Bátyi Zoltán: „Férjemnek a művészet, a család és a jó emberi kapcsolatok adták az élet igazi értékét”

Bátyi Zoltán interjúja Gregorné dr. Takács Máriával

Idén lett volna 80 éves Gregor József operaénekes. Bár Budapesten, pontosabban Rákosligeten született 1940. augusztus 8-án, és csak 1964-ben került a Szegedi Nemzeti Színház társulatához, a XX. század végére Szeged egyik legismertebb, legszeretettebb művésze lett.  Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el. A sort Liszt Ferenc-díj nyitotta (1974), 1983-ban Kiváló művész, 1991-ben a Szegedért Alapítvány fődíjasa, 1991-ben a Szegedi Nemzeti Színhát örökös tagja lett. A Kossuth-díjat 1999-ben kapta meg, Szeged díszpolgári címével 2003-ban köszönték meg a városért végzett munkáját, míg halála előtt a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje csillaggal tüntette ki – hogy csak néhányat említsünk a legrangosabb elismerések közül. Decemberi lapszámunkban özvegyével, Gregorné dr. Takács Máriával Bátyi Zoltán idéz föl a nagyszerű művész emlékét.

 – Körülnézve szegedi, belvárosi lakásában, azonnal szembetűnik, hogy nem csak rendkívül otthonos, hanem egy olyan nappali szoba is fogadja a látogatót, amely akár egy kicsiny Gregor József emlékmúzeumnak is tekinthető…

– Csodálja? Hiszen életem legszebb emlékei gyermekeim mellett Jóskához kötődnek.  Egy fantasztikusan értékes és jó ember társa lehettem 24 éven át, elvesztése annyira megrendített, hogy évekig, egészen pontosan hat évig – bármennyire is imádtam a hangját – még a lemezeit sem tudtam hallgatni, pedig vagy száz albumát őrzöm. Aztán sikerült megbékélnem azzal a gondolattal, hogy már nincs többé, és örömmel élek a hozzá köthető emlékeim tárgyai között. Egyébként meglep, hogy szépnek és otthonosnak látja ezt a lakást. Tudja, járt itt már számos fővárosi újságíró, televíziós Jóskáról faggatva, és láttam arcukon a megdöbbenést. Volt, aki meg is kérdezte: hogyhogy nem egy kertvárosi villában lakott a Gregor művész úr? Hát éppen azért nem, mert Gregor művész úr olyan ember volt, aki soha nem vágyott luxusra, nem vette körül magát értékes tárgyakkal, férjemnek a művészet, a család és az értékes emberi kapcsolatok adták az élet igazi értékét.

– Talán ennek is köszönhető, hogy olyan boldogan telt el az említett 24 év?

– Mindenképpen. Tudja, a közös életünk szépségét számos dolog adta. Elsőként említeném, hogy mi mindig beszélgettünk, megvitattuk az élet kisebb-nagyobb dolgait. Jöhetett bármilyen későn haza mondjuk egy budapesti fellépésről, én megvártam, és volt, hogy éjszakába nyúlóan tárgyaltuk át, mi is történt aznap, és milyen új feladatok várnak rá még azon a héten. Mi még ötven forintot sem költöttünk el úgy, hogy előtte ne beszéltük volna meg, jó helyre megy-e az a pénz.  Egyébként ez egy jó házasság alapja, mindenkinek tudom ajánlani. A másik pedig a gyerekekhez való ragaszkodás. Én is, Jóska is 2-2 gyereket hoztunk a közös családba, és férjem az én gyermekeimmel éppen olyan gondosan törődött, mint a sajátjaival. Azt mondta még akkor is, amikor már a nemzetközi fellépéseknek köszönhetően anyagilag is tisztességesen elismerték fantasztikus tehetségét, hogy Marikám, nem vagyont kell gyűjteni. Ennél sokkal fontosabb, hogy mindent megadjunk az utódainknak, az összes gyereket úgy indítsuk el az életben, hogy ne kelljen nekik anyagi gondokkal megküzdeni. Emberségéhez az is hozzátartozott, hogy amikor csak tehette, adakozott a rászorulóknak. Volt, amikor adományok formájában, máskor meg ingyen fellépésekkel segített olyan szervezeteket, akik nem tudtak volna megfizetni egy-egy Gregor koncertet.

– Gregor művész urat humora miatt is imádták az emberek szerte a világban…

– Mint ahogy én is. Jóska valóban a társaság középpontjává vált azonnal, bárhol is ült össze egy asztalhoz egy csapat, de itthon sem volt egyetlen olyan óra, amikor ne tudott volna megnevettetni. Rengeteg dolog történt vele, de fogalmazhatok úgy is: Jóskával mindig történt valami, és ezeket a történéseket olyan ízesen, humorosan tudta felidézni, hogy csakis nevetéssel lehetett jutalmazni szavait. De mielőtt azt hinné, hogy a mi életünk csupa móka és kacagás volt, elárulom: azért – mint minden házasságban – nálunk is akadtak nehezebb pillanatok. Leginkább egészen apró dolgokon össze tudtunk kapni, mondjuk például azon, hogy a macskaimádó Jóska még azt is megengedte kedvencének, hogy az asztalunkra telepedjen le, netán még bele is nyaljon a poharunkba, amiért én nagyon haragudtam. De a szócsaták gyorsan befejeződtek, hogy visszatérjen a békesség, a humor.

– Egykori, Bárka vendéglőbeli „pacalos” beszélgetéseinket felidézve mondhatom: a családja mellett nagyon ragaszkodott Szegedhez is. Holott a fővárosban született, és láthatta: ebben az országban az igazán nagy karrierhez Budapestre, hogy úgy mondjam, tűzközelbe kell költözni.

– Ezt sokan mondták, de Jóska soha nem érezte, hogy ez az egyetlen út a boldoguláshoz. Mint mondtam már, a csillogás, a hírnév, a nagy vagyon soha nem vonzotta, nagy emberek barátságát sem kereste. Viszont imádta Szegedet, nagyon szép és élhető városnak tartotta, olyan közegnek, ahol kibontakoztathatja tudását. Az is igaz, hogy még pályája elején nagyon megsértették az operaházban, amikor egy meghallgatás során, az ária közepén félbeszakították, mondván, köszönjük, majd kiértesítjük. Erre az én drága Jóskám mit mondott? Nagyon meg fogják ezt maguk még egyszer bánni! Na, hát ez is Jóska portréjához tartozik szerintem. És a Jóska jóslata bevált, bizony megbánták. Hívták is számos alkalommal, felajánlva a vendégszereplés helyett az állandó tagságot. De Jóska, bár számtalan fellépést vállalt az operában, Pestért soha nem cserélte el Szegedet. Ezért is lepett meg, hogy néhány napja a Magyar Állami Operaház posztumusz örökös tagsággal ismerte el munkásságát. De visszatérve a Tisza partjára: nagyon szerette a szegedi társulatot is, de legalább ennyire a szegedi embereket. El sem tudja képzelni, hány óráig tartott nálunk egy piaci bevásárlás, mert percenként köszöntötték, csupa mosolygós arc vette körül. Egyszer egy idős néni, aki tudta, hogy Jóska nagyon szereti az erős paprikát, odaállt elénk a Mars téren, és azt mondta: Drága művész úr, fogadja tőlem szeretettel ezt a paprikát ajándékul, a saját kertemben termeltem. Na, látod – fordult ekkor felém boldogan nevetve Jóska – ez az én igazi Kossuth-díjam.

– Végül aztán mégiscsak Gárdonyba költözött.

– A szegedi emberekkel mindig kijött a férjem, de a város vezetéséről ezt azért nem mondhatom el. Nem akarom felidézni, mi volt a pontos oka annak, hogy előbb a Győri Kisfaludy Színházba szerződött, majd ugyan visszatért, de pár év múlva az operatagozati igazgatói állását feladva elköszönt a szegedi színháztól.  Még ma is fájnak az akkor történtek. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy az ellene áskálódóknak sokat köszönhet a férjem, bármilyen furcsán hangzik. Ugyanis ekkor indult be igazán külföldi karrierje…

– Csernay professzor úr, a művész úr jó barátja egyszer azt nyilatkozta, hogy ha húsz évvel hamarabb következik be a rendszerváltás, netán húsz évvel korábban köti össze az életét Önnel, Gregor József jóval nagyobb hírnévre tehetett volna szert.

– Jaj, hát ezt persze én is olvastam (neveti el magát Marika), de egy világhírnév nagyon soktényezős játék. Az tény, hogy amikor orvosi pályámmal felhagyva nyugdíjba vonultam, sokat tettem azért, hogy még jobban támogassam Jóska pályáját. Szerettem volna, ha hangját minél többen hallanák élőben nem csak itthon, de a világ számos más pontján is. Persze a világjáráshoz szerencsére is szükség volt. Történt egyszer, a 80-as évek végén hogy az országos influenza-járványban a budapesti operaház összes basszistája lebetegedett. Ekkor Jóskát hívták segítségül, aki egy héten nyolc előadásban is fellépett. Ült ekkor a nézőtéren két külföldi impresszárió is, akik tulajdonképpen baritonistát kerestek, de úgy elámultak a férjem teljesítményét látva, hogy mind a ketten felajánlották neki, egyengetik karrierjét. Egyikük, az amerikai, a tengeren túli fellépéseket szervezte, a másik, egy antwerpeni úr pedig európai színpadokra segítette Jóskát. Kérésére, ahova csak tudtam, elkísértem, és így jutottunk el olyan helyekre, amelyekről korábban még csak álmodni sem mertünk. A portlandi operában számos fellépése volt, mindig nagy sikert aratva, de Houstonban is tapsviharral köszöntötték az előadás végén. És persze a New York-i Metropolitan, minden operista álma, is megnyílt a férjem előtt, ahol 1994-ben debütált, és három operában is szerepet kapott közel húsz fellépése során.  Európában az antwerpeni, a genti és a franciaországi fellépéseit emelném ki a legszebb emlékek között.

– Nem lehetett könnyű külföldön is helytállni, idegen nyelven énekelni…

– Azt tudni kell, hogy a férjem rendkívül szorgalmas ember volt, fantasztikus munkabírással. Itthon például minden nap énekelt egy órát. Nem skálázott, hanem áriákat adott elő, aminek – miért is tagadnám? – a szomszédok is nagyon örültek, hiszen szerették Jóska hangját, és persze Jóskát, mint embert is. A szorgalma kiterjedt a nyelvtanulásra is. Németül, olaszul, oroszul is jól beszélt, érdekes módon, éppen az angol hiányzott. De Amerikában ezt is pótolta. Kint dolgozó magyar színpadi munkásoktól is tanulta a nyelvet, akikkel természetesen jó barátságot is kötött. Ő abban a közegben is megtalálta a közös hangot mindenkivel, de a legjobban akkor érezte magát, amikor hazatérhetett kedves városába, Szegedre. Amikor megkapta a város díszpolgári címét, úgy döntött, félretéve minden régi sérelmét, hogy ismét a Szegedi Nemzeti Színház társulatához szerződik. Igen ám, de éppen előtte Fejér megye gárdonyi lakosként szintén díszpolgárává választotta, és nagyon furcsa lett, ha éppen akkor hátat fordít Gárdonynak, Fejér megyének, ahol annyi szeretettel halmozták el.

– És egyszer csak jött a betegség…

– Mondjuk úgy, a gyilkos kór, a gyomorrák. Szinte minden előjel nélkül támadt a férjemre a betegség, azt hitte, csak korral járó gyengeség, a túlvállalt munka vette le a lábáról. Műtétje után, amit a legnagyobb gondossággal hajtott végre dr. Altorjay Áron Székesfehérváron, gyorsan gyógyult, így nem is akart tudomást venni a betegségről. Fellépéseket vállalt, műtétje után is, én pedig, egyeztetve orvosával nem mondtam el neki, hogy nem gyomorfekélye van, hanem a rákkal vívja a harcát. Bár próbáltam elérni, hogy minél kevesebb fellépést vállaljon, őt a munka, az éneklés, a fellépés éltette. És miközben szentül hittem, hogy nem tud a rákjáról, halála után megtaláltam egy olyan iratot, amiben leírta: rákos vagyok, mindennek vége. Vagyis ennek tudatában tanult, próbált, vállalt szerepléseket, pedig többször is elfogta a rosszullét. 2006 nyarára aztán annyira rosszul lett, hogy lemondta minden fellépését, és bejelentette: befejezi aktív pályafutását. Októberben még Gárdonyban maradtunk, de annyira szeretett volna Szegedre visszatérni, hogy teljesítettük kívánságát. Október 23-án már nem tudta átvenni a köztársasági elnöktől kapott magas kitüntetést, majd október 27-én délután négy órakor hunyt el. A betegágya mellett ülve fogtam ekkor a kezét…

Megjelent a folyóirat 2020. decemberi számában