A. Gergely András: Lechner Ödön korrajzai

Egy nemzeti formanyelv hatástörténetéhez

Nehéz a pontosító jelzőt úgy komponálni, ne legyen a mai fülnek kihívó, provokatív, tolakodó vagy éppen ünnepélyes, diadalmas és érzelemdús is. Pedig az alábbi könyv, a „nemzet építészének” és kortársainak eddig meglehetősen rejtőzködő szövegei éppen ezt a rétegzett igazságot, vállalható maradandóságot, intim közéleti és műtörténeti szerepet teszik látványossá…

Látva látjuk, mégsem okvetlenül vesszük észre, amikor éppen arra (s olykor benne) járunk…, de roppant sok daliás középület él közöttünk, melyeknek alkotója, tervezője, kivitelezője, s korszakára is részben jellemző stílusjegyek megformálója éppen Lechner Ödön volt. Pollack Mihály vagy Ybl Miklós, akik „még hivatottabb” intézményei és kiérdemesültebb mesterei voltak ennek a honfias kultusznak, sajnos éppúgy megbúvtak sokszor palotáik, múzeumaik, templomaik, síremlékeik, oromdíszeik, középület-terveik mögött, mint Lechner, aki pedig a maga mindennapi életében nemcsak a honi építészet rangjának megbecsüléséért kardozott elszántan, hanem izgalmasan színes és egyben felelős közéleti aktivitást is vállalt, melyet írásai tükröznek leghívebben. Pályakezdő korában is hazai építészek foglalkoztatásáért sürgetett változásokat, erőteljesen „lobbizott” a magyar építés méltó pozícióba jutásáért (a divatképpen meghívott külföldiek, osztrákok, németek, franciák ellenében), s nemcsak építész egyesület alakításáért cselezett, építészeti mesteriskola megalapítását tekintette közös nemzeti feladatnak, hanem mintegy egyetemlegesen is az ízlés és gyakorlatiasság egy új minőségéért folytatott szinte állandósult küzdelmet. „Hiszem, hogy egyszerű és nemes – írja a Batthyány-síremlékhez készített pályatervéről 1870-ben egy magánlevelében –, de azért nincs kilátásom, hogy nyernék vele pályázatot, mert nálunk sajnosan még más ízlés az irányadó, csak lárma és pompa kell – szemkábító” (14. o-).

A személyességnek, szakmaiságnak, vállalkozni merész racionalitásnak és moderált ízlésnek ez a jelzés-értékű három sora szinte az egész kötetre jellemzőnek mondható, melyet Sümegi György gyűjtött, összeállított, szerkesztett és utószavazott Lechner Ödön írásai címmel.

A szerző művészettörténész, kutató, levéltáros, szerkesztő erényei és munkássága izgalmas elegyben szervesülnek ez írás-válogatásban. Minthogy szaktanulmányai, könyvei is szinte az „anyaggyűjtéshez” kapcsolódnak (a Duna–Tisza közének szakrális művészetéről, és Kecskemét szecessziós építészetéről írt, de művésztelepekről vagy művészéletekről ugyancsak), nem róhatjuk fel, hogy ismeretlen anyagként közeledett Lechner életművéhez, avagy korának sajtójához, a szakmai és a közéleti, az „üzleti” és a műtörténeti körökhöz, Thorma János, Krúdy Gyula, Kernstok Károly, Hauszmann Alajos vagy Molnár Ferenc, Herman Lipót vagy Kós Károly reflexióihoz.

A kötet mindenesetre három nagyobb blokkban „dolgozza föl”, gyűjti csokorba a Lechner-örökség sajátos jegyeit. Az elsőben Lechner Ödön ifjúkori leveleiből közöl szemelvényeket vagy forrásszövegeket (példaképpen Kecskemét városának pesti házát érintő kérdésekről a képviselőtestületnek küldött írást, a munkásságát vitató „szeretett jó anyósának” szóló mentegetőzést, Szeged „tekintetes közgyűlésének” szóló színház-tervi bírálatot, a kecskeméti Víztorony tervéről, a pozsonyi Szent Erzsébet templomról, az Iparművészeti iskoláról formált személyes közleményeket stb. ez a 9-141. oldalak gazdag tartalma). A második egység a Kortársak Lechner Ödönről fejezet, mely tizennyolc szöveget tartalmaz (143-173. o.), majd a címet és tartalmat kiegészíteni hivatott szerkesztői összegzés következik Lechner Ödön írásairól címen, s ezt egészíti ki a mutatók, szakirodalom, valamint a képmelléklet (204-231. o.), mely önmagában is lenyűgöző gazdagságot mutat fel.

Még a nem túlságosan szakavatott olvasónak is megejtően „szecessziós” a kötetben megmutatkozó életút és művészi pálya elkötelezett és küzdelmes egyvelege. Érdemes itt visszafogni magunkat, hisz a gazdag kötetnek nemcsak építészeti tájkép értelmében dús, historikus, formagazdag és impozáns látvány-anyaga kellemkedik elénk, de az alkotó ember, a realista tervező, a műszaki lángelme, a korszakos kérdésekre időszerű válaszokat kereső és megtaláló, a „minden szépért és nagyért való hevülést” korszakos feladatnak tekintő, legott józanul kiegyensúlyozó Mester rezzenései, kínlódásai, szenvedelmei ugyancsak. Sem minden korszakosan híres tervéről, elkészült alkotásáról, álmairól és fantáziálásairól nem számolhatunk be itt saját írásai ürügyén, de a korszak szellemiségének egészéről, tónusairól sem. Lechner indulatos kirohanásai a visszafogott belátással keverednek (…minek jöjjön ide a nyugat-európai ember, ha „majmolást és kopizást” talál csupán a nemzeti architektúra helyett – ahogy Magyar építőirányt! című interjújában fogalmazza, 129-133.), de végtelen méltósággal és eszélyes igyekezettel szól ifjabb korosztályok tehetségének megóvása, pártolása, feladathoz juttatása érdekében, művészeti és szakmai közéleti orgánumok kialakítása jegyében is. Eközben persze megvan mosolygós és méltó, tekintélyt igénylő, de társasági közéleti elismerésre is vágyó személyes kifakadása is számos esetben…

Miért nem hagynak a magam módja szerint dolgozni? Az iparművészeti palotával is így voltam. Lassan ébredtek a lelkemben a formák, mindennap más, mindig szebb, el kellett vetnem a tegnapi ötletet, mert ma szebb jutott eszembe. De ők nem hagytak nyugodtan álmodni, sürgettek, siettettek, királyi biztost küldtek a nyakamra, a sarkamban voltak, mint a kopók, űztek, kergettek, hajszoltak előre. Ezért igen sok részletet elnagyoltam. Nekik nagyon sürgős volt. A millenniumra kész kellett lenni, mert – bankettezni akartak.

A szakmai- és sajtóvisszhang sem mindig kímélte, olykor ellentáborok hangjai uralták el napjait és alkotókedvét, mélyen elmélázott a fásult vagy fanyalgó értetlenségen, mely akár „bizarrnak” is mondta tervezeteit, vagy kimódolt gonoszsággal (ahogy Tóth Béla) „cigány császár palotája” gúnynévvel illette az Iparművészeti Múzeum kialakítását. A Lechner életművét feldolgozó számos kötet alaposan taglalja és képeken is bemutatja az életmű részleteit, ezekről itt most nem szólnék apróságok felé elkanyarodva, de épp Sümegi könyvének erénye, hogy az elnagyolt épület-egészek mögötti felfogás, programosság, céltudat, ízlés és alkotókedv megannyi jellegzetes megnyilvánulás csak úgy tódul a kötetből. Nem csupán a korszak(ok) művészeti közéletben játszott, sokrétű szerepével gazdag részleteiről, a századvég stiláris és modernizáló hatásairól, az építészeti tervezés és művészeti felfogások belső küzdelmeiről van szó részletekbe világítóan, de az alkotó habitusának, a kortárs értelmiségi közéletében játszott pótolhatatlan szerepének is roppant sok nyomát, dokumentumát fölleljük itt. A stiláris és szemléleti változásokat szorgalmazó tervei és képzetei egyszerre bizonyítják a honi építészet megbecsülésének szorgalmazását (így mondjuk a budapesti Nemzeti Színház építése idején, vagy a kőbányai Szent László plébániatemplom kapcsán, a Posta takarékpénztár terveivel összefüggésben, vagy a kecskeméti Városháza mázas kerámia-figuráinak kiválasztásával kapcsolatosan), de kiérdemelt tekintélyével további programok segítőjéül szegődve is legfőképp az kap hangot, miként remélte elérni „a magyaros formavilág” elfogadtatását: ,,Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” – hirdette munkásságában a legdominánsabb elemként. S ha ennek ma már más jelentése is sugározna, képzeletünket bízhatjuk Krúdy Gyulára, aki rövid kis életképében Az utolsó pesti omnibusz utasairól szólva fogalmaz így: „Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt. Muzeális megjelenésű férfi volt; akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helyt foglaló ifjú művésznemzedék felé: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül. Reneszánsz korabeli elemekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében, ugyanezért szenvedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásait, régi pesti tréfákat akart élvezni. Ízeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralévő évei harmóniájára” (148-149.).

Krúdy persze íróisággal adja vissza a Lechnert jellemző életviteli tónust…, de a kor más ihletett alkotóját is áthatotta a nyitott, falhangolt, elégedett Mester jövőből merített önigazoló attitűdje: „Az Erzsébet királyné-emléken dolgozgatok éppen. Csak úgy magamnak firkálgatok, játszadozom. Mert hiszen úgysem fogom kivihetni. Már egészen lemondtam mindenről. Magyar formanyelven beszélni csak unokáink fognak…” (Lázár Béla: Új csapáson. Regény a művészéletből, 1909).

Évszázad múltán immár jogosulatlan a kérdés, ebben volt-e igaza Lechner Ödönnek. Ám hogy terveinek, alkotásainak igaza és harmóniája megteremtődésük óta is hordozza ezt a formanyelvet, arra e kötetben további néhány száz lenyomatot találunk… „Lassan ébredtek” lelkében a formák – de ünnepélyessége áthatotta ezt a lassú, majd gyorsuló időt is. Sümegi György a kötetben összegyűjtött írásokkal nemcsak Lechner teljes írásos hagyatékát teszi örökségünkké, hanem a korszak és az alkotó Ember kölcsönhatásainak történeti tájrajzát is megadja.

Sümegi György (szerk.): Lechner Ödön írásai. Corvina Kiadó, Budapest, 2020.

Megjelent a folyóirat 2020. szeptemberi számában