Kelemen Gábor: A Tajthy-villa titkai

A volt családi házunk története egy korszak jellemzője. Túl vagyok a 70-en, az emeletes villáról szólva az eltávozott fölmenőimre is emlékezem. Akik Szeged történetét kutatják, azoknak is ötleteket adhatok a város múltjának megörökítéséhez. Igyekszem mindent pontosan felidézni azzal a fenntartással, hogy az 1944 utáni világban a gyerek előtt igyekeztek a politikailag veszélyes témákat kerülni, nehogy az iskolában „eljárjon a szája”. A szinte csak véletlenszerűen elejtett mondatokból (mozaikokból) csak később állt össze bennem egy kép, pontosabban egy film, amely a Délmagyarország (a továbbiakban: DM) archív számai, a szegedi címtárak és a levéltári kutatásaim nélkül már elenyészett volna.

A szüleim családjainak (még külön-külön) Trianon után menekülni kellett Erdélyből. Apámék Pestre, anyámék Szegedre költöztek. Anyai dédapám, détéri Tajthy Zoltán 1907-től az erdélyi Kudsir-on állomásfőnök volt. Az ő és felmenőim életútja hihetetlen találati aránnyal kutatható az ARCANUM Digitális Tudománytárban. De térjünk rá a Tajthy-villára, amely Szegeden, a Felsővárosi feketeföldek 164. alatt állt.

A házról Takács Máté volt szegedi főépítész szíves közlése alapján ennyit mondhatok: „Szép magyaros szecesszió, polgári villa-stílus az 1920-30-as évekből. Érdekes és egyedi az emeletre vezető külső lépcső. A mögötte lévő épületrész az emeleti teraszról is megközelíthető. A stílusjegyei alapján ismert építész tervezhette”. A szegedi levéltári dolgozók maximális segítőkészsége ellenére csak kevés dokumentumot sikerült összegyűjtenem a házról, de a később leírtak alapján politikai okokból akár szándékos eltüntetést is feltételezhetek.

A legkorábbi, 1926-os hírem a villáról drámai: „Marólugot ivott J.M. mindenes cselédlány a felsővárosi feketeföldek 164. szám alatt… A mentők kórházba szállították.” [1]

Családunk anyagi helyzetéhez képest a viszonylag nagy házat ezért tudták hirtelen megvenni, mert „átok ült rajta”. Az átok sajnos később is előjött. A homlokzaton lévő „IRMA LAK” fölírást átalakították az akkor még kisgyermek anyám nevére „ÉVA LAK”-ra. Ez még az 1970-es képen is látszik. Az 1927-es telefonjegyzékes szegedi címtárban „15-01 Tajthy Zoltán máv. felügyelő lakása Felsővárosi feketeföldek 164.” szerepel. (Csak egy megjegyzés: nekem 1985-ben nyílt reményem telefonhoz jutni.)

A villába heten költöztek: dédapámék négy nagykorú gyerekükkel és egy unokával, az anyámmal. Tajthy Zoltán sajnálatosan korán, 1932-ben elhunyt. A később Pesten élő három gyerek gyakorlatilag résztulajdonos maradt. Gyakran „hazajártak”, mert a villa arborétumszerű kertjével üdülőnek is beillett. 1942-től már csak dédanyám, nagyanyám és anyám laktak a villában.

A nem minden évre elérhető címtárakban szerepelnek a család tagjai Felsővárosi ff. 164 alatt:

1930: Tajthy Zoltán

1933: Tajthy Kálmán dr. tanár és Tajthy Zsolt fhdgy

1942: Tajthy Istvánné (elütés!) özv. Máv. ny.

És még egy drámai esemény: Tajthy Kálmánnak a szemorvos menyasszonyát 1938-ban a belvárosi lakásában egy tulajdonképpen „elme”-betege meggyilkolta.[2] Ezután Tajthy Kálmán Pestre költözött. Dr. Incze Klára a Tajthy-család sírboltjában nyugszik.

1940-ben építési vállalkozó is bérelte a villa egy részét: „Építik a berettyóújfalui-szegedi betonutat … az érdekeltek jelentkezzenek az építési irodában, a Tajthy-villában. Felsővárosi feketeföldek 164. szám alatt.”[3]

Azután 1944-ben a háborús front közeledtével a család biztonságosabb helyet keresett, a ház üresen maradt. Sokan feldolgozták már: vajon volt-e félnivalójuk?! Azután visszatérve Szegedre először egy magányos villánál biztonságosabbnak vélt helyre, egy közel lakó barátnőhöz mentek. Tömény információ arról a korról: „Maron Gézáné felhívja mindazokat, akik a Tajthy-villából bármilyen tárgyat elvittek megőrzés végett, 8 napon belül hozzák a Horthy-telep 3b alá, mert ezen időn túl bűnvádi eljárást indítok ellenük”.[4] Nagyanyám erről nekem csak annyit mesélt, hogy a későbbi megélhetését biztosító varrógépét meglátta egy szomszédnál, rámutatott és azt mondta: „Köszönöm, hogy megőrizték, vihetjük haza!”

Én csak ezután jövök a képbe. A szüleim 1945-ben házasodtak össze. A mai Fogklinika épületében, Tóth J. János szanatóriumában történt megszületésem után 1947 augusztusában vittek haza a Tajthy-villába.

Apám, nagyernyei Kelemen Lehel, Ludovikát végzett katonatiszt volt. A háború után rangját megőrizve határőr tiszt lett. 1948-ban Tompán szolgált, 1949-ben pedig büntetésből már Sátoraljaújhelyen. Anyám és én együtt voltunk vele. Egy szükséglakást a szomszédos Sárospatakon sikerült szerezni. A Tajthy-villában csak dédanyám és nagyanyám maradt.

Apámnak a határőrségtől való 1950-es eltávolítása és üldözendő „horthysta tisztté” való átminősítése után a sárospataki életem mai szemmel nézve egy rémlátomás volt. Szegedről, meg a Tajthy-villa műszaki színvonaláról csak álmodni tudtunk. Apám szüleinek Budapestről Mezőberénybe való kitelepítése és nyomorba juttatása is erre az időre esett.

Eközben volt a Tajthy-villa történetének is a mélypontja. 1949-ben az ÁVH kiigényelte és Komlós János (később a Mikroszkóp Színpad igazgatója) vezetésével itt rendezték be a szegedi „Andrássy út 60-at”. A viszonylag távol lévő szomszédos házak lakói suttogtak a kihallatszó borzasztó dolgokról. Amikor apám 1964-ben járt a villában, csak halkan mesélte, hogy még megvolt egy „kíméletes”, nyom nélküli vallatás módja: egy szűk fülkében a leborotvált fejre való hideg víz csöpögtetése, akár a megőrülésig. Az ÁVH irodái eközben a Széchenyi téren voltak.

A villa elvétele után nagyanyám és dédanyám egy átmeneti Földváry utcai „lakás” után az egyháztól rekvirált kis tantermet, „tanácsi lakást” kaptak a mai Kálvária-, akkori Tolbuhin sugárút 8. alatt. Ezt lassan félkomfortossá alakították.

1953-ban a Tajthy-villa funkciót váltott: lakóknak utalták ki. Szintén jellemző a korra: „T.I-né Felsővárosi Feketeföldek 164. szám alatti lakos családjával nemrég költözött új lakásba. … Szeged Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának: E levélben szeretnék köszönetet mondani azért a sok segítségért, amit családommal együtt kaptunk. Van szép, száraz, egészséges lakásunk, hozzá gyümölcsöskert…”[5]

Apámékkal a helyzet enyhülésével 1963-ban tudtunk Sárospatakról visszaköltözni Szegedre, a nagyanyámhoz. Időközben dédanyám 1955-ben elhunyt.

Az elvett házunkról nem beszéltünk a tapasztalatok miatt. Egy távoli rokonunk valahol megkérdezte, hogy mikor adják vissza a földjét, egy korábbi mintagazdaságot. Három évet kapott.

Ugyanakkor meglepő módon a villa mögötti kertet 1957 után a nagyanyám gondozhatta, illetve kiadhatta felesbe. Egy jelentős felújításról (átalakításról) viszont találtam a levéltárban dokumentumot! Ez is korrajz: 1957-ben a Szeged mj. Városi Tanács VB. Építési és Közlekedési Osztálya sürgős átalakítást terveztetett a villában két összkomfortos lakás kialakításáról. Fontos emberek kerülhettek Szegedre.

1964-ben viszont váratlanul jött egy pozitív bomba: megsúgták, hogy a villát 1949-ben elfelejtették átírni, ezért tele lakóval, de tulajdonosként kezelhetjük. A háziúr régi fogalmával ellentétben akkortájt a lakók öntudata volt az erősebb. Nem is tudtuk, hogy a lakbérek és a felújítási költségek negatív egyenlegével mit fogunk kezdeni. Az viszont megint a korra jellemző, hogy 1957-ben a tulajdonos tudta nélkül adtak ki átalakítási engedélyt!

Jött még egy elszalasztott lehetőség az esetleges visszaköltözésünkre. Egy rendőrtiszt bérlő jobb elhelyezést kapott és a villabeli lakását ő adta át másnak. Szegény nagyanyám föl se fogta, hogy mibe egyezik bele. Ide illik Márai Sándor megállapítása: „a kommunista nem akkor a legveszélyesebb, amikor az eszmét, hanem amikor a zsákmányt védi”.

Aztán jött egy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” lehetőségünk: vevő jött a villára. A vételár nyilván alacsony volt, mert 3 lakó volt a házban és az épület felújításra is szorult – volna. Az összegből kifizethettük egy újszegedi blokkházban egy kétszobás lakás beugróját, ahova apámékkal költöztünk 1964 decemberében. Nagyanyám továbbra is a Tolbuhin sgt. 8 alatt lakott. Így tulajdonképpen a villa maradványai anyagiakban két kis lakásban tovább éltek.

A vevő „tudott valamit”, mármint, hogy kisajátítás esedékes, bár erre több évig várnia kellett. Szintén Takács Máté szavai: „Az 1980-as évek elejéig a hivatalos műemlékvédelem és az idősebb építészek is a szecessziót az építészeti giccs kategóriába sorolták. Emiatt a nyomda előzetes terveit készítő budapesti építész ezt és a szomszédos épületeket avult, bontandóként jelölte.” Van még egy képem és egy térképem 1970-ből a villáról. A házat a 70-es évek végén lebontás céljából kisajátították, nyomdát építettek a helyén. Az alapkő 1979-es letételénél a vezetők mögött az újság címoldalán látszik a villa letarolt helye[6]. A mai állapotot, a Makkosházi körúton lévő OMV kút melletti területet megörökítettem.

Ma már belenyugodva tekintek vissza a múltra, csak néha gondolok a történészek tiltott, mégis gyakran alkalmazott módszerére: „mi lett, volna, ha …” 1949-ben megmarad a villa a családunk birtokában? Akár ott lakva, akár árában eladva milyen életünk lehetett volna? Töretlen optimizmusom néha provokatív: a most mindenre panaszkodóknak finoman megpendítem, hogy hasonlítsuk már össze a mai és a közeli vagy távoli múlt anyagi, kényelmi, jogbiztonsági, szólásszabadsági stb. lehetőségeit. Például aki megőrizhetett és/vagy örökölhetett egy belvárosi lakást, az panaszkodik, mert néha éjjel is zajos az utca. Nagyon sajnálom! A mi családunknak a kitelepítések után óriási fölemelkedés volt a Tajthy-villa utóéleteként egy szegedi lakótelepi lakás az OTP-kölcsön hosszú évekig való visszafizetésével.

Megjelent a folyóirat 2020. novemberi számában

Jegyzetek

 

[1]          DM 1926.08.17. 6. o.

[2]          DM 1938.06.09. p.3, 06.10. p.3-4, 06.11. 3. o.

[3]          DM 1940.07.25 7. o.

[4]          DM 1945.07.22 7. o.

[5]          DM 1953.10.23 4. o.

[6]          DM 1979.05.26. 1. o.