Miklós Péter: A kereszténységért és a magyarságért

A szeged-csanádi egyházmegye 990 éve

A szeged-csanádi egyházmegye 990 éve áll az egyetemes európai kereszténység és a magyar kultúra szolgálatában. A csaknem évezredes múlttal rendelkező katolikus egyházigazgatási egységnek Szeged mintegy kilencven éve a központja (a középkorban Csanád városa, a tizennyolcadik századtól pedig Temesvár volt a székhelye). A trianoni békediktátum után ugyanis Glattfelder Gyula csanádi püspöknek el kellett hagynia a főpapi székvárosát: a román hatóságok egyszerűen kiutasították az országuk területéről 1923 tavaszán.

Szegeden – évtizedes folyamatok eredményeként – kialakult a katolikus egyházmegyei, oktatási és civil központ, s napjainkban városunk neve a püspökség hivatalos elnevezésében is jelen van. A szeged-csanádi egyházmegye – amelynek kilenc évszázadon keresztül csanádi püspökség volt a neve – az elmúlt mintegy ezer évben számtalan értéket – közösségi és egyéni tartalmakat és teljesítményeket egyaránt – nyújtott nemzeti kulturális örökségünk számára.

A csanádi egyházmegye azon középkori eredetű, sőt Szent István-i alapítású püspökségek egyike, amelyeknek pontosan tudjuk az alapítási dátumát (a másik ilyen az 1009-ben létrehozott pécsi egyházmegye). Az alapítás históriája szorosan összefügg az első magyar király államszervező tevékenységével. 1028-ban ugyanis a délvidéki régióban uralkodó Ajtony vezér territóriumának fegyverrel és harcokban való megszerzése után Szent István az észak-itáliai származású Szent Gellértet – fia nevelőjét – bízta meg a csanádi püspökség megszervezésével. A velencei patríciuscsaládból való tudós filológus és bencés szerzetes Gellértet (eredeti neve Georgio Sagredo volt), aki akkoriban Bakonybélben remeteként élt, az egyházmegye vezetésére 1030-ban – mint azt a pozsonyi évkönyvből tudjuk – fölszentelték.

Már Szent Gellért idején megindult a püspökség székhelyén (Marosvárott, a későbbi Csanádon) az egyházi oktatás, amelynek koordinálását a püspök a vele érkezett bencések – vélhetően a csanádi székeskáptalan első kanonokjai – egyikére, Walterra bízta. Ennek az iskolának a keretei között az egészen fiataloktól a szerzetes-, illetve papnövendékekig egyaránt tanulhattak: természetesen eltérő szinteken, mai fogalmaink szerint az általános iskolai tartalmaktól a főiskolai minőségig.

Szent Gellért püspök nemcsak a nyugati szerzetességet és lelkiséget, nemcsak a katolikus oktatást – mint már említettük: az alapfokú iskoláztatástól a papnevelésig – honosította meg a régiónkban, de jelentős tudományos tevékenységet is folytatott. Főpásztori éveiben íródott a ránk maradt Szentírás-értelmező műve (Deliberatio. Gerardi Moresanae aecclesiae episcopi Supra Hymnum trium Pverorum), amely Dániel próféta könyvének harmadik fejezetét magyarázza, s amely az egyik első magyar földön született teológiai munka. A szöveget először latinul adta ki Batthyány Ignác erdélyi püspök 1790-ben, teljes terjedelmében magyar nyelven – Karácsonyi Béla és Szegfű László fordításában – azonban csak 1999-ben jelent meg. Gellért elmélkedőkönyve nemcsak az eszmetörténetnek és a teológiatörténetnek, de egyáltalán a középkortörténetnek és a bibliakutatás történetének is kiemelkedő forrása.

Szent Gellértnek, az első csanádi püspöknek és az egyházmegye jelenlegi védőszentjének a halála is szimbólumértékű. 1046. szeptemberben 24-én, a Szent István elhunyta után néhány évvel jelentkezett „pogánylázadások korában” halt Budán vértanúhalált Jézus Krisztusért és a keresztény hitért. 1083-ban pedig az első magyar földön szentté avatottak között volt.

Gellért kanonizációja egyfajta ideológiai és politikai – pontosabban egyházpolitikai – programként is értelmezhető. Abban az esztendőben avatták ugyanis szentté, amikor az első magyar uralkodót, Szent Istvánt és fiát, Szent Imre herceget, valamint a Zobor-hegyi remetéket, Szent Zoerard-Andrást és Szent Benedeket. Szent István, a jó és igazságos uralkodó, a kereszténységet védelmező és az államot megszervező királyként, Szent Imre a szűzi életet élő és a testi tisztaságot megtartó jámbor keresztény fiatalember archetípusaként, míg Szent Zoerard-András és Szent Benedek az ókeresztény kor óta nagy megbecsülésnek és tiszteletnek örvendő remeteélet és szerzetesi magány megjelenítőjeként volt jelen a magyar hagiográfiai hagyomány létrejöttekor.

A kialakuló magyar kereszténységben Szent Gellért, a művelt és a tudományokban jártas, ugyanakkor az egyház szervezésében is tevékenyen résztvevő, az apostolok utódaként, a püspöki rend szentségében részesült klerikusként és vértanúként a hitükért üldözött és szenvedő egyháziak és hívek számára volt követendő példakép. A Szent László, a középkori lovagkirály által szervezett első, 1083. évi magyarországi szentté avatások idején kezdődött meg egyházmegyénk alapító püspökének nyilvános tisztelete is, amely mind a mai napig megfigyelhető: elég csak a napjainkban emlékére minden szeptemberben az egyházmegye szervezésében megrendezett kulturális, művészeti és tudományos ismeretterjesztő programsorozatra, a Szent Gellért Fesztiválra utalnunk.

A középkorban – a Szent Gellért által lerakott alapokra építve – virágzásnak indult a csanádi egyházmegye. Rengeteg templom épült itt, számos plébánia és szerzetesi közösség jött létre (bencések, ciszterciek, premontreiek, ferencesek, domonkosok, pálosok és johanniták monostorai és kolostorai), iskolákat alapítottak a térségben, s az egyházmegye területén esperesi kerületek jöttek létre, amelyek központjai az első, még Szent Gellért alapította plébániák, az úgynevezett „ősplébániák” voltak.

A csanádi egyházmegye főpapjait a középkor és a kora újkor fordulóján személyes tragédiák is sújtották, hiszen többen erőszakos halált haltak. 1514-ben a Dózsa György-féle felkelés, a „parasztháború” idején a mozgalomnak halálos áldozatul esett a nagyműveltségű – s itáliai és csehországi humanista körökkel kapcsolatot tartó – reneszánsz főpap, Csáky Miklós püspök, akit a lázadók Nagylak határában május 28-án karóba húztak. Az önálló középkori magyar állam végét jelentő 1526. augusztus 29-i mohácsi csatában pedig életét adta a hazáért a bolognai egyetemen végzett és a csanádi várat 1522-ben megerősíttető és újjáépíttető Csaholi Ferenc püspök.

Az iszlám török megszállók a tizenhatodik–tizenhetedik században a katolikus papok működését a térségünkben minden módon gátolták. Ez alól a ferences rend tagjai képeztek kivételt. A törökök ugyanis a szegénységet hirdető és vállaló kolduló szerzeteseket nemcsak megtűrték, de tisztelték és támogatták is: legalább annyiban, hogy engedték őket szabadon tevékenykedni. Valószínűleg azért, mert az iszlám dervisekre hasonlítottak: szegénységükben, puritán életmódjukban, jámbor és buzgó vallásos elhivatottságukban, s még viseletükben is. Mintegy száz éven keresztül a délvidéki magyarság katolikus lelkigondozását – mint az Molnár Antalnak, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Történettudományi Intézete igazgatójának erről a témáról szóló kismonográfiájából kiderül – a szegedi ferences kolostor szerzetesei végezték, s ebben a korban a szeged-alsóvárosi ferences házfőnökök (gvárdiánok) közül többen is csanádi püspöki helynöki kinevezést kaptak a területtől távol élő főpásztortól.

A csanádi egyházmegyének azonban nem minden részére jutottak el rendszeresen a szegedi ferencesek. Ezeken a területeken nagyobb műveltséggel rendelkező, családos és köztiszteletben álló világi férfiakat bíztak meg a közösség vezetésével. A sajátos egyházjogi fölhatalmazással rendelkező licenciátusok – akiket akkoriban a népnyelv „félpapoknak” nevezett – vasárnapi alkalmakat vezettek: a Szentírás bizonyos szakaszainak fölolvasásával és az Oltáriszentség alkalmankénti kiszolgáltatásával. A korai újkorban létrejött licenciátusi intézmény történetét és a licenciátus múltját egyházmegyénk történetének legjelentősebb kutatója, Juhász Kálmán foglalta össze: könyve a korai újkorral foglalkozó művelődéstörténeti és a kánonjogi szakirodalomnak ma is alapvető műve.

Az egyházmegye az 1700-as évek elején került újjászervezésre, amikor is területe fölszabadult a török uralom alól és Temesvárott létrejött a püspökség központja. Temesvár akkoriban 1718-tól a Temesi Bánságnak, később, 1779-től Temes vármegyének volt a centruma, s egyben egyházi, oktatási, kulturális, közigazgatási és katonai központ is. A középkorban jórészt magyarok lakta csanádi egyházmegye területe erre az időszakra soknemzetiségűvé vált.

A katolikus magyarok mellett a tizennyolcadik század során katolikus németek telepedtek be nagy számban, de éltek itt a középkortól kezdve egyre növekvő arányban ortodox vallású szerbek és románok, valamint az 1700-as években ideköltöző evangélikus szlovákok. De római katolikus spanyolok, vallonok, franciák és bolgárok, valamint görög katolikus ruszinok is telepedtek az egyházmegye területére abban az időszakban.

Az idén egy évszázada, 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum az egyházmegye múltjában és történetében – mind a mai napig ható – nagy törést jelentett. A püspökség területe ugyanis ennek következtében három ország – Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Magyarország – fönnhatósága alá került, s csupán a legkisebb rész maradhatott meg a magyar államnak. Az egyházmegye akkori főpásztora, Glattfelder Gyula kénytelen volt elhagyni székvárosát, Temesvárt. 1923 tavaszán ugyanis kiutasították Románia területéről, s emiatt Szegeden kellett neki berendezni és megszervezni a csanádi egyházmegye székhelyét. 1930-ra fejeződtek be a jelenlegi szeged-csanádi székesegyház, a szegedi Dóm építésének munkálatai, s ezekben az években jött létre a szegedi papnevelő szeminárium és ekkor alakították ki a püspöki palotát a szegedi Dóm téren és az Aradi vértanúk terén.

Az államszocializmus korának kezdeti időszakában Hamvas Endre püspök állt ki a katolicizmus értékei és a csanádi püspökség érdekei mellett. A katolikus egyház iránti hűsége, rendíthetetlen keresztény konzervativizmusa miatt és a koncepciós perben meghurcolt, majd életfogytiglani börtönre ítélt Mindszenty József bíboros melletti kiállása okán egy ideig házi őrizetben tartották a kommunista diktatúra államhatalmi szervei. Hamvas püspök szimpatizált az 1956-os szegedi egyetemista tüntetőkkel, de 1944 júniusában is példátlanul határozottan fölszólalt a zsidóüldözés és a gettósítás, valamint a megsemmisítő táborokba való deportálás ellen. S ugyanígy emelte föl főpásztori szavát 1946–1947-ben a magyarországi németek kitelepítése, vagy éppen a felvidéki magyarok Csehszlovákiából való elűzése ellen.

A szeged-csanádi egyházmegye mai területe 1993-ban alakult ki. Az akkoriban, megváltozott területi adottságokkal létrejött magyar katolikus egyházszervezet a történelmi magyar államra „szabott” egykori egyházmegyei határokat alakította át: a trianoni országhatárokhoz igazítva azokat. Így jelenleg a szeged-csanádi püspökség Csongrád-Csanád és Békés megye teljes területére, valamint Jász-Nagykun-Szolnok megye déli részére terjed ki.

Megjelent a folyóirat 2020. novemberi számában