Madácsy László: Móra Ferenc, a szegedi költő

Az alábbiakban Dr. Madácsy László (1907-1983) eleddig publikálatlan előadását közöljük, amely az 1940-es években, valószínűleg a Dugonics Társaságban hangzott el. Az előadás Madácsy László irodalmi hagyatékából származik, amely a család birtokában áll. Madácsy László magyar-francia szakos irodalomtörténész, egyetemi tanár, költő, író, műfordító, Szeged szellemi és kulturális életének elkötelezett formálója, 1946-ban a Dugonics Társaság újraindítója, 1947-ben a Tiszatáj alapító főszerkesztője volt, s a Délmagyarország című napilap szegedi munkatársaként és újságírójaként is dolgozott 1942 és 1980 között.

Hölgyeim, uraim!

Szegedről a századforduló éveiben és a kilencszázas évek elején az újjászülető magyar irodalom legnagyobb egyéniségei indultak útnak. Szeged volt az, – írja Juhász Gyula 1908-ban, – mely a maga humuszával anteusi erőt adott annyi jelentős magyar írónak, akik Pestre, Egerbe, máshova származva, vagy itt e termő televény ölén maradva mindvégig magyar zamatot, színt és eredetiséget adtak a nagyon pesti literatúrának.

Hacsak egy pillanatra is felfűzöm az emlékezés finom láncára a csillogó neveket, az eredmény szemkápráztató: Mikszáth, Gárdonyi, Pósa, Tömörkény, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, a Holnap íróinak még egy két tagja, köztük Balázs Béla, Móra Ferenc, József Attila, Radnóti Miklós s még annyian, akiket már a felejtés és a helyi hírlapok temetője takar. A helyi hírlapokból és a Dugonics Társaság évkönyveiből meglepő szellemi élet körvonalai bontakoznak ki előttünk különösen akkor, ha a felsorakoztatott nevek mellé hozzágondoljuk a világhíres szegedi festőművészek neveit is. Szeged olyan vidéki kultúrközponttá kezdett válni, ahová a vidéki költők, írók vágyakozva tekintettek, akik számára Szeged már a beérkezést jelentette.

Móra Ferenc sokszor mondja magáról, hogy költőnek indult és író lett belőle, nem, Móra Ferenc költőnek született és az is maradt legutolsó soráig. Csak egészen természetes, hogy a szűkebb értelemben vett Móra-költészet nem a Vörösmarty féle romantikus, sem az Ady-féle újhangú ének, nem is a Juhász Gyula-féle líra, amelyben benne tükröződik az egész kulturált világ, hanem az az eseményes líra, melynek legközelebbi rokona a népdal.

Móra Ferencet – bár az írói vénát egészen korán érezte magában, elcsábította a természet csodálatos világa, és az irodalom helyett a tudomány alázatos szolgája akart lenni, az is lett, azonban istenadta írói tehetségét sem tagadhatta meg. Mint költő, nem akart talán nem is tudott volna új dallal betörni Dévénynél, nótázó emberecskének nevezni magát, aki a maga zugának méla tücske, ,,nem hangszer, mely csodákat ont, de mezőkön csendülő kolomp.”                   Az efféle költői öntudat mellett nem is várhatott tőle senki új hangot. De nem is várt, mert aki a szívek hangszerén játszik, aki az örök magyar humánum hangjait üti meg, az mindig talál megértő fülekre.

A versírásnál sohasem volt, amint írja – alapeszméje, sohasem zárta magára az ajtót, hogy: „Martalék van szerencsém, jaj, ki ne szaladjon! Csak elkezdett bennem egy verssor csengeni. Néha az első, rendesen az utolsó strófa közepe, mintha valaki a fülembe mondta volna, de nagyon kitartóan, utcán, kávéházban, adóhivatalban, vezércikk írása közben: volt úgy, hogy éjszaka felébredtem rá s addig nem volt tőle szabadulás, míg ki nem szabadítottam magamból, de már egészen kezestől-lábastól. Hát ez egészen világosan, komplikáció nélkül való folyamat, csak egyetlen titok van benne, amire nincs felelet: honnan jött ez a magától való csengés és kicsengette a fülembe…”

„Huszonöt esztendeig cincogtam – írja másutt – anélkül, hogy kihallatszott volna a szavam a fűből. Mióta elhallgattam, azóta művészek száján, gyermekek gügyögésében, muzsikusok ujjai alól egyre hallom a cincogásaim, amelyekre alig ismerek már rá.”

Móra Ferenc – mint Arany János – nem lírikus természet. S ha lírába olvad egyszer-kétszer szívének féltve őrzött titka, szívesen letagadná a szerzőségét, mint az igazi népdalköltő. Fiatalkori költészete, mely általában lírai jellegű, számára csak átmeneti műfaj, előjáték. Verskötetében igen sok elbeszélő és leíró vers van. Nagyon kevés az olyan verse, ahol a lélek vetkőzne meztelenre és sebeit mutogatná a kárörömre hajlamos világnak.        

Móra epikus költő. Az az aprólékosság, mellyel megénekli családját, környezetét, önmagának a világhoz való viszonyát, epikus természetét jellemzi. Mások bújába-bajába bujtatva a maga bánatát, képtelen reá, bizonyos ösztönös gátlások miatt -, hogy lelke titkait is feltárja. Sokszor konvencionális, a sztereotip kifejezéseket sem veti meg, de férfikorának lírai vallomásait az az egyszerű, nemes férfihang jellemzi, mely csak a legnagyobbaknak a sajátja. Az élet elsuhogtatta az ő érzékeny lelkén is a tapasztalás és a világismeret ostorcsapásait s most már világosan látjuk, hol sebesedett fel a lélek.

„Mit hozott létre az én energiám és a százaké és az ezreké, ezé az egész nemzedéké, amely immár tehetetlen kóróul zörög a világ avarján? – Mind hittünk valamiben, mind építettünk valamit: mi lett abból hova lett az, hol annak foganatja, melyik csillag az, ahol a csírájukban halt álmokat garmadában rakják az angyalok a születendő világok számára?” – mondja másutt.

Annak a léleknek a csalódottsága ez, aki az emberbe vetett hitét vesztette el. E fölött érzett végtelen fájdalma lebbenti fel szemei előtt a jövő fátylát, és Madách látnoki erejével, arról a jövendőről beszél, amikor kialszanak a csillagok és olyan sötét lesz a föld, mint akkor volt, mikor a kőkalapácsos emberek bujkáltak rajta egymás elől…

Érzi, hogy minden jóakarat hiába való hit. Hogy hiába vagyunk sokan, a jóakaratú emberek, de még többen vannak az ostobák és a csordaemberek.

Mind ezt csak azért hoztam fel, hogy rávilágítsak a költő soraival, a világgal szemben való állásfoglalatára.

Ezért menekül ő a gyermekhez, az egyszerű emberekhez, a fákhoz, a virághoz, akik úgy szólalnak meg, ahogy ő akarja.

Móra Ferenc a szeretet apostola. Virágok, csillagok, hajnalok minden szépsége benne van a játszó gyermekben – írja a költő, és másutt a földdel, az éggel nem a Jákob létrája köti össze, hanem a jajszó. Az Aranyszőrű bárány című vers meséjét azt hiszem, még nem méltatta eléggé a kritika, hasonlóképpen ifjúsági műveit. Az Aranyszőrű bárány című meséjének költői nyelve a század elejének legszebb teremtése. Az a dévaj, féktelen csapongása a költőnek, aminek csengő-bongó, csilingelő játéka, mely az olvasót fogadja, szemkápráztató. Móra Ferenc számára csak a mélyen érző és benső megpróbáltatásokkal sújtott lelkek léteznek, mert csak ezek képesek az ég felé törni; s szerinte a szeretet az élet, s csak azok nem halhatnak meg, akiket nagyon és igazán szeretnek.

A költő önmagáról, költészetéről mondja el:

Dalomnak nincs sok cifrasága,
Mint almafa virágos ága,
Magától nyílik és hervad el,
Csak almát sohase nevel.

Rőzsetüzem nem látszik messze,
Magamnak ég csak hűvös este,
Hamvát befödi az avar,
De még ég: tiszta és magyar.

Hangsúlyozom, hogy bravúros zenei lüktetéssel gördül a lírája a biztos rímelés partjai között, – ahogyan egyik kritikusa jellemezte líráját, vagy mondjam azt, hogy színfestései megragadóak, vagy, hogy szereti a szavak játékát, nem, és nem lehet a feladatom, de az sem, hogy Móra verseiről olyat mondjak, ami túlzó és ezért a túlzás miatt ünneprontó lenne.

Musset mondja valahol: „Ah! Frappe-toi le cœur, c’est là qu’est le génie.”: üss a szívedre, mert ott lakik egyedül a teremtő lélek. A mi Móra Ferencünket áldott jó magyar szíve tette naggyá, egyetlen szívért millió és millió szívet kapott. Csak a tehetségtelenek és a gonoszak maradtak távol, sötét ármánykodással a kulisszák mögött. Mert jaj, azoknak, akik szeretni mernek. Jaj, azoknak, akik a sötétséggel meg mernek ütközni.

Én csak el akartam jajdítani magam – írja szerény méltatlankodással egy helyen – hogy emberek, népünk hatalmasai, vigyázzatok, itt több baj van, mint ahogy tudjátok. Járjatok utána, hol a hiba és segítsetek rajta! Mert nem az országházban van a magyar jövendő, hanem itt a magyar tanyákon, tizenöt-húsz kilométerre a városoktól és itt olyan sötét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai sem világítanak benne! Íme ezért neveztem én Móra Ferencet a szegedi költőnek, akit elődeivel és alkotásaival az elesett, neveletlen magyar népért való aggodalom köt össze, s akinek sorsa közös, azokéval, akik a népet is tudták szeretni, s kiknek kiáltó hangja pusztába talált. Vajon puszta-e még a puszta?

Megjelent a folyóirat 2020. novemberi számában