Csizmadia Edit: Hat szegedi szecessziós épület

Az 1879. évi nagy árvízben elpusztult Szeged a 19–20. század fordulójára lényegében újjáépült. A városfejlődésnek ebben a lendületes szakaszában a még megmaradt sarok- és foghíjtelkek beépítésével a szecesszió mozaikszerűen jelent meg, s jellegzetes építményei városképi szimbólumokká váltak. A szegedi szecesszió alig két évtizedig hódított, nyomában mégis félszáz épület nőtt ki a földből. A megerősödő polgárság egyedi, különleges bérpalotáit és lakóházait remek kovácsoltvas munkák, üvegablakok jellemzik a korban. A stílus többféle típusa is jelen van a város építészetében: a népművészeti alapokra épülő irányzat éppúgy, mint a párizsi, bécsi, vagy berlini vonulat.

A szegedi szecesszió igen korai alkotása a Tisza-part közelében, a Dózsa György utcában található Deutsch-palota 1901-ben épült. A Stefánia környékének egységes eklektikus palotasorától jelentősen eltér: homlokzatának egyedi megformáltságával, élénk színeivel messziről vonzza az érdeklődő tekintetet. A lakóházat két építési vállalkozó, Deutsch Emil és Lipót terveztette meg Erdélyi Mihály építőmesterrel. Miután a városi tanács ezt a tervet nem fogadta el, Erdélyi Lechner Ödönt kérte fel az utcai homlokzat és a két lépcsőház áttervezésére. A két építész korábban is dolgozott együtt, Lechner egy másik szegedi munkája, a Milkó-palota építése idején.

Lechner Ödön (1845−1914) a magyar stílusú szecesszió úttörője, a korszerű építészet egyik kezdeményezője volt Magyarországon. Egyéni stílusának fő jellemzője a színes kerámiák alkalmazása. Formavilága a magyar népi motívumokból éppúgy merít, mint a keleti formakincsből. Legkarakteresebb, iskolateremtő építészünknek tartják, aki egy sajátos, magyar nemzeti stílus megalkotását tűzte ki célul.

Az elegáns méretekkel épült Deutsch-palota kétemeletes, alápincézett épület, zárt udvarral. A Bástya utca (ma Stefánia) felől két lépcsőház készült. A Lechner Ödön által tervezett homlokzat két lendületes pártázatú oldalszárnya között hullámzó, világoskék pirogránit oromzat húzódik. Ablakai egyenes záródású ikerablakok, keretezés nélkül, melyeket botfaragásra emlékeztető kávabéléssel díszítettek. Az építész újszerű elgondolása, hogy az emeleti szinten található zárterkélyek szegecselt tartószerkezetét láthatóvá tette, a köztes mezők lefedésére pedig hófehér porcelánlapokat használt.

A zárterkélyek felett és a középtengelyben elhelyezett kapu fölött is nyitott, kovácsoltvas erkélyeket találunk.

A sarokrizaliton és a középső falsávon okkersárga keretelő színt használtak, ebből emelkednek ki a Zsolnay-gyárból származó világoskék majolika díszek, amelyek stilizált népi motívumokat mintáznak.

A bejárati kapu és a lépcsőház indadíszes kovácsoltvas korlátjai finoman megmunkáltak. A korlátvégződések kakasfejmotívumát Lechner több alkotásán felfedezhetjük, ezt alkalmazta a Deutsch-palota vasmunkáinál is.

A következő állomásunk, a Gróf-palota (Tisza Lajos körút 20.) innen csupán néhány perc séta. A tehetős szegedi ügyvéd, Gróf Árpád Márton háromemeletes bérpalotája 1913-ban, a belváros egyik legelőnyösebb helyzetű saroktelkére épült. Szinte változatlan formában őrzi korabeli állapotát, kívül és belül egyaránt.

Az építtető a Szabadkáról Szegedre települt Raichl J. Ferencet (1869−1960) bízta meg egy korszerű, a legmagasabb igényeket is kielégítő impozáns palota tervezésével. Gróf Árpád magas jövedelmű városi tisztviselők számára alakítatott ki bérlakásokat, de saját lakását és irodáját is itt rendezte be. Az építési munkálatokat igen gyorsan, mindössze tizenhárom hónap alatt befejezték, a lakhatási engedélyt 1914-ben kapták meg a tulajdonosok.

A három utcára néző monumentális épület összeköti Szegedet és Szabadkát: Raichl a szabadkai családi házánál alkalmazott egyedi formákat és díszítő megoldásokat álmodta tovább. Az építész sajátosan egyesítette a modern gondolatokat és vívmányokat a hagyományokban gyökerező magyaros és a keleti ornamentikával. Stílusára jelentősen hatott a lechneri szecesszió, amely leginkább a mázas kerámiadíszek és népművészeti motívumok hangsúlyosságában mutatkozik meg. A háromhomlokzatúra tervezett palota robusztus tömeget alkot, ám homlokzatának egyedi, beugró részekkel tagolt felületformálása, a változatos oromfalak és erkélyek mozgalmassá, sőt könnyeddé varázsolják. A főhomlokzatot − mintegy keretet adva − két, oszlopra állított, csipkézett sisakkal koronázott, karcsú torony fogja közre. A hullámíves főpárkány csúcsát csontszínű, mázas kerámiából megformált művészcímer koronázza. Az innen induló, szintén hullámzó kerámiaszegély törései alatt négy kerek díszítőelem látható, lent pedig két madárfejes kerámia. Az épület legfőbb ékessége a főhomlokzat kék, sárga és arany színekben csillogó, keleties hatású mozaikdísze a pávaszem-motívummal. A három homlokzatot gazdagon borítják a stilizált, elefántcsont színű Zsolnay-kerámiából készült kisebb mozaikbetétek, faldíszek.

A palota egyedi fakapuja vésett szívmotívumokkal díszített, betétrácsai pedig sarjadó hajtásokra emlékeztető íves pálcákból állnak. Az épület belseje is megőrizte a századforduló hangulatát: finom vonalvezetésű kovácsoltvas korlátok, színes üvegablakok, mélybordó csempefelületek teremtenek varázslatos atmoszférát. Belépve hajladozó tulipánokból álló szalagdísz vezet az épület belseje felé.

A díszes főlépcsőház mellett a folyosók felől csigalépcső vezetett az emeletekre. A lakók kényelmét lift is szolgálta, ami akkoriban még újdonságnak számított. A földszinti részen tíz bolt kapott helyet. Az emeleteken összesen kilenc, öt- és hétszobás lakást alakítottak ki, ezek közül nyolcban volt fürdő és hatban cselédszoba is. Különlegesek a kovácsoltvas munkák a magyar népművészetből ismert motívumokkal: a lépcsőházi és a padlásszinti ablakok, a rácsok és virágtartók ‒ ez utóbbiak Fejős Ferenc mesterművei.

Gróf Árpád palotája Raichl J. Ferenc utolsó szegedi építészeti munkája: pályája esszenciájának, az életmű megkoronázásának is tekinthetjük.

Amint elhagyjuk a palotát, utunkat a belváros felé, a Takaréktár utca irányába vesszük. Innen csak egy karnyújtásnyira van Szeged főtere. A Széchenyi téren áll a neobarokk stílusú városháza, amely Lechner Ödön és Pártos Gyula munkája 1883-ból.

A Takaréktár utca és a Horváth Mihály utca találkozásánál a szűk, hegyesszögű telekre épült késő szecessziós palota különleges formájáról kapta a nevét: a szegedi köznyelvben csak Vasalóházként emlegetik. A szemközti telken álló Szeged-Csongrádi Takarékpénztár székháza után majd tíz évvel a pénzintézet bérháza, az „új csongrádi palota” tervezésére szintén a budapesti Baumhorn Lipótot kérték fel.

Baumhorn Lipót (1860‒1932), a századforduló egyik legtehetségesebb és legtöbbet foglalkoztatott zsinagógaépítője 160 éve született. A hajdani Osztrák–Magyar Monarchia területén tizenkilenc zsinagóga tervezése és további tíz felújítása fűződik a nevéhez. Stílusára erősen hatott a lechneri örökség, amelyhez keleties, illetve reneszánsz, barokk, nem ritkán szecessziós díszítőelemeket alkalmazott. Az építőművész rajzasztaláról pályafutása során nem csak vallási épületek tervei kerültek ki, számos más alkotásával találkozhatunk Szegeden is. A Vasalóház volt az építész utolsó szegedi munkája. A háromemeletes, látványos épülettömb − az előírtnál kisebb telken, szűkebb udvarral − 1913-ra elkészült. Az alsó szinten üzleteket, a félemeleten irodahelyiségeket, felette fürdővel ellátott három- ötszobás lakásokat alakítottak ki. A két, utcára néző homlokzat éles szögű csúcsban találkozik, de a hangsúlyos saroktorony íve ezt tompítja, lekerekíti. A főlépcsős, oszlopokkal szegélyezett bejáratot a Takaréktár utca felől találjuk, de a másik utcára is nyílik lépcsőház.

A homlokzat hagyományos szerkezetét szecessziós részletek szövik át, teszik mozgalmassá: maszkok, copfos fürtök és pepita kockás motívumok. Finoman megmunkált, köríves erkélykorlátok és míves kapurácsok ékesítik az épületet, melyeket Kónya György helyi műlakatos készített. Baumhorn életművében egyedül ebben az épületben, a földszinti pillérek felett alkalmaz vörösréz domborításokat. Ezeken a magyar népművészetből ismert stilizált virágmotívumot fedezhetjük fel, amely ismétlődik a vasmunkák formáiban is.

Utunkat a Tisza Lajos körúton folytatjuk, ahol az árvíz utáni újjáépítés során emelt eklektikus lakóházak mellett haladunk el. A körútról letérve az egykori zsidó negyed felé, a Gutenberg utca irányában szemünk elé tárul a nemrégiben felújított Új Zsinagóga grandiózus épülete.

Az 1880-as évek közepének konjunktúrája eredményeképpen az ózsinagóga (Hajnóczy utca 12.) már kicsinek bizonyult. A számbelileg és gazdasági erejét tekintve is jelentős mértékben gyarapodó szegedi zsidóság egy nagyobb befogadóképességű templom építését határozta el. A hitközség 1891-ben kezdte meg a gyűjtést. A tervpályázatot Baumhorn Lipót, a legnagyobb magyar zsinagógaépítész nyerte meg, aki tizenkilenc önálló zsinagóga és további tíz felújítója, bővítője volt.

A zsinagóga létrehozásában múlhatatlan szerepet vállalt dr. Löw Immánuel főrabbi. A kivitelezés Szilágyi János, Schaar Ede és Stark Vilmos munkáját dicséri. A kijelölt nagyméretű telek lehetőséget biztosított arra, hogy az épület szimmetrikus alapbeosztású, központi elrendezésű legyen, és monumentalitása jól érvényesülhessen. Az 1903-ban felavatott alkotás Európa egyik legszebb, hazánk második legnagyobb zsinagógája, 740 férfi és 600 női ülést foglal magába.

A késő eklektikából a szecesszióba hajló, mór és bizánci elemeket is felmutató templom stílusjegyeit az építész kivételes tehetséggel formálta egységgé. A zsinagóga tartószerkezete, karzata, tetőszerkezete, a kupolát tartó elemek vasból készültek, ezek mérnöki újdonságnak számítottak. A hatalmas kupola a templom éke: a szerkezetet követő ívelt elemeket, a tetőzet nagy formáit finom csipkézetű, míves lemezdíszítések, fiatornyok, ablaknyílások szegélyezik. Löw Immanuel munkássága nyomán e zsidó templomban találunk először magyar nyelvű feliratot a diadalíven: “Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!“. Szintén a zsinagóga orientalista főrabbijának köszönhető a templomot körülvevő kis bibliai botanikus kert kialakítása a szentföldi növényekből.

A kupolabelső színes üvegei a világ teremtését szimbolizálják. A szecessziós ólomüveg ablakok a zsidó nép történetének és vallásának legfontosabb eseményeit jelenítik meg, mesterük Róth Miksa testvére, Róth Manó üvegfestő volt. Az épület belső terében az arany, az elefántcsont fehér és a kék színharmóniája teremt egységet.

A zsinagóga méretei miatt is lenyűgöző alkotás: a külső kupolaszerkezet magassága a járdaszinttől számítva 48,5 méter.

Az Új Zsinagógát elhagyva, rövid séta után a Tisza Lajos körút túloldalán pillanthatjuk meg a szegedi szecesszió legegyedibb példáját: Reök Iván családi palotáját.

1907-ben épült fel a Reök-palota (Magyar Ede tér 2.), Magyar Ede (1877−1912) főműve. Az építész élete és munkássága az Alföldhöz kötődik, terveinek zöme Szegeden valósult meg, így a városképre is jelentős hatással bír. Magyar Ede újszerű építészeti formákba álmodta a megrendelő, Reök Iván folyammérnök hivatását megjelenítő vízi világot: a békés, csendes tópart nyugalmát és mozgalmasságát. A palota a szegedi szecesszió legjelentősebb épülte, európai mércével is egyedülálló alkotás. Az épület homlokzatán alkalmazott „gyűrött” falfelületek egy hatalmas domborműhöz teszik hasonlóvá. A burjánzó virág- és növénymotívumok harmonikusan illeszkednek a különböző formájú zárt és nyitott erkélyekhez, a hullámzó falsíkok íves, lágy vonalvezetéséhez. Az épület leglátványosabb része a pártafal fölötti sarokrész, amelynek csúcsán egy fekete sas tárja szélesre szárnyait. Az utcai homlokzatok motívumainak álomvilága megjelenik a kapualjban és a lépcsőházban is.

A lépcsőházban kivételesen szép kovácsoltvas munkákat találunk. Fekete Pál szegedi díszkovács Magyar Ede rajzai alapján készítette el vasvirág-remekeit.

A Reök-palota minden tekintetben hazai előzmények nélküli, belga és francia irányzatokkal rokon építészeti alkotás, mely az építész külföldi tanulmányútjain szerzett tapasztalatai nyomán született. Az egykori szecessziós lakóépület ma a város kulturális központjának és képtárának ad otthont.  

A Dugonics tér felé indulva – csupán néhány percnyi séta után – Magyar Ede másik munkája vonja magára a figyelmünket.

A Kárász utca és Somogyi Károly utca sarkán magasodó Ungár–Mayer-palota 1911-ben épült. Hatalmas tömegével, méreteivel, díszítettségével kitűnik a környező épületek sorából, uralva a városképet. Magyar Ede, a szecesszió zseniális szegedi építésze 1908-ban kapott megbízást Ungár Benő és Mayer Áron tehetős fuvarozóvállalat-tulajdonosoktól. Még ez év őszén elkészítette az engedélyezési terveket a háromemeletes lakóházra, földszintjén üzletekkel. Az épület úttörőnek számított a város építészetének történetében, hiszen Szegeden először ennél a háznál alkalmaztak vasbeton elemeket. Terveit, statikai számításait Zielinski Szilárd, a magyarországi vasbetonépítés úttörője készítette. A szegediek által Öreg Hölgynek is nevezett Szent István téri víztorony (1904) szintén az ő alkotása.

A kiviteli tervek 1910 júliusára készültek el, erősen megváltozott homlokzati formálással. Magyar Edét a florális szecesszió mestereként tartják számon, de az 1910-es évek elejére megjelennek munkáiban a geometrikus elemek is. Az épület homlokzatán keverednek a hagyományos és a szecessziós motívumok. A falakat hullámos- és csigavonalak, különféle virágfüzérek és koszorúk, pepita motívumok és geometriai formák díszítik. A palota homlokzatát nyitott és zárt erkélyek tagolják.

Az épület három emeletén 18 balkonos és erkélyes fényűző polgári lakás, földszintjén hat üzlet és a Corso Kávéház kapott helyet. Belül, az udvari részen, a negyedik emeletre mosókonyhákat, mángorlót és vasaló helyiségeket terveztek.  A lakatosmunkákat Szeged egyik legnevesebb díszkovácsa, Kecskeméti Antal, a szobrászmunkákat Varga Sándor és Tóásó László készítette. A palota magas tetőzetén a díszítések halmozásában („csillagvizsgáló”, hajóorr, hagymakupola) ölt testet a zseniális művész víziója. Az épület legegyedibb és leghangsúlyosabb része a kupolaszerű saroktorony, melyet öt táncoló lányalak fog körbe. Utóbbiak újra és újra megjelennek Magyar Ede épületein, ahogy már egyik első munkájában is, az 1905-ben átadott Goldschmidt-ház (Szeged, Tábor utca 5.) kapualjában.

Megjelent a folyóirat 2020. novemberi számában