország más részében elő rokonaikhoz, vagy kollégiumokban helyezték el őket. Nagyobb méretű evakuálást azonban nem kellett elrendelni.

Dr. Bagány Mihály 1970-ben készült fényképei

Szeged és Csongrád megye védelmére a kommunista hatalom jelentős humán erőforrást biztosított. A megyei (rendőri-karhatalmi) és katonai alakulatokon kívül az ország számos pontjáról érkeztek katonai-rendészeti erők és polgári csoportok. Május 28-án például Győrből érkezett Szegedre egy 350 fős karhatalmi csoport. A Honvédelmi Minisztérium 4 ezer főnyi katonai kontingens kirendelését határozta el, ezek száma később elérte a 10 ezret. A magyar alakulatokon kívül egy szovjet műszaki alakulat is részt vett a védekezésben. Az árvízvédelmi hatóságok is idecsoportosították erőforrásaikat, A Tisza jobb partja védelmi munkálatainak irányításában Kiss György Pécsi Vízügyi Igazgató vett részt tanácsadóként, a Tisza bal partjának hasonló feladatait pedig Karászi Kálmán Székesfehérvári Vízügyi Igazgató látta el. A város környékén levő olajipari létesítmények védelmére Bencsik Imrét, a Győri Vízügyi Igazgatóság főmérnökét rendelték ki. Rajtuk kívül főleg gépkocsis csoportokat rendeltek Szegedre Zalaegerszegről, Szombathelyről stb. Május végén mintegy 500-600 főnyi vidéki teherkocsis kontingens vett részt a védekezésben. A legnagyobb terhet azonban a városi lakosok viselték, Szegeden összesen 45600 fő helyi lakos vett részt a védekezésben. Legtöbben, 21678 fő a tetőzés időszakában, június volt a gátakon. A gépkocsik 24 ezer gépórának megfelelő munkát végeztek, a védekezési munka során 400 ezer homokzsákot, 100 ezer méter műanyag fóliát, 10 ezer m³ homokot, 20 tonna cementet, 35 ezer darab téglát, építettek be, valamint 15 km hosszú ideiglenes elektromos vezetéket létesítettek.

A város területét két védvonalra osztották fel, az első a Tisza jobb partja volt (fővédvonal), a második pedig a 11,7 km hosszú körtöltés. A védelmi munkák során, ahol a szakemberek szükségesnek látták, a vizek megfogásához szükséges un szorító gátsorokat építettek, és az átszivárgó vizek észlelése érdekében 20 méterenként átkötő zsáksorokkal kazettákat képeztek ki. Ezeket a védműveket 10 méteres várható vízállásra építették ki, amely azonban végül nem alakult ki. A partszakasz különösen gyenge pontjait, a Közgazdasági technikum (ma: Körösy József Szakgimnázium és Szakiskola), és a Gyermekklinika előtti partszakaszokat külön is megerősítették egy másodrendű védmű kiépítésével.

Az árhullám időszakában jelentősebb veszélyek is kialakultak, a Tiszai pályaudvarral párhuzamos partszakaszon erősebb szivárgás lépett fel, amelyet végül sikerült leküzdeni. A város teljes biztonsága érdekében elrendelték a II. rendű védvonal teljes fóliás bevédését is.

Az árhullám elleni védekezés csak kisebb károkat okozott a városban, pl. a part menti utcák járdáinak tönkretétele, cserjék, kisebb fák kitiprása szórványos mértékben fordult elő. Nagyobb kárként mindössze 2, Alsó-Tiszapart Amelletti családi ház tönkremenetelét lehet megemlíteni. Az árhullám emberi életben közvetlenül nem tett kárt, a védekezési munkálatok teljesítése következtében egy komolyabb baleset történt, június 7-én egy zalaegerszegi illetőségű tehergépkocsi sofőr elgázolt két embert, Máramarosi Györgyöt és feleségét, kik mindketten meghaltak.

A megfeszített munka eredményeként a végül a május 31-én 962 cm-rel tetőző Tisza nem tudta a várost elönteni, pedig a folyó történetében az addig mért legnagyobb volt. (Összehasonlításul: 1932-ben 943 cm. volt a vízszint.) Június elején a folyó a marosi árhullám levonulásával apadni kezdett és július 4-én az árvízvédelmi készültséget feloldották.

A Kádári pártállam a dél-magyarországi árhullámot kiemelt politikai eseményként kezelte, fontosságát az állami és pártvezetők szegedi látogatásaiban is lemérhetjük. Az állami és pártvezetés szegedi korifeusain (Apró Antal, Komócsín Zoltán, Szirmai István) kívül május 20-án Szegedre látogatott Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke, Biszku Béla, az MSZMP Központi Bizottságának a titkára, május 28-án pedig Czinege Lajos honvédelmi miniszter.

Összegzésül: az 1970-es árvíz idején kialakult társadalmi összefogás eredményre vezetett, nagyobb károk a lakosság vagyonában és emberéletekben nem keletkezett. A térség gazdasági életében azonban voltak veszteségek, amelyeket nehezen enyhítettek. A mezőgazdaságban másodvetésekkel, illetve rövid termesztési idejű növények vetésével próbálták a kieséseket orvosolni. Az ipari üzemek helyzetét nehezítette, hogy a védekezésben részt vett munkásaik napidíját nekik kellett biztosítaniuk, később azonban a kiesett munkaidőt különféle eszközökkel igyekeztek pótolni.

Az 1970-es szegedi árhullám azonban megmutatta az árvízvédelem hiányosságait is, és előrevetítette az elvégzendő fejlesztések irányait. Nem várhatott sokáig a szegedi gátrendszer, a szegedi partfal újjáépítése, ez utóbbit 1973-1979 között látták el betonelemekkel. Ezzel az árhullámmal összefüggésben a kommunista hatalom felvetette a csongrádi vízlépcső megépítésének a tervét, erre azonban már nem tudott elegendő forrást biztosítani.

Az 1970-es árvízi védekezéssel a vízügyi szakembereink számtalan tapasztalatot szereztek, amelyeket a későbbi évtizedekben hasznosíthattak.

Az 1970-es árvízre vonatkozó fontosabb szakirodalom

Berta Tibor−Biernacki Karol (szerk): Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza Vidéki árvízről. Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből XXXVIII. Csongrád Megyei Levéltár. Szeged, 2010.

Breinich Miklós-Bogárdi István: Az 1970. évi tiszavölgyi árvíz. Budapest, 1970.

László Ferenc: Tiszavölgyi árvíz. 1970. Budapest, 1971.

Megjelent a folyóirat 2020. május-júniusi számában